GYEREK

5 lépésben elérhető az ordításmentes gyereknevelés: lehetséges egyáltalán, és ha igen, hogyan?

Mennyiszer megfogadjuk, hogy nem emeljük fel a hangunkat, aztán tessék, elég egy kis csínytevés, és máris ordítunk. Pedig létezik egy módszer, amellyel megúszhatjuk a kiabálást.

Megosztom
Link másolása

Az ordításmentes gyereknevelés egy szülő számára kishíján elérhetetlen célnak tűnik. Holott a megfelelő technikákkal és önmagunk tudatos irányításával igenis lehetséges, hogy a családi életünk harmonikus és békés legyen. Hal Edward Runkel család- és házasságterapeuta, az Ordításmentes gyereknevelés módszer egyik kiemelkedő személye szerint

mindenekelőtt arra van szükség, hogy a szülők megtanuljanak uralkodni saját érzelmeiken.

Amikor ez sikerül, vagy legalábbis elindul valamerre, a második lépés a reaktív viselkedés elkerülése. De nézzük, mit jelent ez pontosan, és hogyan valósítható meg öt lépésben az ordításmentes gyereknevelés.

1. Szülői felelősség

A szülők gyakran hajlamosak azt gondolni, hogy minden, a gyerekük viselkedésével kapcsolatos felelősség őket terheli. De Hal Edward Runkel szerint a szülőnek elsősorban saját magát kell irányítania:

„A legtöbb, amit gyerekeinkért tehetünk, hogy megtanulunk magunkra figyelni. Ugyanis a szülőség a szülőről szól, nem a gyerekről.”

Ez azt jelenti, hogy a saját viselkedésünk és reakcióink kézben tartása a legfontosabb szülői feladatunk. Mert amikor mi nyugodtak maradunk, akkor a gyerekeink is könnyebben megtanulják ezt a viselkedést. Ne feledjük el, hogy számukra a szülői minta az elsődleges példa. „A szülő adja meg az alaphangot a hangnem megadásával" – hangsúlyozza Runkel, vagyis a szülőknek kell példát mutatniuk abban, hogyan kezelik a stresszt és a kihívásokat, és amikor a gyerekek látják, hogy az anyjuk vagy apjuk nem esik kétségbe a legapróbb fennakadás láttán, akkor ők maguk is higgadtabban fognak reagálni a apróbb-nagyobb dolgokra. Vagyis, ha a szülő általában nyugodt, akkor a gyerek ritkábban fogja a földhöz verni magát, ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzelte.

2. Az érzelmi reaktivitás csökkentése

Runkel szerint ha kiabálunk, az a stressz és a tehetetlenség jele. „Az érzelmi reaktivitás a legnagyobb ellenségünk a fontos kapcsolatainkban.

Amikor elveszítjük az irányítást az érzelmeink felett, könnyen reaktívvá válunk, és azonnal, meggondolatlanul reagálunk a gyerek viselkedésére.”

A családterapeuta arra buzdítja a szülőket, hogy először ismerjék fel és próbálják csökkenteni a saját érzelmi reakcióikat. Amennyiben hatékonyak szeretnénk lenni, először önmagunkat kell uralnunk. Csak ezután lehet megválasztani a reakcióinkat, a viselkedésünket – a gyerekeink által választott viselkedéstől függetlenül.

3. Tér kell a nyugalomhoz

Kevesen tudják, pedig az ilyen nevelés egyik kulcsa, ha békén hagyjuk a gyereket, más szóval, ha teret adunk annak, hogy hibázzon anélkül, hogy állandóan bírálatot kapna. „A gyereknek hely kell, és most ez a hely nem csak fizikai tér, hanem érzelmi tér is, amely lehetővé teszi számára, hogy felfedezze a világot és megtanulja kezelni a saját hibáit.

Ez a módszer tudattalanul is arra ösztönzi a szülőket, hogy a gyerek ellenállását ne erővel próbálják legyőzni, helyette inkább kíváncsian figyeljék, hogyan tanul a saját hibáiból a gyerek.”

Mindezt a megfelelő keretek között, tehát ha azt látjuk, hogy veszélybe sodorja magát a gyerek, akkor nyilvánvalóan oda kell lépni hozzá és megtiltani neki. Vagyis adjunk teret, de mindig a biztonságos keretek között.

Hal Edward Runkel, az Ordításmentes gyereknevelés című könyv szerzője (Fotó: Hal Edward Runkel)

4. Megfelelő kommunikáció

A siker érdekében elengedhetetlen a hatékony kommunikáció. De mit jelent ez pontosan? „A szülőknek világosan kell kifejezniük érzéseiket és elvárásaikat, miközben megőrzik a nyugalmukat, ugyanis egy szülő hangneme a kapcsolat alapját képezi.

Amennyiben a szülő nyugodtan mondja el a gyerek számára a kéréseit, úgy a gyerek is együttműködőbb lesz, és kisebb eséllyel alakul ki konfliktushelyzet egy egyszerű kérésből.”

Ez a trükk növeli a gyerek érzelmi biztonságát és a szülővel szembeni bizalmat. Már csak hab a tortán, hogy azok a gyerekek, akik rendszeresen megtapasztalják otthon, hogy többre mennek ésszel, mint erővel, kevésbé látványosan fogják feszegetni a határaikat.

5. A tetteknek súlya van

Örök dilemma, hogy lehet-e büntetni a gyereket? Runkel szerint nemhogy lehet, hanem kell is, csakhogy nem mindegy, hogyan. „A kiabálás helyett a természetes következmények sokkal többet segítenek abban, hogy a gyerek megtanulja, a viselkedésének következményei vannak. Fontos, hogy

ha a gyerek valamilyen helytelen dolgot tesz, akkor annak legyenek következményei, viszont azok ne legyenek túlzóak.”

A családterapeuta elmondása alapján a következetes szülői hozzáállás egyenlő a világos határok felállításával, amelyekre szükség van ahhoz, hogy a gyerek megtanulja, mi helyes és mi nem.

A tökéletes szülő nem létezik

 

Runkel leszögezi, hogy minden szülő hibázik. Éppen ezért nem az a kérdés, hogy elég jó szülők vagyunk-e, hanem az, hogy szülőként képesek vagyunk-e megbocsátani önmagunknak, amikor hibázunk? „A szülő legnagyobb ellensége nem a gyerek rossz viselkedése, hanem a saját irracionális elvárásai önmagával szemben.

Amikor viszont egy szülő képes megbocsátani magának, azzal nemcsak a saját lelki egészségét őrzi meg, hanem azt is megmutatja a gyerekének, hogy a hibák természetesek, és azokat meg lehet beszélni, majd pedig tanulni belőlük.”

Ez is része a nyugodt családi légkör megteremtésének, ahol kiabálás helyett higgadtan is képesek beszélni a problémákról a családtagok. Az Ordításmentes gyereknevelés című könyv (2024. Jaffa Kiadó) szerzője szerint ehhez nem kell más, mint jó önismeret, kellő béketűrés, elegendő bátorság ahhoz, hogy teret adjunk a gyereknek, és ami nagyon fontos: példamutatás. „A nyugodt szülővé váláshoz, a kiabálás nélküli gyerekneveléshez rögös út vezet. Akadályokat kell leküzdeni, de megéri, mert cserébe egy biztonságosabb otthoni légkört teremthetünk a gyerekünk számára.”


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


GYEREK
A Rovatból
Sváby András minden férfinak azt ajánlja, 50 évesen vállaljon be még egy gyereket
Szerinte az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. „Nem teherként élem meg a közös programokat, van türelmem vele foglalkozni.”

Megosztom
Link másolása

Interjút adott Sváby András az nlc.hu-nak. A beszélgetés több témát is érintett, többek közt azt, milyen szülőnek lenni.

Amikor Holczhaffer Csaba megkérdezte a tévést, hogy sokat "lazított-e" rajta a harmadik gyermeke, mivel fiatalos energiájú apukának látszik, Sváby András azt válaszolta, hogy rengeteget.

"Minden férfitársamnak ajánlom, hogy 50 körül merjen bevállalni még egy gyereket. Huszonévesen is csodálatos volt apának lenni, de ez a mostani, érettebb időszakom teljesen más energiákat hoz felszínre belőlem. Ennyi idősen nagyon izgalmas kisgyermekes édesapának lenni"

- mondta.

A 9 éves fia a második házasságából született. Édesapja szerint "óriási dumagép", és talán ő majd folytatja az apja hivatását, bár ezt most még nem lehet megjósolni. Mindenesetre szeret youtubereset játszani, mert a kisfia számára ők a menők.

Arra a kérdésre, van-e ideje a kisfiával foglalkozni, Sváby András azt felelte:

"Az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. A párom, Andrea orvosként rengeteget dolgozik, ügyeletet is vállal, így sokat vagyok Milánnal. Kifejezetten élvezem, hogy én viszem iskolába és különórákra. Nem teherként élem meg a közös programokat, van türelmem vele foglalkozni."

A tévés azt is elárulta, hogy úszni is járnak, mert fontos, hogy a fia szeresse a vizet.


Megosztom
Link másolása

GYEREK
A Rovatból
4 fájdalmas igazság a családodról, amik csak felnőttkorban válnak világossá
És mindegyik nagyon keményen meg fog érinteni, amikor rájössz.

Megosztom
Link másolása

Valószínűleg te is jól ismered azt a családi helyzetet, amikor nehéz természetű rokonok próbálják elhitetni veled, hogy csak azért, mert vér szerinti rokonok vagytok, mindent el kell viselned tőlük – még akkor is, ha azzal fájdalmat okoznak.

Pedig akik szeretnének végre a saját jólétükre fókuszálni, azoknak nem árt megkérdőjelezni ezt az állítást.

Íme öt fájdalmas igazság a családodról, ami igazán szíven üthet, ha egyszer végre felismered őket:

1. A családod átlépi a határaidat

Egyik legkeményebb igazság, amit fel kell ismerned a családoddal kapcsolatban, hogy a vér szerinti kötelék nem ad senkinek felhatalmazást arra, hogy átlépje a személyes határaidat. A családtagok gyakran úgy gondolják, hogy a rokoni viszony felmenti őket, és hogy el kell tűrnöd a túlkapásaikat, mert egy család vagytok.

Azonban ha az őszinteség, a tisztelet és az integritás sérül, még a legerősebb családi kötelék is megszakadhat.

Fontos felismerned, hogy az egészséges kapcsolatok – még a családban is – csak a kölcsönös tiszteleten és megértésen alapulhatnak. Ezek nélkül semmilyen családi kapcsolat nem maradhat tartós.

2. A családod hajlamos a problémákat szőnyeg alá söpörni

Előfordulhat, hogy idővel rájössz: a családodban sokan ferde szemmel néztek rád azért, mert elmondtad az igazságot. Meg kellett tanulnod, hogy az ő érzéseik nem akadályozhatnak meg abban, hogy kiállj magadért vagy segíteni próbálj másokon.

Az igazság kimondásával nem ártani akartál, hanem lehetőséget adni másoknak is, hogy feldolgozzák és meggyógyítsák a saját sebeiket.

Ha a családod inkább titokban tartotta volna a régi bántásokat, az az ő döntésük, nem a tiéd – és fel kellett ismerned, hogy nem mindenki akar gyógyulni. Szembesülnöd kellett azzal is, hogy sokan inkább a tagadásban élnek, és úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Így élnek tovább a fájdalmukkal és haragjukkal – neked viszont jogod van úgy dönteni, hogy nem szeretnél így élni.

3. A családod nem szeret igazán

Most jön az egyik legdurvább dolog. Sokan szeretnék elhinni, hogy a szüleik „a tőlük telhető legjobbat tették”, amikor és ahogy felnevelték őket. De felnőttként egyre többen jönnek rá, hogy a szülők „legjobbja” nem volt elég ahhoz, hogy egészséges, boldog felnőtté váljanak. Amikor felnősz, már tisztán látod a hibáikat, a hiányosságaikat, és megérted,

mennyivel boldogabb lennél most, ha gyerekként több vagy feltétlen szeretetet és együttérzést kaptál volna.

Ha gyakran érzed magad kívülállónak, ha nem hívnak el családi eseményekre, ha csak te telefonálsz a rokonaidra, ők nem találják meg a te számodat, akkor bizony el kell fogadnod, hogy a családod nem szeret igazán. Nem csoda, hogy ilyen előzmények után sokan megfogadják: ők másképp fognak bánni a gyerekeikkel.

4. A családod nem olyan, amilyennek te szeretnéd látni

Fájdalmas felismerni, hogy a családtagjaid képtelenek segíteni a saját érzéseid vagy sebezhetőséged kezelésében. Lehet, hogy szeretnének melletted állni a fájdalmadban, de

sokszor egyszerűen nincs meg bennük az érettség vagy az érzelmi intelligencia ahhoz, hogy valódi biztonságot, megértést és támogatást nyújtsanak.

A család néha kegyetlen tud lenni, és az igazság, amit felnőttként meglátsz mögöttük, még kegyetlenebb. De ha felismered, hogy a családtagjaid is esendő emberek, akik a saját démonaikkal küzdenek, lehetőséged nyílik együttérzéssel fordulni feléjük, vagy eldönteni, hogy kiket akarsz valóban közel engedni magadhoz a saját, választott családodban.

Via Yourtango


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A Rovatból
Tényleg szükségük van a gyerekeknek az unalomra? Egy új kutatás ijesztő választ ad a kérdésre
Sok szülő aggódik, ha gyermeke unatkozik, főleg nyáron és most kiderült joggal. Új kutatások szerint az unalom nem mindig hasznos, sőt veszélyeket is rejt a gyerek fejlődésre nézve.

Megosztom
Link másolása

Javában tart a nyári szünet, ilyenkor nagy a nyomás a szülőkön, ha elhangzik, hogy „unatkozooom, anya, mit csináljak?”. Vajon segíteni kell, vagy hagyni, hogy a gyerek egyedül találja fel magát? A válasz nem fekete-fehér:

Az „unalom jót tesz” mítosza megkérdőjeleződik

Unalom esetén vannak szülők, akik azonnal programot szerveznek, mások tudatosan nem reagálnak, mert azt hallották, hogy az unalom jót tesz. Az utóbbi években ugyanis egyre népszerűbb lett az a gondolat, hogy

a gyerekeknek szükségük van unatkozásra, mert az serkenti a kreativitást, segíti az önállóságot

és a problémamegoldó képesség kialakulását.

Ezzel a megközelítéssel azonban most több új kutatás is kritikusan néz szembe. Az eredmények arra utalnak, hogy nem minden unalom egyforma, és különösen gyermekkorban az unalom mértéke és kezelése döntő szerepet játszik abban, hogy előnyös vagy éppen káros hatása lesz.

A kreativitás forrása? Csak részben igaz

A korábbi nézetek szerint az unalom arra készteti az embert, hogy új dolgokat próbáljon ki – vagyis előmozdítja az alkotókészséget. Az egyik kísérletben például egyetemistákat kértek meg, hogy találjanak ki szokatlan módokat hétköznapi tárgyak használatára. Azok a résztvevők,

akik előtte unalmas feladatot végeztek, később sokkal kreatívabb ötletekkel álltak elő, mint társaik.

Hasonló eredmények születtek óvodáskorú gyermekekkel végzett megfigyelések során is: amikor a gyerekek unatkoztak, de mégis figyeltek, és nem hagyták elkalandozni a gondolataikat, az elmélyülés jobb tanulási eredményekhez vezetett.

Ezek az adatok azonban főként átmeneti, enyhe unalomra vonatkoztak,

tehát arra, amikor valaki rövid ideig érzi magát passzívnak vagy érdektelennek egy adott helyzetben. Ez az állapot önreflexióra késztethet, és pozitív eredménye lehet.

De mi van, ha az unalom állandóan jelen van?

A tudományos figyelem ma már arra is kiterjed, hogy nem minden unalom hasznos.

A kutatók szerint kétféle unalom létezik:

Helyzeti unalom: konkrét eseményhez vagy körülményhez köthető (pl. hosszú autóút, unalmas óra),

Krónikus unalom: személyiségvonássá válik, az egyén gyakran és tartósan unatkozik, akkor is, ha elvileg lenne mit csinálnia.

A krónikus unalom különösen problémás, mert összefüggésbe hozták mentális zavarokkal,

például depresszióval, szorongással, ADHD-val, valamint szenvedélybetegségekkel is. Egy amerikai tanulmány szerint azok a tizenévesek, akik gyakran unatkoznak, 50%-kal nagyobb valószínűséggel nyúlnak dohányhoz, alkoholhoz vagy drogokhoz.

Az unalom hatása már óvodás korban mérhető

A legtöbb kutatás eddig serdülőket vagy felnőtteket vizsgált. Most először a Washington State University kutatói 4–6 éves gyerekeket is bevontak. A 2024 júliusában megjelent tanulmány szerint

a krónikus unalom már ebben a korban is megjelenhet személyiségvonásként.

Az ilyen gyerekek általában:

- nehezen találják fel magukat szabadidőben,

- kevés önálló ötletük van játékra vagy elfoglaltságra,

- hajlamosabbak a frusztrációra, ha nincsenek azonnal lekötve.

A kutatók szerint ezeknek

a gyerekeknek gyakran hiányzik az unalom leküzdéséhez szükséges szükséges belső eszköztár, ezért kell rávezetni, segíteni a feladatok, ötletek kitalálásához.

Japán kutatók pedig arra a következtetésre jutottak, hogy az unalomra való hajlam részben genetikai, és sokszor együtt jár figyelemzavaros tünetekkel, mint például az ADHD.

Ez azt jelenti, hogy bizonyos gyerekeknél az unalom nemcsak nehezebben kezelhető, hanem tartós fejlődési problémákhoz is vezethet, ha nem kapnak megfelelő támogatást.

Mit tehet a szülő? A kulcs: irányított támogatás

A szakértők hangsúlyozzák, a szülőknek nem kell állandóan szórakoztatniuk a gyermeküket, de nem is szabad teljesen magukra hagyniuk őket az unalommal.

A cél nem az, hogy kiküszöböljük az unalmat, hanem hogy megtanítsuk a gyerekeket egészségesen reagálni rá.

Erin Westgate pszichológus szerint az unalom akkor válik hasznossá, ha a gyerek megtanulja felismerni az érzést, és elindul az önálló megküzdés útján.

Ehhez viszont, segítség kell, különösen kisgyermekkorban,

a szülő emlékeztetheti a gyereket azokra a tevékenységekre, amelyeket szeret

például a rajzolás, az építés, a szerepjáték. Érdemes közösen ötletelni, mit lehetne kipróbálni, és dicsérni kell, ha a gyerek önállóan lép át az unalmon.

Az egyik legfontosabb üzenet: az unalom önmagában nem jó vagy rossz, de nem szabad természetesnek venni, hogy a gyerek „majd csak feltalálja magát”. Vannak, akiknek ez megy, másoknak viszont tanítani kell, és ez szülői odafigyelést, érzékenységet igényel.

Az unalom lehet a kreatív gondolkodás forrása, de ha túl gyakori vagy túl intenzív, akkor pszichológiai kockázatot is jelenthet akár már óvodás kortól.

Nem igaz tehát, hogy minden gyereknek „kell az unalom”.

Inkább arról van szó, hogy meg kell tanulniuk kezelni azt, és ebben a szülőknek kulcsszerepük van.

A legjobb, amit tehetünk, ha a gyerekeinket nem hagyjuk magukra az unalom érzésével, de nem is próbáljuk állandóan elűzni azt. Segítsük őket abban, hogy felismerjék, mit éreznek, és adjunk nekik eszközöket a saját megoldásaik megtalálásához.


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A Rovatból
A Viva TV volt műsorvezetője, Zsu elárulta, hogy nem ő neveli a fiát, hanem a fiú édesapja
Élete legnehezebb döntése volt, és sokáig gondolkodott, nem követett-e el hibát, de most már látja, hogy ez volt a legjobb, amit tehetett.

Megosztom
Link másolása

Interjút adott a Palikék világa podcastben Nyul Zsuzsa, akit annak idején a Z+, később VIVA műsorvezetőjeként ismert meg az ország.

A zenei csatorna 1997. június 27-én indult el Z+ néven, majd 2001 és 2003 VIVA+, azután 2003 és 2017. között VIVA volt a neve. A csatorna végül 2017. október 3-án megszűnt.

Nyul Zsuzsa annak idején Gerhardt Máté párja volt, de fiuk születése után pár évvel elváltak az útjaik, és

a volt zenei műsorvezető 12 évig egyedülálló anyaként nevelte a gyermeküket.

"Senki nem így képzeli el az életét, ez egy nehéz helyzet volt. Tudnotok kell, hogy akkor jött be a válság, akkor szűnt meg az a televízió, ahol akkor dolgoztam, és a magánéletem romokban volt" - mondta a Palikék világában.

Elárulta, hogy 12 évig csak arra figyelt, és az életét is úgy alakította, hogy harmóniát teremtsen a kisfiának. Amikor nyolcadik osztályos lett a fia, látva a fejlődését, és azt, hogy apai energiákra van szüksége, vett egy nagy levegőt, és elkezdte megszervezni, hogy a középiskolai évek alatt az édesapjával lakjon.

"Számítottam arra, hogy ebből egy hatalmas botrány lesz, mindenki ki fog ezen akadni a családomból. Képzeljétek el, hogy a legnagyobb egyetértésben hoztuk meg ezt a döntést"

- mesélte Nyul Zsuzsa.

"Volt egy évünk arra, hogy erre mentálisan felkészüljünk. Tehát ez nem máról-holnapra történt, nem indulatból történt, nem azért történt, mert valamilyen krízis volt az életünkben. Hanem azért, mert tudtam, hogy neki most erre lesz szüksége."

Az, hogy a fia átköltözött az apjához, kemény következményekkel járt.

Egyrészt egyáltalán nem volt könnyű megtenni ezt a lépést, másrészt ő fizet gyerektartást az apukának.

Először azt hitte, mégis rossz dolgot tett, ám amikor jöttek a visszajelzések, és látta a fia fejlődését, megnyugodott, hogy jó döntést hozott.

"Az egyik legjobb dolog volt, amit tehettem, hogy elengedtem őt az apukája családjában élni. (...) A fejlődésében ez a legtöbb, amit én akkor, abban a korban adhattam"

- mondta.

A fia jól tanul, sportol, az édesapja határozottsága és következetessége pedig jó minta volt ahhoz, hogy bizonyos helyzetek megoldásában elég határozott legyen.

A teljes beszélgetést itt láthatjátok:


Megosztom
Link másolása