Ebből a különleges gombafajból készült már válltáska,  egészségügyi betét, sőt, még autókárpit is!

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Egy nagyon váratlan levél a Buckingham palotából

Errefelé szombatonként is jár a postás, szép piros autóval, mert kicsit félreeső helyen áll a házunk. A mi postásunk egy nagyon szép, csokibarnára sült mosolygós lány, aki mindig rövidnadrágban jár, mintha sosem lenne tél. De most is az van, sőt, mindjárt karácsony. Amikor a strandon futunk össze vele, a két kutyája és a mi Mollink jót játszik egymással, ha itt az úton sétálunk amikor jön, már messziről integet, és ha van levelünk, oda is adja. Most szombaton azonban különleges küldeményt hozott. Fent dolgoztam, amikor a lányom szólt, hogy levele érkezett a kutyusunknak. Azt hittem, rosszul hallok, de másodszor is ezt kiáltotta, amikor visszakérdeztem. Oké, akkor szünetet tartok, mert ezt látnom kell.

Először azt hittem, talán az állatorvos írt valami miatt, emlékeztető egy vizsgálatra, vagy ilyesmi. De nem volt rajta feladó, az állatorvos biztos tett volna oda valami pecsétet - gondoltam. Izgatottan bontottam ki a borítékot, mégis nagy dolog ez: soha nem kapott még levelet a kutyusunk. Egy karácsonyi képeslap bújt meg benne, és amikor elolvastuk, eléggé meghatódtunk. Szomszédunk, (vagyis az ex szomszédunk), küldött üdvözlőlapot az egész családnak, és azt a viccet találta ki, hogy a kutya nevére küldi. Megható volt a figyelmessége, a kedvessége és a tréfája is.

Ekkor adta oda a lányom a másik borítékot.

A másik borítékon egyből látszott, hogy nem hétköznapi küldemény. Vastag volt, nehéz, drága papírból, a tetején pedig néhány bélyegző, ami láttán elfelejtettem levegőt venni is.

Annak ellenére, hogy nagyon izgatott lettem, nem tudtam mire vélni a levelet. A király ír nekem? Miért?

Magamhoz képest elég sokáig húztam az időt, mielőtt felbontottam volna a küldeményt. Valahogy jól esett hosszan elidőzni a pillanatban, kezemben egy nagyon váratlan levéllel, amiben bármi lehetett. El is játszottam a gondolattal, hogy mi mindenről értesíthetnek a palotából, bár esélye egyik verziónak sem volt, mert amióta itt élek, semmit nem tettem a birodalomért - csak élveztem amit nyújtott. Az időhúzás mestereként megkerestem a legjobb ollómat, hogy nehogy sérüljön a boríték vagy a tartalma amikor kinyitom, aztán nekiláttam.

Bolondság, nem? Mégis jó volt.

Amikor végül kivettem az üzenetet, akkor lepődtem meg igazán. Nem Károly egyik beosztottja írt valami okból, a kemény papír hátlapján két díszes dombornyomott, ezüstözött betű díszelgett, koronával a tetején. Egy W és egy C.

Kinyitva a képeslapot, Vilmos herceg és családja mosolygott rám a jobb oldalon, boldogan összeölelkezve, ahogy a nyár végi videójukban is láthattuk őket. „Nagyon boldog karácsonyt és új évet kívánok” - állt szép nyomott betűkkel a bal oldalon,

A családi kép nem valami nagytételben nyomott képeslap volt. Szép olívzöld keretbe egy valódi fotó volt beragasztva. Szinte láttam magam előtt, ahogy Vilmos elmegy a helyi fényképlaborba, ahol analóg filmekkel is foglalkoznak, odaadja a 36-os filmtekercset és megszólal: „A 14-es kockából kérek 50 darabot szép fotópapírra nagyítva” - mondhatta.

„Akkor mennyiségi kedvezményt is tudok adni Felségednek” - felelte az eladó, és már számolta is, hogy: „ez így 50 font lesz.”

„És mikor lesz kész, kérem?” - kérdezhette erre Vilmos. - „Három nap?” Egy gyorsfejszámolással nyugtázta, hogy még meg fogjuk kapni az ünnepek előtt az üdvözletét. „Végül is az még belefér” - mondta.

Amikor hazavitte a képeket, együtt örült az egész család, és senkinek nem volt baja azzal, hogy épp furán nézett volna, miközben a többiek tökéletesek.

A lényeg, hogy a többiek mennyire boldogok - a képen is, meg itt most a Windsor kastély kis lakásában mellette ülve is. Lajoska különösen elégedett volt magával a fotón, hozta a huncut formáját, ahogy megszokták tőle. Katalin karcsún és boldogan ölelte két idősebb gyerekét, Györgyöt és Saroltát, őt viszont Vilmos tartotta a karjai közt, ahogy most is, a kép ellenőrzésekor.

Amikor kiválasztották a legjobban sikerült nagyítást, akkor jött a lényeg.

Vilmos tudta, mire van még szükség: „Elkérhetem az iskolai UHU ragasztódat, kislányom?” - fordult Saroltához, és a hercegnő már hozta is a sárga stiftet. Szépen bekenték a kép hátulját, majd Katalin pontosan a megfelelő helyre illesztette azt, az olívzöld színű keret közepére. Sarolta a helyén tartotta néhány percig, amíg megszáradt a ragasztó.

Vilmos boldogan elfogadta a segítséget, gondosan odaírta a lapra hogy William, majd együtt betették a borítékba és Lajoska leragasztotta azt.

A többit már az alkalmazottak elvégezték: a postázóba vitték, ott szépen betették egy gépbe, ami rányomta, hogy Buckingham palota, meg a király címerét, elvégre ennyit lehet potyázni egy trónörökösnek, az uralkodónak nem fog feltűnni, hogy kimegy egy plusz levél Vilmos herceg bérlőjének, Károly egyéb küldeményeivel együtt. Eddig a mese.

Lajoska, Vilmos, Katalin, Sarolta és György, ilyen sorrendben mosolyognak rám - és én csak ülök a kanapén, a karácsonyfa színes fényei világítanak, és visszanevetek rájuk.

Hogy azt mondtam, karácsonyfa?

Az első itt töltött karácsonykor meglepődtem, hogy már november végén álltak a fák a lakásokban, nem is engedtem a kísértésnek, és csak Szenteste tettük be a miénket, amit előző nap vettünk, mondjuk azt nem állítanám, hogy válogattunk a fák közt, de ahhoz képest, hogy a maradékból hoztunk, egész kis szépség lett.

A következő itt töltött ünnep már ebben a farmházban ért, igen, Mikulás után mi is felállítottuk a fenyőt, és egészen különleges volt úgy nekimenni az év végének, hogy nem tetézi a Szenteste kapkodó feszültségét az, hogy a karácsonyfát is be kell még faragni, és feldíszíteni.

Idén már rutinosan vettük meg a szokott helyen, a fenyő olyan friss volt, hogy az egész háznak citrusos-gyanta illata lett, és szintén könnyed rutinnal állítottuk fel.

Otthon a jólesően szabálytalan fákat lehet forgatni, hogy melyik fele adja kevésbé bután ki magát, itt erre nincs szükség. Talán csak egy kis hazai vas fenyőtalpra lenne, de helyette műanyag vödörszerű tartóval küzdöttünk eddig. Most, a harmadik karácsonyra azt hittem, már kiismertük ezt az eszközt, és nagyon büszkén gyönyörködtünk a frissen beállított és feldíszített fában.

Majd amikor éjjel egy nagyon szokatlan és furcsán pattogó robajra riadtunk, igazából már tudtam, hogy a fenyőnk az. Elájult - mondhatnánk, de valójában eldőlt, mint a zsák - a gond csak az volt, hogy a talpába töltött 5 liter víz is kiborult, szétáztatva a szőnyeget, meg a padlót. Nem rossz program ezt feltakarítani késő este, de a lányom a takarítás után még a fát is feldíszítette újra, hiába mondtam, hogy ráér reggelig. Csodás lett, talán még szebb, mint elsőre.

Hogy kik a piskie-k? Ők itt Cornwallban valami olyasmik, mint máshol a tündérek. De inkább csak tündér-szerű lények, akik a lapvidéken, mezőkön laknak, kőkörök körül táncolnak, és néha megtréfálják és félrevezetik az utazókat. Meg szokták látogatni a házakat is, régen a helyi emberek nem csak számon tartották, de fel is jegyezték, hogy mikor és milyen találkozásban volt részük. A mi szeszélyes piskie-jeink megtehették ugyan, hogy éjjel titokban kitakarították a házat, rendbe szedték a konyhát, megjavították a szerszámokat, vagy akár szőttek is egy kicsit, de

Szóval vegyük úgy, hogy itt jártak a piskie-k, és ez - akárcsak Vilmos üdvözlete - ritka és különleges alkalomnak számít még errefelé is. A kis tündér-félék évezredeken át tartó jelenléte a XIX. század elejére megritkult, egyre kevesebb alkalommal találkoznak velük az emberek. Samuel Drew 1824-es Cornwall története című könyvében ezt írta: „A piskie-k kora, akárcsak a lovagkor, lejárt. Manapság talán alig van olyan ház, amelyet meglátogatnának. Még azok a mezők és keskeny ösvények is, amelyeket egykor oly gyakran felkerestek, szinte teljesen elhagyatottnak tűnnek. Elbűvölő zenéjüket is ritkán hallani már.”

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Üvöltő szelek és tajtékos napok Cornwallban

A viharunk neve Darragh és pénteken érkezett, mintha csak leugrott volna Cornwallba egy hosszú hétvégére. Izmos fickó, és kitartó, már második napja rázza a házat szakadatlanul. A 90 centis falak nem sokat foglalkoznak vele, de a kéményeken befütyül a szél, az ablakon befúj, és ha az eső is megeredne, még be is nyomná a vizet - de szerencsére esőből mi itt a déli csücsökben nem kapunk, az a walesieknek jutott.

Oké, most, hogy leültem a padlóra, módosítok: a 200 éves falak érezhetően nem reagálnak a szélre,

A tető jól bírja, de elég zajos az élet most ebben a csodás György-korabeli farmházban. És a zaj nem tőlünk, emberektől ered. Az ablaktáblák rázkódnak a keretükben, ha nem akarsz megőrülni, mindenféle papírfecnikkel ékeled ki a felhúzható táblákat, így csak a beáramló levegőnek adsz több helyet, a zörgésnek nem. A házban - és gyanítom, ez Angliában nem egyedi - a gipszkartonnal borított belső falakon szellőzőket helyeztek el, ezeket, ha nem is tetszenek, nem szabad eltakarni, mert nem és kész. A mieink most szépen dúdolgatnak, hol magasabb hangon, hol átváltanak egészen mély bömbölésbe, mert a viharos szél alaposan átmossa a járataikat.

Sokezer háztartás maradt áram nélkül a megyében, a legtöbb esetben fák dőltek a vezetékekre, de ami fura, a szolgáltató azt ígéri, két-három óra múlva már vissza is kapcsolja őket. Nem lennék a szerelőik helyében.

A közeli városban tényleg katasztrófahelyzet van. Téglakerítéseket döntött ki a vihar, házak tetejét ragadta el és vitte magával, majd szórta szét mindenfelé. Darragh egyik legnagyobb fogása azonban egy nagymotor, amit felkapott, és arrébb ledobott az útra. De nem jár a vonat sem, hiszen a síneken is fák hevernek, és hát a repülőkről már ne is beszéljünk. Hét vége van és Advent, de az adventi vásárokat és minden egyéb programot is töröltek. Szerencsére az én kedvencem, a Dickens éj csak a jövő héten lesz, kedvemre kiborzonghatom majd magam a sok jelmezes figura közt az éjszakai kisvárosban.

Most látszik csak igazán, hogy miért nőnek ferdén a fák Cornwallban. Ezek az őrült viharok mindig észak-nyugat felől érkeznek, és már egész kiskoruktól irányba állítják a fák törzsét. És az is értelmet nyert, hogy miért van annyi mélyút errefelé, miközben olyan gyönyörű a táj, hogy direkt sajnálod, hogy eltakarják előled a kőfalak és lombok autózás közben.

 

A meteorológiai szolgálat borostyán riasztást adott ki, az már csak egy fokozattal van az életveszélyes vörös alatt.

A felhőkön átdereng a nap fénye, és hiába vagyunk 3 kilométerre a tengertől, az ablakaink már vastagon tajtékosak, mert a szél vígan viszi magával tovább azt, amit az óceán felszínén felkapott. Ha tajték van ott, hát a tajték jön vele. Mások rosszabbul jártak, egyiküknek trambulin akadt a kéményébe a szomszédságban, a másikuknak a kőkerítését döntötte le a vihar.

egykedvűen rágják a hullámzó füvet, és nyomát sem látni rajtuk annak, hogy zavarná őket ez a Darragh nevű időjárási képződmény.

 

Reggel gyorsan bedobtam a mosógépbe egy nagy plédet, igazán nem gondoltam végig, hogy a teregetés ma macerás lehet. Amikor elkészült, kimentem vele - ahogy szoktam - a kertbe, hogy kiterítsem. Aztán megpróbáltam rátenni a kötélre - ahogy szoktam -, de kiderült, hogy mennyire alulbecsültem a szél erejét. Végül kíváncsiságból kb. 4-5 percig hagytam, hogy a vihar rángassa és tépje, miközben tartottam az egyik felét. Amikor behoztam, a műszálas takaró a frissen, napon szárított ruha illatát árasztva száraz volt. Ilyen szupergyors szárítógépem még nem volt soha.

Bár reggel óta azt nézegettem, ahogy a ház mellett vezető ösvényen vidáman sétáltatják a kutyáikat a cornish emberek, én, aki más égövön nőttem fel, úgy terveztem, hogy ki sem teszem a lábam ma a házból, mégis csak azt kérték a hatóságok, hogy mindenki vigyázzon magára. Csakhogy hiába tervezek, ha a kutya hirtelen nincs jól, és el kell vinni az állatorvoshoz. Úgyhogy mégis felvettem a kapucnis kabátomat, hogy beüljünk a kocsiba, és elguruljunk a dokihoz.

pedig mi egy nagyjából szélvédett völgyben lakunk. Végül sikerült beülni, és ugyan durván taszigálta a kocsit a vihar, azért elindultunk. Az utak üresek, mint otthon karácsony szenteste, néhány kíváncsian sétáló gyereken kívül alig volt élő ember a házak közt. De amikor megálltunk, szinte alányúlt az autónak egy újabb hirtelen széllökés, rángatta, emelgette, szerencsére nem kapta fel, mint a fent említett nagymotort, vagy épp ennek az étteremnek a tetejét:

A túra végén egész felbátorodva értünk haza a lányommal: miért ne próbálnánk ki mi is a sétát ezen a kivételesen száraz decemberi napon? Hát, a kapuig azért eljutottunk. Ott

Jelnek vettem, úgyhogy még várunk a sétával egy kicsit.

Azt mondják, az állatok megérzik a vihar közeledtét. Talán emiatt falták fel egy nap alatt a madarak a madáretető teljes tartalmát (ami azért máskor néhány napig kitart).

Egyedül voltam otthon, és épp főztem. Nem hangos dolog az ilyesmi, néha kifut a víz a villanytűzhelyre, az szapora pattogó hangot szokott adni.

Na, megint nem figyeltem - gondoltam, amikor meghallottam a fura hangot nagyjából a tűzhely irányából. Odamentem, de ott semmi nem futott ki.

Mindenesetre fura - morfondíroztam, és eszembe jutott jóindulatú szellem-lakótársunk.- Ezek szerint ő viccelődik velem.

Csakhogy a csendben megint meghallottam. Már inkább a tűzhely melletti falból érkezett a hang, mocorgás, matatás, majd váratlanul a fejem fölött mozdult meg, pedig a kétszintes ház földszintjén voltam. Szóval a dolog az álmennyezetben szaladgált kitartóan oda és vissza. Nem lettem nyugodt tőle. Hol csend volt, hol újra kezdte, csak figyeltem, ahogy lassan felderítette a fejem fölötti világot. Tegnap estére átjutott a nappali fölötti plafonba, ott talán még hangosabb és ijesztőbb a matatása.

Egyébként abban bízom, hogy csak a vihar elől cuccolt be valami olyan nyíláson, amit nem látok kívül a falakon sehol, és nem arra készül, hogy itt húzza ki a telet, és közben felnevel néhány alomnyi utódot. Mert akkor mégis megeshet, amitől egész este, mindkét este féltem: hogy átrágja magát a plafonon, és egyszer csak váratlanul előttem terem, bármilyen állat is legyen - én meg csak bámulok rá, kővé válva.

Koltai Róberttel két fellépése között sikerült beszélgetni. A népszerű színész elárulta, annyira elfoglalt, hogy közelgő 81. születésnapján is premierje lesz. Az interjú elején mindjárt zavarba is hoztuk a művészt, amikor szemtől szembe színész legendának neveztük, helyre is tett bennünket azonnal:

- Nem szeretem, ha színész legandának neveznek. Ez egy nagyon túlzó kifejezés, nem gondolom, hogy legenda lennék. Abszolút nem vonultam vissza, fellépek színházakban, filmet forgattam, boldogan elvállalok mindenféle felkérést, szinte naponta találkozom a közönséggel. Éppen tegnap is volt egy sikeres, szép estünk Komárnoban. A párommal, Gaál Ildikó rendezővel járunk mindenfelé, megyünk amerre meghívnak, nagyon sűrűek a napjaink.

- Ön fantasztikus kondiban van, hogyan tudja fitten tartani magát?

- A lehetőség szerinti pihenéssel, amikor van rá módom. Sokat sétálok a környéken, vagy a kertben.

Családi házban élünk, egyik szobából a másikba sétálok, körbejárom az összes helyiséget. Közben hallgatom a rádiót és mérem a lépésszámomat.

Nincsen különösebb hobbim, én inkább csak másodsorban vagyok aktív a ház körül, nem nyírok füvet, vagy ilyesmi. De szeretek színházba járni is, megnézni a tehetséges kollégákat, barátokat.

- Volt valami, amit szeretett volna eljátszani élete során, de nem sikerült?

- Nem, soha nem gondoltam erre. Jókat, jókor, nagyon jó partnerekkel játszhattam. Olyan színházi sikersorozatokban voltam benne, mint a Miniszter félrelép vagy, a Balfácánt vacsorára, amelyeket egyszerűen évtizedekig nem tudtak levenni a repertoárból a József Attila Színházban. Húszon évig mentek sikeresen, és mind a két darabban többek között Kern András volt a partnerem.

Különben a Miniszter félrelépre duplán büszke vagyok, mert

amit Andrissal közösen rendeztünk és játszottunk. Nagyon szerették az emberek, ezt a moziban való nézettségi csúcsot a mai napig tartja már több, mint 20 éve.

- Mi a véleménye a mai modern világról?

- Kíváncsian figyelem, amikor van időm, főleg a színházi szakmai teljesítményeket. Sok minden érdekel, bár a technikai újdonságok nem az erősségeim. Nem is értek nagyon az internetes dolgokhoz, csak a filmeket és a napi híreket követem.

- Lenne ma illetékes elvtárs?

- Semmiképpen. Azon már nagyon régen túl vagyunk. Akkor az egy improvizáció volt, amiken jókat nevettek az emberek és

Nem foglalkozom ezzel, ennek már sok évtizede vége, az akkori közönség szerette, ott születtek a mondatok, a poénok a színpadon, improvizálva. Elbúcsúztam ettől a karaktertől és nem kezdeném ma újra.

- Milyen tervei vannak?

- Majdnem minden héten szerepelek és sokat utazom. Önálló estekre készülök, sok helyen találkozom a közönséggel.

Az semmi címmel, Jordán Tamással. Ebben egymást újabb meg újabb történetek elmesélésére sarkalljuk. A második előadás január 15-én lesz, ami viszont a Tamás születésnapjára fog esni.

Nemrégiben a Los Angeles-i Magyar Nemzetközi Filmfesztiválon nyertünk a párommal, a Meghalni bárki tud című kisjátékfilmmel.

Sok önálló estem volt elsősorban itthon, de külföldre is gyakran meghívnak, így felléptem már Amerikában, Kanadában és Európában is többfelé.

- Ha Amerikában született volna, filmcsillag is lehetett volna?

- Na erre sohasem gondoltam. Komolyan nem is lehet ilyesmire gondolni, hogy mi lett volna, ha. Azt hogy ki hova születik meg végképp nem lehet eldönteni. Volt mindig érdekes és jó feladatom a pályám során, nem akartam más dolgokat.

A magyar nyelv csodálatos, nagyon szeretem a költészetet, minden fellépésemen mondok verseket, mert ezek örömet okoznak a nézőknek és nekem is. Büszke vagyok a magyarságomra.

- Soha nem érezte magát beskatulyázva?

- Évekig tartó fantasztikus sikerekben éltem, soha nem voltam beleragadva egyetlen szerepembe sem emiatt. Akármerre mentem, a közönségtől rengeteg szeretetet kaptam mindig és ez töretlen a mai napig. Kilenc saját filmem van, amit rendezhettem és játszottam is benne. Ebből a Sose halunk meg, a Szamba, a Csocsó, és a Világszám a legfontosabbak nekem.

Nem vagyok sem író sem rendező, de mesélni szeretek.

- Mennyire fontos a közönség visszajelzése Önnek?

- Nagyon fontos, mert egy színész abból érezheti, hogy szeretik, ez éltető energia ezen a pályán. Friss élmény a tegnapi Komárnoban, nem is kell rajta gondolkodnom, hogy elmeséljem, még mindig a hatása alatt vagyok, mert hihetetlen, hogy a fellépésen mennyi szeretetet és odafigyelést kaptunk. Közel kétórás volt az est, majd végül a legújabb könyvünket is dedikáltuk, a Koltai 80 Filmeskönyv címűt, amit a párom írt, és tavaly jelent meg. Ebben Ildi rólam beszélgetett régi filmes kollégákkal, barátokkal és a kettőnk közös munkáiból fakadó tapasztalatait is megírta.

- Van valami filmötlet, ami foglalkoztatja mostanában?

- Már nem annyira foglalkoztat ez, és mostanában amúgy is nehéz támogatást szerezni egy-egy filmhez, de nincs okom a panaszra, rengeteget dolgoztam, alkottam.

Sokáig mesélgettem, míg végül megtetszett a történetem Nógrádi Gábor írónak, és elkezdtük megírni a forgatókönyvet. Ebből született meg a Sose halunk meg. A többi filmem már annak a sikeréből, mint alapból indult el.

- Hogyan indul el egy film ötlete?

- Nem akarok általánosságban beszélni, mindegyiknek meg van a maga története, röviden nem is lehet elmesélni. Ha eszembe jutott valami, elkezdtem róla mesélni másoknak. Van, aki kész forgatókönyvet mutat be, én nem így működöm. Író barátoknak elmeséltem, hogy mire gondoltam, és ha a sztorimat elég jónak találták, azt megcsináltuk a szerzőtársakkal. Ezért aztán egyáltalán nem írok otthon, de olyan volt, hogy beköltöztem a filmgyárba arra az időre, míg elkészült a filmem forgatókönyve.

Nincs miért harcolgatnom a mai világban, elértem mindazt amiért a közönség ismer és szeret, és én is hálás és boldog vagyok emiatt.

- Nemrégen jött ki a legújabb filmje, milyen volt a forgatás?

- Nagyon jó volt újra forgatni a kollégákkal, megtiszteltetés volt velük együtt játszani. A Ma este gyilkolunk című filmben, parádés szereposztással találkozhat a közönség, szerintem nagy kedvenc lesz, ajánlom mindenkinek a figyelmébe, hogy nézze meg. Az egész forgatás alatt fantasztikusan éreztük magunkat, a szünetekben pihenésképpen sokat nevettünk a kollégákkal.

A legtöbbjükkel már annyit játszottam, hogy félszavakból is értjük egymást.

- Ön nagyon energikus, nehezebb 81 évesen forgatni?

- Erre válaszoljon maga – mondja elemébe lendülve, vicces hangján Koltai Róbert.

- Gondolom nehezebb...

- Nyilván fölkelni is nehéz ebben a korban. De ettől függetlenül azért azt nem mondanám, hogy nekem meg sem kottyan, de úgy vagyok vele, hogy amikor az ember imádja azt, amit csinál és egy jó csapattal játszhatja el a szerepét, ezen kicsit könnyebb átlendülni. Mivel a sportban nőttem fel, a játék szent dolog! A filmforgatás mégsem ugyanaz, mint 40 éves koromban volt.

Segítettek a kaszkadőrök, és a lelkesedésem szárnyakat adott, amivel felrepültem a kerítésre - mondja nevetve.

- Igazából egy színész le tud állni?

- Játszani jó, nem játszani rossz, nekem ez a véleményem. Persze minden színész más, mert van, aki már 50 évesen megfáradt, de én még mindig élvezem azt, hogy a közönséggel találkozom. Eszem ágában sincs, én nem akarok leállni, a játszásban akarok élni, hogy mondhassam a verseket, énekelhessem a dalokat, amiket szeretek, ami eljut a nézők szívéhez.

December elsején ünnepeli 88. születésnapját Müller Péter, akiről az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy élete ezen szakaszában már csendes visszavonultságban él. De az író nem lassított – sőt, élete talán legizgalmasabb fejezete zajlik most. Mint mondja: „Hihetetlenül mozgalmas az életem, a Jóisten expressz sebességre kapcsolt velem.”

Jóskönyv a világ körül

Müller Péter éppen egy különleges mérföldkőhöz érkezett: exkluzív szerződést kötött vele az Inner Traditions, egy világszerte ismert multinacionális könyvkiadó, amely a Jóskönyv című művét globális terjesztésre vette fel a listájára.

„Ez fantasztikus, mert meggyőződésem szerint millióknak az életében segítség lehet, hasznára válik majd az egész világnak” – mondta az író a Bors interjújában.

Azonban magyar olvasói sem maradnak könyv nélkül. „Kikötöttük a szerződésben, hogy magyar nyelvterületen, magyarul továbbra is a mi kiadónk, a Rivaldafény 64 jelentetheti csak meg. Nem szerettem volna, hogy esetleg azért ne jussanak hozzá a magyar olvasók, mert a világkiadónak nem éri meg ezen a kevés ember által beszélt nyelven megjelentetni” – tette hozzá.

A nyelv mint kihívás és ajándék

A Jóskönyv fordítása azonban nem kis feladat, különösen az angol nyelv esetében. Müller Péter ezt így magyarázza: „A magyar gyökérnyelv, egyetlen szótőből számos szót keletkeztet és ezek összefüggenek.

A szer szóról nem is beszélve, amiből a magyarban a szeretet, a szerelem, a szertelen, a szervez és még számtalan szavunk ered.”

A kínai fordítással más a helyzet, hiszen a Jóskönyv alapja, a Ji-King, eleve kínai szöveg volt. „Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a mai Kína. Kérdés, hogy most miképp viszonyulnak az ősi valláshoz, a taoizmushoz” – jegyezte meg Müller.

A világhír és a késői siker

Müller Péter azt mondja, nem bánja, hogy életének alkonyán érte utol a világhír. „Ha fiatalabb korban ér, elszálltam volna.

– mondja mosolyogva.

De a nemzetközi elismerés néha fizikai nehézségekbe ütközik. Egy novemberi világkonferenciára kapott meghívást Londonba, ahol 150 ország képviseltette magát, de egészségi állapota miatt végül nem tudott részt venni rajta. „Kicsit sajnálom, mert ez jó nemzetközi promóciója lehetett volna a könyvnek, hiszen 150 ország képviseltette magát” – vallotta be.

A világvége és az emberiség sorsa

Müller Péter az emberiség aktuális állapotát is érintette. „Mindenki lelke mélyén ott él Valaki, aki örökkévaló. Erről feledkezett meg az emberiség, amitől embertelenné vált. Ezért alakult ki a Földön egy olyan állapot, mely sokáig már nem tartható fenn.”

Az író szerint azonban van remény. Szerinte nagy szükség van arra, hogy emeljük a rezgésszámot. Az emberiségnek vissza kell találnia a létezés magasabb szintjére.

A boldogság paradoxona

Müller Péter legújabb kötete, a Boldogság, egy régóta ismert, de örökérvényű üzenetet közvetít. „Ez a könyv bepillantást enged abba a paradoxonba, hogy minél inkább akarjuk magunknak a boldogságot, annál távolabb kerülünk tőle és amikor másokat részeltetünk boldogságban, az bennünket boldogít” – mondta az író.

Születésnapja kapcsán felmerült a kérdés: milyen 88 évesnek lenni?

– mondta Müller Péter. Az író élete alkonyán is derűsen néz a jövőbe, és újabb terveket sző. Mint mondja: „Egyszerre jött a baj, meg sok szerencse.” De úgy érzi, van még dolga itt.