Hazudik a munkáról a popkultúra, és mi nők ebben növünk fel
Egy nehéz nap végén könnyű ott ragadni a képernyő előtt, és belemerülni valami romantikus film kellemesen kiszámítható sztorijába, vagy az álommunkát bemutató fordulatos sorozatba, ahol nő a főszereplő. Azonosulni vele, és közben egészen mélyen magunkévá tenni a gondolatot, hogy a női lét lényege épp ez. Hogy egy nőnek a munka mást jelent.
Mik a legnagyobb átverések ezekben a filmekben?
Jó kérdés, hogy árt vagy segít, ha ebben a hazugságban növünk fel. A popkultúra, beleértve a filmeket, bestseller regényeket és gyerekjátékokat, gyakran idealizált és leegyszerűsített képet fest a női karrierről. Ez aztán eléggé nagy hatással van a nők életre és karrierre vonatkozó elvárásaira és ambícióira is.
A romantikát előtérbe helyező történetek azonban gyakran követik azt a mintát, hogy a főszereplő kezdetben nagy hangsúlyt fektet a karrierjére, a szakmai sikereire, de végül rájön, hogy a valódi boldogság a házasságban rejlik.
A filmek női főszereplőinek fiktív jóléte és önállósága a nők nagy többsége számára nem valóság.
Ugyanúgy, ahogyan az Emily Párizsban című, a 2020-as évek Franciaországában élő expat kalandjai a reklámszakmában is csak a fantázia szüleményei.
Közben a film nem csak azt befolyásolja, hogyan látják magukat a nők (vagyok-e olyan vékony és cuki, mint Emily), hanem azt is, hogy milyen célokat és álmokat tartanak elérhetőnek. Hatására a fiatalok, akik még keresik a helyüket, előbb adják fel és lépnek le a munkahelyeikről, hiszen a filmet nézve elhiszik, hogy az a normális élet. Nem veszik észre, hogy irreális célokat tűztek maguk elé.
A forgatókönyvírók imádják a vállalatoknál dolgozó női karaktereket.
Gondoljunk csak a klasszikus dolgozó nőre, az eredeti Dolgozó lány című filmre.
Melanie Griffith a nyolcvanas évek végén a szexista főnöke ellen harcoló titkárnőt alakítja benne. A mozi egyetlen erénye az volt, hogy képes volt felhívni a figyelmet arra a mélyen gyökerező nőgyűlöletre, amely annyi sok nő munkahelyi tapasztalata volt akkoriban - és sokszor még most is. Két évvel később egy másik fajta dolgozó lányról készült film, Julia Roberts a Micsoda nő!-ben egy teljesen másik világot idealizált.
Vagy ott van a popkultúra egyik legelső dolgozó női ikonja, akivel elég sokan már kisgyerekként találkoztunk: a Barbie baba. A baba első melója 1959-ben egy tinédzser divatmodellség volt, később szép karriert futott be mint tengerészgyalogos őrmester, delfinidomár, űrhajós - ez a fiatal lányoknak szánt játék már évekkel azelőtt áttörte a nemek közötti korlátokat a foglalkoztatásban, mint a legtöbb nő a saját munkahelyén. Már az 1960-as években létezett főnök Barbie, 1992-ben még elnökjelölt Barbie is került a boltok polcaira - harminc évvel azelőtt, hogy Amerikának női haditengerészeti parancsnoka lett volna. Volt egyfajta könnyedség a Barbie karrierjében, ami azt a látszatot keltette, hogy a társadalmi mobilitás és a munkahelyi előmenetel olyan könnyen elérhető, mint egy új ruhát felvenni.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Egy másik klasszikus is szépen kiszínezte a nők munkával töltött életének keményebb valóságát. Andie Az ördög Pradát visel című filmben tökéletes példa erre:
De ne menjünk a tengeren túlra, közelebb van a brit Bridget Jones, akinek románca a főnökével, Daniel Cleaverrel (Hugh Grant) a hatalmi dinamika elképesztő aránytalanságát romantikázza, amelyet ma már a #MeToo világában nem kell szó nélkül elfogadnunk.
A romantikus vígjátékok végzik el a munka nagyját
A dolgozó lány karaktere tömegével jelenik meg a romantikus vígjátékokban, ahol a női karrier mindig csak előkészítése az igazi sikernek: természetesen a férfi megtalálásának. Azzal, hogy a popkultúra ezt a narratívát hangsúlyozza, erősíti azokat a társadalmi elvárásokat, amelyek szerint a nőknek elsősorban a családi életre kell koncentrálniuk, és hogy a karrier csak másodlagos lehet számukra.
Hogy a valódi boldogság csak a házasságon keresztül érhető el. Ez aláássa a nők megbecsülését a munkahelyen, zárójelbe teszi az elért sikereiket és azok jelentőségét.
A Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt című romantikus film főszereplője pillanatok alatt feladja a karrierjét, a forgatókönyv szerint számára a komoly újságírói pálya egyáltalán nem Pulitzer-díjhoz, hanem Mathew McConaghey karjaiba vezet.
Ha ez ellentmondásosnak tűnik, az nem véletlen. Furcsa módon ezek a filmek azt mutatják be, ahogyan mindannyian érezzük magunkat a munkával kapcsolatban. Imádjuk, utáljuk, ez az, aminek szentelni akarjuk az életünket, vagy a legutolsó dolog, amit csinálni szeretnénk. De ez az érzés nem független attól, amit egész életünkben látunk-hallunk a popkultúrát fogyasztva. Ráadásul ez az ábrázolás nem csak a nőknek árt, hanem a férfiaknak is, akiket gyakran csak mint pénzes fickót vagy jópasit, azaz minden nő álmát mutatnak be, ezáltal nehezítve az ő helyzetüket a való életben, ahol nem minden fickó pénzes, de a többség elhiszi magáról, hogy ha nincs pénze, már labdába sem rúghat a lányoknál.
Ez pedig visszavezet az Emily Párizsban sorozathoz.
Elképesztően költséges az életmódja, és minden, ami a reklámügynökségi munkaadójánál történik, csak egy B-terv része, ami leginkább azért létezik, hogy megkönnyítse az életében zajló összes többi változást, a barátságoktól kezdve az internetes hírnév megszerzésén át a romantikus pillantásokig a szexi szakáccsal. A valóságban egy marketingesre sokkal kevesebb, a munkaadó által fizetett dél-franciaországi kiruccanás vagy elegáns estély jut párizsi kastélyokban, mint ahogyan Emily élete sugallná.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A munka nem egy, a sok választható opció közül
A legtöbb igazi dolgozó lány számára a munka sokszor frusztráló, unalmas, messze van attól, amit Barbie súgott a fülünkbe 5 éves korunkban. A nők, akik a valóságban élnek, a munkát nem az élet háttéralkalmazásaként fogják fel, számukra ez maga az élet - nem azért, mintha egy mindent felemésztő szenvedély lenne, hanem a stressz, a végtelen munkaidő és a kiégés miatt, amelyeknek szükségszerűen mindent áldozatul dobunk. Barátságokat, szerelmeket, hobbikat.
Mégis, legalább a lányaink miatt fontos lenne, hogy a dolgozó nők ábrázolása árnyaltabb legyen, persze szórakoztató, de a valóságtól ne ennyire nyomasztóan elrugaszkodott.