Miért prostizzák le a luxusfeleségeket? Férfi k*vák talán nincsenek?
Luxusfeleségek című tévé-álreality ihlette. Nem láttam belőle sokat, csak perceket – tudom, mindenki ezt mondja –, de hát nemrég még a csapból is ők folytak. Az egyik leggazdagabb, Csősz Boglárka nyilatkozott egy interjúban arról, hogy néha 9 millió forintnyi eurót elvásárol egy délután cipőkre – ez mondjuk nekem már a perverzió kategória –, gyereket meg egyelőre nem akar, mert rajta ne lógjon egyfolytában egy nyafogógép.
Nos, elolvastam a cikk alatti kommenteket (ez meg az én perverzióm), és ledöbbentem. Nem azon, hogy az embereknél kiverte a biztosítékot ez a több hektáros pálmafaligetben tengődő, hencegő díszlányka, meg az erősen megkérdőjelezhető stílusa. Az oké.
De hogy milyen eszméletlen mennyiségű férfikommentelő k*rvázta le, a dühtől habzó billentyűzettel – na, az meglepett. Nem tisztem megvédeni Csősz Boglárkát meg a többieket – azt sem tudják, hogy a világon vagyok, és ez így van jól –, de ezek a nők nem k*rvák.
Vagyis most már biztosan nem, ugyanis valaki elvette őket feleségül. Ja, hogy az a valaki dúsgazdag, és a dísz-pincsijük nyakörve többe kerül, mint Szomália egy éves GDP-je? Ez igazságtalan és szomorú, de a hölgyek akkor sem lesznek tőle... azok. Sőt. Évszázadokon keresztül az ilyen nők a társadalom legmegbecsültebb tagjainak számítottak.
Felhívnám a figyelmet a világ egyik legismertebb irodalmi nőalakjára – Elisabeth Bennet-re a Büszkeség és Balítélet című regényből (és persze a híres film-adaptációból), aki ezt kerek-perec ki is mondja. Amikor a nővére megkérdezi tőle, mikor szeretett bele a sokáig utált és megvetett Mr. Darcy-ba, Elisabeth cinkos kis mosollyal így válaszol:
"Hát... talán arra a napra tenném, amikor először megláttam Pemberley birtokát." Vagyis: akkor szerettem bele, amikor kiderült, hogy mocskosul gazdag.
Bár ezt ironikusan mondta, érthette volna komolyan is. A 19. században Elisabeth Bennetet senkinek nem jutott volna eszébe ezért lek*rvázni, sőt, ő volt "a szerencsés, fiatal hölgy, aki rendkívül előnyös házasságot készül kötni." Ez mellesleg akkoriban minden nő életcélja volt, még ha nem is beszéltek utána hülyeségeket a tévében meg a neten – érthető technikai okokból.
De gondoljuk egy kicsit tovább a dolgot. Rendben, akit egy éjszakai bárban felcsíp egy milliomos, aztán valamiért jó ötletnek találja feleségül is venni – az a nő talán tényleg kiérdemelte a k-val kezdődő minősítést (bár szerintem ez is inkább legyen a milliomos baja). De akkor mi van mondjuk azzal az idősödő, nem túl előnyös külsejű hölggyel, aki negyven évvel ezelőtt az egyetemen kinézte magának a legszebb fiút, aztán vett neki egy Ladát (az akkoriban nagy szó volt), meg egy kis lakást, és cserébe azt kérte, hogy a fiú vegye feleségül. És a fiú elvette. Azóta is házasok, a nő – végül banki tanácsadó lett, zsákszámra hordja haza a milliókat – egy jottányival sem lett szebb.
A férfi viszont még most is sármos, életében nem dolgozott, élvezi az elképesztő luxust, az asszonyt diszkréten szénné csalja, de ettől eltekintve jól megvannak. Ez nem kitalált sztori, nagyon is létezik.
És – szintén igaz történet - mi van azzal a házaspárral, ahol az asszony huszonvalahány éve kétnyelvű tolmácsként gürizik a betevőért meg a lakástörlesztőért meg a három gyerekért, mint az állat, a férj meg egy minimálbért alig meghaladó kényelmes kis kormányzati állásban ücsörög, pedig a képesítésével, szaktudásával jóval többre vihetné.
Amikor megkérdezik, miért nem megy el egy jobban fizető állásba, ez a válasz: "Hogy rossz legyen a közérzetem, meg idegeskedjek? Kinek jó az?"
És mi van azzal az – állítólag fülig szerelmes – férjjelölttel, aki a közös háztartásban élő menyasszonyával a joghurtot is kifizetteti (szó szerint, szövegkiemelővel kihúzgálja a bevásárlások utána a számlán, hogy mit vett ő, és mit a nő), pedig jól menő marketingesként ötször annyit keres, mint a tanárnő párja?
Viszont elvárja, hogy a teljes körű felezés mellett MINDEN házimunkát a lány végezzen, ő a kisujját sem mozdítja otthon, mert "olyan fáradt"?
Ezek mind igaz, mai történetek. Ne értsetek félre, sok rendes, igyekvő, gondoskodó férfit ismerek, akinek esze ágában sincs anyagilag – vagy máshogy – kihasználni, kizsákmányolni a mellette lévő nőt. De azért akadnak ám másmilyenek is... nem kevesen.
És róluk nem szól a fáma, nem készül tévéműsor, nem cikkeznek a neten, és nem zúdul rájuk kommentáradat, amiért "rendkívül előnyös házasságot kötöttek."
Élvezik a jólétet, a kényelmet, sőt olykor a luxust, amit a velük élő nő nyújt nekik. Én pedig csak halkan kérdezem – felvállalva, hogy egyesek lefeminista-fasisztáznak, a többi lehetőségről nem is beszélve – szóval halkan kérdezem: akkor ezek a férfiak mik?
