GYEREK
A Rovatból

Láthatatlan lelki terhek - még mindig a nőkre hárul az érzelmi házimunka

Kin múlik, hogy jól sikerül-e az ünnep? Hát a kontrollmániás anyákon, de ők ezt amúgy is imádják csinálni, nem?

Megosztom
Link másolása

„Jaj, engedd már el, nem fog összedőlni a ház, ha csak kétféle süti lesz délután! Nekem például elég a kókuszgolyó is. És felesleges volt ennyit vadászni ezt a játékot, hát nem tök mindegy, milyen az a rongybaba?”

„Igen, tudom, de Mariéknál a kisebbik allergiás a kókuszra, az ünnepeltnek meg az epres a kedvence tavaly óta, szóval nem csinálhatok csokitortát. A játékról meg csak annyit, hogy ők is mindig megkérdezik, minek örülne a gyerek ÉS én mit engedek, és tök jól esik, hogy ők legalább tiszteletben tartják a kéréseimet, és nem állítanak be minden alkalommal egy tonnányi műanyaggal, ami a jövő hetet se éri meg. De most kérlek, vedd le azt az inget, nem, nem lesz jó, hát látod, hogy folt van az ujján...És egyébként is örülne a mama, ha felvennéd, amit tőle kaptál, tudod, hogy ez milyen fontos neki. Nem? Nem tudod?”

Közfelelős szuperhős

Az alábbi beszélgetés elhangozhat egy születésnap, egy évforduló, karácsony, ballagás, vagy akár egy hétköznapi vendégség kapcsán is. Tulajdonképpen bármelyik napon, amikor az anyának kell mindenki helyett kisakkoznia és összelogosztikáznia, hogyan lesz a következő 24 óra (és az egész élet) a család aprajának és nagyjának is a legjobb. Vagy ha nem is a legjobb, de a lehető legoptimálisabb. Hogy a feladatokkal elkészüljön és mindenki életben maradjon, sőt, jól is érezze magát aznap és a későbbiekben is.

De hogy az időben még egészen közeli karácsonyt hozzuk példának, arra is neki kell gondolnia, hogy az adott évi közös ünneplés kinek milyen emléket képvisel majd. Hogy ha esetleg jövőre valaki már nem lesz ott az ünnepi asztalnál, akkor nyugodt lelkiismerettel gondoljanak vissza az élők az utolsó közös karácsonyra, mert odament a gyerek puszit adni a dédinek, vagy megette a Laci töltött káposztáját vagy nagyon jót játszott a sógoréktól kapott kirakóssal. Ezzel párhuzamosan pedig az is fontos, hogy a kisgyereknek is jó legyen majd visszaemlékezni ezekre a napokra még 20-30-50 év múlva is.

Gondolnia kell arra, hogy ha a gyerekkori szentestékről/születésnapokról mesélvén könnybe lábad a szeme a most még csak 6 éves Mátékának, azok örömkönnyek lesznek-e vagy inkább fájdalmasak.

Kap-e olyan lelki atombombát, amit sok év terápia sem tud helyre rakni, mert nem ő kapta a hatalmas plüss mackót, hanem az öccse, hogy az egyébként megbízható nagybácsi borgőzösen olyat mesélt neki az aktuális barátnőjéről, amit nem kellett volna, vagy hogy kiderül, nem a Jézuska hozza az ajándékokat.

Döntések láncolatán múlik mindez. De miért is várja el a társadalom (és benne maguk az anyák is), hogy mindig jó döntés szülessen, akár van rá elég idő (ki és mikor kapja a hatalmas plüss mackót), akár nincs (mikor szabad kimenni a konyhába és őrizetlenül hagyni a gyereket)?

Egy anya élete - főleg, amíg kicsik a gyerekei - egyébként is egy megállás nélküli döntéscunami, az ünnepek előtti és alatti extra adag láthatatlan érzelmi házimunka pedig hatványra helyezi ezt. Lehet-e ezeket a döntéshelyzeteket egyszerűsíteni, megvalósítani a mindenféle coach és megmondó ember által szajkózott belelazulást, elengedést, és vajon ezek hol kezdődnek és hol van a megvalósíthatósági határuk? Mert ha mondjuk meg is egyeznek a rokonok, barátok, hogy mindenki csak egy valamihez ragaszkodhat egy ünnep kapcsán, már ahhoz is komoly mikromenedzselés szükséges. Például hogyan döntsük el, kinek van több joga a saját igényeihez? A csecsemőnek, kisgyereknek, aki a kialakított alvási/evési rutintól eltérve nyűgös és ezért ünneprontó lesz? Vagy a dédinek, aki már helyhez és (meg)szokásokhoz kötött, és ki tudja, meddig lesz még velünk? Az ételérzékenynek, az elváltnak, az egyedülállónak, az utolsó idős várandósnak? Esetleg a hétköznapokban güriző apáknak, netán a még hétvégente is güriző anyáknak - mert hát hogy is szól a mondás: ha anya boldog, mindenki boldog?

Akárki is kerül ki győztesként, mindenkinek nem lehet jó. És bárki, akinek nem lesz jó, általában az anyákat okolja: miért nem az ő érdekeit helyezte előtérbe, miért ilyen igazságtalan?

Ez a megoldhatatlan feladat állandó része az anyai létnek, és nem is csak az a baj, hogy szinte kizárólag rájuk hárul, hanem az, hogy sokszor még ők maguk sem tudatosítják, ez mekkora stresszel jár.

Hogy nem tudnak mindenkinek a kedvére tenni.

Hogy nincs olyan, hogy valami egyszerre olcsó, szép és gyorsan készül el, mert a három feltételből egyszerre csak kettő tud teljesülni.

Hogy kivitelezhetetlen a mesekönyvet a saját valóságunkba átültetni.

Hogy azért vannak kipurcanva az anyák már az ünneplés előtt, mert sokszor hónapokkal az esemény előtt elkezdik összeírni a listákat, összeegyeztetni a naptárakat, repülőjáratokat, ételérzékenységeket és aktuális rokoni összeférhetetlenségeket, mindezt persze általában hiába, mert még aznap is változik a menetrend, valaki beteg lesz, nincs a boltban mentes tejszínhab, besértődik a rokon, rosszkor szól a csengő.

Nagyon találóan írja a szerző az alábbi cikkben, hogy a legtöbben mindezt természetesnek veszik,

a kívülállók (értsd nem anyák) ráadásul sokszor úgy gondolják,
ez MINDEN anyának jó, ők ezt SZERETIK és AKARJÁK is csinálni.

Hogy ők ÉLVEZIK, ha ők irányíthatnak, hogy ilyenkor náluk van a kontroll, és ha valaki ebben segíteni szeretne nekik, azt úgyse hagyják, mert az nem lesz olyan.

Amiben sokszor igazuk is van a segíteni vágyóknak, de nem mindig azért, mert az bántaná az anyák egóját vagy összeférhetetlen lenne a perfekcionizmusukkal.

Hanem mert a legtöbb esetben a segítség nem kalkulálja bele azokat a változókat, amiket az anyák sose hagynának ki az egyenletből. A rosszul sikerült kiszervezés utáni plusz munkát, amit aztán megint csak nekik kell elvégezni.

Köszi, hogy segítesz, majd elpakolok utánad!

Mert bizony, az anyák általában így gondolkodnak: ha átengedem másnak a feladatot és az rosszul sül el, azt is nekem kell majd helyrehozni, úgyhogy inkább nem engedem át.

Ha leülök pihenni, de közben kiönti, eltöri, szétszedi, nekem kell rendberakni. Ha más vigyáz rá és baj történik, nekem kell kórházba vinni, megvigasztalni, ápolni. Ha hagyom, hogy ő takarítson, lehet, hogy csak elkeni a koszt, a járólaphoz való szerrel mossa fel a parkettát, 40 fokon mossa ki a gyapjút, nem azt az öblítőt teszi bele, amit ahhoz a mosáshoz szoktunk.

Hogy ha a gyerekre bízza, mit vegyen fel, az egyáltalán nem biztos, hogy az alkalomhoz/időjáráshoz megfelelő lesz.

Hogy ha nem ő pakolja be a kicsinek a váltás ruhát, pelenkát, aktuális kedvenc plüsst, könyvet, akkor nem biztos, hogy mindezek eljutnak a gyerekkel együtt a célhelyszínre, nem jól választ ajándékot, nem úgy csomagolja be… és így tovább.

Ettől a hozzáállástól, az utólagos számonkérésektől persze abszolút érthető módon még annak is elmegy a kedve a segítéstől, akiben meglenne rá a szándék.

Emiatt kívülről sokszor tényleg elég kényszeresnek és kontrollmániásnak tűnnek az anyák,

és nagyon, de nagyon nem segít ezen az, amikor a kívülálló ráhúzz a helyzetre olyan, általános megállapításokat, mint hogy: „Mindamellett, hogy jelen van a tökéletességre törekvő hajlam, valójában egy nagyfokú félelem is meghúzódik a háttérben. Félelem attól, hogy mi történik, ha megszűnik a kontroll és az irányítás.”

Nem, nem attól félnek az anyák, hogy mi lesz, ha megszűnik a kontroll. Hanem attól, hogy mit kell majd nekik adott esetben helyrehozni anélkül, hogy arra fel tudnának készülni.

Attól félnek, hogy ha elengedik az irányítást, akkor otthon marad a sütis tálca, nem kap ajándékot az unokaöccs új barátnője, vagy másfél órás késéssel tudnak csak elindulni, és ki lesz ezért a hibás?

Hát az anyák.

(Aki pedig most azt mondja, hogy ugyan, nem kell foglalkozni a rokonokkal, az próbáljon meg felnevelni 1-2-3-több gyereket rokoni segítség vagy vaskos pénztárca nélkül.)

De hát akkor hogyan enyhíthetjük ezt a terhet?

Kezdésnek talán az is elég, ha elismerjük, hogy ez igenis teher, és el lehet benne fáradni. Hogy mások ezért komoly fizetést, de legalább is elismerést kapnak.

Ahogy az alábbi, ironikusan dalba öntött anyai kifakadásban a szerző megénekli az apák dícséretét, úgy kellene az anyáknak is néhanapján azt mondani a teljesen hétköznapinak látszó kőkemény szellemi és érzelmi házimunkájuk láttán: Olyan jó anya vagy!


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


GYEREK
DNS-tesztet csináltatott az anyuka, mert nem hitték el neki, hogy a szőke kislánya a vér szerinti gyermeke
Utálja, amikor azzal vádolják, hogy csak kölcsönzi a gyereket, és amikor megkérdezik, kié a kislány.

Megosztom
Link másolása

Alex és Rob boldog amerikai pár.

Ám DNS-tesztet végeztettek a legfiatalabb gyermekük, Pudge Pudge miatt, hogy a teszt megerősítse, a kislány tényleg az ő gyerekük.

Az afroamerikai nő és kaukázusi férfi három gyermeket nevel: a hétéves Chub Chub-ot, az ötéves Bubba-t és a kétéves Pudge Pudge-ot. Ám amikor Pudge Pudge megszületett, ők maguk is meglepődtek, hiszen fehér volt a kislány bőre.

Alex a Truly-nak elmondta:

"Azért döntöttünk úgy, hogy elvégezzük a DNS-tesztet, mert annyira fehér volt. Mesterséges megtermékenyítéssel estem teherbe vele, és mivel hibák ennál az eljárásnál is előfordulhatnak, szerettük volna kizárni ezt a lehetőséget."

Alex néhány évvel ezelőtt kezdett el szórakozásképpen posztolni a közösségi médiában.

Miután egy idegen megdicsérte, hogy "milyen jó dadus", posztolt erről, ami után támogató, de negatív kommenteket is kapott.

Sajnos máskor is hasonló élményben volt része.

A háromgyerekes édesanya elárulta, hogy főleg az ehhez hasonló beszólásokat utálja: "Ez kinek a fehér gyereke?". De olyan is akadt, aki azzal vádolta, hogy "kölcsönzi" a fehér gyereket a videók elkészítéséhez. És persze a szokásos rasszista megjegyzések sem hiányoznak.

Míg Alexnek beszólnak a kislánya miatt, fehér bőrű férjének nem, az ő szülői mivoltát nem kérdőjelezik meg, és senki sem ellenőrizgeti.

A pár reméli, hogy a jövő boldogságot tartogat a családjuk számára, a gyereknevelést ugyanis csodálatos dolognak tartják.

Íme, a róluk készült videó:


Megosztom
Link másolása

GYEREK
A Rovatból
Nem fogsz hinni a szemednek! Így néz ki most a világ legerősebb kissráca - 24 évvel később
Így él ma a „kis Herkules”: a világ legerősebb kisfiúja felnőve egy teljesen más útra lépett. Mutatjuk a képet róla!

Megosztom
Link másolása

Richard Sandrakot mindössze nyolcévesen nevezték el Kis Herkulesnek, és sokan azt várták, hogy ő lesz a testépítés következő nagy neve.

Az ukrán-amerikai fiú azonban nem azt az utat választotta, amit sokan vártak tőle. Idővel teljesen hátat fordított a súlyemelésnek, ami meglepte azokat, akik figyelemmel követték élettörténetét.

Richard, aki harcművész világbajnok édesapja, Pavel Sandrak, és aerobik sztár édesanyja, Lena Sandrak gyermekeként született, először 2000-ben került reflektorfénybe, amikor szülei megmutatták különleges izomzatát a világnak.

 

Szupererős kiskrapek

Gyerekkorában szigorú edzésprogramot követett, a szülei szerint teljesen önként:

naponta akár 600 fekvőtámaszt és felülést, valamint 300 guggolást végzett, mert „csatlakozni akart” édesapja edzéseihez.

Nem csoda, hogy nyolcéves korára valóságos izompacsirta volt.

Az izmos kisfiú, akinek kockahasát és kidolgozott karjait, lábait mindenki csodálta, lenyűgözte a világot. Ekkor kapta a Kis Herkules becenevet is, mert ennyi idősen képes volt fekve nyomásban kinyomni 95 kilót.

Három évvel később elnyerte a „Világ legerősebb kisfiúja” címet, és ahogy kamaszodni kezdett, még izmosabb lett.

Képes volt saját testsúlyának háromszorosát megemelni, miközben harcművészeti jártasságát is továbbfejlesztette, és mestere lett a karaténak.

Egészségügyi kockázatok és kritikák

Intenzív edzésének köszönhetően Richard testzsírszázaléka mindössze 1%-ra csökkent, ami rendkívül veszélyes. A Men’s Journal szerint

az ilyen alacsony testzsír komoly egészségügyi problémákhoz vezethet, például súlyosan legyengíti az immunrendszert és szívproblémákat okozhat.

Az izmok drasztikus gyengülése is bekövetkezhet, ami akár a mindennapi életet is megnehezítheti.

A történetét bemutató dokumentumfilm után szülei durva kritikákat kaptak. Sokan etikátlannak tartották, hogy ilyen szigorú edzésre kényszerítették fiukat.

Egyes orvosok szerint Richard életkorában nem termelődhet még elegendő tesztoszteron ahhoz, hogy ilyen fizikumot érjen el

természetes módon. Felmerült a szteroidhasználat gyanúja is, amit édesanyja határozottan tagadott.

Herkules egy új úton

Bár sokan azt gondolták, Richard felnőttként is megőrzi elképesztő izomzatát, ő mindenkit meglepett azzal, hogy teljesen más életet választott. 2015-ben adott interjújában elárulta, hogy már nem emel súlyokat.

„Az emberek próbáltak úgy beállítani, mintha valami természetellenes csodabogár lennék, de rengeteg gyereknek van hasonló fizikumuk”

– mondta.

Bár gyerekként sokszor kirekesztve érezte magát, Richardnak nincs oka megbánni a múltját: „Nagyon büszke vagyok arra, ami volt, de nem akarom, hogy az határozza meg a jelenemet.”

Ma, 32 évesen Richard a Universal Studios Hollywood Waterworld show-jában dolgozik kaszkadőrként. Bár továbbra is jó formában van, ma már inkább kardióedzéseket és gördeszkázást választ a testépítés helyett.

Az interjúban elárulta, hogy álma a NASA mérnökeként dolgozni.

„Nincs okom azt gondolni, hogy ez nem valósulhat meg”

– mondta, és ezzel újabb bizonyítékot adott arra, hogy a „Kis Herkules” tettvágya és energiája továbbra is határtalan.

Via LadBible


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A 7 éves kislány olyan beszédet mondott a közös játék fontosságáról, amitől leesik az állad
Ha csak egy videót nézel meg ma, ez legyen az!

Megosztom
Link másolása

A mindössze 7 éves Molly Wright kiállt a színpadra, és mindenkit lenyűgözött.

Az ausztrál iskolás lány 2021-ben adott egy inspiráló TED-előadást, amiben a közös játék fontosságáról beszélt a gyermekkori agyfejlődés korai szakaszában.

A kislány olyan magabiztossággal mondta el a hozzáértő felnőttek által összerakott beszédet, hogy azt sokan megirigyelhetnénk.

„Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a ’kukucska’ játék megváltoztathatja a világot?”

– kezdi az előadást.

Ezek után egy ismerős kisbaba példáján keresztül mutatta be, milyen hatással van a kicsikre, ha a szülők a rájuk fordított figyelem helyett inkább telefonjukat nyomkodják.

Kutatások kimutatták, hogy a korai fejlődési szakaszban a gyerekeknek rendkívül fontos a megfelelő figyelem és gondoskodás, mert ez az időszak alapozza meg az agy fejlődését és a későbbi érzelmi, szociális, valamint kognitív készségeket.

A figyelemhiányos környezetben felnövő gyerekek gyakran nehezebben alakítanak ki kapcsolatokat. A kötődés hiánya gátolhatja az érzelmi szabályozás képességét, ami növelheti a szorongás, depresszió és más érzelmi problémák kockázatát a későbbi élet során.

A kis Molly előadásából megtudhatjuk, hogy a gyerekek fejlődése szempontjából mennyire meghatározó az első 5 év. Ebben az időszakban hihetetlen mértékben fejlődik az emberi agy.

A kislány előadása arra világít rá, hogy egy olyan hétköznapi dolog, mint a közös játék, aminek talán nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, mégis mekkora hatással lehet gyermekeinkre.

„Látjátok, a kukucska tényleg meg tudja változtatni a világot!”

– fejezte be beszédét a kis Molly, aminek üzenete napjainkban is igazán aktuális.


Megosztom
Link másolása


GYEREK
Válóperes nonszensz: az apa még a gyerek cipőjét is bepoloskázta, hogy információkat gyűjtsön az anyáról
Gyomorforgató módon használta fel gyermekét egy kecskeméti apa arra, hogy megfelelő pozícióba kerüljön a válás során. Úgy látszik, a lehallgatósdi divat lett.

Megosztom
Link másolása

A kiskorú gyermeke kabátjába és cipőjébe is lehallgatókészüléket tett az apja, hogy az éppen zajló válóper alatt információkhoz jusson.

A férfi azt akarta megtudni, mit mond az anya a jelenléte hiányában.

Amellett, hogy ez masszívan kimeríti a kontrollmánia fogalmát, bűntett is. A Kecskeméti Járási Ügyészség tiltott adatszerzés bűntette miatt állítja bíróság elé a férfit, írta meg a 24.hu.

A Bács-Kiskun Vármegyei Főügyészség közleményt adott ki az esetről. Eszerint polgári peres eljárás volt folyamatban ekkor a férfi és a nő közt, egyrészt

a válópert indították meg, másrészt a gyermek elhelyezéséről kellett dönteni.

Amíg zajlott az eljárás, a gyerek az apánál volt hétköznap, a hétvégéket pedig az anyánál töltötte február óta. A lehallgatósdit márciusban kezdte meg a férfi.

Ekkor a kabát bélésébe helyezte el akkurátusan az eszközöket, amit az anya viszont észre vett, és eltávolított. Azonban

a gyerek cipőjébe is került 1-1 mini hangrögzítő,

az apa a cipőket meghekkelve a sarokrészbe helyezte a diktafonokat. Ezekkel az anya beszélgetéseit rögzítette. A nő egy héttel később találta meg ezeket a hangrögzítőket.


Megosztom
Link másolása