Kedves exek, sosem volt szerelmek! Köszi!
A barátnőm, akivel szerdánként megvártuk egymást a buszmegállóban, hogy együtt buszozhassunk, egy barátom, akivel vasárnap délutánokat lelkiztünk át közösen, a médiatanárom, akinek köszönhetően úgy éreztem a gimiben, hogy megtaláltam az utam.
Emberek, akik hittek bennem, és rövidebb-hosszabb ideig tanácsaikkal segítettek, de mára szinte teljesen eltűntek az életemből. Az a srác, aki megtanította, hogy egyáltalán nem baj, ha furcsának vagy elvontnak gondolnak. És szeme alatti karikáimat sem kell mindennap jeges kanállal nyomkodnom.
Sorjáztak a tollam alatt a gondolatok, a szívet melengető emlékek, úgy éreztem, egy meleg plédbe burkolózom, miközben egy-egy villanásig felidéztem, mennyi emberért lehetek hálás az életemben, és mennyi feledhetetlen pillanatért tehetem össze a két kezem. Tudjátok, pont úgy, ahogy a nyálas, romantikus filmekben szokott lenni, kis képekként villantak fel az arcok, a nevetések, a csillagok a Pireneusokban, az első Kispál koncertem, életem legstresszesebb, és egyben leggyönyörűbb nyara.
És akkor, egyszer csak, olyan hirtelenséggel, mintha valaki fogta volna a távkapcsolót, és a kedvesen nyálas romantikus film helyett átkapcsolt volna a világ egyik legrémisztőbb horrorjára, megjelent a listán az egyik exem neve.
Nem azoké a srácoké, akiknek a barátságáért vagy a szép pillanatokért valóban bevéstem a nevét, hanem azé a fiúé, akire a mai napig képes vagyok csalódottan és szomorúsággal visszaemlékezni. Aztán rájöttem, hogy mindezek ellenére – és pont emiatt bántott annyira, amikor olyan hirtelen véget vetett a kapcsolatunknak – egy baromi fontos tapasztalatot köszönhetek neki.
Ő volt az első srác az életemben, akinél nem izgultam túl az ismerkedést, akivel természetesen ment minden, mert mellette éreztem először azt, hogy elengedhetem magam. Ő volt az, akinek először elhittem, hogy úgy tetszem, ahogy vagyok. Felvállalta előttem a hülyeségeit, olyan lelkesen beszélt a fizikáról, hogy az már-már érdekesnek tűnt, megnyugtatóan és kedvesen kezelte a szorongásaimat.
Nem úgy tetszett meg, hogy valaminek az ellenére, hanem a nem ritkán részeg, bulizós, őrült egyetemistaságával együtt. Mindig azt éreztem, azért tud ez a mai napig fájni, mert mire végre beleéltem magam, ő mégis cserbenhagyott.
Ettől az érzéstől nem tudtam megszabadulni, csak elutazni, ingerekkel, ismeretlen tájakkal, új emberekkel lekötni magam, amíg meg nem érkezett a felmentő sereg egy új szerelem formájában. De akárhogy is boldog voltam, ha fel kellett ütni az ex-aktákat, erre a rövid kis románcra mindig is némi szomorúsággal, haraggal gondoltam vissza, noha a szeretet már régen elmúlt.
Viszont ma, közel tíz évvel később rájöttem: mégis köszönettel tartozom neki. Mert ő volt az első olyan személy az életemben, aki mellett megtanultam, hogy nem kell mindig megfelelni, folyamatosan azon görcsölni, hogy mit gondol a másik. A haragot a megbocsátás és a hála váltotta fel.
Tényleg ilyen egyszerű lenne, ahogy mondják, hogy minden kapcsolatból hozunk valamit? És akkor elkezdtem a béna randikkal, szerencsétlen próbálkozásokkal, reménytelen álmodozásokkal, sosem volt szerelmekkel tarkított idővonalamat visszanézni. Néhány Coelhoi mélységbe ágyazott bölcsességen túl – mint hogy tök felesleges akarni és vaskorbáccsal üldözni a szerelmet, ha ott a kémia, az első szemvillanásból egyszerűen tudni fogod, vagy ha nagyon akarod, nem jön, ha akar, akkor keres és nincs kifogás, pillangók stb. –
tényleg az jelentette számomra a legnagyobb alaptanulságot, hogy igazán akkor jöttek össze számomra ezek a dolgok, amikor egyáltalán nem agyaltam, csak éppen jól éreztem magam a bőrömben, és kész.
Mert bizony sokszor előfordult, hogy amikor a jól sikerült megismerkedésünk után végül sor került az első randira, addigra annyira rágörcsöltem, szerettem volna, hogy összejöjjön, hogy végül valami teljesen más, feszült és új ruhában feszengő énlényként rémisztettem el a srácokat. És nem egy ilyen volt, ami azért sült el rosszul, mert én akartam más lenni, hozzá igazítani magam, elhessegettem a suttogó „de” hangokat.
Persze, most pufogtathatom az egyértelmű közhelyet, miszerint „ameddig nem szereted magad, addig hogy várod el mástól”, és miközben nemes a gondolat, ezer példa van gyógyító és önsegítő kapcsolatokra is. Szerintem – bár még én is csak gyakorlom a nagypályán –
a legfontosabb, hogy tudd kimondani, hogy ez vagyok, ez a csomag, és mindenféle kaméleonkodás és szappanopera-hősnőket megszégyenítő taktikákat nélkülözve próbáld meg felvállalni magad.
(A címkép illusztráció, forrás: Pexels)