Amikor a velociraptor a lábadhoz láncolja magát - dackorszak és szeparációs szorongás egy időben
Nem is leírni vagy megérteni, hanem túlélni nehéz azt a csodálatos, de egyáltalán nem ritka konstellációt, amikor a pár éves gyerek egyszerre akarja magát az anyjával összeférceltetni, és nemet mondani arra is, amit igazából szeretne.
Mivel leginkább az édesanyákat érinti (értsd: darálja péppé) ez az időszak, főleg őket szólítanám meg, mint sorstárs a sorstársat.
Helló, kedves Hősnőtársam, hogy aludtál? Sehogy? Igyál gyorsan egy kávét! Nem hagynak? Ja, igaz, nem tudsz kávézni, mert neked is ott a kis, lassan három vagy még több éves kapcsolatod, ami az utóbbi időben kezd átmenni bántalmazósba.
És, valljuk be, sok anya legszívesebben tényleg átvenné a gyerek minden frusztrációját, csak hogy a kicsi megnyugodjon. Szerencsére vagy sajnos, de ez nem így működik, és kénytelenek vagyunk mindannyian végigasszisztálni azt a nehéz időszakot, amikor a gyerek elkezd küzdeni a belső konfliktusaival, az anyjával alkotott fizikai, lelki és szellemi egység megbomlásának fájdalmával, vagy azzal, hogy az építőkockákra is hat a gravitáció.
Szóval nem könnyű nekünk (se), kedves Hősnőtársam, viszont ha már kávét nem tudok neked főzni, idegereblyéztem magunknak pár infót, aminek tudatában talán könnyebben találunk kapaszkodót a gyereknevelésnek ezen futóhomokos korszakán.
Mire jó a dackorszak a gyereknek?
1. Megtanul nemet mondani arra, ami nem jó neki.
Azok a gyerekek, akik két éves koruk környékén egyáltalán nem dacolnak a felnőttekkel, valószínűleg a szeretetért és elfogadásért cserébe lettek engedelmesek. Ez viszont a saját szelf-érzetük rovására történik, ami hosszú távon nagyon káros lehet az önértékelésükre és a jól funkcionáló szociális kapcsolataik kialakítására.
A nemet mondás képessége egyébként nem csak a mindenkori felettesével való egészséges önérvényesítésben lesz majd hasznos a mai kétévesnek. Ezek a „nem”-ek ugyanis már az óvodában, iskolában is segíthetnek a kortárs közösség behatásainak szűrésénél. Azok a gyerekek ugyanis, akik kicsiként „a dac-harcot megharcolták”, könnyebben fognak ellenállni a többség nyomásának, legyen az zenei vagy öltözködésbeli ízlés, politikai vagy vallási nézet vagy akár a drogok.
2. Megtanulja kifejezni a szükségleteit.
Minden dackorszakkal és hisztivel foglalkozó írás hangsúlyozza, hogy igyekezzünk mindig együttérzőek lenni a gyerekkel, és ennek adjunk is hangot. Azzal, hogy helyette megfogalmazzuk az érzéseit, nagyon sokat segítünk neki hosszú távon.
A „Tudom, hogy szomorú, csalódott, dühös vagy” nem is igazán azért fontos, hogy a gyerek észlelje az együttérzésünket. Sokkal inkább azért kell ezeket ismételni, mert ezáltal megtanulja, hogy az érzelmek verbalizálhatóak, lehet róluk beszélni. Meg kell ismernie a „Fáradt/éhes/szomjas vagyok” vagy a „Melegem van/fázom” kifejezéseket is, hogy egy idő után ő maga is átlássa, hogy adott hiszti, dacoskodás miért alakult ki benne, és így segítséget tudjon kérni.
3. Megtanulja levezetni az érzelmeit.
Ahhoz, hogy egyszer majd eljusson a gyermekünk az érzelmei kezeléséhez, rá kell vezetnünk a saját útjára. Példákat kell neki mutatnunk ehhez, hogy ki tudja őket próbálni és el tudja majd dönteni, neki melyik a testhezálló. Hogy ilyenkor fáradásig püföl egy párnát, vagy lassan iszik pár korty hideg vizet, vagy mély levegőt vesz, és lassan kifújja, teljesen mindegy. Ha magának talál ki működő és bármilyen helyzetben alkalmazható lenyugtatási módszert, annál jobb. A lényeg, hogy segítsük ebben.
Ha apa rendszeresen a falhoz vágja a kalapácsot, ha rosszul üti be vele a szöget, esetleg még pár cifrákat is mond hozzá, az bizony beépül a gyerek megoldásrendszerébe. Ahogy az is, ha anya automatikusan átveszi a családtagok aktuális búját-hisztijét, és nem tud kívülállóként segíteni, hanem őt is elragadják az érzelmei, és kiabálni/sírni kezd.
4. Amit pedig szülőként jó, ha tudsz: ez nem csak rajtad múlik.
Ne gondoljuk magunkat omnipotensnek, akármilyen türelmesek, olvasottak, frappánsak vagyunk, biztosan lesz olyan hiszti vagy dac-helyzet, amit nem fogunk tudni szépen kezelni. Emberek vagyunk, nem robotok. Hibázunk mi is. De azokból tanulunk a legtöbbet, ezért nem baj, ha a kicsiket is hagyjuk néha hibázni, hiszti-helyzetbe kerülni.
A folyamatos sikerélmény drogként uralja le az embert nem csak felnőtt, de gyerekkorban is, így minél kevesebbet hagyjuk hibázni őket, annál nagyobb lesz az egyébként elkerülhetetlen pofára esés - átvitt és szó szerinti értelemben is. Meg kell tanulni esni, mint a judoban.
Hogyan kezeld a szeparációs szorongás második korszakát?
A szeparációs szorongásnak ez az emelt szintű fajtája abban különbözik a korábban, általában a babák nyolc hónapos korától tapasztalt változattól, hogy a 2-3 évesnek már emléke van arról, mi fog következni, ha anya elköszön, és ennek hangot is tud adni. Ez a stresszhelyzet ráadásul nem csak akkor léphet fel, ha anya elmegy valahova, hanem sokszor már a bőrkontaktus vagy az osztatlan figyelem hiánya is ki tudja váltani. Ez pedig megterhelő tud lenni anyának és a környezetében lévőknek egyaránt. Viszont ha mindig megadjuk a gyereknek, amit kér, mindig eldobunk mindent, amit épp csinálunk, csak hogy megnyugtassuk őt, megfosztjuk őt egy újabb tanulási folyamattól.
Ugyanis ebben az időszakban kezdhetjük őt rávezetni arra, hogy ő egy önálló valaki, aki azonban soha nincs magára hagyva, még akkor sem, ha az anyja mással foglalkozik.
Magyarul megtanul várni.
Kis lépésekben, de el kell kezdeni feldolgozni ezt a leckét. Egy egészséges önállóság és a türelem elsajátításának irányába tett első lépésnek már az is megteszi, ha anya csukott ajtó mögött WC-zik, vagy akkor is megissza ülve a kávét, ha valakinek azonnal szüksége van az építőkockás dobozra.
1.Kezdd el időben, fokozatosan!
Egyszer ezt is el kell kezdeni, de jobb, ha nem rögtön egy kétórás mozi idejére hagyod őt mással. Először mondjuk csak vidd le komótosan a szemetet (már persze nem úgy, mint a régi Sziget Fesztivál reklámban, hogy egy hét múlva jössz), vagy ugorj le kifliért a sarki boltba. Mindenképpen olyanra hagyd a gyereket, akit ő is kedvel és ismer, amíg egy csecsemőnek könnyebb a jelenre fókuszálva bárkivel kapcsolatot kialakítania, addig egy 2-3 éves már nem nyit olyan könnyen.
2.Rövid, egyértelmű és kedves legyen a búcsú!
Nem biztos, hogy jó ötlet a távozásod előtti órákban folyamatosan arról beszélni a kicsinek, hogy el fogsz menni. Akármilyen kedvesen és megnyugtatóan adod is elő neki a helyzetet, az ő stresszelését csak elnyújtod ezzel.
Guggolj le hozzá, legyen egy magasságban a szemetek, és mondd el neki röviden, az ő nyelvén, hova mész, mit fogsz csinálni és mikor jössz vissza. („Szia, drágám, Anya elmegy kávét inni Timi nénivel, Te itt maradsz játszani Nagyival, fürdés után Anya megint itt lesz”). Ha pedig elköszöntél, megölelted vagy adtál neki egy puszit, menj el. Ne gyere vissza kulcsért, zsebkendőért, még egy ölelésért, ne integess neki a kapuból: hagyd el a terepet. Minél tovább húzod a helyzetet, annál rosszabb lesz neki és neked is.
3.Tereld el a figyelmét!
Sokszor segít, ha elköszönéskor segítesz másra fókuszálni a figyelmét azzal, hogy adsz neki valami apró feladatot. A kicsik imádnak hasznosak lenni, bezsebelni a dícséreteket és a tapsot. Mondd neki, hogy amíg te elmész, addig ő ügyesen locsolja meg a Nagyival a szobanövényt, vagy adjon enni a macskának. Az otthon maradó is kérheti, hogy segítsen neki megkeresni a joghurthoz a kanalat, vagy hogy mutassa meg, hol találja a nagy tűzoltóautót.
4.Ha elmentél, csak akkor szóljanak, ha ég a ház
Távozás után te is tereld a figyelmedet a saját dolgodra: ha intézkedsz, bevásárolsz, akkor ez nem nehéz. Ha viszont végre feltöltődsz, nagyon könnyű belecsúszni a folyamatos telefoncsekkolásba. Akkor meg, ugye, miért jöttél el. Szóval végy erőt magadon, és ne nézegesd az üzeneteket, és főleg ne hívd fel a kicsit- nem tudja még időben szétválasztani azt, hogy hall téged, de majd csak órák múlva érsz haza.
Az otthon maradó felnőtt se hívogasson, főleg ne a gyerekkel együtt. Mindenki gyakorolja egy kicsit az „itt és most” megélését.
Csak az hibázik, aki dolgozik
Akármilyen gyakorlottak is vagyunk a dac vagy a szeparációs szorongás kezelésében, néha mindenkinél elszakad a cérna. De ez nem baj, mert ilyenkor a szülő gyakorolhatja a bocsánatkérést.
A felnőttek sokszor gyengeségnek tekintik a hibájuk beismerését, főleg egy gyerekkel szemben, akinél papíron jobbnak, okosabbnak kellene lennünk. Pedig ezzel is csak tanítunk: empátiát, megbocsájtást, érzelmek kifejezését, kommunikációt.
Hosszú távon a kis velociraptorokat ezekkel a nehéz, de nagyon hasznos leckékkel tudjuk egészséges lelkületű, szociálisan érett, boldog sárkányokká nevelni, amivel végső soron mindannyian jól járunk.
