Az első állomás egy gyermekotthon, ahol Artúr a könyvek fantáziavilágába tudott menekülni. Ez a kis rejtek a mai napig létezik, akár egy színpad zugában kialakítva is. A tanárok, nevelők szerencsére időben meglátták a tehetséget és a különleges adottságokat, főhősünk pedig elindult egy úton, melyet számtalan költemény szegélyezett. Így végül nálam kötött ki.

- Az én életemnek kikerülhetetlen és nagyon meghatározó eleme az, hogy én gyermekotthonban vagy állami gondozásban nőttem föl. A gyermekotthon az olyan, mintha… - lehet, hogy rossz, illetve nem lehet, biztos hogy rossz a párhuzam -, de talán érthetőbb, ha azt mondom, hogy van ugye fogház, meg van börtön és ugyanígy az állami gondoskodás rendszerén belül is volt gyermekotthon, nevelőotthon, javító nevelőintézet, tehát vannak ezek a különböző fokozatok. Ahol én felnőttem, az egy gyermekotthon volt.

- Tehát még ebben a műfajban a legélhetőbb.

- Mondhatni, igen. Ráadásul egy kirakat intézmény volt még anno, a keleti régióban, Szabolcs megyében ez volt az egyik kiemelt.

- Hány éves korodig voltál ott?

- Tulajdonképpen születésemtől fogva állami gondozott voltam. Egyébként, hogy itt beszélgetünk a Váci úton, az nagyon érdekes, mert anyám itt lakott,

Én megszülettem, de anyám ettől nagyon megrémült, mert nem voltak férj-feleség. Mátészalkáról származott egy meglehetősen konzervatív közegből, nem a szó politikai, vagy világnézeti értelmében, de mindenféleképpen konzervatív közegből. Egyedülálló anya 1970-ben egy félvér gyerekkel. Ettől ő megrémült, és itt hagyott a kórházban. Akkor rögtön állami gondozásba kerültem, és tulajdonképpen 18 éves koromig két megszakítással ez így is maradt. Egyszer anyám vett magához öt éves koromban, nála laktam nyolc éves koromig, aztán megint visszakerültem állami gondozásba, aztán még egyszer kilenc éves korom tájékán volt egy örökbefogadási kísérlet, és akkor fél évig laktam egy arab orvosnál és az ő feleségénél. Onnan származik a Kálid (Khaled) név.

- A legtöbben a hangodat ismerhetik filmekből, de lehet, hogy rólad kevesebbet tudnak.

- Egyébként nagyon érdekes a fiatal a korosztály. Valahova elmegyünk egy előadással, ami legtöbbször mondjuk éppen a Shakespeare összes rövidítve a S.Ö.R. című előadásunk, és annak általában fiatal közönsége van, középiskolás, főiskolás korosztály, és ugye ott szinte törvényszerűen az van, hogy (miközben elképesztően sokat dolgozom színházban), addig erőszakoskodnak, amíg valami nevet kicsikarnak belőlem, hogy végül is kit szinkronozom. Ilyenkor mondom, jó, legyen: Will Smith. Ők meg, „jaj, tényleg!”, és onnantól kezdve látod a szemén, hogy egy egészen más polcra helyez téged. Hirtelen valaki leszel.

- Ezen nevetsz elsősorban, vagy bosszant téged? Meghalhatsz a színpadon, és mégis Will Smith magyar hangja vagy?

- Nézd, ezt dobta a gép. Én mind a mai napig szenvedélyesen szeretem a szinkron. Legyen mondjuk az önreklám helye, van a magyarszinkron.hu nevű oldal, azt megszállott szinkronrajongók működtetik, és minden évben kihoznak egy listát (ugye nagyjából 1600 színész van az országban, abból nem tudom hányan szinkronizálnak, de sokan). Tehát kihoznak egy úgynevezett top 50-es listát, ami arról szól, hogy van egy szinkron adatbázis, és

De ez igazából nem feltétlenül az én teljesítményemnek, vagy az én munkám minőségének szól, hanem inkább azt mondanám, hogy az eltelt évekkel azonosan növekszik az ismertségem vagy hozzáad, ha beköltözik ehhez egy olyan sorozat, mint a La Casa de Papel, vagy ahogy itthon ismerjük a Nagy Pénzrablás, amiben egy nagyon jó figurát szinkronizáltam. Tehát valószínűleg az, hogy volt egy ilyen nagyon-nagyon nézett sorozat, az bőven elég volt ahhoz, hogy ebben a kattintás háborúban, vagy nem tudom miben, én jöjjek ki elsőre.

A hangom mondhatni már egy védjegy, vagy egy márka lett. Rengetegszer előfordul, hogy csak annyit mondok, hogy „jó napot kívánok”, és „jaj, de imádjuk a hangját”! De én ezt kaptam. Nekem igazából inkább ezt csak karban kell tartanom. Meg ugye Szabolcsból jöttem, és nagyon-nagyon kemény Szabolcsi tájszólással beszéltem, és ezt a főiskolán kigyomlálták teljesen.

- De még vissza tudod hozni egyébként?

- Ha forszírozzák, akkor igen. De elég Szabolcsban töltenem egy napot, és azonnal visszajön.

- Én azt képzelem rólad, hogy te a hétköznapok nappali részét azt szinkronstúdióban töltöd, és este pedig színházban létezel. Ez mennyire állja meg a helyét?

- Hullámzó. Bizonyos időszakokban ez fullra így volt, tehát ez a csúcsra járatás kategóriája. Egyrészt ahogy én is öregszem, nyilván a szerepek is kicsit fogynak. Másrészt meg egy picit, nem nagyon, de egy picit válogatósabb vagyok már, tehát már van, hogy azt mondom, hogy gyerekek, ne haragudjatok, ezt nem vállalom.

- Mi a szelekció alapja? A film minősége?

- A film minőségét azt előre igazából nem nagyon tudom megítélni, mert olyan dömping van, hogy azt nem nagyon tudod. Inkább az, hogy ha nagyon-nagyon sok elfoglaltságot jelent, például szappanopera, akkor azt inkább nem vállalom be.

- Attól félsz, hogy beleunsz a karakterbe?

- Nem ad annyi élményt, élvezetet.

- Visszakanyarodnék oda, amire nem kaptam végül is választ, hogy a te gyerekkori élményeid, azok mik az irodalommal, a szépirodalommal kapcsolatban? Kaptál-e az otthonban, az iskolában, a rövid szülői otthonlétezésben?

- Utóbbira röviden tudok válaszolni, ott nem igazán kaptam ilyen inspirációt, vagy nem volt ilyenfajta indíttatás az én anyámban. Bár ő maga nagyon szeretett olvasni, de az még az az időszak volt, amikor éppen bekerültem az iskolába, tehát akkor még nem is tudtam olvasni. Ebben igazán meghatározó az a gyermekotthonbeli létem volt.

Már nem is tudom, hogy kezdődött ez. Azt bizton állíthatom, hogy nagyon sokan, akik akár kortársaim voltak, vagy akár gyermekfelügyelők, vagy nevelők, vagy pedagógusok, visszaidézik mind a mai napig, hogyha esetleg elmegyek Berkeszre, hogy bennük az a kép van meg, hogy „te ülsz az ágyon és olvasol”. És ez nagyon hamar kialakult bennem.

- Miért lehettél te az a gyermek, aki többieknél többet olvas?

- Azért, mert valószínűleg - ez most lehet, hogy nagyképűen hangozhat, de - megvolt az az intellektusom, hogy megérezzem azt, hogy ettől egy ilyen furcsa, ritkán művelt tevékenységet folytatok az intézet falain belül.

- Tehát ez egy mesterségesen kialakított szerep lehetett?

- Azt gondolom, hogy igen. Egy védekező szerep.

- Mi ellen kellett védekezni?

- Békén hagytak a társaim.

- Kikezdtek téged sokszor?

- Nem jobban, mint bárki mást, de így még jobban békén hagytak. Egyébként mind a mai napig fontos nekem az egyedüllét. Tehát példának okáért, hogyha van egy színházi próbafolyamat, akkor én mindig megkeresem magamnak azt a kis kuckót, vagy valamit, fészket a színpad sarkában, ahol egyedül tudok lenni, ha akarok. Ha meg nem, akkor bemegyek a közösségbe.

- Legyen egy olyan hely, ahova el lehet mindig menekülni, ami mondjuk gyerekkorodban a könyv volt?

- Ez már nem annyira menekülés manapság, de akkor is jó. És ezt érdekes módon tiszteletben is tartják a kollégák. Hogyha ott üldögélek, és lehet, hogy éppen csak falból lapozom a példányt, akkor nincs az a késztetésük, hogy feltétlenül velem akarjanak kommunikálni.

Úgyhogy én azt gondolom, hogy gyerekkoromban - visszatérve erre az előbb nagyképűen bedobott „intellektus” szóra -, valami ilyesmiből fakadhatott, és aztán nagyon hamar rájöttem arra, hogy imádok olvasni. Faltam a könyveket, aztán a versek nagyon hamar beelőztek érdekes módon. A verseket azért kezdtem el nagyon hamar megszeretni, mert volt ez az ügyeletes vers-mondóság. Ilyen kilenc-tíz éves koromban az iskolai ünnepségeken már én mondtam a verseket, bármit, amit akkor adtak, és azt nagyon hamar megérezték, hogy egészen másképp fogalmazom meg a versbéli gondolatokat.

Erre elég hamar rájöttek, és elkezdtem versmondó versenyekre járni. Nekem a környező megyék szintjén is vérengző hírem volt. „Indul az Artúr!”.

Mert rendre vagy egyikünk, vagy másikunk nyert. Hát ezt adottság, valószínűleg.

- Ha az adottságoknál tartunk, mi az, amit szerinted édesapádtól kaptál?

- Amikor egyszer sikerült eljutnom Afrikába és ott volt velem a feleségem, Murányi Tünde is, egyszer csak azt mondta, hogy most már érti. Kérdeztem, hogy mit? Azt felelte, hogy már érti, hogy az időhöz való viszonyom miért más. Egy európai közegben az ember rohan reggeltől-estig ide-oda-amoda, de nekem a rohanásban is van egy nyugalom, egészen másként kezelem az időt. Azt érzem, hogy semmi okom rá, hogy siessek. Így vagyok a szerepformálással, barkácsolással, kerttel, bármivel. Amikor ott voltunk Afrikában apáméknál, nem velük együtt laktunk, hanem egy szállodában. Ők egy vörös földből döngölt házban éltek, aminek se ajtaja, se ablaka, de nem ez volt a probléma, hanem hogy

Így aztán reggel mentünk hozzájuk és az egész napot együtt töltöttük egészen sötétedésig, utána visszamentünk aludni a szállodába. De volt olyan nap, hogy elmentünk apámékhoz, mindenütt ez a vöröses föld, amin sétáltak a kistermetű keselyűk, meg néhány állat ott szaladgált, a gyerekek ott rohangáltak, ordibáltak, énekeltek.

Tünde ott ült mellettünk, és megállapította, hogy ezek jól elvannak. Ha arrébb ment az árnyék, akkor felálltunk, és mi is követtük. És ekkor jött valamelyik tesóm, mert ott 12 féltestvérem van, és mivel én vagyok az elsőszülött, úgy hozták utánam a széket. Közben én egy percig nem érzetem, hogy unatkozom, vagy semmit teszek.

A színpadon ez az egyik legfontosabb dolog, az idővel való bánásmód. Hogyan tartasz szünetet, hogyan tempózol valamit. Az, hogy egy csendet hogyan tudok megtartani, hogy annak nagyon nagy ereje legyen. Ami nem teszi üressé azt a színpadi jelenlétet a csend ellenére sem. És ez az adottság valószínűleg szintén innen fakad.