Juhász Árpád: „Ma sem mozdulnak az öreg lábaim jobban semmire, mint Bill Haley-re”
Egy családi könyvtár a világháború előtt, egy padlás '56-ban, francia tankönyvekkel. Munkatáborba hurcolt indián testvér, és mindeközben versek magyarul, latinul vagy akár oroszul, 88 éven átívelve. Juhász Árpáddal beszélgetni olyan, mint utazni – az időben és a térben.
– A mi generációnk számára ikon vagy, gyerekként azokat a természetfilmeket vagy tudományos műsorokat néztük, amikben te szerepeltél, a könyveidet forgattuk, és tesszük ezt a mai napig is. És most már azért is felnézünk rád, amilyen vitalitással élsz.
– Nagyon lassan jutottam idáig, és közben mondtam ezt a régi kis rigmust, hogy „Egyik lábam a másik előtt / A másik az egyik után / Jó hogy nincs harmadik / Nem tudnám hová tegyem” - Kosztolányi.
– Amikor fölhívtalak téged, már a telefonban jöttek belőled a versek.
– Mert fel akartam vágni azzal, hogy egy ilyen 88 éves ember (bár már likakkal az emlékezetben), de azért még sok mindent felszíne tud hozni. Ugye ez jellemző egyébként az öreg korra, hogy a legjobban azok rögződtek, amiket még valamikor általános iskolában vagy gimnáziumban tanult meg.
Ha készülök valamilyen előadásra, mindig csak kulcsszavakat jegyzek meg, mert a kulcsszavak alapján aztán már utána minden felszíne jön, de kulcsszavak nélkül nem tudnék mondjuk egy memoritert előadni már. De hogyha visszagondolok arra, hogy gimnazista voltam a Rákóczi gimnáziumban, akkor kapásból el tudom neked mondani mondjuk azt, hogy „Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris./ Nescio, sed fieri sentio et excrucior.” Ez Ovidius, amikor száműzve volt a Fekete-tenger partjára. „Gyűlölöm és szeretem..”, ez a versnek a magyar verziója.
– Én annyira hülye vagyok, hogy már alig várom, hogy régebbi emlékeket föl tudjak idézni, és remélem, hogy el fog jönni ez, és nem maradok így. Ezeket a latin verseket, idézeteket a gimnáziumban belétek verték, vagy te ezzel szívesen foglalkoztál?
– Rengeteg múlik mindig azon, hogy ki az ember tanára. Elképesztően zseniális tanáraim voltak. Tíz évesen a háború után először az érseki katolikus gimnáziumba kerültem - akkor még tíz évesen első gimnazista voltam -, világi papok tanítottak minket, de például mondjuk az irodalom tanárunk az egy civil volt, aki egy nagyon művelt, aranyos ember volt. Az osztályfőnököm pedig egyúttal annak a templomnak, amely egybe van építve a gimnáziummal, volt az orgonistája és a karnagya is, és én nála tanultam zongorázni is, nála tanultam orgonálni is.
Most már abszolút nem merek zongorához ülni, és akkor ezt elmondhatom, életem egyik nagy traumája éppen az volt, hogy sok év kihagyás után azt hittem, hogyha leülök egy zongorához, akkor az ujjaim alatt ugyanúgy előjönnek a hangok.
– Mint a biciklizés.
– Hát ez nem olyan sajnos. Egy filmfesztiválon voltam zsűri, valahol Prága mellett egy gyönyörű kastélyban. Sok éve már nem volt zongoránk, azt el kellett adni. És a lényeg, ott este piált a társaság a bárpultnál, és kiszúrtam, hogy egy gyönyörű, nagy teremnek a sarkában volt egy zongora. Behajtottam az ajtót, és megpróbáltam a Rahmanyinov: Cisz-moll prelűdjét játszani, mert az volt talán a legnehezebb zongoradarab, amit én valaha játszottam. Igen ám, 6-7 taktusig eljutottam, és utána egy szakadék. Akkor megpróbálkoztam azzal, hogy előröl, újra kezdem, és akkor már csak a feléig jutottam el. Annyira megrázott, hogy aztán nem is mertem utána soha megpróbálkozni vele.
– Az igaz, hogy a születésnapodon te azért gitározol és énekelsz kint a természetben?
– Össze szoktunk minden évben jönni, de gitározni sose tanultam tanártól, primitív akkordokkal játszok, de nagyon lelkesen. Van egy sajátos repertoár, mert
Dehát ugye ez egy nagyon szűk hallgató réteg számára értető. Hogyha énekelnék belőle részleteket, akkor meg kéne állni minden sornál, hogy elmagyarázzam, hogy az a geológiai kifejezés mit jelent.
– Kiket hallgattál te egyébként fiatal korodban, aki akkor popzenei sztárnak számított?
– Az az igazság, hogy nagyon el voltam maradva. Nekem tulajdonképpen a magyar slágerek - amikor én egyetemista korban voltam - nem nagyon tetszettek. Én Vámosi Jánost, meg ezt a korosztályt nem szerettem. Kikapcsoltam a rádiót, hogyha őket kellett volna hallgatni. Tehát amennyit akkoriban lehetett, illegális Luxemburg, meg egyéb hallgatása közben, magában szippantja az ember. Az volt, ami rám hatott. Ma sem mozdulnak az öreg lábaim jobban semmilyen más dalra, mint mondjuk a Bill Haley - Rock Around The Clock-jára. Később imádtam persze a Beatlest. Abból is vannak nagyon kedvenc dalaim. Már nem csak a When I'm 64, mert most már nem vagyok 64, hanem már 88 vagyok.
– József Attila medáliák sorozatából is hoztál egy kis gyöngyszemet.
– Az emberek az iskolában nagyon szép József Attila verseket tanulnak és nem gondolnak arra, hogy az agyából micsoda kis apró gyémántok pattantak ki.
Na és egyik ilyen, amit például most idézni szeretnék, az valahogy így van: „Elefánt voltam, jámbor és szegény, / hűvös és bölcs vizeket ittam én, / a dombon álltam s ormányommal ott/ megsímogattam a holdat, a napot..”
Az indián könyvek rám nagy hatással voltak, és ennek a következménye az lett, hogy mi a cserkészet megszűnte után indián mozgalommá váltunk. Teljes titoktartással, mert az egyik társunkat, aki egy pár évvel öregebb volt, Kószáló Éji Sas volt a neve, 49-ben elvitte az ÁVÓ. Mi nem is tudtuk először, hogy hova tűnt. Aztán utólag megtudtuk, Kistarcsára került, majd onnan a Recski táborba, ott volt 53-ig, amit Sztálin halála után megszüntettek, de még pár hónapig létezett, és csak ősszel szüntették hivatalosan meg. De még akkor se engedték szabadon ezt a Kószáló Éji Sast, (Vizsler József a polgári neve,) hanem még egy újabb pert indítottak ellene, nemcsak azért, mert ő levelezett a soproni meg nyíregyházi kis indián gyerekekkel, hanem ráfogták, hogy ezzel, hogy az amerikai indián irodalommal foglalkozott, tehát kémtevékenységet folytatott. A stupiditásnak valamilyen döbbenetes foka. Aztán még 53-ban levitték egy évre a Várpalotai szénbányába. Tehát életének a legszebb korai éveit emiatt a dolog miatt kénytelen volt munkatáborban és bányába tölteni.
Egyébként én 80 éves koromban kerültem kapcsolata velük, eljöttek a születéslapomra, meghívtak, és levittek aztán a táborba. És ott egy hatalmas békepipa szívás volt a két különböző indián generáció között. De a mi lelkivilágunkra abszolút rányomta a bélyegét a félelem, hogy minket lebuktatnak. És ennek ellenére minden év utolsó szeptemberi hétvégéjén egy általunk előre csendben, titokban megbeszélt helyen találkoztunk.
Az utolsó éjjelre 1956 szeptember utolsó hétvégéjén került sor, és ki gondolta akkor, hogy egy hónap múlva vagy négy hét múlva jön majd október 23-a. Ezek döbbenetes dolgok.
De ha visszatérhetünk a gimnáziumra, és nemcsak az indián dolgokra, akkor azért hadd mondjam el, hogy egy tanárnak milyen meghatározó szerepe van. Például a Kis tanár úr, aki a magyar irodalmat tanította. Őt annyira szerettem, hogy képes voltam óriási memoritereket megtanulni. Amikor pedig átvedlettünk katolikus gimnáziumi tanulókból - az iskolai rendszerváltás miatt - általános iskolai tanulókká, új tanárok vették át a stafétabotot, de akkor is nagy szerencsém volt, mert például az osztályfőnököm az egy aranyos ember volt, jó szándékú, művelt klassz valaki. Ő hadifogságban tanult meg oroszul, nyilván nem jó kiejtéssel, meg tele nyelvtani hibákkal, de őt annyira szerettem, hogy emiatt ragadt rám az orosz. Még ma is tudnék hosszú részeket idézni az Anyeginből. Ezek megmaradnak az emberben száz év után. De például franciául sose tanultam, latinul viszont még sok évig, tehát van egy alap szókincs, amit a latin nyelvekből azért többé-kevésbé kis munkával metamorfizáltam. ’56-ban fegyverrel voltam az egyetemen, és
De fölvittem a padlásra négy gimnáziumi francia tankönyv anyagot, meg egy csomó, a család birtokában levő francia könyvet, tele versekkel, és ezekre próbáltam magyar verziót faragni.
– Említetted a családi könyvtárat…
– Egy szerény polgári környezetben nőttem fel, ez a könyvtár mind elenyészett. De akkoriban a szép bőrkötésben ott volt a Kosztolányin keresztül a Márain át Fekete István, a természet megfogalmazói, mint Bársony István, Tamási Áron, mind ott voltak. Érdekes módon ettől függetlenül rám leginkább a Petőfi versek hatottak. Ezt szülői közvetítésből tudom, hogy 9 éves koromban, a bombázások idején egy többezres rendezvényen én cserkész egyenruhában szavaltam egy Petőfi vereset. Tehát nem csak hogy elolvastam egy verset, megtanultam egy verset, magamévá tettem, hanem én először akkor tudtam ezt az exhibicionizmust kiadni, és sok embernek interpretálni. Egyébként
– Mi lesz, ha kifogy?
– Nem fogy ki, Petőfi elképesztő, hogy mit írt, és hogy mindennek megvan az aktualitása. Belenézel a verseibe, és akármelyik pillanatban adaptálni lehetne a mi korunkra.
