Steiner Kristóf: Vegán vakáció Kaliforniában - rózsaszín napszemüveg nélkül
Bár valójában sosem jártam korábban az Arany Államban, kétség kívül személyiségem, érdeklődési köröm, sőt, talán egykori, mára azért sokat változott értékrendem is nagyban inspirálódott innen.
Innen indult el a hippi mozgalom, az 1960-as években - a békét, szeretetet, egyenlőséget, szabadságot hirdette, a queer közösség történelmi és kulturális központja - elég ha Harvey Milkre, a világ első nyíltan meleg politikusára gondolunk, akinek emberjogi aktivizmusa tragikus meggyilkolásához vezetett, ám halála csak még jobban megerősítette az embereket a hitben: többé nem hallgathatnak az ellenük elkövetett igazságtalanságokról.
Bár mi most csak belekóstoltunk - San Francisco után Los Angeles felé vettük az irányt -, ezalatt az itt töltött egy hét alatt is rengeteget változott a fejemben-szívemben mindaz, amit a kaliforniai életérzéshez kötöttem… de kezdjük a „sárga út” elején!
Úgy érkeztem ide, mint Dorothy, Óz birodalmába - no nem egy égből pottyant házzal, hanem azzal a meggyőződéssel: most magam mögött hagyom az élet szürkeségét, és egy szivárványszín valóságba toppanok be. És bár tény, hogy a szivárvány-zászlók mindenhol ott lobogtak,
A szállásunk - az Amsterdam Hostel, amely egyszerű, tiszta, és elsősorban megfizethető volt - a Tenderloin negyed sarkán állt, így megérkezésünk estéjén, szürkületben sétáltunk át rajta. Mit sem sejtve: a környék hanyatlását évek óta próbálja megállítani a városvezetés, sikertelenül: szó szerint több ezer heroin tű hevert a földön, a szegénység, elveszettség, a társadalmi rétegek közötti szakadék fájdalmasan és élesen üvöltött a fülünkbe.
Az emlékezetemben élő, filmekből ismert viktoriánus és edwardiánus épületek, amelyeket harsány színeik miatt „festett hölgyeknek” neveznek, sehol sem voltak - látványos lakhatási válság, és kézzel tapintható bűnözés - azaz a mi esetünkben lábbal, ugyanis egy utcasarki építkezés mellett a szandált viselő lábfejünktől centikre fúródott a földbe egy pisztoly lövedék: mint másnap kiderült,
Az első esténken egy rendkívül különleges étteremben vacsoráztunk, ahova évek óta vágyakozom - nem egy puccos hely, és bevallom, egészséges választásnak sem nevezném feltétlenül, mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felfedezzem. A Mr Charlie’s tulajdonképpen egy kamu McDonald’s, ahol minden hajszál pontosan ugyanolyan, mint a Mekiben - azonban az összes ismert ízt 100% vegán változatban élvezheti a vendég.
Ide évek óta vágyakoztam
Nem szégyellem bevallani, a könnyem is kicsordult, ahogy gyerekkorom kedvenc szendvicseit haraptam, több, mint tizenöt év után először - utolsó reggelinket is itt fogyasztottuk, akkor már a gyorsétterem klasszikus McMuffin-jai közül válogatva. Az étterem nem csak a recepteket csente el, de az ikonikus piros-sárga dizájn is megmaradt, a Happy Meal menü helyett pedig Frowny Meal, azaz „rosszkedvű menü” van. Zseniális marketing!
Éjszakai sétánk a SoMa negyedbe vezetett - mely híres-hírhedt utca ad otthont a szokatlanul szabados utcafesztiválnak, a Folsom Street Fairnek, amely a BDSM kultúrát hirdeti: a fesztivál során elfogadott a meztelenség, míg mások sokat láttató szado-mazo cuccokban érkeznek. És bár úgy hangozhat, ez nem szex parti, hanem egy szubkultúra ünnepe. A II. világháborút követően, főként veterán katonák kezdték „megszelidíteni” magát az erőszakot, az egyenruhákat jelmezekké, az agressziót erotikus magabiztossággá változtatva.
Másnap egy klasszikus dinerben, a David’s Delicatessenben reggeliztünk - amely a 20. század közepe óta kínál tipikus amerikai ételeket, különös tekintettel a zsidó konyha klasszikusaira.
Isteni volt a David's reggelije
Nagy meglepetésünkre volt tofuból készült rántottájuk is, és isteni, vegán hash brownt, azaz rösztit kínáltak mellé. Eztán nyakunkba vettük a várost, és egyetlen nap alatt 30 000 lépést megtéve végigjártunk mindent, amire kíváncsiak voltunk.
Ellátogattunk az üzleti negyedbe, amelynek felhőkarcolói óriás kontrasztot mutatnak a korábban említett környékekkel. Jártunk a bájos China Townban, ahol kínai utcazenészek muzsikáltak, és egy teaház cégére azt hirdette: „Ha már tudod, hogy kell gyógynövényeket szívni, most tanuld meg inni őket.”
Az említett teaház cégére
Rátaláltunk a mesebéli festett házacskákra is, kistermelői piacon kóstolgattuk a portékákat a Marina District kikötője mellett, láttuk az Alcatraz-szigetet, ahol Al Capone raboskodott.
Aztán lesétáltunk a tengerpartra, ahol könnybe lábadt szemmel bámultuk a Golden Gate hidat. Ám a legizgalmasabb és legszebb élmények még hátra voltak: a Haight-Ashbury negyed, amely a Summer of Love, 1967-es hippi tüntetések helyszíne volt - melynek során több tízezer fiatal fejezte ki tiltakozását a vietnámi háború ellen.
Az éjszaka a Castro negyedben ért minket, amely a meleg közösség saját kis faluja - itt rendezik meg a San Francisco Pride Parade felvonulást, amely a világ egyik leghatalmasabb LMBTQ-jogi rendezvénye. Az utcákat barátságos kis bárok és merész motyókat kínáló „felnőtt játékboltok” szegélyezik, a környékbeli Dolores parkot pedig „gay beach”-nek becézik, mert bár vízpartnak nyoma sincs, az ide látogatók pont úgy heverésznek a fűben, mintha strandon lennének.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Érdemes megemlíteni még - hogy senkit se lepjen meg - könnyen előfordulhat, hogy piknik kosárkákat körbe hordozó árusokkal találkozik az erre járó, amelyek kanabisszal készült süteményeket rejtenek:
Fontos hozzátennem: a brownie-t majszoló kreatív közösség nem összekeverendő az opioidokat abúzáló kábítószerfüggőkkel. Itt létezik az „érték a mérték” fogalma.
Könnybe lábadt szemmel bámultuk a Golden Gate hidat.
Mi azonban most másfajta vacsorát választottunk: a Castro Indian Restaurant vendégeiként mennyei vegán curry-ket fogyaszthattunk. Ez volt az utolsó vacsoránk az öböl-városban.
Másnap kicsit még maradni vágyva, ugyanakkor izgatottan indultunk el Los Angelesbe, amely már megérkezésünkkor lenyűgözött, és megrémített minket gigantikus méreteivel, és hatalmas forgalmi dugóival - a város központi pályaudvarától másfél óránkba került eljutni a szintén belvárosi Broadway-ig.
Bár a legtöbben valószínűleg a tengerparthoz közel, talán Santa Monica, Venice, vagy Manhattan beachen, esetleg Hollywood, vagy Beverly Hills környéken szálltak volna meg, mi kíváncsiak voltunk DTLA, a belvárosra, amely a 19. században elegáns és felkapott környék volt - rengeteg színházzal. mozikkal, és áruházakkal, ám
A Stile hotelben szálltunk meg, mely indusztriális bájával és brutális szépségével azonnal belopta magát a színünkbe - még volt tetőtéri medence is. Nem mintha olyan sok időt töltöttünk volna a szállodában.
Másnap reggel a Wild Living Foods nyersvegán étteremben reggeliztünk, de olyan mennyeit, hogy bevallom, magamtól eszembe sem jutott volna, hogy nyers ételt eszem. Egy mindennel megtömött buritot, és egy kanapészendvicset majszoltunk el, és hazavittünk későbbre két óriás szelet tortát is.
Ez volt az az emlékezetes vegán burító
A downtown - számunkra - kihagyhatatlan programja volt elcsatangolni az úgy nevezett Fashion Districtbe, amely nevével ellentétben nem épp az a hely, ahová Vivian, a Micsoda nő! főhősnője várásolni ment volna, hogy elegáns ruhákat szerezzen be. A valamikori textil-negyed ma több, mint 4000 olcsó és színes stand helyszíne, ahol kizárólag készpénzzel lehet fizetni.
A következő két nap során pedig elvittem gyerekkori-énemet az összes olyan helyre, amelyekről (azt hitte) mindig is vágyott oda. Az első és leghatalmasabb csalódás a Walk of Fame, a hírességek sétánya volt - ahogy kiléptünk a metró aluljáróból elénk tárult a felrepedezett, lepattogott, megfakult csillagok látványa, amelyek sokkal kisebbek, és finoman szólva kevésbé lenyűgözőek, mint amilyennek messziről ragyogni látjuk őket.
A sétány maga csalódás volt - de azért ez John Lennon csillaga
Igaz ez egész Hollywoodra - azt mondam Niminek:
Az utcákon szebb jövőről álmodó hajléktalanok, és rohanó, magukban beszélő, vagy épp a dugóban egymásra kiabáló nagymenők váltják egymást, de kevesen tűnnek igazán boldognak, megérkezettnek, elégedettnek. Ahol kedvesek az emberrel, azok az üzletek - nyilván nem véletlenül.
A Hollywood-feliratot egy kertvárosi kis utcából tekintettük meg - nem éreztük szükségét, hogy felmásszunk egy kilátóig, Nimi pedig - férjem, aki színészként is dolgozik - ironikusan megjegyezte, csak úgy a levegőbe: „Na, hol van már a nagy kiugrási lehetőségem, amire számítottam?”
Ehelyett inkább kiugrottunk magunktól, West Hollywoodba. A Sunset Strip az LA Pride Parade helyszíne - még az utakat átszelő zebrák is szivárványszínűek.
És persze voltunk Beverly Hillsben is, ami leginkább egy modern skanzenhez hasonlított, de egy kicsit olyan szabadtéri mauzóleum-feelingje is van, ahol az igazi élet nyugszik. Egyszerű emberi ésszel felfoghatatlan gazdagság, síri csend, két lábon járó Instagram-filterek… de persze biztosan sokkal több ennél, ám a Rodeo Drive-on és környékén sétálva sajnos ennyit adott. Nem állítom, hogy benne, vagy bennem van a hiba - egyszerűen nem passzoltunk.
Bolhapiacai, kis kreatív üzletei, alternatív művészeti galériái, és emberi léptékű energiája tette számunkra Los Angeles egyetlen olyan negyedévé, ahol akár lakni is tudnánk… egy rövid ideig.
Így aztán, búcsúképpen:
Megúszhatóak a (méreg)drága éttermi számlák, ha közvetlenül zárás előtt, szupermarketben vásárolunk - a Whole Foods üzleteiben minden, és bármi fellelhető, és saját konyhájuk is van, ahol lenyűgözően finom juharsziruppal pirított fokhagymás kelbimbót, és vietnámi nyári tekercset is kifogtunk, féláron. Megfizethető, és amolyan pun-kajaként kiváló vegán ételeken kínál a Beelman’s, ahol növényi „csirkeszárnyat” ropogtathattunk.
Drága, de olyan vegánoknak, akik hozzám hasonlóan mindenevő korukban rajongói voltak a tengeri ételeknek, kihagyhatatlan az Au Lac étterem - ahol fenomenálisan finom volt a grillezett nem-rákfarok. Igen, tudom - többnyire húsos-halas fogások vegán imitációit említem, de mivel máskor ritkán eszünk hasonlókat, nekem izgalmas gasztro-élményt jelentettek, még ha nem is választanám őket nap mint nap.
A Hollywood-feliratot egy kertvárosi kis utcából tekintettük meg
Volt egy autentikus thai lakománk is, a White Elephant étteremben - amely talán a legízletesebb ételeket sorakoztatta fel az összes említett közül, így aztán különösen örültünk, hogy ide szerveztük a búcsú vacsoránkat. Hajnalban friss emlékekkel, és örökre szóló élményekkel szívünkben elindultunk a reptérrre, ahonnan Mexikóba repültünk - ahol évről évre áttelelünk, és ahol óévbúcsúztató elvonulásainkat tartjuk.
Amerikától elköszönve Rick Castro szavai visszhangoztak a fejemben - a legendás fétis fotós a 80-as évek óta ismert megosztó, de mindenképpen magas művészi értéket képviselő munkáiról. Követjük egymást Instagramon, Los Angelesben jártunkkor pedig összeröffentünk egy ebédre. Egy ponton művészetéről mesélve azt mondta nekünk:
New York, San Francisco, és Los Angeles meglátogatása után, a gyerekkori illúziókat részben hátrahagyva még jobban, azaz inkább őszintébben estem szerelembe az Egyesült Államokkal. Hazudnék, ha azt mondanám: „Amerika mindaz, aminek elképzeltem.” - de ez nem az USA hibája, és nem volna igazságos felróni neki. A fantáziát mi magunk tartjuk életben - ha akarjuk, mögötte azonban ott van egy hús-vér, lélegző, dobogó szívű „lény”, amely pont olyan, amilyennek látni véljük, vagy akarjuk.
Se nem csak móka és kacagás, vagy csupa csillogás, és nem is sötét, disztópikus dráma helyszíne. „Csak” egy hely - sűrített energiákkal, amelyekhez könnyű hozzászokni, mi több, függőjévé válni. Úgyhogy jövünk mi még az utcáiba… csak legközelebb kevesebb irreális elvárást pakolunk a bőröndünkbe. Rózsaszín napszemüveg nélkül minden szín sokkal szebb, érdekesebb, és igazibb.
Eddig is marhafaggyúban sütötték, eztán is abban fogják