INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Ott Anna: „Átjön az édesanyám, és azt látja, hogy nem felmosok, porszívózok, mosogatok, hanem lefekszem egy kanapéra és olvasok”

Magyarország egyik legolvasottabb embere, Ott Anna. Nagyon irigylésre méltó szakmát űz, sokan hallgatnak a szavára, sokan követik, és az ő ajánlására fognak könyvet a kezükbe. Rutai Gábor interjúja.

Megosztom
Link másolása

Ott Anna nem úgy olvas, mint az átlagember. Megannyi kellékkel veszi körül magát és mindnek fontos szerepe van. Közben anya is lett, ami minden elolvasott könyvnek más színezetet ad. Erről mesél nekünk.

- A könyv, meg az olvasás nekem tényleg egy nagy menekülés, egy nagy megérkezés, egy erőforrás. Én azért olvasok, mert nagyon szeretném azt a könyvet elolvasni, vagy nagyon szeretnék egyedül lenni, csendben lenni, bekuporodni egy pokrócba, és valahogy 30 percet magammal tölteni. Aztán persze abból munkát faragok, mert van egy belső késztetésem, hogy „ezt neked is el kell olvasnod. Ez annyira csodálatos volt, hogy ez nem maradhat csak az enyém.”

- Körülbelül milyen arányban van azok a könyvek, amire te nyúlsz rá, és az, amit a kezedbe adnak?

- Mániákusan gyűjtöm a könyvajánlásokat számomra fontos emberektől, költőktől, íróktól, akikkel dolgozom. „Mondj már egy olyan könyvet, ami szerinted kihagyhatatlan, vagy mi volt legutóbb az, ami neked nagyon fontos volt?” Vagy most, hogy például régótadolgozom egy témán és ez foglalkoztat, rengeteg embert felhívtam, hogy „te figyelj, mondd már el, hogy a szülővé válásról, a nőiségről, melyik az a könyv, ami neked a legtöbbet adott.” Szóval, így nagyon sok ajánlást kapok. 
A másik dolog, amit nagyon szeretek, amikor egy könyvben találom meg a következő fonalat, amit fel kell venni. Mondjuk egy író hivatkozik egy másik íróra vagy egy könyvre, és akkor úgy megyek tovább. Ha az a kérdés, hogy kiadók presszionálnak-e, nem. Mármint, kapok könyveket, és látom, hogy mik fognak készülni a következő három vagy hat hónapban, de nincs rajtam nyomás, hogy ezeket nekem el kell olvasnom.

- Azért kérdeztem, mert mondtad, hogy ez elsősorban kikapcsolódás, amiből aztán munkát csinálsz. De ha a kezedben nyomnak egy könyvet, hogy ezzel kell foglalkozni, az onnantól munka, legfeljebb szerencséd van, és megtalál az a könyv menet közben.

- Olyan nincs, hogy valaki a kezemben nyom egy könyvet, hogy ezt el kell olvasnom. Persze amikor felkérnek egy könyvbemutatóra, hogy egy szerzővel beszélgessek az éppen aktuálisan megjelenő könyvéről, akkor ezt el kell olvasnom, de azért ebben a tíz évben most már körülbelül tudják, hogy mi az, ami engem foglalkoztat, vagy amiben rutinosabban mozgok, vagy ki az a szerző, akivel már alapvetően van egy kapcsolatom, vagy volt már egy múltunk, vagy egy előző beszélgetés, ami tök jó, hogyha folytatódik.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kocsubej-Ott Anna (@ottanna) által megosztott bejegyzés

Egyetlen egyszer kaptam ilyen felkérést, az én kiadómtól. Nála jelent meg egy másik könyv, és rögtön rám gondoltak, hogy nekem kéne a szerzőt megszólaltatni a színpadon. Mondtam, hogy jó, küldjétek át. De nem tetszett, nem értettem vele egyet. Sok problémám volt vele, miután elolvastam, és

mondtam a kiadónak, hogy hát bocsánat, de nem tudok azonosulni ezzel az egésszel. Pikírt leszek, cinikus, és neki fogok menni. Mondták, hogy csak nyugodtan, bírni fogja a szerző. Aztán így is lett.

Szerintem egészen sajátságos színpadi beszélgetés kerekedett belőle. Minden esetre én nem bánom, hogy nem kell ilyeneket csinálnom.


- Mostanában a szülővé válás van a fókuszban nálad, hiszen van egy 2 éves gyermeked. Hogy éled meg ezt az időszakot?

- Kezdődött azzal, hogy elkezdett járni, elkezdett beszélni. Megjelent a távolodásunk, és ettől az elmúlt hónapokban teljesen be vagyok pánikolva. Milyen érdekes, nem? Amikor az ember csak a víz fölé szeretné kicsit dugni a fejét, hogy kapjon levegőt, és most, amikor meg kap levegőt, akkor meg az, hogy „gyere vissza, gyere vissza”, és este bújok mellé az ágyba. Amikor először adja le a gyereket a szülő bölcsibe vagy oviba, és várja azt a pillanatot, hogy „na most, most lesz egy pár órám magammal”, de amikor elveszik tőle, akkor jön valami egész más érzés. Mi még csak félmegoldással pár órára, pár napot járunk, de arra emlékszem, hogy

talán az anyává válásom legnagyobb kérdése volt, hogy ez oké-e? Hogy idegenekre hagyom.

Persze meg vagyok bizonyosodva arról, hogy jól van, hogy ezt ő bírni fogja, hogy ezek az emberek ugyanúgy fogják babusgatni, szeretgetni, tisztába tenni, etetni, itatni, mint otthon én. Aztán jön az az érzés, amikor a gyerek iszonyú mosolyogva ott marad, és megkapom az első fotókat, hogy vígan homokozik és csúszdázik, és észre se veszi, hogy én négy órát nem voltam ott. Ez egy másik borzasztó állapot, hogy „Jézusom, a gyerekem jól van”. De ezt az egész anyává válást iszonyúan élvezem, minden mélységével és magasságával, mert annyi érzést és önmagammal való szembetalálkozást hozott, amit más még nem.

- Hogyha párhuzamba állítjuk ezeket az eseményeket a könyvélvezet folyamatával, akkor milyen változásokat észlelsz magadban? Hiszen biztos, hogy az egész világhoz való kapcsolódás egy gyerek születésével teljes mértékig meg tud változni. A viszony a szereplőkkel, a történéseivel, az más húrokat pendít meg az olvasóban.

- Az ember szerintem sokkal érzékenyebb, sokkal sebezhetőbb. És nem bírok semmit, ami a gyerekekkel kapcsolatos tragédia. Azt vettem észre most pár hete, és a férjemnek mondtam is, aki amúgy pszichiáter, hogy van egy ilyen tünet, hogy a halál.

A halálról nagyon sokat kezdtem gondolkodni, és ez egészen biztos, hogy a fiammal való kapcsolat miatt lett, hogy Úristen én meg fogok halni, mi lesz vele.

Teljesen ad hoc módon mondjuk vezetek, és eszembe jut, hogy Jézusom, ez most mennyire veszélyes útszakasz. Húsz éve van már jogosítványom, és soha nem merült fel bennem. És akkor rájöttem, hogy valószínűleg a hírekkel való ilyen szintű foglalkozás, vagy az elmúlt pár hetek eseményei, ami a gyerekeket érinti. Vagy egy könyv, amit például nemrég olvastam, az a címe, hogy Elmentem az öcsémhez (Karin Smirnoff), szerintem az elmúlt pár hónap legerősebb története, tényleg mindenkit arra buzdítok, hogy olvassa el. Az pont egy családon belül erőszakról szól, és ráadásul gyerekek ellen elkövetett erőszakról. Ezek rettenetesen padlóra tudnak vinni, és bekúsznak valahogy, és nem hagynak utána napokig nyugton. Nem tudod, hogy mi a probléma, hogy most mi történik, de aztán eszedbe jut, hogy jaj, hát ez. De közben mennyire csodálatos, hogy nagyon más szemüvegen keresztül olvasok bármit. Nagyon másképp beszélgetek mondjuk írókkal.

- Ez például miben változott?

- Ez abban, hogy mondjuk a Tóth Krisztával beszéltem az elmúlt tíz évben hatszor, és egyszer sem kérdeztem meg, hogy „Te Kriszta, mégis hogy tudod megírni ezeket a verseket? Hogy tudod effektív, praktikusan? Hova rakod a gyereket? Mikor van neked erre időd?”  Vagy a Szabó T. Anna, amikor megírja az Elhagy kötetet. Úristen, ott mi szólalt meg? Honnan? Szóval, nagyon másképp. Persze rátalálok olyan szövegeikre is, amiken régen átsiklottam, mert nyilván valami más érdekelt, vagy mozgatott.

- Jó, hogy ezt mondod, mert pont akartam kérdezni, hogy az olvasáshoz való hozzáférésed, kedved, az változott-e valamit? Hiszen nyilvánvalóan a fókusz teljesen máshova került, tehát azt merem rólad feltételezni, hogy a gyermek előtt a fókusz az valóban az olvasás és az interjúk világa volt, ami aztán a gyerek nevelésbe fordult át.

- Amikor megtudtam, hogy babát várok, az első, ami bekapcsolt (na jó nem az első, de elsők között), hogy Jézusom, hát hogy fogom ezeket összeegyeztetni? Mert oké, az ember ha elmegy egy nyolc órás munkából a gyesre, akkor értelemszerűen három éves korában beszoktatja az óvodába, és visszamegy dolgozni, ez a normális rendje az életnek. Na most nekem egyrészt a munkámnak egy fontos része az, hogy olvasnom kell, és még hogyha nem is dolgozom egy ideig, akkor is a magam jóléte miatt olvasok elsősorban tényleg, még mindig. Ezt nagyon sokan meg is erősítették a környezetemben, hogy ezt most felejtsem el. De azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem az első fél évben többet olvastam, mint előtte. Mert otthon voltam. Nekem nem volt ilyen tapasztalatom, hogy otthon lehet lenni. Én több helyen dolgoztam mindig, rohangáltam A-ból B-be.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kocsubej-Ott Anna (@ottanna) által megosztott bejegyzés

De ekkor otthon ültem, és volt egy kis babám, aki egyfolytában vagy evett, vagy aludt. Rengeteg olyan képem van, ahol a karomon vagy a vállamon fekszik, és közben a könyv a kezemben, és olvasok. Szóval óriási mennyiségben tudtam olvasni. Az pedig egy másik dolog, amiért hálás lehetek, hogy szuper volt a terhességem, szuper volt a szülésem, nem volt semmiféle komplikáció, jól voltam lelkileg. Így minden együtt állt ahhoz, hogy én olvashassak.
 De aztán természetesen ez megváltozott, és akkor jött az érdekérvényesítés, hogy én most szeretnék elvonulni egy másik szobába 40 percre, „kérhetek-e mondjuk ebben segítséget?”.

Most gondolj bele, átjön az édesanyád, és azt látja, hogy nem felmosok, nem porszívózok, nem mosogatok, nem port törlök, nem mosok-teregetek, hanem én most elvonulok és lefekszem egy kanapéra és olvasok.

Én nem feltétlenül azért olvasok, mert nekem ez most jó. De amúgy nagyon jól esik, és ezt is engedtessék meg, hanem azért, mert két hét múlva nekem beszélgetnem kell a könyvről. Szóval, akkor volt egy pont, amikor - ezt eddig is tudtam magamról, hogy nekem mit jelent az olvasás -, ebbe a másféle új élethelyzetbe viszont nagyon megerősödött bennem az, hogy igenis nekem szükségem van néha kicsekkolni. Egészen egyszerűen idegrendszerileg nem bírom a szociális létet sokáig. Valószínűleg azt gondolják az emberek, hogy én egy extrovert ember vagyok, nagy, pezsgő baráti társaságban élem az életet és dolgozom, de azt hiszem, hogy én ebben nagyon el tudok fáradni. Nekem nagyon-nagyon nagy szükségem van arra, hogy ebből visszavonuljak, és egy könyvvel csendben egyedül legyek. 
Például most volt ez a hosszú hétvége, otthon volt a férjem is, együtt voltunk, jött egyik nagyszülő, másik nagyszülő, barátok… és pár napra rá érzem, hogy hú, nagyon jól esett, amikor dolgozhattam. Csendben, otthon, egyedül. Ezt fel kell ismerni, hogy erre az én jól működésemhez szükségem van, és nagyon másképp tudok utána 40 perc múlva visszamenni a kisfiamhoz, vagy a férjemhez, vagy elmenni a munkahelyemre, és dolgozni.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kocsubej-Ott Anna (@ottanna) által megosztott bejegyzés

- Tehát nem történt olyan változás, hogy amikor ránéztél egy könyvre, akkor némi undor fogott el, hogy ezzel is kéne foglalkozni.

- Sajnos ez a változás nem érkezett el az életemben, pedig anyagilag biztos jobban járnék. Habzsolom még mindig, és az biztos, hogy lassul, lassul. Szóval inkább a polcon tornyosulnak, minthogy fel tudom dolgozni őket. De tök jól vagyok ezzel az új ritmusommal is.

- Milyen ősélményeid vannak az irodalommal kapcsolatban?

- Hát nem nagyon vannak. Janikovszky Éva élményem van, de például vers élményem kifejezetten nincs. Azt mondják, hogy

az a fajta sűrűség, az érzelmeknek az a fajta esszenciája, ami benne van a versekben, az abban segít a gyerekeknek a fejlődésük során, hogy amikor találkoznak egy új érzéssel, helyzettel, érzelemmel, már nem lesz nekik idegen, mert hallották már a mesében, a versben.

És ez nagyon érdekes amúgy, mert én azt gondoltam, hogy verset majd később kell olvasni a fiamnak. Van egy Krusovszky Dénes gyermekverses kötet, Azóta őzike a címe, a kisfiam ágya mellett van egy sólámpa, és én ezt le szoktam kicsit takarni, amikor azt szeretném, hogy most már alvás legyen, és hát ez a kötet pont nagyon jól eltakarja ezt a sólámpát. Ezért ott van. És a gyerekem ezt észrevette pár hete, és mondta, hogy ezt olvassam. És képzeld el, hogy a gyerekem két-három hete Krusovszky gyerekversekre alszik el, ami egészen elképesztő. Persze lehet, hogy nem azért, mert az én fiam versekre vágyik, hanem az én hangom elég neki, és mindegy, hogy mit olvasok. De ez nekem egy tök jó visszajelzés volt, hogy nincs ilyen, hogy akkor melyik korosztályban mit húzzunk be, és mikor lépjen be a gyerek a lírába.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A Minecraft film tiszteleg a 23 évesen rákban elhunyt híres youtuber, Technoblade előtt is
Egyértelmű és megható utalást tesznek rá a Minecraft filmben.

Megosztom
Link másolása

Annak idején, 2022 nyarán mi is beszámoltunk róla, feladta a rákkal vívott harcot egy ismert youtuber szervezete.

A 23 évesen elhunyt Technoblade, akit több millióan követtek youtube-on, Minecfraft játékosként vált híressé. számos Minecraft-versenyen aratott győzelmet. Halála után az édesapja szereplésével tettek közzé egy videót, amelyben Technoblade, vagyis Alex örökre elbúcsúzott a rajongóitól.

A hírek szerint a Minecraft-film meghatóan tiszteleg a gamer emléke előtt.

A film egyik jelenetében egy koronát és köpenyt viselő animált malac tűnik fel – ez egyértelmű utalás Technoblade ikonikus játékbeli avatárjára. A jelenet során Henry, akit Sebastian Eugene Hansen alakít, megkérdezi: "Ez egy király?" Steve (Jack Black) azt feleli: "Nem, ő egy legenda."

Állítólag a jelenet Hansen ötlete volt, ő javasolta Jared Hess rendezőnek, hogy emlékezzenek meg Technoblade-ről a filmben. Hess lelkesen támogatta az ötletet, és a tervezőcsapattal közösen valósították meg ezt az érzelmes jelenetet.

Korábban a Minecraft fejlesztői is tisztelegtek előtte, például a Minecraft: Java Edition indítójában egy koronát viselő malac képével.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Úristen, 53 évesen mit fogok csinálni, kinek kell egy múmiaszakértő?” - Szikossy Ildikó története az újrakezdésről és Afrikáról
Szikossy Ildikó eredetileg antropológus doktor, neve szorosan összefügg a váci múmiák feltárásával, amire még Bill Gates is felfigyelt. Sikeres élete mégis egyik napról a másikra romba dőlt, de nem adta fel. Ma Afrikában vezet szafari csoportokat, hihetetlen történeteket osztott meg velünk.

Megosztom
Link másolása

Szikossy Ildikó úgy ismeri Tanzániát, mint a tenyerét, de senki ne higgye, hogy gyerekkori álma volt Afrika és az ő csodálatos nemzeti parkjai. Őt a csontok érdekelték és a nyomozás. És 27 évig úgy is látszott, hogy az az ő útja. Most mégis Afrikában él.

- Hogyan lett belőled múmiaszakértő?

- A múmiák tulajdonképpen az ölembe pottyantak, valójában biológus akartam lenni kiskoromtól kezdve, mert nagyon szerettem az állatokat. Sikerült bekerülnöm az egyetemre, de ott azzal szembesültem, hogy a legtöbb tantárgynál az állatokon kísérleteznek. Keresnem kellett valami más szakot, így találtam rá az embertanra.

A régmúltban élt emberek maradványaival kezdtem foglalkozni, és engem különösen a csontok érdekeltek, mert az egyfajta nyomozás volt.

A fogak különösen árulkodóak, mert a régi korokban még nem volt szájhigiénia, ezért a fogkőben megőrződnek a tápanyag maradványok, mikroszkóp alatt azonosítani lehet mindent, amit akkoriban ettek.

A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani tárának a gyűjteményébe dolgoztam, amikor

egy véletlen folytán előkerültek a váci múmiák, így a kezdetektől benne voltam a feltárásokat végző szakértői csapatban.

27 évig kutattam a múmiákat, mint történeti antropológus, akik tudományos kutatási területe körülbelül a kétszáz évestől a néhány ezeréves leletekre vonatkozik.

Bejártam a fél világot, mert ha az ember tudományos kutató, akkor a kutatásait időnként a szakmai közösség előtt be is kell mutatnia a nemzetközi konferenciákon. Előadásokat tartottam és cikkeket írtam olyan tudományos szaklapokba, amik minősítették a munkánkat.

,,A múmiákat név szerint ismertem, tudtam a történetüket, nehéz volt ezt elengedni."

Nekem személyesen nagyon fontos volt a váci múmiák kutatása, hogy ne csak a tudományos közösség ismerje meg az eredményeinket, hanem mindenki, akit érdekelt a téma. Ezért nagyon sok tudományos ismeretterjesztő előadást is tartottam a múzeumban is, a nevemhez három sikeres kiállítás fűződik, ami a múmiákról szólt.

- Múlt időben beszélsz, miért szakadt vége ennek?

- Sajnos egy nehéz fordulat áll be, amikor a múzeumnak új vezetője lett és emiatt a tudományos kutatók nagy része elhagyta az intézményt, így én is. Ez hatalmas trauma volt, hiszen a múmiák nem hevernek szanaszét a világban, én amúgy is nagyon belemélyedtem ebbe a szakmába.

A múmiákat név szerint ismertem, tudtam a történetüket, nehéz volt ezt elengedni.

Ezekkel a kutatásokkal különleges eredményeket értünk el, ami a nemzetközi színtéren is látványos volt. A váci múmiáink az antibiotikum rezisztencia kutatáshoz is hozzájárultak, mert ők egy olyan korban éltek amikor még nem létezett antibiotikum.

Erre a hírre egyébként Bill Gates is felfigyelt és kiposztolta, hogy Magyarországon milyen érdekes kutatások zajlanak.

De mégiscsak ott kellett hagynom, az egész abba maradt, és én nem tudtam hogyan tovább.

- Ezzel befejeződött a kutatói karriered?

- Ez a veszteség nekem egyfajta gyász volt, először a borzasztó fájdalom volt, a kilátástalanság, hogy

úristen 53 évesen mit fogok csinálni, egy ennyire túl specializált tudással, kinek kell egy múmiaszakértő?

Nem mehettem el külföldre sem, mert a váci múmiák hungarikumok. Én nem tudnék egy egyiptomi múmiával dolgozni, már csak azért sem, mert a szakma nagyon telített, világszinten talán 100 múmiakutató van, nincsenek szabad állások.

- Ez tényleg egy ritka szakma, de akkor mit találtál ki helyette?

- Isten bizony egyszerűen az elején ötletem se volt. Már ott tartottam, hogy lehetnék mondjuk recepciós vagy titkárnő, bár doktorim van, de hát mi mást tudnék csinálni? Mindenféle állásokra pályáztam, de nem vettek föl a korom miatt. Nekem addig minden a múmiákról szólt, még szabadulószobát is terveztem a múzeumnak, ezért más szabaduló szobákhoz is jelentkeztem, hogy vannak ötleteim, de oda sem kellettem. Nem álltak túl jól a dolgaim.

A barátaim tanácsolták, hogy menjek el tanítani, hiszen végül is biológia-kémia szakon végeztem. Ennek még a gondolatától is rosszul voltam,

hiszen 27 évig halottakkal foglalkoztam, és akkor most menjek el a kamaszok közé?

Ez akkora nagy váltás, hogy el se tudtam képzelni, hogyan tudnék a rettentő élénk, izgő-mozgó, nyüzsgő, kiabáló kamaszok közé egy iskolába elmenni és tanítani. Megrettegtem, hogy 53 évesen kezdő pedagógus legyek.

- A szerencse mégis rád mosolygott...

- Végül is igen, két szálon indult el a dolog, mert felkért egy biznisz tréner, hogy segítsek a szakdolgozata elkészítésében. Először azt hittem, befektetéssel kapcsolatos, de kiderült, abban ad tanácsot, hogy milyen területen lennél jó. Nekem pont erre volt szükségem, a véletlen hozta Lukács Terkát az utamba. Akkor még kétségbe voltam esve, és kilátástalan volt minden, próbálkoztam családfa kutatással is. De ő nagy segítségemre volt, mert helyre tettük az ötleteket, amik a fejemben voltak.

Azt mondta, hogy fogjak meg egy szálat a fejemben kavargó gondolatokból, és kezdjek el azon haladni.

Ekkor azt gondoltam, hogy kimegyek Egyiptomba, és idegenvezetést tartok, de kiderült ez kivitelezhetetlen.

Jó ötletnek tűnt, bár hamar a kútba esett, de akkor ebből jött a másik ötletem: szafari vezető leszek Tanzániában!

- Ez nagyon váratlan és vad válts, hogyan került egyáltalán Tanzánia a képbe?

- Az akkori párom Tanzániából származik és nagyon szerettem az országát, arra gondoltam, elmehetnék oda szafarikat vezetni. tudtam, hogy szeretem az állatokat, és mint biológus mesélhetnék is róluk érdekességeket egy szafarin.

- Szóval a tanzániai szafari könnyebbnek bizonyult?

- A facebookon indítottam egy csoportot Szerelmem Tanzánia címmel, akkoriban még hobbiból posztolgattam, hogy kitöltsem azt az időt, amíg arra vártam, hogy valamilyen munkát kapjak. Egyre jobban átláttam, és kezdett bennem ez a biznisz körvonalazódni.

Nagyon sokat meséltem a posztokban, hiszen sokszor jártam ott, és a követőim mondták, hogy menjünk már el Tanzániába,

ott szeretnék hallani ezeket a helyszínen. Igazából az ő motiválásukra indult a legelső út.

A tanzániai családunk azonnal mellém állt, és elkezdtük együtt ezt a programot, mert az exférjem családja utazás szervezéssel foglalkozik, így jött össze az első magyar csoport.

- Mi a legnagyobb kihívás szerinted, ha Tanzániába utazunk?

- Minden turistám beleszeret Afrikába, megmagyarázhatatlanul, talán mert ott van az emberiség bölcsője. Mégis ami

a legmellbevágóbb, és amire figyelmeztetnem is kell az utasokat, az a szegénység,

azt látni, hogy ott milyen körülmények között élnek az emberek. A legelején emlékszem engem is nagyon megviselt a szegénység látványa, vagy bizonyos dolgok hiánya, és eleinte én is százszorosan óvatosabb voltam.

Látni a házaikat, a gyerekeket a koszos, poros, szakadt ruhákban, sokszor mezítláb vagy egy kis papucsban, ahogy követ rugdosnak, még egy labdájuk sincs. Ez szokott elsőre mindenkit nagyon mellbe vágni, miközben nálunk a gyereknek külön szobája van, roskadásig tele játékokkal. Persze kint is vannak, főleg a városokban jobb körülmények között élő családok, sőt gazdagok is, de a szegénység szembetűnőbb.

- Milyen a hangulata ehhez képest az afrikai embereknek?

- Boldogok, kedvesek és szeretetteljesek, imádják a turistákat. Nem kell félni, lehet egyedül mászkálni az utcán, bár vannak olyan afrikai országok, ahol csak rendőri vagy katonai kísérettel sétálhatnak a turisták, de Tanzánia biztonságos.

A helyiek szeretnek mindenkivel beszélgetni, nagyon sokan beszélnek angolul, és hogyha a turista tud egy-két szót szuahéliül, fülig ér a szájuk a boldogságtól.

Nagyon közvetlen emberek, és ez annak köszönhető, hogy soha nem volt még háború Tanzániában,

ráadásul a vallások is teljesen békésen megvannak egymás mellett. Ott nem a vallás számít, hanem az, hogy melyik törzsből való vagy.

Mindenki nagyon segítőkész, ezt megtapasztaltam én is. Egyszer leeresztett a kocsim kereke, rögtön hárman is megálltak felpumpálni. Ellenben Magyarországon, a múltkor leállt a kocsim, be kellett volna bikázni, és komolyan mondom, sírtam, mert egy órán keresztül senki nem állt meg, hogy megkérdezze, hogy mit akarok, hiába integettem villogó kocsival, elfordították az emberek a fejüket. Ez Tanzániában elképzelhetetlen.

- Tanzániában miből élnek az emberek?

- Szinte mindenki bizniszel valamit, kevés az állami munkahely. Emiatt az emberek nagy része valamit árul: ételt, ruhát, italt, vizet, szállítást vagy építőmunkát kínál, ezt mindig el lehet adni, és a befolyt pénzből próbálják magukat és a családjukat eltartani. Sok külföldi próbálkozik üzletelni a helyiekkel, de ez inkább kudarcos, mert azért szeretik pénzügyileg átverni az idegent.

Az afrikaiak csak a mának élnek, ha pénzt kapnak, akkor azt aznap elköltik, mert holnap az holnap lesz,

akkor majd Isten megsegíti őket, és holnap is ad majd pénzt.

Jellemzően emiatt nem gondolkoznak előre, nem tudnak félretenni, de nem felesleges dolgokra költik a pénzt, hiszen óriási a család, mindig van, akit meg kell segíteni. Mivel nincsen megtakarításuk sem, ezért egymást segítik. Ez úgy működik, hogy WhatsApp-on „hozzájárulást” kérnek, szétküldik az összes rokonnak, barátnak, ismerősnek, hogy mire kell a pénz, és mindenki küld nekik annyit, amennyit éppen tud. Ez a szívesség mindig körbe jár, így mindig összejön az a pénz, ami mondjuk egy temetéshez vagy az orvosi költségre, egy esküvőre, esetleg a beiskolázáshoz szükséges.

- Több generáció él együtt?

- Tanzániában csak annak van nyugdíja, aki állami alkalmazott volt, de ez nagyon kevesek kiváltsága. Mivel az öregeknek nincsen nyugdíjuk, a család tartja el őket. Ez olyan szinten természetes, hogy

a gyerekek egész kis koruktól arra vannak nevelve, hogy az időseket tiszteljék,

így természetes, hogy törődnek és segítenek az idősebbeknek, ez nem kérdés. Amikor turistákat viszek, nem bírják a tanzániai emberek nézni, ha egy idős ember húzza a bőröndjét, azonnal segítenek nekik.

Az idősebbeket sokkal jobban körülugrálják, mindig az idősebbek kapnak először enni, például az étteremben, természetesen sokkal nagyobb adagot is kapnak, és nekik nem kell várniuk, beengedik őket előre bárhová. Itt nincsenek leírva az öregek, minden helyi lakosból azonnal tiszteletet vált ki egy idősebb ember.

- Milyen alapvetően a tanzániaiak felfogása?

- Az emberek szegényebbek, de sokkal boldogabbak, és még egy dolgot emelnék ki, ami nagyon fontos: a stressz mentesség. Nincs ez a rohanás, ami Magyarországra, Európára jellemző, nincs határidő betartási kényszer. Amikor megérkezem Tanzániába, és egész nyáron ott vagyok, akkor

olyan mintha az idegeimet vasalóval simítgatnák, egyszerűen nyugalom és békesség van.

Nem számít, mikor indulunk el, az ottaniak úgyis késnek, mert hova kéne rohanni. Ha reggel kilencre terveztük a transzferünket, lehet, hogy csak tizenegyre ér oda, persze a magyar turistának égnek áll a haja, az első napokon kivannak ettől, de aztán megértik, hogy ez Tanzánia, itt ez van. El kell tudni fogadni a helyi tempót.

Nagyon szeretek a helyi emberek között lenni, beszélgetni velük: kezet fogunk, a gyerekeket megsimogatom, így barátok, testvérek, rokonok leszünk pillanatok alatt.

Egyszerűen olyan szeretettel fordulnak egymáshoz, hogy az hihetetlen. Például,

ha egy árusról tudják, hogy rossz körülmények között él, akkor tuti, hogy vesznek nála valamit, hogy ezzel megsegítsék.

Vagy, ha egy szegény nő betér egy étkezdébe a gyerekével, azonnal intézkednek, hogy ingyen enni kapjon.

A sógornőm tanította nekem, hogy mindig nőtől vásároljak, ha zöldséget-gyümölcsöt megyünk venni, hogy támogassuk ezzel. Ez is egy helyi dolog, hogy a nőknek is legyen munkájuk, hogy fizetni tudják a gyerekeiknek az iskolai költséget. Emiatt, most egy nőket segítő mozgalom kialakításán is dolgozunk.

- Milyen Tanzániában a tanítási rendszer?

- Képzeld el, az országút mellett gyalogolnak az emberek, és az iskolások is, gyakran két órát oda és kettő vissza. Én rosszul lennék ilyen kisgyereket elengedni egyedül az út szélén menetelni. De Tanzániában

az autósok annyira vigyáznak, hogy olyan nincs, hogy egy gyereket elütnének. Ez példaértékű.

Az általános iskola itt is kötelező, tehát a falvakból is el kell a gyerekeknek menni az iskolába. Mivel ilyen nagy távolságok vannak, ezért sok gyerek bentlakásos iskolába jár, ezek nagyon elterjedtek, és az is érdekes, hogy minden iskolába kötelező az egyenruha.

A tanítás korán reggel, 7-kor kezdődik, értelemszerűen a nagy meleg miatt.

A gyerekek csak a szünetekre mehetnek haza, még hétvégére sem, mert akkor sportesemények vannak. Tehát évente négyszer járnak haza, ami nekem nagyon mellbevágó volt, mert el nem tudom képzelni, hogy ennyire ritkán lássam a gyerekemet. Persze, el lehet menni meglátogatni őket, de elhozni az iskolából csak a szünetek során lehet.

A gyerekek egyébként szeretik az iskolájukat, és a tanárok, mint második szülő vannak jelen. Elég szigorú szabályok uralkodnak az iskolában, talán úgy lehet elképzelni, mint nálunk a szocializmusban volt, ha a tanár mond valamit, akkor az úgy van.

A végtelen szavanna az afrikai állatokkal, lenyűgöző látvány

- Milyen egy magyaros szafari a vadonban?

- Tanzániában a legizgalmasabb nemzeti parkokat járjuk be, a Szerengetit, amit mindeniknek látnia kellene. A végtelen szavanna az afrikai állatokkal, lenyűgöző látvány az őket körülvevő természetben.

A kocsikra igazából már úgy tekintenek az állatok, mintha tereptárgyak lennének,

van, hogy egy elefánt a fülével súrolja a kocsit, vagy éppen az orrunk előtt gázol át egy zebra csorda.

Fantasztikus, amikor egy oroszlán család fekszik tőlünk pár méternyire, és az egyik elindul felénk, hogy a kocsink melletti pocsolyából igyon.

Mindig felkészítem az utasokat, hogy ilyenkor nem lehet megmoccanni, nem lehet hangosan megszólalni, nem lehet hirtelen mozdulatot tenni, sőt

a szafari előtt nem engedem, hogy parfümöt használjanak a hölgyek, mert az állatoknak sokkal jobb a szaglása, és ebből gond lehet.

Ismerem az állatok szokásait, tudom mi az a jel, amikor várható egy oroszlán felbukkanása, és minden egyes állatról mesélek érdekességeket az utunkon. Olyan történeteket, amik nem köztudottak. Például, miért van együtt mindig a zebra és a gnú, hogy melyik fán találunk valószínűleg egy lustálkodó leopárdot, vagy azt is, hogy hogyan védekezik az akácia az ellen, hogy a zsiráf teljesen lelegelje, de azt is elmondom, miért csíkos a zebra.

Megtanítom a turistáknak felismerni az állatokat, nagyon élvezik a kalandokat,

és az utazás végére hatalmas tudással térnek haza, mert a végén még ki is kérdezem őket.

- Sosem volt olyan veszélyes helyzet, amibe váratlanul belebotlottál?

- Amikor a Szerengetiben szállunk meg, ami egy végtelen füves puszta, ott egy olyan táborhelyünk van, amiben komfortosan berendezett katonai sátrakat állítanak föl nekünk, kényelmes ágy és fürdőszoba is van benne.

Éjszaka nem szabad kijönni a sátorból, mivel bejöhetnek a táborba az állatok,

bár tapasztalt vadőr vigyáz ránk, és figyel, hogy minden biztonságos legyen.

Ez nagyon vadregényes, mert ott vagyunk a véget nem érő szavanna közepén, minden zaj beszűrődik, hallani ahogy a békák brekegnek, vagy ha valami motoszkál kint. Ugyan a ragadozók nem mernek közel jönni a sátrainkhoz, de a távolból hallani az éjszaka oroszlánüvöltést, vagy este látni egy-egy hiénát a konyhasátorhoz lopakodni. Egy alkalommal, amikor szerintem már mindenki aludt, de még csináltam a következő napnak a programjait,

egyszer csak azt hallom, hogy valamilyen furcsa csámcsogó hang van a sátram körül.

Mindenféle állathangot be tudok azonosítani, de ezt egyszerűen nem tudtam, hogy mi lehet.

A csámcsogás szépen haladt körbe, úgyhogy fölhívtam az őrt, hogy ugyan nézze már meg, mi van odakint. Láttam, hogy jön a lámpával és kérdeztem, hogy mi volt ez. Akkor mondta nagy nevetve, hogy nem kell félni, csak egy víziló körül legelte a sátramat. Én majdnem szívinfarktust kaptam, mert a víziló egy nagyon agresszív állat, és ha megijesztik, akkor a víz fele kezd rohanni. Úgyhogy ez alapszabály, hogy soha nem szabad egy víziló és a víz között lenni. Pillanatok alatt végiggondoltam, hogy hol volt a víziló, és merre van a víz és pont közötte állt a sátram.

Szerencsére a víziló jóllakott, és mivel már megszokta a sátrakat a területen, békével elment.

Reggel csak ámultam, mert egy fűszál se maradt úgy körbe ette a hatalmas területet. Ez a tábori élmény, csak utólag volt ijesztő, de jó kezekben voltunk.

A szafarink után mindig Zanzibárba megyünk, hiszen ott is rengeteg különleges látnivaló van, és az út legvégén, jól esik néhány nap tengerparti láblógatás és pihenés, mert annyira sok élményt adott Tanzánia mindenkinek, hogy a turistáknak pár nap kell mire feldolgozzák.

- Hogyan tervezed a jövődet?

- Amikor hazaérek Európába, akkor általában úgy érzem, hogy megbolondulok a hirtelen rám zúduló sok kötöttségtől, a határidőktől. Nagyon nehéz a visszaállás a stresszmentes afrikai életből, ezért is tervezem azt, hogy amikor nyugdíjas leszek, szeretnék ideköltözni.

A nyugdíjamból kint meg tudok majd élni, az élet jóval olcsóbb, és most már gyerekeket szeretnék tanítani,

méghozzá kreatív és logikus gondolkodásra. Ez az, amit én hiányolok az iskolai nevelésben. Minden évben legalább százötven-háromszáz kiló adományt viszünk ki, és két árvaháznak juttatjuk el, de csak a legegyszerűbb játékokat tudom kivinni, mert a bonyolultabb játékokkal nem tudnak játszani a gyerekek, a dominót már meg kellett tanítanom nekik.

Sajnos, nem látják át a játékban a helyzeteket, időbe telik nekik. Az életmód felgyorsulása viszont ott is látványos.

Bár Tanzánia elmaradottabb, de a nyugati hatás már elérte őket is,

mindenki kezében ott van a mobiltelefon. A nagyvárosokban tulajdonképpen úgy zajlik az élet, mint más világvárosban. Úgyhogy, sajnos nem tudnak túl sokáig ebben a megszokott létükben maradni.

- Milyen életkörülmények várnak rád amikor ott leszel majd nyugdíjasként?

- A kinti családommal fogok élni, akik körülvesznek, és segítenek majd. Az ő házuk teljesen olyan ott, mint itthon, mindennel felszerelt. Mivel a családi bizniszben dolgozom, számítanak rám továbbra is.

Apósom 92 éves, és mérhetetlenül bölcs ember. Vele angolul beszélgetünk, és a törzsi szokásokat próbálom kiszedni belőle,

hogy minél többet tudjak meg arról, ahonnan származnak. Előbújik belőlem az antropológus, és ez hihetetlenül izgalmas kutatás.

Pár évem van a nyugdíjig. Végül, a krízis éve után elvállaltam Magyarországon egy tanári állást. Bekerültem egy iskolába, és nagy örömömre szeretnek a gyerekek, alig várják az óráimat. Mesélek nekik a szafariról is, imádják a történeteimet az útjaimról. Szóval, nem kudarcélmény ért a tanításban, ahogy annyira féltem tőle, hanem napi szinten pozitív visszacsatolást kapok a gyerekektől. Ez nagyon motiváló.

Az egész nyarat mindig Tanzániában töltöm, és ezalatt két csoportot kísérek, a téli szünet alatt pedig egyet.

- Akkor ez happy end lett?

- A múmiákat ugyan el kellett engednem, de rám találtál egy új szerelem, ami Tanzánia. A sors, végül is minden baj ellenére, jól hozta össze a dolgot. Ami nagyon fontos, hogy ki mertem lépni a komfortzónámból, mertem váltani.

Nagyon nehéz volt elindulni, nehéz volt ezt az egészet meglépni.

Mindenkinek, aki mély válságban van, azt javaslom, hogy egyszerűen csak akkor tudunk a meleg dagonyából kimászni, ha merjük vállalni a komfortzónánk elhagyását, ha elengedjük a kapaszkodókat, és ha köd is vesz minket körül, akkor is lepünk és megyünk előre.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Nem voltunk benne biztosak, hogy valaha hazajutunk” – megszólaltak az űrhajósok, akik majdnem örökre az űrben ragadtak
Majdnem halálos utazásuk szörnyű részleteiről meséltek az űrállomáson rekedt űrhajósok.

Megosztom
Link másolása

Most először nyilatkozott részletesen az a két amerikai űrhajós, akiket eredetileg tavaly júniusban nyolc napra küldtek fel az ISS-re, ám végül 286 napot kellett fent maradniuk, mert a Boeing Starliner űrhajó súlyosan meghibásodott. Butch Wilmore és Sunita Williams azt mondják,

a helyzet az első pillanattól kezdve annyira súlyos volt, hogy kis híján elvesztek az űrben.

Wilmore és Williams egy múlt havi sikeres földetérés után kezdtek el nyilatkozni a sajtónak. Most árulták el először, hogy már a küldetés kezdetén is komoly problémák voltak, és alig úsztak meg egy katasztrófát, amikor az ISS felé közelítettek.

Felidézték, hogy

amikor Wilmore kézi vezérlésre kapcsolt, hirtelen elvesztették négy hátsó hajtóművüket, és ezzel a biztonságos manőverezés képességét is.

Az űrrepülési szabályok szerint ilyen helyzetben – még akkor is, ha gyakorlatilag karnyújtásnyira voltak az ISS-től – vissza kellett volna térniük a Földre. Csakhogy Wilmore ekkor már rájött, hogy valószínűleg teljesen elvesztették az irányítást az űrhajó fölött.

„Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy nem tudom, egyáltalán képesek vagyunk-e még visszatérni a Földre.

Sőt, őszintén szólva, inkább azt éreztem, hogy valószínűleg nem” – mondta Wilmore az Arstechnicának.

Ezzel a baljós gondolattal szembesülve az űrhajósnak arról kellett döntenie, hogy vajon az a kockázatosabb, ha mégis megpróbálnak hazarepülni, vagy ha inkább megkísérelnek dokkolni az ISS-nél. Eközben Williams szerint „rengeteg ki nem mondott kommunikáció zajlott” kettejük között a kapszulában.

„Egyáltalán nem tudtuk pontosan, hogy mi történik velünk, miért állnak le sorban a hajtóművek, és mi lenne a helyes megoldás”

– tette hozzá Williams.

Wilmore közben részletesen elmesélte, hogy mi járt a fejében:

„Ott vagyunk tehát, elvesztettük a hatfokozatú szabadságot biztosító manőverezést, négy hátsó hajtómű kikapcsolt, és magamban próbálom felidézni az orbitális mechanikát. A Nemzetközi Űrállomás ekkor úgy helyezkedett el előttünk, hogy az eleje lefelé mutatott. Ez azt jelentette, hogy nem pont vele egy vonalban, hanem picit alatta voltunk.

Ha pedig az űrben valami alatt vagy, akkor gyorsabban mozogsz, vagyis elkezdesz távolodni az állomástól.

Ezeket mind fejben számoltam, miközben fogalmam sem volt arról, mekkora kontroll maradt a kezemben. Mi történik, ha elveszítünk még egy hajtóművet? És mi van, ha a kommunikációnk is megszakad? Akkor mit fogok csinálni?”

Wilmore elmondta azt is, hogy a Starliner egy olyan vizuális rendszert használ, amely az ISS-t használja viszonyítási pontként. A meghibásodás miatt azonban „ez is elkezdett eltérni a helyes pályától”.

„Azt nem mondom, hogy teljesen elvesztettük az űrállomást, de elkezdtünk távolodni tőle” – magyarázta Wilmore.

„Ekkor már mindketten elég idegesek voltunk, mert a rendszer bármelyik pillanatban automatikusan megszakíthatta volna a dokkolási kísérletet.”

Végül a problémát úgy sikerült megoldani, hogy a NASA földi irányítói távolról újraindították a hajtóműveket, de ez csak úgy volt lehetséges, hogy Wilmore-nak teljesen fel kellett adnia az irányítást, miközben ő és Williams tehetetlenül lebegtek az űrben.

„Ez volt az egyik legnehezebb pillanat” – mondta Wilmore.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

NASA (@nasa) által megosztott bejegyzés

Végül a hajtóművek újra beindultak, Williams pedig óriási megkönnyebbülést érzett, amikor végre dokkolni tudtak.

„Ott helyben egy kis boldog táncot jártam. Egyrészt persze azért, mert imádok az űrben lenni, és végre megérkeztünk az ISS-re, ahol jó barátok vártak minket. Másrészt azért, mert elképesztő öröm volt, hogy végre sikerült a dokkolás. A fő érzésem ekkor az volt, hogy hú, oké, most végre lélegezzünk egyet, és próbáljuk megérteni, mi is történt” – idézte fel Williams.

Bár a Starliner végül sikeresen dokkolt, Wilmore azt mondta, már a megérkezés után rögtön tudta, hogy valószínűleg másik űrhajóval kell majd hazajönniük.

„Az volt az érzésem, hogy nem fogunk ebben az űrhajóban hazajönni. Valószínűleg nem”

– mondta Wilmore. „Az egyik első telefonhívásom Vincent LaCourthoz, az ISS repülési igazgatójához szólt, aki részt vett abban a döntésben, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szabályzatot, és megpróbálunk dokkolni. Egyből azt kérdeztem tőle: 'Oké, most akkor ez az űrhajó egyáltalán biztonságos menedék még számunkra?'”


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Makány Márta: „Nem nyuszik vagyunk, de most még eléggé vitatott kérdés a divatos öltözködés”
Aki azt gondolja, hogy a divat csupán felszínes csillogás, még biztosan nem találkozott a magyar divattervezővel, aki a ruháit nem csak a testre, hanem a lélekre is szabja. A Forbes Power Women’s Summiton készítettünk vele interjút.
Szegedi Éva - sassy.hu
2025. április 18.


Megosztom
Link másolása

Makány Márta a magyar divatvilág egyik kiemelkedő alakja. Akad, aki a régóta ismeri a nevét, mások menyasszonyi ruhái révén figyeltek fel rá, vagy a vele készült interjúk és az életmódváltásával kapcsolatos hírekből.

Tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola textil szakán kezdte, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (korábban Magyar Iparművészeti Főiskola) szerzett diplomát ruhaipari formatervező szakon.

Ruhái az érzelemgazdag, nyitott és pozitív életfelfogását tükrözik. Saját bevallása szerint soha nem akart mással foglalkozni, mint gyönyörű ruhák készítésével.

Arról, hogyan látja most a divatot és miben látja a saját szerepét, a Forbes Power Women’s Summit női üzleti eseményen beszélgettünk.

- Az öltözködésben mennyire vagyunk nyuszik, mi, magyar nők? Merünk-e stílusosak lenni?

- Úgy vélem, hogy nem nyuszik vagyunk, hanem most még eléggé vitatott kérdés a divatos öltözködés. Sokak szemében ugyanis pazarlásnak vagy egyenesen hivalkodásnak tűnik. Emiatt, bár mindenki szeretne csinos lenni, úgy akarunk divatosan öltözködni, hogy ne szólják meg, és ne gondolják azt, hogy túl sok pénzt költöttünk rá.

A másik, hogy sokan szeretnek tutira menni. Ezen azt értem, hogy léteznek bizonyos karakterek, típusok, sokan ezek alapján választják ki, milyen stílusban fognak öltözködni, és nem mernek attól eltérni, változtatni rajta. Pedig nem kell mindenkinek ugyanolyan a ruhában járnia.

- Te magad milyen értéket szeretnél közvetíteni a ruháidon keresztül? Mi az üzenetük?

- Egyrészt azt a szeretetet szeretném átadni, amit a vendégeim iránt érzek. Fontos számomra, hogy minden, amit viselnek, örömet szerezzen nekik. Másrészt, mivel nem vagyunk egyformák, és mindenkinek kicsit másfajta ruhára van szüksége, arra törekszem, hogy azt találjam meg, amire annak a bizonyos vendégemnek személy szerint szüksége van.

- De hogyan lehet kiemelkedni a mezőnyből a fast fashion, a tömeggyártott, applikációkon keresztül értékesített, olcsó, műanyag ruhák korában?

- Nagyon rugalmasnak kell lenni időben, térben, és maximálisan oda kell figyelni a vásárlókra. Amikor egy-egy vendéggel vagyok, teljes mértékben rá koncentrálok, minden energiámmal azon vagyok, hogy megértsem, melyek az igényei, mi teszi boldoggá.

Mivel a vendég áll a központban, nem az én teendőim, egy formaruha és egy alkalmi ruha megtervezését is ugyanolyan izgalmasnak találom. Nem rangsorolom a feladatokat. Akár örömanya jön hozzám, akár menyasszony, akár a gyermeke elsőáldozására készül a vendégem, akár egy bálra vagy diplomaosztóra, akkor és ott az életében az a legfontosabb esemény. Nekem pedig az a célom, azt kell elérnem, hogy azon a napon tökéletesen magabiztos lehessen, és akár a tükörbe néz, akár részt vesz az eseményen, megkapja a pozitív visszaigazolást a megjelenéséről.Makány Márta a magyar divatvilág egyik kiemelkedő alakja. Akad, aki a régóta ismeri a nevét, mások menyasszonyi ruhái révén figyeltek fel rá, vagy a vele készült interjúk és az életmódváltásával kapcsolatos hírekből.

- Valamelyest tetten érhető, hogyan változtak a magyar nők igényei az öltözködésben az elmúlt harminc év során?

- Sokféle változás történt. Például amikor a pályámat kezdtem, még nagyon sokan jártak varrónőhöz, úgy, hogy előtte ők vették meg hozzá az anyagot.

Ma már mindenki divatos szeretne lenni, de a testi adottságainak megfelelően: amit érdemes kiemelni, az kapjon hangsúlyt, amit szeretne eltakarni, azt elleplezzük, kezeljük. Nekünk, tervezőknek az a feladatunk, hogy a vendégeinknek a legdivatosabb darabokat adjuk, de úgy, hogy azok alkatilag a legelőnyösebbek legyenek számukra.

- Jellemzően milyen típusú öltözékért térnek be hozzád a vendégek?

- Alkalmi ruhákért és munkahelyi, üzleti ruhákért is. Van olyan vendégem, akinek még a függönyét is én választom ki, és nadrágja szárát is én hajtom fel, más meg kizárólag egészen különleges alkalmakra keres öltözéket, vagy csak egy tanácsadásra jön el. Egymástól egészen különböző emberek jönnek hozzám, és mindegyikük másképp igényli egy tervező jelenlétét.

- Lehet látni, mi lesz a divat jövője, mi történik 5 vagy 10 év múlva Magyarországon? Előre lehet jelezni, miként változnak az igények?

- Természetesen lehet látni bizonyos trendeket, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. A hétköznapokban ma már a legtöbben a kényelmesebb ruhákat keresik, és a laza, rugalmas anyagokat. Az a cél, hogy minél komfortosabban érezzék magukat benne. Ezekhez sokan sportcipőt húznak.

Emellett két erőteljes trendet látok. Az egyik a „Megvesszük, és ha már nem kell, akkor kidobjuk” irányt követi; előfordul, hogy csak egy alkalomra vásárolnak ruhát, mert olcsón megkapják. A másik trend a fenntartható módon felépített ruhatáraké.

A nők egy részének a ruha örömforrást jelent, gyakorlatilag megajándékozzák magukat vele. Ami engem illet, ennél sokkal funkcionálisabb szemlélettel rendelkezem, a ruhát a magam számára nem tekintem ennyire fontosnak. Kevés saját ruhám van – például ugyanolyan fazonból és színből öt egyforma – és addig hordok egy-egy darabot, amíg el nem kopik.

Azon már el lehet gondolkodni, hogy kihez melyik irányzat áll közelebb, hiszen különbözőek vagyunk, mindenki számára más szempontok fontosak. Nincsen egyetlen, kőbe vésett igazság a Földön a divatban sem.

- Előfordult, hogy elbizonytalanodtál, esetleg megkérdőjelezted azt, hogy valóban ez a szakma a te utad?

- Még soha nem fordult elő. Azt szoktam mondani, hogy nekem azért nincsen kockázatom, mert nem értek máshoz, világéletemben ruhákkal foglalkoztam, középiskolában is textil szakra jártam. Nálam nem áll fenn az a helyzet, mint a karrierváltók esetén, hogy mondjuk közgazdászként dolgoznak, majd abbahagyják, és más tevékenységbe fognak. Nekem csupán a divaton belül van mozgásterem, de azon túl már nincsen.

Mára viszont akkora ismertséget szereztem, hogy tőlem inkább tartanak. Ha például felajánlom egy márkának, hogy segítek nekik, akkor mindenki azt gondolja, biztosan nagyon drága vagyok. Pedig szerintem nem, viszont sok évnyi tapasztalattal rendelkezem, és szívesen tervezek, nem csak a saját nevem alatt, és nem csak magamnak, hanem mindenki másnak is. Mindig adódik új feladat, amit nem feltétlenül kommunikálok kifelé, de boldogan csinálom.

- Inspirációt ilyenkor honnan merítesz?

- Szerencsére nincsenek elakadásaim, óriási tettvággyal és energiával kezdem a reggeleket, és száz ötletem van minden nap. Inkább abban rejlik a kihívás, hogy ne akarjak egyszerre több mindent csinálni.

Ha konkrét személynek tervezek, akkor mindig őt próbálom a fókuszba helyezni, azzal együtt, hogy alkatilag mi a megfelelő számára. Nemrég járt nálam egy vendég, akinek megmutattam két anyagot, és megkérdezte, honnan tudtam, hogy neki ez fog tetszeni. Mondtam, hogy az a fél óra, amíg beszélgettem vele, pont elég volt arra, hogy lássam, milyen irányba mehetünk, és mit mutathatok meg neki.

- Sokan tartanak példaképnek. Mit üzennél azoknak fiatal nőknek, akik még keresik az útjukat?

- Elsősorban azt, hogy ne féljenek, ne ragaszkodjanak görcsösen ahhoz, amit már ismernek. Másodsorban azt, hogy bízzanak magukban. Harmadrészt azt, hogy nincsen rossz döntés, csak változás van. Úgy vélem, a változás jó, mert mindig hoz valami újat.


Megosztom
Link másolása