9 aranyszabály a tökéletes marmeládhoz (+ egy kipróbált recept)

A Toblerone jellegzetes háromszög alakja évek óta kedvenc, de egy kisfiú az internet sztárjává vált, miután felfedezte a csomagolás rejtett érdekességét.

A Toblerone, amely sokak számára az ünnepek egyik kedvelt csokoládéja, rejtett érdekességet tartalmaz a csomagolásán, amit eddig szinte senki sem vett észre.

Ennek következtében a csomagoláson a „Svájcban alapított” felirat szerepel az eddigi „Svájci termék” helyett. De ki az, aki alaposan megvizsgálja a csomagolást, mielőtt nekiállna ennek az ellenállhatatlan édességnek?

Nos, egy éles szemű kisfiú pontosan ezt tette, és felfedezése azonnal felkapott lett az interneten. A Twitteren egy felhasználó megosztotta fia váratlan megfigyelését, amely teljesen zavarba hozta az édesanyát.

A The Mirror szerint a kisfiú épp az első Toblerone-ját készült megkóstolni, amikor egy olyan részletre kérdezett rá a csomagoláson, amit az anyja soha nem vett volna észre.

Az édesanya a Twitteren osztotta meg a történetet:

A medve, amely két lábon áll, a kéttónusú logó része. Bár a hegy ábrázolása nemrégiben megváltozott, úgy tűnik, a medve marad.

Egy közösségi média felhasználó magyarázata szerint: „A Toblerone Bernből, Svájcból származik, amelyet a medvék városaként is ismernek.”

A kisfiú éleslátása nagy elismerést váltott ki az interneten. Egy kommentelő viccesen írta:

Egy másik hozzátette: „Ezt még soha nem láttam!!! A fiad zseniális!”

Egy harmadik így kommentálta:

New York ínyencei most egy különleges ecuadori csemegét, a tengerimalacot fedezik fel maguknak, és „nagyon ízletes” fogásként ünneplik. Igen, arról a kedves kis szőrös, csipogó hangot adó háziállatról van szó, amit a gyereknek vettél nemrég.

Legalábbis a La Casa Del Cuy nevű étteremben egyre népszerűbb a fogás, és ahogy a neve is sugallja, a hely a tengerimalacokra (cuy) specializálódott.

NewYorkTimes újságírója szerint hétfő este az étterem tele volt vendégekkel, akik 1,2 kilós, körülbelül 40 centiméter hosszú állatokból lakmároztak. A házi kedvencként tartott tengerimalacok általában kisebbek, de súlyuk elérheti a 90 dkg-ot, esetleg a 1,5 kilót.

 

Lucio szerint a 110 dollárba (kb. 43.000 Ft) kerülő tengerimalacokat úgy viszik, mint a cukrot, ezért az étteremnek nagy mennyiségben kell beszereznie az állatokat. Azonban a dél-amerikai rágcsálók importja nem egyszerű.

Az ecuadori farmokról érkező fagyasztott példányokat vámkezelni kell, ami időigényes folyamat.

Kezdetben csak grillcsirkével foglalkoztak, de a COVID-19 járvány alatt, az ecuadori közösség igényeire reagálva, feltették a tengerimalacot is az étlapra.

 

Így született meg a La Casa Del Cuy. A tengerimalacok Dél-Amerikában az őslakosok étrendjének fontos részét képezik, alacsony zsírtartalmuk, magas fehérjetartalmuk, valamint könnyű tenyészthetőségük miatt. Támogatóik szerint még fenntarthatóbbak és jövedelmezőbbek, mint a hagyományos haszonállatok, mert kevesebb helyet és erőforrást igényelnek.

„Nálunk az országban ez egy nagyon különleges étel” – mondta Lucio, aki maga is nagy rajongója az állatnak, amit az USA-ban házi kedvencként tartanak. „Imádom. Minden nap eszem” – vallotta be.

Most nyugodtan hagyja abba az olvasást mindenki, akinek volt már ilyen cuki kis kedvence: az étteremben a tengerimalacokat nyársra húzzák, fokhagymával és más fűszerekkel pácolják, majd egy grillen lassú tűzön ropogósra sütik. A kész ételt rizzsel, burgonyával, mote kukoricával és mogyorószósszal tálalják, mielőtt egy hatalmas ollóval darabokra vágják.

Te megkóstolnád?

Mindenesetre a rettenetes képeket itt nézheted meg.

Amióta az eszemet tudom, van egy visszatérő álmom, ami visszatartott az USA-ba utazástól: a New York-i járatom készen áll a felszállásra, amikor kiderül, hogy valami nincs rendben a repülőgéppel. Néha nem is hagyjuk el a földet, máskor kényszerleszállást hajtunk végre, de olyan is volt, hogy lezuhantunk, és… meghaltam.

Amikor felmerült az ötlet, hogy kreatív tanulmányúttal egybekötött vegán vakációt szervezzünk New Yorkba, önkifejezési workshopokkal, és a legizgalmasabb falatok felfedezésével, izgatott voltam és aggódtam is.

Vendégeinkkel együtt adtuk át magunkat New York varázslatos őrületének, és szívtuk magunkba az ihletet. Erről szól ez az útinapló.

A nagy csapattal az isztambuli reptéren találkoztunk - ahol szervezőtársunk, Horváth Eszter a Serpentin tours színeiben legfoglalt nekünk egy lounge-t - itt méltóképpen, humusszal és falafellel indíthattuk a közös gasztrokalandot. Az ismerős arcokkal, akik sokadszorra térnek vissza hozzánk, szorosan öleltük egymást - még mindig hitetlenkedve, hogy valóban New Yorkba utazunk együtt, az új vendégeinkkel pedig hamar akadtak közös témáink.

Eztán következett a tizenkét órás repülőút, ami bevallom, nekem igazi megváltás volt: olyan ritkán adatik meg az embernek, hogy egy helyben ülhessen ennyi időn át, és semmit se tegyen, azon kívül, hogy falja a filmeket, és a cuki kis tányérokon elé érkező finomságokat. Természetesen vegán menüt rendeltünk az útra, amire a mellettem ülő mindenevő hölgy minden étkezéskor kissé irigyen tekintgetett - és meg is tudom érteni… ha ennék húst, se akartam volna csirkés tésztát tabule saláta, és spenótos börek helyett.

Ám a tudat, hogy ott vagyunk a világ közepén nem hagyta az álmot a szemünkre ereszkedni - így kitébláboltunk a Times Square-re, és néma ámulattal csodáltuk a minket körülvevő színesen villogó világot. Azt mondtam Niminek: „Bár még sosem jártam itt, mégis úgy érzem: New York mindig is bennem volt.” 

Másnap reggel „Ki vagy te? Ki vagyok én?” címmel tartottunk kreatív bemutatkozó kört, ahol mindenki elmesélte, mi hozta ide hozzánk, mit hozott magával ott belül, és mit vinne magával egy hét múlva. Majd nyakunkba vettük a várost: egyenesen Brooklynba metróztunk, hogy egy másik aspektusból csodáljuk meg Manhattant. Út közben beugrottunk a Time Out Marketbe is, ahol nagyon nehezen álltam meg, hogy ne kóstoljak bele minden létező finomságba, pedig egyáltalán nem voltam éhes. Végül egy tökéletes kávéval kiegyeztem.

A Brooklyn-hídon sétálva Eszter izgalmas sztorikat mesélt a híd építéséről - a kedvencem az volt, mely szerint New York lakóinak nagyja egészen sokáig nem hitte el, hogy a híd biztonságos. Az ok? Korábban egyszer pánik tört ki a hídon: a gyalogosok kiáltozni kezdtek, hogy az építmény összeomlóban van. Válaszként a városvezetés elefántokat és dromedárokat vezényelt át a hídon - a nép csak ez után volt hajlandó újra birtokba venni. Azért ez sokat elmond az emberi természetről…

A naplemente már az egykori ikertornyok helyén épült One World Trade Center kilátóján ért minket - a zavarbaejtően szépséges kilátás, az aranyból púder rózsaszínbe váltó színek, és az, hogy mindezt együtt éltük át, egészen új szintre emelt minket. Végtelen hálát éreztünk érte, hogy élünk, és összeszorult szívvel gondoltunk a 9/11-es terrortámadás áldozataira.

Volt, akinek születésnapját ünnepeltük együtt egy korábbi közös utazáson, anya-lánya, akik sokadszorra utaznak velünk, és miden alkalommal egyre többet jelentenek nekünk, volt akivel Mexikóban szilvesztereztünk együtt korábban, akivel ugyan először találkoztunk, de évek óta szeretjük és tiszteljük egymás munkáit és megszólalásait, volt, aki nagymama korúként döntött mellettünk - ráadásul egyedül érkezve Malajziából, volt aki most utazott velünk először, mégis olyan érzés volt, hogy az ő kedves és előzékeny odafigyelése fogja össze az embereket. Sőt, olyan is, aki „földink”: évek óta barátok vagyunk, Methanán, ahol élünk.

A Burger Village étteremben vacsoráztunk, ahol ki-ki összeállíthatta a személyes kedvenc burgerét -

Az asztalnál arról (is) beszélgettünk: miért akar egy vegán „műhúst” enni - nos, nem mindenki akar, egy velünk utazó vegán vendégünknek például túl sok volt a hasonlóság. Ami engem illet: nem azért hagytam abba a húsevést másfél évtizede, mert nem szerettem a burgert, hanem mert azt nem szeretem, ami az állatokkal történik a húsiparnak „hála”.

Másnap reggel kávé mellett vágtunk bele Tudatos közösségi média workshopunkba, amelynek során az offline személy az online világban való kihívásairól és megoldásairól beszélgettünk. Vendégeink közül sokan érezték úgy: csak muszájból foglalkoznak a közösségi platformjaikkal, így megpróbáltunk elszakadni az elvárásoktól, és megtalálni a hang tónust, amit használva öröm írni, posztolni, nem pedig keserű kötelesség.

A High Line-on, egy egykori vonat felüljárón kialakított sétálóutcán érkeztünk meg a Chelsea Markethez, ahol mind elvesztünk a kézműves termékek forgatagában, majd folytattuk az utunkat Carrie Bradshaw valódi lakása felé, út közben pedig a sorozathoz kapcsolódó kvíz kérdéseket tettem fel - a csapat meglepően jól vizsgázott, nagy büszkeségemre. A túránk része volt a Magnolia pékség, Carrie kedvenc cupcake-jeivel, és a Pleasure Chest nevű szex shop is, ahol Charlotte vásárolta a híres-hírhedt nyuszi vibrátort.

Bár a Szex & New York sztorija szerint a főhősnő az Upper East Side-on él,

Hosszasan álltunk előtte, csendben, mintha valami templom volna, indulás előtt pedig adományoztunk: a lépcsőre erősített ládácskába dobott pénzt kóbor cicák orvosi kezelésére fordítják a ház lakói.

Vacsora előtt elsétáltunk a Stonewall Inn előtt, amely a Pride mozgalom megszületésének helyszíne. A bár vendégköre már az 50-es-60-as években is LMBTQ emberekből állt, így rendszeresek voltak a rendőrségi razziák, ám 1969. június 28-án a környék lakosai megelégelték a rendőri erőszakot, és egy emberként álltak ki a queer közösség jogaiért. Megható volt ennek a történelmi eseménynek formálisan a részévé válni.

Az Anixi kortárs közel-keleti étteremben vacsoráztunk - a fine dining vegán étterem kóstolómenüje olyan sokszínű volt, hogy szinte mind mást rendeltünk, így mindenki bele-bele kóstolhatott az összes fogásba. A legcsodásabb azonban minden kétséget kizáróan a desszert volt - amelyet Barta Zsuzsi, magyar származású szabadúszó séf készített az étteremnek.

Másnap reggeli „Miért vegán?” című kerekasztal beszélgetésünkön a növényi alapú étkezésről és a vegán életmód hátteréről beszélgettünk: a csoport vegán tagjai elmesélték saját személyes történetüket, mikor, miért váltottak, a „mindenevők” pedig kihívásaikról vallottak egy ítélkezéstől mentes, támogató közegben.

Ezt a napot a Central Parkban töltöttük, amelynek szegleteit biciklivel jártunk körbe. Olyan szokatlanul meleg volt, hogy Nimi és én póló nélkül kerekeztünk.

És egy kicsit sikerült is elhinni, hogy ez (lehet) az igazság.

Mielőtt elindultunk a Broadway felé megnézni a Louis Armstrong életét, és dalat feldolgozó A Wonderful World című musicalt, még egy mesébeillő naplemente várt ránk, ezúttal a Rockefeller Center tetejéről - ahol a híres, acélgerendán ülő, felhőkarcolót építő munkások képe készült. Az ég ezúttal vörösbe és narancsba borult, és mire megjelentek a csillagok, mi már a Studio 54-ban voltunk, megnézni az előadást. Azaz csak néztük volna, ha a pont mostanra mindannyiunkat utolérő álom nem nyom el minket egyesével, és mire Louis elénekelte a címadó dalt, mind magunkhoz tértünk…

A következő reggelt a „Mindenki tud írni!” kreatív írás workshoppal kezdtük a szálloda éttermében - ahol egy rövid diskurzus után mindenki megírta a maga kis szerelmes levelét - New Yorkról, de nem New Yorknak, hanem egy otthon maradt szerettünknek. Volt, aki kutyusának írt, más a gyerekének -

Ám ha visszatérünk, valószínűleg Brooklynban szállunk majd meg - sokkal emberibb léptékű, és bár közel van Manhattanhez, kellő távolságra is. Itt éreztem igazán, hogy ez az én közegem, különösképpen Williamsburgben, a hipszter negyedben, ahová Verana, a Vegan Tours NY alapítója kalauzolt minket egy felejthetetlen street food sétára. Volt serpenyős pizza mandulasajttal az Ace pizzázóban (címlapfotónk), érlelt vegán sajt tál (a legjobb, amit valaha ettem) a Garden Carvernél, mexikói meglepetések a Jajaja-ban, és sokféle empanada (még mac’n’cheese-zel töltött is) a Next Stop Veganban, és klasszikus krémes-mázos tortacsodák a Happy Zoe Vegan Bakery-ben.

így a csapat hölgyei szinte kivétel nélkül cicává változtak a szobáikban (na jó, volt Frida Kahlo-nk is), mi pedig Nimivel vámpírokká vedlettünk - mert ezt tudtuk megoldani jelmez vásárlása nélkül: van egy-egy fekete köntösünk, ez alá fehér inget vettünk, és míg Nimi valóban úgy festett, mint egy szexi vámpír, én leginkább Hófehérke gonosz mostohájára hasonlítottam… átváltozás után.

Fergeteges éjszakánk volt - életem talán egyik legjobbja. Fennhangon énekeltük a Like a Prayert Madonnától az utcán vonulva, tomboltunk egy Abba tribute banda koncertjén, teli torokból üvöltve, hogy „gimme gimme gimme a man after midnight”, megtáncoltattuk legidősebb, és legenergikusabb vendégünket, Audrey-t (Audrey elmúlt hetven  - de negyvennek (se) érződik,

egyikükről ráadásul kiderült, hogy profi énekes.

Utolsó közös reggelinkre hagytuk a workshopot, amelyet a legtöbben a legjobban vártunk: szerelmem, Nimi, aki Görögországba költözéskor mondott fel színészként az Izraeli Nemzeti Színházban, dráma terápiás improvizációs játékokat vezényelt le, amelyek még közelebb hoztak minket egymáshoz, és egy kicsit talán önmagunkhoz is. Megindító volt látni, milyen magabiztossággal és profizmussal kezeli a helyzetet, és azt is, ahogy a vendégeink a kezébe helyezték bizalmukat.

Utolsó közös kirándulásunkon Eszter a Liberty-islandre vitt el minket - ahol meglátogathattuk őt, a nőt, aki Amerika szabadságának lángját tartja a magasba. Őszintén… furcsa volt szembesülni vele. Egyfelől, természetesen monumentális, és ámulatos, másfelől viszont kicsit  szomorú is volt - azon merengtem, miért kerül olyan gyakran bizonyos emberek szabadsága más emberek rabságába, egyesek biztonsága másik lerombolásába. De erről persze nem a szabadságszobor tehet…

Búcsú vacsoránkat a Beyond Sushi étteremben fogyasztottuk, ahol három fogásos exkluzív menüsorral vártak minket, az ázsiai konyha legjavából válogatva - köszönhetően Guy Vaknin séf földöntúli tehetségének (még 100% növényi tükör “tojás” is volt).

Körbeültük az asztalt, és mindenki elmesélt egy pillanatot az közös hetünkből - valamit, amit örökre magával visz. Nem tudok mesélni róluk, mert túl személyesek, és azért is, mert megint elbőgném magam…

Eszter, Zsófi, Kata, Andi, Gitti, Mónika, Bogi, Nóri, Audrey, és persze Nimi… ahogyan azt annyiszor elmondtuk egymásnak, magunknak az utazás során: elvárhatatlan ezt az egészet megemészteni, ilyen rövid idővel a búcsúzásunk után. De ez a legjobb benne: ebbe az élmény-kincsestárba, amit együtt hoztunk létre, egy életen (ha nem többön) át visszanyúlhatunk majd.

Ha az Instagram előtt is létezett volna Instagram, az őszi időszakban a mai pumpkin spice latte-kötött pulcsi-cuki könyvtársarok kontent-hegyek helyett valószínűleg

Ugyan a borfogyasztásnak ma már jóval árnyaltabb a megítélése, a borkóstolók és bortúrák a legtöbb táplálkozási és egészségmegőrzési iskola alkoholtiltása ellenére nagy népszerűségnek örvendenek.

A borászok és borászatok persze igyekeznek a klasszikus programok mellett egy-egy extrémebb kóstolónak is helyet adni, egyrészt, hogy felhívják a figyelmet magukra a nem elhanyagolható reklámzajban, másfelől pedig azért, hogy megmutassák ennek a megkerülhetetlen nedűnek az emberhez és az általa teremtett kultúrához való ezerféle kapcsolódási pontját.

Cikkünkben néhány ilyen különleges módját mutatjuk be a borral való találkozásnak.

Mezőgazdasági kabrióval a pincefaluban

Van egy település Magyarországon, ahol egykor több pince volt, mint lakóház. A kijelentés persze csalóka, mert egy pincében nem csak bort lehet tartani: a Bács-Kiskun megyében található Hajóson is csak minden második pince szolgált a szőlőszármazékok érlelésére, a többiben különféle terményeket tároltak.

A pincefalunak is nevezett községben ma már persze alig akad, aki ne hűtőszekrényben vagy spájzban tárolná a krumplit vagy a tojást, a pincék most már többnyire turisztikai szerepet töltenek be.

A pincelátogatások, borkóstolók mellett az idegenforgalomból élő tulajdonosok igyekeznek újabbnál újabb vendégcsalogató programokat kitalálni, ennek egyik szép példája a csettegős kocsitúra.

Akik nem ismernék a csettegő jelentését és történetét, azok most képzeljenek el egy egészen átlagos települést a hatvanas évek Magyarországában, ahol mindenki igyekszik mindent abból megoldani, ami vagy az ő portáján, vagy a szomszédén fellelhető. 1982-ig teherfuvarozásra magánszemélyek csak állati erővel működő járművet tarthattak, azonban a szükség sok helyen kitermelte a maga gépi megoldásait. Egy ügyesebb lakatos könnyűszerrel össze tudott rakni egy olyan a kis teljesítményű egyhengeres motorral (becenevén csettegővel) hajtott járgányt, ami a nap 24 órájában fel tudott döcögni gazdájával a szőlőbe és vissza.

Ma már igen kevés példányhoz adnak forgalmi engedélyt, így egyre ritkábban találkozhatunk velük.

Pedig a velük való 20km/órás suhanás élménye semmihez sem hasonlítható, pláne, ha a suhanás előtt már betértünk egy-két pincészetbe.

A hajósi pincefaluban Csettegő-taxi segítségével tudjuk leküzdeni a különböző borkóstolási helyszínek közti, az poharazások számával hatványozódó távolságot. Választék bőven akad, hiszen a terület bővelkedik az évi napos órák számában, emellett pedig a környezetéből kiemelkedő tengerszint feletti magasság adta csapadékmennyiség egyaránt kedvez a fehér, a rosé és a vörösborok szőlőinek termesztéséhez.

- írják a környékről.

A csendes borok mellett nem szabad kihagyni a gyöngyöző társaikat és a helyi pezsgőket sem. Az őszi időszak nagyobb programjai ugyan már lecsengtek, az érdeklődők azonban már készíthetik az aromajegyekre és tanninokra kíváncsi érzékszerveiket a december 7-i  adventi pincenyitogató forralt és kiforrott borainak sorára.

Tengeralattjáró borok

Horvátország kristálytiszta tengeréből ma már nem csak halféléket vagy palackpostát, de kitűnő borokat is horgászhatunk. Persze nem a szó szoros értelmében, az Edivo borászat ugyanis maga helyezi a sós vízszint alá és juttatja újra felszínre 700 nap múlva palackjait.

A palackok speciális agyagedényekben (amforákban) kerülnek elhelyezésre, amelyek hagyományos, ókori technikát idéznek. Az amforák nemcsak védenek, hanem esztétikai értékkel is bírnak, hiszen a tengervízben való érlelés során kagylók, algák és korallok tapadnak rájuk, különleges, természet alkotta mintákat hagyva a borosüvegek felületén.

Az Edivo borászatot több éves kutatás és kísérletezés után alapították, és a tenger alatti érlelési technikát a borászat csapata kifejezetten úgy fejlesztette ki, hogy a borok megőrizzék frissességüket, ugyanakkor gazdag, mély ízekkel rendelkezzenek.

A borászat kínálatában többféle bor megtalálható, ám a legismertebbek a vörösborok, amelyeket sokáig érlelnek a tenger alatt, miután a földi pincében kezdték meg az érlelési folyamatot.

A borászat nemcsak a borok minőségére, hanem a fenntarthatóságra is figyel, hiszen a tenger alatti érlelés nemcsak energiatakarékos, hanem minimális környezeti hatással jár. Ez a módszer ötvözi a hagyományt és az innovációt, így azok számára is vonzó, akik a borászatban keresik a különleges, újszerű élményeket.

És ha már az újszerű élményeknél tartunk: a borászat különleges pincelátogatásokat is szervez.

Hasonló borászatot visz spanyol vizeken, illetve alatt Borbély Gergő és felesége, Mariona Alabau is. A borász fiú és a környezetvédelmi szakember lány a tenger alatt találtak rá a szerelemre egy thaiföldi nyaralás során, mind magánéleti, mind szakmai szempontból. Vállalkozásuk, az Elixsea a már említett horvát pincészethez hasonlóan a tenger áldásos, ingyenes és környezetkímélő mikroklímájában érleli a borokat. Mariona munkájából kifolyólag is nagy figyelmet szentel a fenntarthatóságra, a természetes energiával működő vízalatti tárolás mellett rendszeresen végeznek egyéb természetvédelmi tevékenységet is, úgy mint a búvárkodás során végzett szemétszedés vagy egy kis edukáció a Mediterráneum vízi élővilágáról, melynek a palackok és a tárolásukra használt ketrecek is új élőhelyet biztosítanak.

Futtában elkortyolt nedűk

Az alkohol fogyasztásának ellensúlyozására, illetve a miatta kialakult különféle krónikus betegségek tüneteinek enyhítésére a szakemberek a mértéktartó fogyasztás mellett a rendszeres sport fontosságát is ki szokták emelni.

A legegyszerűbb és legnépszerűbb szabadidős sport pedig nem más, mint

Utóbbira az egyik leghosszabb útvonalat a moldovai Milestii Mici kínálja több mint 200 kilométernyi mészkőfolyosóból épül pincerendszerével, ahol 55 kilométeren tárolnak borokat. A folyosókat változó mélységekbe vájták, a labirintus egy része 30, míg a másik része akár 85 méter mélyen is lehet a felszín alatt.

Az egyik legnépszerűbb maraton a borfanatikusok között a Bordeaux-i borvidéken megrendezett Le Marathon du Medoc. A verseny kiírásában minden évben megjelölnek egy témát, és ennek megfelelő az adott esztendő dress code-ja. A 2015-ben esemény a kilencvenes évek hangulatát idézte meg az 59 chateau-t végigjáró úton,

Olaszország legismertebb borvidékén rendezik meg a Chianti maratont. Közel 900 méteres szintkülönbséget kell legyőzni a klasszikus maratoni távon indulóknak. Az útvonal mezőkön, erdőkön és dűlőutakon megy végig, így még nehezebb leküzdeni a távolságot, azonban a táj kárpótol minden résztvevőt. A svájci-olasz határnál fekvő borvidéken rendezték meg október közepén a Valtellina Wine Trail versenyt, ahol egy hosszabb és egy rövidebb táv teljesítésére is volt lehetőség, mindkét esetben terepen. A maraton során pincéken, dűlőkön haladtak át a versenyzők.

Az egyik legismertebb futó-borász Tom Gilbey, akinek meghökkentő és vicces videói rendre felkerülnek a közösségi média platformjaira.

A londoni maraton minden egyes mérföldjénél egy-egy pohár random bort beazonosító (vagy legalábbis megpróbáló) szakember a futást nélkülöző napjaiban olyan fontos információkkal látja el az internet népét, mint például hogy

Ezek a különleges borízlelő események a minőségi, tudatos és mértékletes borfogyasztás hírvivői, melyek felhívják a figyelmet a borok változatos világára és a velük való hol tiszteletteljes, hol vicces, de mindig különleges kapcsolódási lehetőségekre.