INSPIRÁLÓ

Simon Márton: „Én is örülök, ha ingyen kapok valamit, főleg, ha valami jó dolgot”

Marci költő, műfordító, a slam poetry ismert alakja. Rutai Gáborral a japánok sajátos gondolkodásmódjáról, a gyereknevelésről és a világról beszélgettek.

Megosztom
Link másolása

- Mindig irigykedtem a művészemberek gyerekeire, hogy olyan izgalmas, érdekes környezetben nőnek fel. Sok vendégem volt már, aki művész felmenőkkel rendelkezik, és mindig annyi sztori jön elő. Te is igazi művész vagy, neked erről van papírod, meg okleveled, meg díjad, meg mindenféléd. Most is mintha kaptál volna valamit?

- Ösztöndíjat kaptam tavaly. Van egy múlt századelős japán költő, akivel foglalkozom. A japán szabadvers atyjának hívhatjuk, Hagiwara Sakutaro a neve, ő volt az, aki két kötetben, 1917-ben, meg ’23-ban lényegében megalapozta a japán szabadverset, de szó szerint. Előtte soha senki nem írt prózainak szánt mondatokat, ő volt az első. Nagyon röviden összefoglalva, annyi az egész, hogy

a Japánok klasszikus, ezer-akárhány-száz éven keresztül tartó elképzelése szerint az volt vers, amit öt vagy hét morás sorokba tördeltek. Ugye tudjuk, hogy most nálunk ezt szótagra szokták fordítani, de a Japánban ez nem pontosan így van.

A lényeg az, hogy amikor elkezdtek a 19. század végén, 1883 környékén először ténylegesen kortársnak számító angol költőket fordítgatni, akkor még mindig úgy csinálták, hogy fogták a Shakespeare-t és a Hamlet monológját azt rendesen áttették öt-hét-öt morás japán vers formájába. Ez egészen sajátos dolog, mert az volt az elképzelés, hogy az a vers, ami így néz ki, tehát minden más, az felejtős. Nagyon eltérő elképzelések voltak a versről, a színházról, az irodalomról.

Úgyhogy igen. Nem emlékszem, honnan kezdtük el ezt a dolgot?

- A művészcsaládban felnövés volt a kezdeti feldobott labda, amelyben majd a te gyereked is részesül. Vannak-e ezzel kapcsolatban bármiféle averzióid, szeretnéd-e, hogy normális emberi lényként nőjön fel? Mit fogsz ezért elkövetni?

- Meglátom, hogy verset ír és ráütök a kezére? Nem! Nézd, én szerintem a pozitívumait és a negatívumait egyaránt megéltem a művészeti szférában való létezésnek elég szélsőségesen. Azt nem mondhatnám, hogy unatkozna, hogyha művész lenne. Nyilván van magának a bármilyen művészeti ággal való foglalatosságnak olyanfajta nehézsége, hogy soha senki nem biztos abban, amit csinál.

Azzal töltöd az életed, hogy nagyon próbálkozol, és nagyon reméled, hogy nem szúrod el. Tehát, hogy nem hülyeség, amit gondolsz, hogy nem vagy valójában teljesen eltájolva, tehát nem rossz irányba mész.

Van ebben egy ilyen feszültség. Én őszintén szólva nagyon szeretném, hogyha a lányom boldog lenne elsősorban, és mondjuk, hogyha megkérdezi tőlem, hogy szerintem mivel foglalkozzon, akkor biztos, hogy azt mondanám, hogy nem tudom. Ha művészettel akar foglalkozni, akkor is olyannal foglalkozzon, ami nem köti a nyelvhez.

Mert azt már látom, hogy vannak például baromi jó fotós barátaim, akik elvégeznek egy nagyon jó iskolát, fotóznak egy nagyon jót, és utána ezt elviszik Párizsba, meg Buenos Airesbe, és állnak és mosolyognak, és mindenki érti, hogy miről van szó.

Most én elkezdenék a verseimmel házalni, hát nemhogy Buenos Aires-ig, de Párizsig se jutok el. Szóval az egy nagyon más dolog.

- Mondtál egy érdekes dolgot, hogy soha nem lehet tudni, hogy meddig jut el az alkotás. Most eszembe jutott, hogy van azért az a szint, amikor már bármit ír a művész, már rajongani kell érte, és lehet, hogy az egy középszerű vacak, de az „ő tollából van”, és akkor az el fog fogyni.

- Láttunk ilyet. Igen.

- Tehát az önkontrollnak azért működni kell.

- Igen, de nehéz ezt látni. Azt hiszem Pilinszky mondja a híres interjújában, hogy „sokáig azt hittük, Thomas Mann fejezte ki a kort, most azt kell látnunk, hogy Kafka.” És ez nem azt jelenti, hogy a Thomas Mann nem beszélt a korról. Ez nem azt jelenti, hogy a Thomas Mann az nem volt érvényes, az azt jelenti, hogy volt ott egy nagyon széles sáv, amit a Thomas Mann nem is látott. Valójában mindig azt érzem, hogy a műveknek nincsen fix értéke, hanem minden változik. Ahogy a te saját életedben változik az, hogy éppen mikor érzed azt, hogy elolvasol három Ady verset, és zokogva borulsz az asztalra, mert nem lehet elviselni, hogyha valaki ennyire a lelkedbe lát.

Meg van az, hogy a történelem hirtelen aktuálissá teszi azt, hogy mit írt a Petőfi 200 éve.

Van ennek egy ilyen finom billegése, és egyébként meg valójában nem az a cél, hogy mindenkire emlékezzenek. Weöres Sándor mondja, „legszebb alkotás a séta / bár a földön nem hagy jelet / ám a piramis rossz tréfa / teng percnyi ezeréveket”. Én azért ebben egészen nem tudok hinni, de az tény, nekem fontosabb az, hogy tudjam, hogy száz év múlva is lesz magyar nyelvű vers, mint az, hogy valaki megveregesse a vállam.

- Mi az, amin most dolgozol?

- Most fejezem be lassan a következő kötetem kéziratát. Szerintem elég sok verset publikáltam már belőle, meg fogok is, ha minden igaz. De sajnos nincs még címem, az nagyon frusztrál.

- Adjak?

- Hát figyelj, ha tudsz. Egy jó címért, most bármit…
 Szóval most az van, hogy lassan összeáll a következő kötetem, és akkor annak a befejezésével vagyok első sorban elfoglalva. Közben meg van egy New York School Project, amit a Závada Peti indított a Várfok Galériával és Kovács Krisztivel a galéria kurátorával közösen. Ebben össze vagyunk kötve költők, képzőművészek és zenészek. Ez egy nagy összművészeti cucc lesz. Lesz majd ennek egy pár napos programsorozata valamikor, azt hiszem június elején. Nekem most kell majd többek között a képzőművészeknek szövegeket adnom, amik alapján ők dolgoznak egy kicsit, és aztán csinálunk ilyen közös cuccokat.

- Ilyen cross-art-os megoldások? Tehát egymást inspiráljátok?

- Igen, amennyire csak lehet. Aztán az elején emlegetett japán versekből, amiket fordítottam, meg fog jelenni nem olyan sokára egy adag a Parnasszus folyóiratban. Továbbá nemrég jelent meg a John Waters fordításom, az Okostojás, avagy egy mocskos vénember bölcsességei címmel. Nagyon szerettem a Waters fordítani.

Közben folyamatosan járok fellépni, szóval van egy beállt rendszer az életemben, hogy egyrészt mindig írok valamit, de mindig foglalkozom valamivel pluszban, amit aztán publikálok, és akkor ennek vannak nyomtatott nyomai. Másrészt meg közben rendszeresen járok egyedül is meg zenével is felolvasni. Most volt egy „spoken word night” a Magyar Zene Házában, ahol ott voltunk két nagyon jó zenésszel, illetve a Kemény Zsófival, a Színész Bobbal, meg a Saiid-dal. Tehát van egy állandó működés, amire viszonylag jól beálltam, és ezt próbálom, igyekszem fenntartani. Most azt hiszem, hogy ezek az aktualitások.

- Mi a véleményed egyébként a mostani, fiatal költőgenerációról? Ez szerintem egészen fantasztikus korszaknak tűnik.

- Igen, igen. Az ezredforduló után volt egy tök jó, hihetetlen nagy pezsgés, és akkor az a generáció, akikkel én annak idején nagyon régen elkezdtem együtt publikálni, a mai napig nagyon fontos dolgokat csinál. Szerintem akkor ennek volt egy nagyon izgalmas felfutása. Aztán jött egy csomó fiatal és jönnek azóta is. A legfiatalabbak is akiket látok, a húszon pár évesek, iszonyú jó dolgokat csinálnak. Szerintem is nagyon-nagyon gazdag, és nagyon erős pillanatnyilag a magyar költészet. Azt hiszem, hogy megváltozott ennek az egésznek a terepe ezzel a mediális váltással, amit az internet, meg a közösségi média, meg pláne ezek a különböző streaming platformok elhoztak. Nagyon-nagyon megváltozott az, hogy hogyan fogyasztanak az emberek tartalmat, és nagyon megváltozott az, hogy hogyan fogyasztanak irodalmat. Ez azért - hogyha nem is egészen alkalmazkodnak a fiatal szerzők -, befolyásolja őket. 
A 2000-es évek elejéig, amíg nem voltak legalább blogok, addig valójában a tényleges olvasóközönség egy homályos felhő volt.

És akkor hirtelen egyszer csak megjelentek azok a digitális felületek, ahol láttál fix számadatokat. Kiírtad azt, hogy „krumpli” és azt tegnap 189-en elolvasták.

Nagyon kevés dolog volt biztos, de ennyi igen. Most látom, hogy ha a weblapomon kint volt egy vers, azt 11 ezren megnyitották.

- Igen, csak az a baj, hogy közben nem veszik meg 11 ezren a könyvet. Valahol elvárja a közönség azt is, hogy ingyen kapja a tartalmat.

- Némelyik könyvet azért megveszik 11 ezren. De igen, lehet, hogy a közönség néha azt várja, hogy ingyen kapjon bizonyos dolgokat. Én ezért nem tudom őket kárhoztatni, mert én is örülök, ha ingyen kapok valamit, főleg, ha valami jó dolgot.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A hármasikrek közül csak Olívia nyert szépségversenyt: „A testvéreim is nagyon szépek”
Csupor Olívia szülésznő, Miss Balaton nyertes, hármasiker. Magával ragadó fiatal nő, akit ikertestvérei neveztek be arra a versenyre, amelyet bármelyikük megnyerhetett volna.

Megosztom
Link másolása

Csupor Olívia a Miss Balaton 2022 győztese. Nem csak a fizikai adottságaival, hanem intelligenciájával és kedvességével is lenyűgözte a zsűrit. A hármasiker trió legidősebb tagja szülésznőként dolgozik, és nagyon elkötelezett szakmája mellett. Az elmúlt években példaképévé vált sok fiatal lánynak, ezzel inspirálva őket, hogy kövessék álmaikat és higgyenek önmagukban.

- Szülésznőként dolgozol, mégis indultál a Miss Balaton szépségversenyen, amelyet meg is nyertél. Melyik volt előbb: a modellkedés vagy a szülésznői praxis?

- Korábban sosem modellkedtem, nem jártam sem fotózásokra, sem divatbemutatókra. Őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy ezzel kellene foglalkoznom, hiszen alacsony vagyok modellnek. Az ikertestvéreim és a barátnőim neveztek be a Miss Balaton szépségversenyre. A szüleim arra neveltek minket, hogy mindig a tanulás az első.

Vagyis a szülésznői karrier előbb volt, de úgy alakult, hogy az államvizsga után rögtön a Miss Balaton-ra mentem.

Ez a két dolog egyszerre zajlott, ebből a szülésznőség megmaradt, a Miss Balaton pedig egy csodálatos élmény lett, amely alatt sokat tanultam magamról. De modellnek semmi esetre sem nevezném magam, én egyszerűen megnyertem egy szépségversenyt. Érdekes és tanulságos volt, hogy míg a közönség csak azt látja, hogy ott vagyunk a színpadon és szépen mosolygunk, a háttérben nagyon komoly felkészülés folyik sok edzéssel, tudatos táplálkozással és koncentrációval.

Csupor Olívia ikertestvérei között a győzelem után

- Mondtad, hogy az ikertestvéreid neveztek a Miss Balatonra.

- Így történt. Semmit sem tudtam erről az egészről, nagyon meglepett, amikor jött a válasz, hogy bekerültem a válógatóba, majd mindig eggyel közelebb kerültem a versenyhez, végül megnyertem. Az egészet egy kihívásként fogtam fel. Egy pillanatra sem bántam meg hogy végigcsináltam, de biztos, hogy nem kezdeném elölről, nehéz volt ez az időszak, egyszerre koncentrálni az államvizsgára és szépségversenyre úgy, hogy mind a kettőben a legjobbat hozzam ki magamból.

- Ikrek vagytok. Ilyen alapon bármelyik ikertestvéred is megnyerhette volna a Miss Balatont, ha indul...

- A testvéreim nagyon szépek, viccelődöm is, hogy legközelebb én fogom benevezni őket a versenyre. De valójában egyikőnknek sincsenek ilyen ambíciói, sokkal inkább a közös vállalkozásunkra szeretnénk koncentrálni.

Ami pedig az ikerséget illeti, három petéjű ikrek vagyunk, tehát nem hasonlítunk egymásra annyira, mint az egypetéjű ikrek.

- Közös vállalkozást említettél. Hárman együtt alapítottatok egy céget?

- Nagyon jó közöttünk a kapcsolat, ezért bátran kezdtünk együtt építeni egy kisebb vállalkozást. Testvéreim és én is sokat babysitterkedtünk az egyetem mellett, mindig is ez volt a mi iskola melletti munkánk. Szeretjük a gyerekeket, és mivel az egyik ikertestvérem rendezvényszervezőként dolgozik, adta magát, hogy komolyabban foglalkozzunk ezzel a területtel, ezért megalapítottuk a Kids&More-t. Rendezvényekre készítünk gyereksarkokat, hogy például egy esküvőn vagy céges rendezvényen is mindig vigyázzon valaki a gyerekekre, míg a szülők nyugodtan szórakoznak. Ma már animátorokkal dolgozunk együtt. És bár mindenkinek van saját munkája, ami prioritást élvez, egyre nagyobb hangsúly helyeződik erre a közös vállalkozásra is.

Olívia a kórházi műszak előtt is sportolni jár.

- Miért éppen a szülészet? Sosem akartál mással foglalkozni?

- Állatorvos szerettem volna lenni, de nem hittem eléggé magamban, nem gondoltam, hogy sikerülhet bejutnom egy olyan egyetemre, ahol annyira magas pontszámok kellenek, mint az Állatorvostudományi Egyetem.

A másik nagy vágyam az volt, hogy orvos legyek, csakhogy az orvosi képzésre sem mertem jelentkezni, ezért kötöttem egy kompromisszumot magammal, és beadtam a jelentkezésemet szülésznői képzésre.

Később, amikor már szülésznőként dolgoztam, akkor ismertem fel, hogy milyen gyönyörű szakmát választottam. A kezeim között születik egy új család, és ez egy nagyszerű érzés. Ott lenni és segíteni az édesanyáknak nem mindig könnyű, ugyanakkor nagyon szép feladat. Hálás vagyok, hogy ezzel foglalkozom.

- Biztosan szeretnél te is gyerekeket. Mit szólnál hozzá, ha ikrek lennének?

- Nagyon örülnék neki. A munkám során látom, hogy valóban óriási csoda, amikor valaki ikreknek ad életet. Egy egygyermekes kismama is sok nehézséget él meg a várandósság alatt, nem beszélve a szülésről. Ehhez képest kettő vagy három gyermek kihordása különösen nehéz, amit szavakkal nem lehet leírni. Ez egy csoda, ugyanakkor egy óriási próbatétel is az ikres anyuka számára, én mindenesetre boldog lennék, ha ikreim születnének a jövőben.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
Pásztor Anna: „Bármikor közelebb engedtem magamhoz egy ismeretlen nőt, annak rossz vége lett”
Az Anna and the Barbies vagány frontembere egészen mostanáig valahogy nem jött ki a nőkkel. Pásztor Anna őszintén mesélt arról, hogy mi változott, és hogy miért érti meg jobban a férfiakat.

Megosztom
Link másolása

Pásztor Anna az idén 20. születésnapját ünneplő, Fonogram-díjas Anna and the Barbies frontembere, a hazai zenei élet egyik karizmatikus szereplője. Széles közönséghez elérő, folyamatosan megújuló, sokszínű, érzékeny művész. Zenésztársaival együtt kitartó munkával, kreativitással és alázattal vált a hazai művészet egyik meghatározó alakjává.

- Egy négytagú fiúbanda élén állsz nőként. Szereted ezt a felállást?

- Nem igazán szeretek nőkkel dolgozni, nagyon rossz tapasztalataim vannak női munkatársakkal. Sokáig egyetlen nőben mertem megbízni, a saját édesanyámban. Bármikor máskor közelebb engedtem magamhoz egy ismeretlen nőt, előbb-utóbb rossz vége lett, és nem értem, hogy miért. Mindenesetre épp elég ilyen helyzettel találkoztam ahhoz, hogy ne akarjak nőkkel szorosan együttműködni.

- Tisztelnek a zenekar tagjai? Mégiscsak a rock’n’roll világáról beszélünk.

 

- Legyünk őszinték, rocksztárnak lenni nem büntetés. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozom.

Ami pedig a rock’n’roll világát illeti, olyan ez, mint a művészvilág: nem az számít, hogy mi a nemed, a legfontosabb kérdés, hogy elég jó legyél. Aki jó, azt tisztelik a társai, aki nem elég jó, az kiesik. Az én zenekarom sem azt nézi, hogy nő vagyok, hanem azt, hogy itt van egy ember előttünk, de vajon elég jól szerepel a színpadon? Töri a jeget előttünk, bármi is legyen? Tud kapcsolódni a közönséghez? Jól énekel? Ha ezek mennek, akkor nem fog elengedni a zenekar. Itt tényleg nem nézik, hogy nő vagyok, vagy férfi. Jó példa erre, amikor terhes voltam, akkor is én kaptam a legrosszabb helyet a koncertbuszban. Itt senki sem játssza meg magát, nyafogásnak pedig semmi keresnivalója a buszon, sem a színpadon, sem a próbateremben. Ez egy egyszerű, letisztult világ.

- Mindig is otthonosan érezted magad a férfiak világában?

- Mindig. Az öcsémmel igazi szövetség van köztünk. Három évvel fiatalabb, de amióta megszületett, ő a legjobb barátom, ő a legfőbb szövetségesem. De a zenekar többi tagjával is jól kijövök, értem a humorukat, jókat bulizok velük, minden adott ahhoz, hogy jó viszonyban álljunk egymással.

- A nőkkel már sosem szeretnél barátságot kötni?

- Az elmúlt időszakban kezdtem el nyitni a nők felé is, mára egyre több nőben kezdek megbízni. Most például itt vagyunk a Ciklus fesztiválon, ahol Pirner Almával és Budai Lottival beszélgettem a színpadon a nőiességről, női sorsokról és női önérvényesítésről. Bár sosem leszek igazi nőcis nő, a többi női rock’n’roll előadóval együtt nekem is feladatom, hogy ott legyek a női körökben.

Ez néha szórakoztató, mert mi, fiús csajok, nem játszmázunk, mi azt mondjunk, amit gondolunk, nem fogunk édesen beszélgetni, és ez meglepő egy női társaságban,

pedig valójában nincs abban semmi rossz, ha egy nő merészebb, ha nem olyan visszafogott. Vagyis közeledek a nőkhöz, és tudom, hogy erre szükség van, mert egy új női magatartást látnak, amivel, ha mások is tudnak azonosulni, akkor nem fogják egyedül érezni magukat.

- Hogyan lehetsz ennyire magabiztos?

- Mindig saját magunkkal kell kezdeni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a stabil belső énkép nélkül nem tudunk fejlődni. Ahhoz, hogy felépítsünk egy megingathatatlan nőt vagy férfit, előbb meg kell teremteni a teljes belső stabiltást, amit én úgy képzelek el, mint egy ólomgolyót, amely megmozdíthatatlan. Nem mozdul, akár hideget kap, akár meleget. Na jó, néha egy kicsit meginoghat néha ez a belső stabilitás, elvégre emberek vagyunk és nem gépek. De nagyon fontos, hogy rövid időn belül visszaálljon a saját helyére. Ez kell ahhoz, hogy békében legyünk önmagunkkal, és ha ezt elérjük, ha sikerül megszilárdítani az önképünket, akkor hirtelen az egész világ egy jobb hely lesz. Túl sok oldalról kapunk pofonokat, néha engem is felborítanak ezek a pofonok, de megtanultam gyorsan elengedni és felülkerekedni rajta. Kérek minden nőt, hogy találja meg a belső stabilitását, mert utána minden megváltozik, minden jobb lesz.

 

 

Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Szörnyszülöttek”, akik kéz nélkül is fityiszt mutattak a világnak
Egy királyi festőnő, a türelemüveget feltaláló Casanova és egy hollywood-i színész, akik végtagok nélkül írták be magukat a történelembe

Megosztom
Link másolása

 A művészet sokszor a hiányból és a nehézségekből meríti a legnagyobb ihletet: Toulouse-Lautrec saját bevallása szerint soha nem lett volna festő, ha egészségesen születik.

Paganini számára számos betegsége közül a Marfan-szindróma és az Ehlers-Danlos-szindróma tünetei tették lehetővé az ördöginek kikiáltott, virtuóz előadástechnikát.

Frida Kahlo pedig sorsfordító balesete nélkül világhírű festőművész helyett talán egyszerű, megbecsült orvos lett volna.

A testi fogyatékkal élőket elsőre pillantásra is látható furcsaságuk miatt évezredeken át egyfajta félelemmel és/vagy tisztelettel illette a társadalom.

A megszokottól eltérő fizikumuk mögött legtöbbször különféle spirituális okokat és különleges képességeket sejtettek. Ezek lehettek kifejezetten pozitív előjelűek- gondoljunk csak a magyar honfoglalók polidaktíliával (ötnél több ujjuk volt egy-egy kézen) „megáldott” táltosaira-, vagy épp ellenkezőleg: ártalmas, ördögi eredetűnek vélték, így sokszor, ha egy csecsemő látható fogyatékossággal született, őt és és anyját is elpusztította a közösség.

Bizonyos kultúrákban elterjedt volt az a hit, hogy az asszony „olyat szül”, amire terhessége idején rácsodálkozik.

Ilyen okot véltek felfedezni egy „pikkelyes testű lényt” szült ír asszony esetében, aki a Loch Ness-i szörnyet a tulajdon szemével látta.

Hasonló esetet 1066-ban is följegyeztek Kínában, ahol egy Chup'si nevű gazdaember szárnyasállatait megtizedelte egy macska. Bosszút állt az állaton: levágta mind a négy lábát. Később hasonló módon csonkított meg más macskákat is. Felesége, aki végignézte az állatok kínszenvedéseit, kétszer egymás után kar és láb nélküli gyermekeket szült.

Az idő múlásával (és leginkább persze a közoktatás elterjedésével) ezek a hiedelmek kikoptak a köztudatból, és a félelem helyét átvette a szánalom.

Hiszen milyen élete lehet mondjuk egy karok és lábak nélkül született embernek?

A választ most három olyan ember bemutatásával árnyaljuk, akik az élet által dobált citromokból bizony elég jó kis limonádét kevertek maguknak.

Vásári mutatványból sikeres festőnő: Sarah Biffen

 

1784-ben, egy sommerset-i farmer családba született Sarah Biffen, aki annak ellenére, hogy végtagok nélkül látta meg a napvilágot, ráadásul nő volt, egészen szép karriert futott be. Nem csak, hogy írni és olvasni is megtanult, de a család megélhetésének kiegészítéseként 13 évesen beállt egy vándorcirkuszba, ahol menet közben megtanult festeni is, így a „magamutogatásból” származó jövedelmét még alkalmi portékészítéssel is meg tudta toldani.

Az egyik vásáron aztán Morton akkori grófja, George Douglas is a vászna elé ült,

a gróf pedig annyira meg volt elégedve a végeredménnyel, hogy úgy döntött, finanszírozza a lány művészeti tanulmányait egy jeles festőnél.

Ennek köszönhetően 1816-tól Biffen önálló művészként tevékenykedett, nemesektől és királyi családoktól kapott megbízásokat. Egy korabeli újság így írt róla: „A hölgy (…) nyelvével könnyedén csomót tud kötni egyetlen hajszálra”.

Hírneve akkora volt, hogy Charles Dickens több regényében is utalt rá.

1824-ben férjhez ment egy bizonyos William Stephen Wright-hoz, akiről a kutatók minél többet próbálnak megtudni, annál több falba ütköznek.  Annyi bizonyos, hogy a házasság nem tartott sokáig, viszont Biffen 1824-től 1841-ig Mrs. Wright-ként szignózta a képeit, ami nagyban nehezíti képeinek felkutatását.

Amikor Morton grófja 1827-ben meghalt, Biffen nemesi támogató nélkül maradt.

Anyagi gondjait végül Viktória királynő és több mecénás oldotta meg,

így a folyamatos turnézásban megfáradva, Liverpool-ban élhette nyugdíjas éveit egészen 66 évesen bekövetkezett haláláig.

2019-ben egyik önarckép-miniatúrája 137 500 fontért, azaz több, mint 60 millió forintért kelt el.

 

A bányászpalack nőfaló atyja: Matthias Buchinger

 

1674-ben, a németországi Ansbach-ban született az a Matthias Buchinger, akit szülei ugyan sokáig igyekeztek a világ szeme elől elrejteni, a karok és lábak nélküli polihisztor hírét végül hetedhét határon túl is megismerték.

Buchinger testi hiányosságait nem csak szellemi leleménnyel, hanem személyre szabott gyógyászati segédeszközökkel is ellensúlyozta.

Kézcsonkjaira rögzített, uszonyszerű „kezeivel” nem csak írni, festeni vagy kártyázni tudott, de rendszeresen mutatott be különféle bűvésztrükköket, kitűnően lőtt, és vagy féltucatnyi hangszeren tudott játszani.

Utóbbi tehetsége kiterjedt a dulcimer, az oboa, a trombita és a fuvola mellett saját fejlesztésű hangszereire is.

Vizuális művészete főleg mikrográfiákból áll: metszetein egyes rajzi elemek igazából megfelelő ívekben futó, egészen apró betűs szövegek, jellemzően bibliai zsoltárok vagy a Miatyánk. Egyik önarcképén saját haja is ezzel a technikával készült.

Elképesztő finommotorikájának köszönhető az is, hogy valószínűleg ő készítette a világ első bányászpalackját is (ez a palackba zárt hajómakett vagy életkép, türelemüvegnek is hívott alkotás ).

„Olyan jól tud kártyázni, kockázni, shuffleboardozni [tologatós társasjáték] és roly-polyzni [a rulett egyik őse] a művégtagjaival, ahogy sokan a kezükkel és a lábukkal sem tudnának” – írta róla James Paris, aki 1731. március 10-én látta egyik előadását.

Leleményessége nem csak szakmai téren volt lehengerlő: négyszer házasodott, és a pletykák szerint 70 szeretőjétől is bőven születtek gyermekei hivatalosan jegyzett 14 utódja mellett. Ezen tulajdonsága Don Juan-hoz hasonló hírt szerzett neki: az 1780-as években Angliában a

„Buckinger csizmája” kifejezést a vagina eufemizmusaként használták (mivel a férfiú egyetlen „végtagja” a pénisze volt).

Hosszas turnézás után végül Írországban telepedett le, ahol 65 éves korában halt meg.

A cigisodró Hernyó-ember: Randian herceg

 

A Randian herceg néven ismert személy, akinek valódi neve sajnálatos módon a történelem süllyesztőjében végezte, Demarara-ban (Brit Guyana) született 1871-ben, brit indiai rabszolgák gyermekeként.

A hasonló nehézségekkel született gyerekek abban az időben semmilyen ellátásra vagy segítségre nem számíthattak, ezért legtöbbjük nem is érte meg a felnőttkort. Randian azonban kivételesnek bizonyult: az önálló mozgáson kívül sikerült megtanulnia írni, festeni, vagy az olyan, számunkra egyszerű hétköznapi tevékenységeket is elvégezni, mint mondjuk a borotválkozás. Azonban jövője szülőföldjén nem tűnt fényesnek, ezért egyre a kiugrás lehetőségét kereste.

1889-ben végül meghívták az Egyesül Államokba a híres-hírhedt P.T.Barnum ( A legnagyobb showman) által vitt vándorcirkuszba.

A hozzá hasonló, különféle születési rendellenességgel rendelkező társulati tagok, mint

A világ legcsúnyább nője, az alig 1 méteres Hüvelyk Matyi tábornok vagy
a 161 évesnek és George Washington dajkájának hazudott rabszolganő mellett Randian a Hernyó-ember nevet kapta.

A műsor részeként legtöbbször cigarettát sodort magának, meg is gyújtotta és el is szívta azt. Ezt a mutatványt az 1932-es Szörnyszülöttek című filmben az utókor is megtekintheti, mely egy torzszülötteket mutogató vándorcirkusz színfalai és egyetemes emberi játszmái mögé enged betekintést. Korát megelőző társadalomkritika és állásfoglalás, melybe sajnos minden jó szándék ellenére a rendező, Tod Browning bele is bukott.

Az alkotás egyébként mai napig megosztó. Annak idején Angliában 3 évre be is tiltották, és az eredeti hosszból is csak egy 60 perces változat maradt fenn, hiszen a filmen látható valamennyi színész saját teste látható. Semmi protézis, semmi filmtrükk, csak a nyers valóság.

Randiant életében jó humoráról, kellemes személyiségéről és kiemelkedő intelligenciájáról ismerték (négy nyelven beszélt, képzett asztalos volt, állítólag a dobozt, amelyben dohányzó készletét tartotta, szintén ő készítette el). Nem csoda hát, hogy végül sikeresen megházasodott, nyugdíjas éveit pedig családja körében tölthette New Jersey-beli farmján azzal a megnyugtató tudattal, hogy gyerekeinek már nem kell sem testi, sem anyagi nehézségekkel küzdeniük.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Deák Kristóf: „A végén a párommal, Ninával ott ültünk a székben, és nem bírtunk fölállni”
Deák Kristóf 2017-ben nyert Oscar-díjat a Mindenki című filmmel. Hogy lett rendező, ha a Műszaki Egyetemre járt? Mit csinál most? Többek közt erről beszélgettek Rutai Gáborral.

Megosztom
Link másolása

Deák Kristóf neve nem hangzik el úgy, hogy az Oscar kifejezés ne hangozzék el mellette. Már lassan fel is vehetné második keresztnévnek. A 41 éves filmes nem csak filmrendező, de vágó, forgatókönyvíró és filmproducer is egyben. Angliában él, legutolsó nagyjátékfilmje az Unoka, ami nagy siker volt 2022-ben. Sajátosan gondolkodik a fiatalon elnyert Oscar-díjáról.

- Hát így alakult. Mit lehet ezzel csinálni? Meg kell szokni. Most már hét év eltelt azóta és azt mondják, hogy már minden sejt lecserélődött, úgyhogy igazából én már teljesen másik ember vagyok. De sikerült szerintem lassan hozzászoknom, hogy ezzel együtt kell élnem.

- Ezek az édes súlyok az ember életében. Amit még érdekes lehet veled kapcsolatban elmondani, hogy hosszú ideig kollégák voltunk, bár lehet, hogy erről nem tudtunk. Az EstFM-en vezettél műsort, majd aztán abban a RádióCaféban is, ahol én is műsort vezettem.

- Bizony. Én voltam Rozsé, a Hófehérke visszatér 2. című műsorból, és aztán lett egy Simon Mondja című műsorunk, ami már egy városméretű betelefonálós vetélkedő volt, aztán a Hófehérke visszatér 3-mal jöttünk vissza, majd ezzel ért véget a pályafutásunk csúfos módon.

- A vége egy kiprovokált szituáció volt.

- Igen. Jópofa vagy, hogy a legcsúnyább résszel kell kezdenem, mert azért évek kemény munkájával építettük fel a Hófehérke visszatér 2-t, ami úgy indult, hogy az akkori főszerkesztőhöz bementünk, és azt mondtuk neki, hogy nagyon szeretnénk egy műsor csinálni, mert nagyon tetszik ez a rádió nekünk, és azt gondoljuk, hogy van egy szuper jó ötletünk. Nem volt. De sürgősen még aznap este megszültük. Volt egy sáv hajnali 2-kor hétfőn, tehát az a legrosszabb sáv, amikor mindenki már réges-rég alszik, azt megkaptuk, hogy ott hülyéskedjünk bármit. Igazából nem volt tétje valahogy senki számára, és azt gondoltuk, hogy csinálunk egy olyan műsort, ami egy éjszakai culture jamming.

Tehát szépen csöndben, a radar alatt csinálunk verziókat az Orson Welles-féle Világok harcára, vagyis úgy teszünk egy pár órán keresztül, mintha valami igaz lenne

és megnézzük, hogy aki betelefonál, az most el fogja hinni, és azért játszik velünk, vagy tudja, hogy ez egy játék, és azért játszik velünk, és mind a kettő nagyon vicces volt mindig.

- Nagyon szeretem ezt a műfajt én is. Még 2001-2002 környékén barátommal megalakítottunk egy világhírű zenekart. A Magic Wanders nevűt, és akkor a zenekaroknak még nem volt weblapja, de nekünk volt egy gyönyörű szép oldalunk, egy nagyon tehetséges grafikus csaj beállt ebbe a hülyeségbe, és megcsináltuk a weboldalt. Volt diszkográfiánk, lemezborítók, címek, interjúk, minden volt benne, csak zene nem. Engem rendszeresen interjúztak, mert olyan híreink voltak, hogy bejártuk a világot. Ezt évekig csináltuk. 
De térjünk vissza rátok, mert azt nem mondtad el, hogy hogy lett vége?

- Jól eltereltem a témát pedig. Csak nem engeded el. Úgy lett vége, hogy igazából kifulladtunk, meg más dolgok érdekeltek már minket akkor. Addigra mind a hárman a Filmművészeti Egyetemre jártunk, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy olyan adást, amiért biztosan ki fognak rúgni minket. Arról szólt az adás, de nem viccelek, órákon keresztül, hogy elmondtuk, hogy éppen mit csinálunk. Tehát mintha most azt mondanám, hogy „én éppen most itt beszélek a mikrofonba, és te éppen bólogatsz. Itt balra tőlem ezen a tévén mennek ezek a kis kukacok, és most megint mondok egy mondatot.” És nem viccelek, másfél órán keresztül tudtuk folytatni, lehet, hogy néha zenei betétek voltak, de miután az igazi, egyetlen és első valóságról szóló műsort megcsináltuk, utána kirúgtak minket.

- Pedig ennél real-ebbet nehéz elképzelni. Jó, akkor mindenesetre a terv bevált, a műsor véget ért.

- Nem tudom, hogy ez volt-e a legjobb terv, de akkor ez tűnt jónak. Hát ilyen huszonévesek voltunk.

- …és innen már egyenes út vetetett az Oscar színpadig.

- 15 év, két pislogás, és már ott is voltunk. Igen.

- A rendezői szakma rendkívül összetett, egy filmben tulajdonképpen mindent a rendező old meg helyetted, kvázi a szádba adja a gondolatokat, hogy hol kell szünetet tartani, hol kell magadat rosszul érezni.

- A filmrendező szerintem akkor végzett igazán ügyes munkát, - én is mindig erre törekszem -, hogyha nem adagol kiskanállal mindent a nézőnek.

A kedvenc példám a Saul fia, annak a filmnek a nagy részét a néző hozza oda a moziba a fejében és utána csak megnyom a rendező egy gombot, és hallunk egy pár hangot, és mögé tesszük, és nem is látjuk azt, hogy mi van, csak oda képzeljük.

Tehát ugyanígy meg ezer más trükkel egy rendező el tudja azt érni, hogy nagyon megmozdítsa a nézőben is a lelket és az emlékeket, és amikor azok elkezdenek dolgozni, akkor kezd el igazán hatni egy film. Akkor tud úgy hatni, hogy akkor is hat, amikor kimész a moziból, és még egy nappal később is, meg egy héttel később is eszedbe jut egy mondat, vagy egy pillanat, vagy valami. Tehát ezek a nagyon szuper dolgok, és az általában nem az, amikor mikrogrammra ki van találva, hogy mit látsz, és mit hallasz, és mit kapsz, hanem amikor jön valami olyasmi, amitől egy olyan gellert kap az egész, hogy soha nem felejted el. Szóval szerintem az a szép ebben a szakmában, hogy nagyon sokan dolgozunk együtt valamin, és hogyha sikerül azt elérni, hogy mindenki ilyen érzékeny módon szűrje át magán, és beletegye azt a kis pici valami gellert, akkor egyre több esély van arra, hogy egyre több nézőnél valahogy betalál az a dolog.

- Van a klasszikus színházi rendező, aki órákat tölt egy-egy karakter megformálásával a színésszel, de te egy másik világból érkeztél a rendezői szakmába, mennyire szereted azt a fajta munkát, amikor egy színészt kell instruálni?

- Nagyon! Nagyon, de én arra lettem nevelve Angliában, hogy teljesen egyenértékű alkotótársként dolgozzak a színészekkel, és ne akarjam apróra előírni nekik, hogy mit, hogyan csináljanak, mert teljesen fölösleges. A színpad sokkal több mindent elvisel, de vannak olyan színpadi rendezési technikák, amiket filmben is használunk. Például

én nem mondom meg Pogány Juditnak, (az Unoka című filmben van egy monológja), hogy ott mikor gördüljön le a könnycsepp, meg ilyesmi,

de azt például azért megbeszéltük, hogy milyen utat járjon be, és körülbelül hol tartson a monológban a téren belül, és körülbelül hol lépjen közelebb az Unokájához, akihez beszél, és a többi. Ugyanez érvényes nyilván a kellékek használatára, a jelmez használatára, a térben való mozgásra, orientációra, stb. Próbál az ember adni olyan mankókat, segítségeket, amikbe bele tud kapaszkodni a színész, hogy aztán utána azokon tudjon úgymond „végiglovagolni” és közben történjen valami vele a térben, ami ad egy plusz réteget a tartalomhoz.

- Miért nem foglalkoztál eddig szépirodalmi művekkel?

- Nagyon sok szépirodalmi kedvencem van, nagyon sok novella is. Azt vettem észre, hogy általában a novellák adaptációi azok, amik nekem filmen tetszenek. Tehát nekem a novella az a nagyjátékfilm, és a regény az meg az epikus hosszúságú sorozat. Azért az igazán-igazán jó szépirodalmi művek nagyon nehezen megfilmesíthetőek. Nekem azok az irodalmi alkotások, amikhez hozzányúlnék, azok ilyen óriási nagy „szent tehenek” igazából. Én még nem tartok ott szerintem a karrieremben, hogy ezeket elkezdjem.

- Mik ezek?

- Mondjuk az Umberto Eco-nak A Foucault-inga című regénye, az nekem az egyik bibliám, hihetetlenül betalált, és számtalanszor olvastam. Egyébként nagyon izgalmas is, és olyan dolgokról szól, amikről én egyébként szeretnék beszélni. Aki nem olvasta, annak azt tanácsolom, amit maga Eco is tanácsolt egyébként, hogy az első ötven oldalon valahogy küzdje át magát, mert az direkt olyan szemétre van írva, hogy csak az maradjon talpon, aki igazán értő olvasója lesz a könyvnek. Ezen egy kicsit át kell küzdeni magát az emberek, és utána viszont egy olyan összeesküvés-elméletes thriller, hogy

a Da Vinci kód az elmehet a fenébe. Az egy semmi ehhez képest. Sőt, igazából a Da Vinci kód az innen lett lopva, de egyébként is elmehet a fenébe.

Ha A Foucault-ingából tudnék egy sorozatot csinálni még életemben, akkor azt hiszem, hogy elégedetten távoznék. De van például Kurt Vonnegut regény is, a Macskabölcső. Jó lenne ilyen popularizáltabb formában egy szélesebb közönségnek átadni ezt a bölcsességet, ami ezekben a könyvekben van.

- Neked milyen kötődésed volt bármikor is a szépirodalomhoz, akár a költészethez?

- Ezt mindenképpen anyukámra kell, hogy fogjam, ő is imádott olvasni, négy éves korától olvasott már, ha jól emlékszem. Én is négy éves koromtól olvastam, és olyan mázlim volt, hogy az általános iskolában volt pont annyi protekcióm, hogy nem kaptam egyest magatartásból azért, mert végig a pad alatt olvastam, hanem hagytak. És akkor az ADHD-mat valahogy sikerült szublimálni, és ennek ellenére valahogy mégis tudtam figyelni, és a felelésnél el tudtam mondani, amit kellett.

- Egyébként tudsz filmet nézni? Én például több ezer verset írtam, így sokszor zavar az, ha másét olvasom, és tök jól lenne mondjuk élvezni és nem azt látni, mit írtam volna másképp.

- Szerintem egész jól tudok filmet nézni, és ez sok munka eredménye. Ha lépten-nyomon fennakadok azon, hogy „jesszusom ez mi, és miért, és hogyan?”, az borzasztó érzés, és nagyon nehéz. Azért el tudok veszni jó filmekben, és nem is kell hozzá olyan sok. Fiatal koromban mindent elemző szemmel néztem, mert tudni akartam, hogy hogyan csinálták azt, amit csináltak, tehát még a jó dolgokat sem tudtam teljesen élvezni, és akkor tényleg nagyon kiemelkedőnek kellett lennie egy filmnek, hogy elkapjon. Aztán amikor beletanultam egy picit a filmkészítésbe, akkor ezt elkezdtem elengedni, ez

mára odáig fajult, hogy legföljebb arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan lehet azt olcsón megcsinálni, vagy költséghatékonyan, egy egyszerű mobiltelefonnal.

- Olyan volt már, hogy megnéztél egy filmet, és a végén jöttél rá, hogy teljesen civil voltál, és meg kellett nézned újra, hogy mi miatt működött?

- Hát érdekes kérdés. A Minden, mindenhol, mindenkor, az egy kicsit olyan volt. Annyira letaglózott, annyira átgőzhengerezett rajtam, hogy ott teljesen elfelejtettem, hogy én egy filmes vagyok. Ez egy nagyon megosztó film, nagyon sok mindenkinek nagyon tetszik, és nagyon sok mindenkinek nagyon nem tetszik. Tavaly nyerte meg az összes létező Oscar díjat. A végén párommal, Ninával ott ültünk a székben, és nem bírtunk fölállni, és csak mondtuk, hogy azt a... Ez mi volt? És tényleg, ugye sírva fakad az ember konkrétan, amikor két kavics némán beszélget, az a jelenet, és nem tudsz mit kezdeni magaddal, mert tényleg úgy van ez a film kitalálva, hogy minden érzelmet átélsz, hogyha hagyod magad. Nekem kellett egy pár nap, meg egy újranézés, meg egy pár vita a filmről ahhoz, hogy helyre kerüljön, hogy itt mi történt.

- Mivel foglalkozol most, miben vagy benne nyakig, mire készülsz, mire számíthatunk tőled?

- Egy magyar vonatkozású dologban vagyok nyakig, azt még nem jelentettük be, úgyhogy olyan sok mindent nem tudok róla mondani, de egy számomra nagyon kedves színdarab adaptációján dolgozunk, amit még remélem, idén le fogunk forgatni, és dolgozom egy pár külföldi vonatkozású terven is. De tudod, van az a pont, amikor az ember elmegy turnézni a médiába, hogy akkor most reklámozza az éppen aktuális dolgot. Most nincs ilyen. Ha nem született meg a gyermek, akkor nem szeretem még előre kiönteni a fürdővízzel együtt.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.

Megosztom
Link másolása