“Megláttam a szemében a kéjes örömöt” – párkapcsolatban egy csendes szadistával
Furcsa érzés volt ennyire lecsupaszítottan szembenézni egy szadistával. De kijózanító érzés volt.
Lefeküdtem az egyik márványpadra, a fejem alá tettem a hátizsákomat, és fokozatosan, mint akit detoxikálnak, és kezd kiürülni a véréből az alkohol, elkezdtem kipöfékelni magamból ezt a kapcsolatot. Hogy is kezdődött? A válóperes tárgyalásom után alig egy hónappal, igen, a múlt nyáron. Internetes ismeretség, persze hogy belevetettem magam a netrandikba. Csetelgettem, flörtölgettem, kapkodtam, rémülten csapkodtam a szárnyaimmal. Aztán ez a pali “befogott”.
Gyönyörű leveleket írt. Még verseket is. Akkor még nem tudtam, hogy aki néhány nap után, személyes találkozás nélkül ilyen mélyre megy, az nem társat keres, hanem többnyire áldozatot.
Ittam minden szavát. Azzal sem törődtem, hogy amikor végre találkoztunk, hatalmasat csalódtam. Mert szürkének, fantáziátlannak láttam őt. Soha, egy pillanatra sem vonzódtam hozzá, de a csendessége, a visszafogottsága, a megnyugtató átlagossága miatt mégis meghoztam egy döntést, amiről a nagykönyvben is megírták, hogy soha nem szabad meghozni: nem vonzalomból, hanem biztonsági játékból választottam. “Ez egy igazi jófiú, nem fog elhagyni” – ez volt az egyetlen érvem mellette. És egy frissen elhagyott nőnek ez nagyon komoly érv. Hát belementem.
Ha korábban valaki azt mondja nekem, hogy én egy éven át végigcsinálok egy ilyen kapcsolatot, kiröhögöm, és megkérem, hogy keresse meg a gyógyszerét. Ott, a márványpadon nem is tudtam választ adni magamnak, hogy miért tartottam ki, miért maradtam fogcsikorgatva ebben a befülledt börtönben. Mert az első vészvillogók nagyon hamar megjelentek. A kezdeti őrült, szerelmes rajongás után Tibor szépen, lassan elcsendesedett.
Szemrehányó csend volt ez, és mivel nem tudtam, miért haragszik, megijedtem. Elkezdtem teperni. És az életem szépen, lassan beledarálódott az ő elvárás- és szabályrendszerébe. Soha nem sminkeltem magam erősen, de azt is teljesen elhagytam, mert szerinte “természetesen vagyok a legszebb”. Nem főztem rosszul, de minden ételt megtanultam úgy elkészíteni, ahogy az anyja (az anyjával egyébként betegesen erős volt a kapcsolata, naponta legalább három telefon, 10-20 üzenet, és mint később megtudtam, még a szexuális életünkről is a legapróbb részletekig beszámolt neki).
Munka után rohantam bevásárolni. Ő ugyan egy multicég területi képviselője volt, és többnyire otthonról dolgozott, mégsem jutott soha az eszembe, hogy esetleg ő is leugorhatna a boltba. Vacsorát főztem, mostam, teregettem, Scrabble-t játszottam vele, és utána hajnali háromig szeretkeztünk. Mindig ugyanúgy, minden áldott és átkozott napon, hullafáradtan is, betegen is.
Sokszor csak behunytam a szemem a sötétben, és vártam, hogy vége legyen.
És miközben egyre inkább olyanná váltam, mint egy stepfordi feleség, ő egyre szemetebb lett. Csendes szemét volt, de az talán rosszabb, mintha őrjöngött volna. “Mi van, te borsólevesen kívül mást nem tudsz főzni?” – jegyezte meg lassan, tagoltan, ha egymás után két vasárnap azt főztem ebédre. “Már megint ezt a nyanyás cipődet veszed fel?” “Én lefekszem. Most akkor jössz, vagy egyedül kuksolsz itt a sötétben, és azt a szar Columbót nézed?” “A fürdőszobát minden héten ki kell ám takarítani, most is tiszta por volt az üvegpolc a púderedtől, különben is, nem úgy volt, hogy nem sminkeled magad? Miért akarsz mindenáron kurvásan kinézni?”
Szépen, szisztematikusan döngölt bele a földbe. És én hagytam. Nem, nem tudom, miért. Talán mert még mindig volt néhány jó pillanat, akár fél-fél napok is, amikor viszonylag ki lehetett jönni vele. Talán mert ez a langymeleg terror is adott valami biztonságot, amire mindennél jobban éheztem. És talán mert rettegtem, hogy “ha rossz leszek”, ő is elhagy, mint a férjem. És talán mert akkor már azt sem tudtam, ki vagyok. Ő rajzolta meg a személyiségemet, és ha a gondosan kontúrozott vonalakból kilógtam, kegyetlenül megbüntetett.
Egyszer az “engedélye nélkül” elmentem a kertészetbe, vettem egy cserepes virágot anyám születésnapjára (Tibor anyjához minden vasárnap el kellett menni ebédre, az enyémről tudomást se vett), aztán meglátogattam anyut, és vele töltöttem a délutánt. Anya akkor már gyanakodott: “Kicsim, elfúj a szél, hány kilót fogytál te? Mi van veled?” Hazudtam valamit, sok a munka, minden oké. És Tibor azt az egy, anyámmal töltött délutánt is megtorolta. Napokig nem szólt hozzám. De a szexről akkor sem mondott le. Olyan volt, mintha megerőszakolt volna.
A testem akkor már minden lehetséges módon jelzett. Sőt, kiabált. A nyakam és a vállam beállt, olyan fájdalmaim voltak, hogy egy sima padlófelmosást is csak fájdalomcsillapítóval meg izomlazító krémekkel tudtam végigcsinálni. Folyamatosan köhögtem, fájt a torkom, állandó hőemelkedésem volt. Nem magas, 37,5 körül, de az is épp elég. Így ment ez hónapokon át. A háziorvosom fejcsóválva vizsgálgatott: “Nézze, nem látok semmi komolyat. Szerintem az immunrendszerével van gond. Valamitől legyengült, és egy enyhe vírust sem képes legyőzni. Erősödnie kellene. Meg ennie, sovány lett.”
Egy munkatársnőm, akivel jóban voltunk, egy nap végén, amikor nyúzottam felkaroltam a bevásárlószatyrot, finoman odaszólt: “Nem akarok beleszólni, de minden nap úgy mész haza, mint egy halálraítélt. Hová lett a csivitelős kis kolleginám?”
De ezeket meg se hallottam. Intéztem a karácsonyi bevásárlásokat, éjszakákon át ragasztgattam és festegettem a karácsonyi ajándék bonbonos-dobozokat, mert Tibornak nagy családja volt, le kellett gyártanom vagy húszat az általa kitalált zseniális, kézműves ajándékból. A barátaimmal már rég nem jártam sehova, nem kockáztattam az utána következő, több napos jeges csöndet. Tibornak persze voltak “jó barátnői”, akikkel időnként órákon át telefonált, jókedvűen csacsogva, hogy én is halljam, olyan szeretetteljes hangon, amit velem szemben akkor már rég nem használt.
Érdekes az utolsó cseppek természete. Nálam épp akkor telt be a pohár, amikor látszólag nem történt semmi különös. Olaszországi álomnyaraláson voltunk – ahol egyébként még a benzint és az autópályamatricák felét is kifizettette velem, pedig kb. háromszor annyit keresett, mint én. A szálloda gyönyörű volt, a kis falucska igéző, a tó varázslatos. Csak aztán a Funicolarénál megcsillant Tibor szemében az a kéjes kis fény. A kínom fölött érzett öröm. És mire a túráról lejött – közel négy óra múlva – én ott, a márványpadon már kitaláltam, hogyan szabadulhatok.
A nyaka köré fontam a karom, rajongva a szemébe néztem, és odabúgtam: “Te, Tibor, ne haragudj, hogy nem mentem fel veled, de én most sokat gondolkodtam. Azt szeretném, ha feleségül vennél.”
A többit már csak röviden írom le. Ledöbbent, aztán kiröhögött, le akart pöccinteni a válláról, mint egy legyet. Aztán amikor látta, hogy nem tágítok, fenyegetőre váltott. Őneki én nem fogok ultimátumot adni, mit képzelek, majd egy év után rögtön elvesz, még csak az kéne, előbb bizonyítsak! Szégyellem bevallani, de diadalittasan kuncogtam magamban, míg ő vergődött, mert valahol érezte, hogy ez már nem vicc.
Látta, hogy kicsúszom a kezei közül, mint a halacska, elveszíti a játékát, és nem értette, mikor szűnt meg fölöttem az akkor már biztosnak hitt hatalma. Mikor két nap múlva hazaértünk, és én elköltöztem tőle, még akkor sem hitte el. Hónapokig nem hitte el. Őrjöngött, aztán könyörgőre fogta, telefonokkal meg e-mailekkel bombázta a barátaimat, hogy térítsenek észhez. Virágokat küldött a munkahelyemre, sokszor hazáig követett kocsival, és akkor persze már naponta megkérte a kezemet. De hiába. Akkorra már detoxikálódtam. Hogy bánom-e, hogy mindez megtörtént? Igen is, meg nem is. Talán inkább nem.
Mert már tudom, hogy egy magát értelmesnek, viszonylag józan ítélőképességűnek érző nő – és férfi! – is lehet olykor annyira sérült, olyan sebezhető, hogy oldalba kapja egy ilyen szörnyeteg. Igen, ez bárkivel megeshet bizonyos életszakaszokban, nem kell szégyellni.
De a lényeg, hogy kijöttem belőle, és most már messziről kiszúrom a jeleket. Nagy ára volt, de elképesztően felvérteződtem a manipulációkkal, az alantas játszmákkal, a – mondjuk ki nyíltan – bántalmazó kapcsolatokkal szemben.
A magasvasúttól egyébként azóta sem félek. Még az Etnára is feldöcögtem egy üvegkalitkában a barátaimmal. Nem tudom, van-e ennek az egésznek tanulsága, de egy dolog biztos: sok mindenből kigyógyultam én ott, a hortenziaillatú, selyemvízű Lago Maggiore partján.