INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Juhász Árpád: „Ma sem mozdulnak az öreg lábaim jobban semmire, mint Bill Haley-re”

Most jelenik meg a 28. könyve, de amellett hogy geológusként és tudósként rengeteget ír, olvasni is nagyon szeret. És emlékezni. Rutai Gábor interjúja.

Megosztom
Link másolása

Egy családi könyvtár a világháború előtt, egy padlás '56-ban, francia tankönyvekkel. Munkatáborba hurcolt indián testvér, és mindeközben versek magyarul, latinul vagy akár oroszul, 88 éven átívelve. Juhász Árpáddal beszélgetni olyan, mint utazni – az időben és a térben.

– A mi generációnk számára ikon vagy, gyerekként azokat a természetfilmeket vagy tudományos műsorokat néztük, amikben te szerepeltél, a könyveidet forgattuk, és tesszük ezt a mai napig is. És most már azért is felnézünk rád, amilyen vitalitással élsz.

– Nagyon lassan jutottam idáig, és közben mondtam ezt a régi kis rigmust, hogy „Egyik lábam a másik előtt / A másik az egyik után / Jó hogy nincs harmadik / Nem tudnám hová tegyem” - Kosztolányi.

– Amikor fölhívtalak téged, már a telefonban jöttek belőled a versek.

– Mert fel akartam vágni azzal, hogy egy ilyen 88 éves ember (bár már likakkal az emlékezetben), de azért még sok mindent felszíne tud hozni. Ugye ez jellemző egyébként az öreg korra, hogy a legjobban azok rögződtek, amiket még valamikor általános iskolában vagy gimnáziumban tanult meg.

Most, hogyha meg kéne tanulnom egy verset, az biztos, hogy vért izzadnék. Tehát friss dolgokat nem tudok megjegyezni.

Ha készülök valamilyen előadásra, mindig csak kulcsszavakat jegyzek meg, mert a kulcsszavak alapján aztán már utána minden felszíne jön, de kulcsszavak nélkül nem tudnék mondjuk egy memoritert előadni már.
 De hogyha visszagondolok arra, hogy gimnazista voltam a Rákóczi gimnáziumban, akkor kapásból el tudom neked mondani mondjuk azt, hogy „Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris./ Nescio, sed fieri sentio et excrucior.” Ez Ovidius, amikor száműzve volt a Fekete-tenger partjára. „Gyűlölöm és szeretem..”, ez a versnek a magyar verziója.

– Én annyira hülye vagyok, hogy már alig várom, hogy régebbi emlékeket föl tudjak idézni, és remélem, hogy el fog jönni ez, és nem maradok így. Ezeket a latin verseket, idézeteket a gimnáziumban belétek verték, vagy te ezzel szívesen foglalkoztál?

– Rengeteg múlik mindig azon, hogy ki az ember tanára. Elképesztően zseniális tanáraim voltak. Tíz évesen a háború után először az érseki katolikus gimnáziumba kerültem - akkor még tíz évesen első gimnazista voltam -, világi papok tanítottak minket, de például mondjuk az irodalom tanárunk az egy civil volt, aki egy nagyon művelt, aranyos ember volt. Az osztályfőnököm pedig egyúttal annak a templomnak, amely egybe van építve a gimnáziummal, volt az orgonistája és a karnagya is, és én nála tanultam zongorázni is, nála tanultam orgonálni is.

Nagyon sokáig hezitáltam egyébként, hogy zenei pályára menjek, de hát közepes tehetség voltam.

Most már abszolút nem merek zongorához ülni, és akkor ezt elmondhatom, életem egyik nagy traumája éppen az volt, hogy sok év kihagyás után azt hittem, hogyha leülök egy zongorához, akkor az ujjaim alatt ugyanúgy előjönnek a hangok.

– Mint a biciklizés.

– Hát ez nem olyan sajnos. Egy filmfesztiválon voltam zsűri, valahol Prága mellett egy gyönyörű kastélyban. Sok éve már nem volt zongoránk, azt el kellett adni. És a lényeg, ott este piált a társaság a bárpultnál, és kiszúrtam, hogy egy gyönyörű, nagy teremnek a sarkában volt egy zongora. Behajtottam az ajtót, és megpróbáltam a Rahmanyinov: Cisz-moll prelűdjét játszani, mert az volt talán a legnehezebb zongoradarab, amit én valaha játszottam. Igen ám, 6-7 taktusig eljutottam, és utána egy szakadék. Akkor megpróbálkoztam azzal, hogy előröl, újra kezdem, és akkor már csak a feléig jutottam el. Annyira megrázott, hogy aztán nem is mertem utána soha megpróbálkozni vele.

– Az igaz, hogy a születésnapodon te azért gitározol és énekelsz kint a természetben?

– Össze szoktunk minden évben jönni, de gitározni sose tanultam tanártól, primitív akkordokkal játszok, de nagyon lelkesen. Van egy sajátos repertoár, mert

amikor egyetemisták voltunk, akkor egy Csalagovics István nevű barátommal közösen rengeteg geológus dalt írtunk, őslényekről, vulkánokról, mindenről.

Dehát ugye ez egy nagyon szűk hallgató réteg számára értető. Hogyha énekelnék belőle részleteket, akkor meg kéne állni minden sornál, hogy elmagyarázzam, hogy az a geológiai kifejezés mit jelent.

– Kiket hallgattál te egyébként fiatal korodban, aki akkor popzenei sztárnak számított?

– Az az igazság, hogy nagyon el voltam maradva. Nekem tulajdonképpen a magyar slágerek - amikor én egyetemista korban voltam - nem nagyon tetszettek. Én Vámosi Jánost, meg ezt a korosztályt nem szerettem. Kikapcsoltam a rádiót, hogyha őket kellett volna hallgatni. Tehát amennyit akkoriban lehetett, illegális Luxemburg, meg egyéb hallgatása közben, magában szippantja az ember. Az volt, ami rám hatott. Ma sem mozdulnak az öreg lábaim jobban semmilyen más dalra, mint mondjuk a Bill Haley - Rock Around The Clock-jára. Később imádtam persze a Beatlest. Abból is vannak nagyon kedvenc dalaim. Már nem csak a When I'm 64, mert most már nem vagyok 64, hanem már 88 vagyok.

– József Attila medáliák sorozatából is hoztál egy kis gyöngyszemet.

– Az emberek az iskolában nagyon szép József Attila verseket tanulnak és nem gondolnak arra, hogy az agyából micsoda kis apró gyémántok pattantak ki.

Hogyha az ember ott ült volna József Attila közelében, akkor a kis szikrák kiégették volna az embernek az ingét.

Na és egyik ilyen, amit például most idézni szeretnék, az valahogy így van: „Elefánt voltam, jámbor és szegény, / hűvös és bölcs vizeket ittam én, / a dombon álltam s ormányommal ott/ megsímogattam a holdat, a napot..”

Ebben annyira benne van József Attila, és benne van az is, ahogy én ott, mint kis indián ülök fönn a hegytetőn, és az erdő zúgását hallgatom, és virtuálisan megsimogatom a szarvast, az őzet, a vaddisznót és így tovább.

Az indián könyvek rám nagy hatással voltak, és ennek a következménye az lett, hogy mi a cserkészet megszűnte után indián mozgalommá váltunk. Teljes titoktartással, mert az egyik társunkat, aki egy pár évvel öregebb volt, Kószáló Éji Sas volt a neve, 49-ben elvitte az ÁVÓ. Mi nem is tudtuk először, hogy hova tűnt. Aztán utólag megtudtuk, Kistarcsára került, majd onnan a Recski táborba, ott volt 53-ig, amit Sztálin halála után megszüntettek, de még pár hónapig létezett, és csak ősszel szüntették hivatalosan meg. De még akkor se engedték szabadon ezt a Kószáló Éji Sast, (Vizsler József a polgári neve,) hanem még egy újabb pert indítottak ellene, nemcsak azért, mert ő levelezett a soproni meg nyíregyházi kis indián gyerekekkel, hanem ráfogták, hogy ezzel, hogy az amerikai indián irodalommal foglalkozott, tehát kémtevékenységet folytatott. A stupiditásnak valamilyen döbbenetes foka. Aztán még 53-ban levitték egy évre a Várpalotai szénbányába. Tehát életének a legszebb korai éveit emiatt a dolog miatt kénytelen volt munkatáborban és bányába tölteni.

A Cseh Tamás-féle indián társaság - aminek a főnöke most a Sokrokon nevű barátom - már a pártállamnak egy olyan időszakában lettek indiánok, amikor csak azt mondták, hogy ejnye-bejnye, de igazából már attól nem kellett félnünk, hogy lesittelik őket vagy valami.

Egyébként én 80 éves koromban kerültem kapcsolata velük, eljöttek a születéslapomra, meghívtak, és levittek aztán a táborba. És ott egy hatalmas békepipa szívás volt a két különböző indián generáció között. De a mi lelkivilágunkra abszolút rányomta a bélyegét a félelem, hogy minket lebuktatnak. És ennek ellenére minden év utolsó szeptemberi hétvégéjén egy általunk előre csendben, titokban megbeszélt helyen találkoztunk.

Az utolsó éjjelre 1956 szeptember utolsó hétvégéjén került sor, és ki gondolta akkor, hogy egy hónap múlva vagy négy hét múlva jön majd október 23-a. Ezek döbbenetes dolgok.

De ha visszatérhetünk a gimnáziumra, és nemcsak az indián dolgokra, akkor azért hadd mondjam el, hogy egy tanárnak milyen meghatározó szerepe van. Például a Kis tanár úr, aki a magyar irodalmat tanította. Őt annyira szerettem, hogy képes voltam óriási memoritereket megtanulni. Amikor pedig átvedlettünk katolikus gimnáziumi tanulókból - az iskolai rendszerváltás miatt - általános iskolai tanulókká, új tanárok vették át a stafétabotot, de akkor is nagy szerencsém volt, mert például az osztályfőnököm az egy aranyos ember volt, jó szándékú, művelt klassz valaki. Ő hadifogságban tanult meg oroszul, nyilván nem jó kiejtéssel, meg tele nyelvtani hibákkal, de őt annyira szerettem, hogy emiatt ragadt rám az orosz. Még ma is tudnék hosszú részeket idézni az Anyeginből. Ezek megmaradnak az emberben száz év után. 
De például franciául sose tanultam, latinul viszont még sok évig, tehát van egy alap szókincs, amit a latin nyelvekből azért többé-kevésbé kis munkával metamorfizáltam. ’56-ban fegyverrel voltam az egyetemen, és

rettentően meg voltam utána ijedve, hogy előbb-utóbb jönnek majd értem, és a padláson rendezkedtem be otthon. Egy kötelet erősítettem a padlás tartó oszlopához, hogy a kertbe ki tudjak ereszkedni, hogyha jönnének.

De fölvittem a padlásra négy gimnáziumi francia tankönyv anyagot, meg egy csomó, a család birtokában levő francia könyvet, tele versekkel, és ezekre próbáltam magyar verziót faragni.

– Említetted a családi könyvtárat…

– Egy szerény polgári környezetben nőttem fel, ez a könyvtár mind elenyészett. De akkoriban a szép bőrkötésben ott volt a Kosztolányin keresztül a Márain át Fekete István, a természet megfogalmazói, mint Bársony István, Tamási Áron, mind ott voltak. Érdekes módon ettől függetlenül rám leginkább a Petőfi versek hatottak. Ezt szülői közvetítésből tudom, hogy 9 éves koromban, a bombázások idején egy többezres rendezvényen én cserkész egyenruhában szavaltam egy Petőfi vereset. Tehát nem csak hogy elolvastam egy verset, megtanultam egy verset, magamévá tettem, hanem én először akkor tudtam ezt az exhibicionizmust kiadni, és sok embernek interpretálni. Egyébként

abban az utcában, ahol lakom, lakik egy buszsofőr. Majdnem minden Petőfi verset tud hibátlanul. Ahányszor találkozunk (én éppen megyek ki a kapunkon ő pedig arra jön a kocsijával), megáll és elmond nekem egy Petőfi verset. Sosem ugyanazt. És ez így megy legalább 20 év óta.

– Mi lesz, ha kifogy?

– Nem fogy ki, Petőfi elképesztő, hogy mit írt, és hogy mindennek megvan az aktualitása. Belenézel a verseibe, és akármelyik pillanatban adaptálni lehetne a mi korunkra.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Ezeket a lábakat én nem mutogatnám ilyen rövid nadrágban” - nem kell egy életen át cipelnünk a másoktól kapott, torz testképünket
Gózon Eszter stylist nem csak ruhatárakat alakít fenntarthatóvá, hanem a fejekben is igyekszik rendet és békét teremteni a környezetvédelem, a divat és személyes önképünk egymásnak sokszor ellentmondó kérdéseivel kapcsolatban.

Megosztom
Link másolása

Szinte minden nő életében előfordult már olyan időszak, amikor sem a ruhásszekrényben, sem a saját bőrében nem találta önmagát.

Mert más lett, megváltozott, átalakult kívül és belül is.

Karriert vagy családi állapotot váltott, életmód- vagy szemléletbeli átalakulás kezdődött az életében, vagy egyszerűen csak átrendeződtek a prioritásai.

Mondjuk fontos lett számára az, hogy a ruhái ne csak az ízlését tükrözzék, hanem a környezetet se károsítsák.

Gózon Eszternek, a The less waste stylistnak egy ilyen prioritás váltás olyan mértékben alakította át az életét, hogy mára az egykori modellből és franciatanárból fenntartható és tudatos ruhatár-mentor, greenfluencer, hal helyett hálót és sokszor lélekbúvári tudást is osztogató segítő lett.

Zöld sztrádáról zöld ösvényre

Eszter útja a fenntartható divat szakmába szintén a kevesebb több elvén alapult. A hazai megjelenés előtt találkozott Bea Johnson Zero Waste Home című könyvével, melynek hatására

2018-ban elkezdte vezetni a Zero Waste Hungary oldalt, ahol az elsők között írt magyarul a témáról.

A ma már sajnos a greenwashing egyik alap kulcsszavaként használt zerowaste akkor még ismeretlen kifejezés volt itthon, Eszter pedig egyike volt azon keveseknek, akik belevágtak a környezetvédelmi edukálásnak ebbe a formájába: tippeket, fontos infókat osztott meg közérthető módon olyan dolgokról, mint a csomagolásmentesség vagy a fair trade fontossága (és ezek sorrendiségének kérdése), az egyszerhasználatos eszközök alternatíváiról vagy fontos hazai greenfluencer-ekről.

A számtalan zöld területet érintő blog mellett azonban egyre nagyobb szerepet kapott saját zöld útja is.

Saját fenntartható ruhatárának nehézkes kialakítása során döbbent rá, mennyi kérdése és kétsége támad az embernek, ha környezetvédelmi szempontból is jól akar kinézni.

Ez indította el a szín-és stílustanácsadás felé, először, mint ügyfél, később pedig már mint oktató. A szakma kitanulásakor már egyértelmű volt számára, hogy a hozzá érkezőknek nem csak a színtípusuknak megfelelő színeket fogja megmutatni, hanem azt is, hol és hogyan tudják az új ismeret tükrében környezetkímélő módon illeszteni be az új darabokat a gardróbjukba.

Ma már nem csak szín-és stílustanácsadással, hanem alkatelemzéssel is foglalkozik, ezen tudás birtokában pedig sokszor nem csak kívülről, de belülről is megváltoztatja az ügyfeleit.

Second hand torzító tükreink

Kivétel nélkül minden hozzá érkező nőnek van valamilyen frusztrációja, és Eszter itt nem csak a klasszikus, a társadalom általi általános pressziókról beszél.  Sajnos szinte mindannyiuknak van a tarsolyában olyan örökölt családi önértékelési probléma, ami talán bagatellnek tűnik, mégis mélyen meghatározza az adott személy testtudatát és az öltözködéshez való viszonyát.

Ezek lehetnek a saját testükre vonatkozó berögzült megjegyzések, melyeket sokszor még gyerek- és kamaszkorban kaptak („Ezeket a lábakat én nem mutogatnám ilyen rövid nadrágban.” „Aki ilyen nagyra nőtt, az inkább ne hordjon magassarkút.”)

Lehetnek ezek stílusbeli szabályok, melyek vagy sohasem léteztek, vagy már régen elavultak ( „Egy vörös hajú nem hordhat pirosat.” „Mintásat mintással sose veszünk fel.” stb).

A fentiekhez hasonló hozott csomagok mellett Eszter olyan érdekes kollektív mintákat is felfedezni vél, mint a „dáma nagyi-praktikus anya-útkereső unoka” felállás.

Erről így írt egyik posztjában:

„Van egy, a kinézetére sokat adó, igazi "dáma", vagy "nagyasszony" nagymama, az a típus, aki még kilencven éves kora környékén is vörös rúzzsal sminkeli magát, és aki nem pusztán belép az ajtón, hanem megjelenik valahol. Van neki egy lánya, aki ennek a szöges ellentéte: nem sminkel, nem érdeklik a ruhák, az öltözködés, nem akarja, hogy feltűnést keltsen és észrevegyék, sőt, akár megvetéssel is tekint ezekre a 'világi hívságokra'.”

És van az ő lánya, a dáma unokája, aki hozományba kapta mindkét világot, és megrekedt közöttük. Eszternek sokszor az is a feladata egy-egy ilyen esetnél, hogy kívülről is megadja az engedélyt az önazonosságra, hogy megerősítse ezeket az unoka-nőket abban a nehezen, de megszerzett/megtanult hitükben, hogy az ember nem attól lesz felszínes, hogy foglalkozik azzal, hogy milyen ruhák állnak jól neki, és hogy kisminkeli magát, hanem attól, ha ezen kívül semmi más nincs az életében.

Nem egymáshoz, hanem önmagunkhoz mérünk

Mivel az átlaghoz képest sokkal több testet lát a maga valójában, szakmai szemmel, Eszter azt is fontosnak tartja, hogy a túl kicsi a mellem-túl nagy a fenekem-túl rövid a lábam berögzülések lassan de biztosan eltűnjenek.

„Azt lekövetni, hogy a testünk mennyire illik bele az éppen uralkodó trendbe, nagyon nehéz. Ezért van az, hogy nálam a testalkatelemzés sem arról szól, hogy mi előnyös és mi előnytelen, hanem arról, hogy mivel milyen hatást ér el az ember” – mondta a Hype&Hyper-nek adott egyik interjújában.

Egy elemzés során nála az ügyfél nem fog olyan kifejezéseket hallani, hogy előnyös vagy tiltólistás.

Ahogy a testünk, a testünkhöz való viszonyunk és a szépségről alkotott fogalmunk is egyedi.

Hiszen van, aki szereti kiemelni a lábát, legyen az az aktuális ideálhoz képest erősebb vagy vékonyabb, van, aki elrejteni igyekszik a fenekét, míg mások inkább kihangsúlyoznák a magukét. Eszter minden igényhez hozzá tudja adni azt a szükséges trükk-tárat, amivel az adott hatás elérhető.

Ugyanígy, azon túl, hogy nevéhez híven egy less waste stylist természetesen nem fogja az embert a fast fashion boltokba küldeni az elemzés végén, Eszter a fenntarthatóság csomagot is mindig személyre szabja.

Ha valaki irtózik a second hand üzletektől, akkor olyan márkákat fog ajánlani, amik már a gyártásnál figyelembe veszik a környezet védelmét.

Ha valakinek a pénztárcája nem engedi meg a hirtelen jövő nagyobb ruházati befektetést, akkor együtt megkeresik a legsarkalatosabb pontjait a gardróbnak, és az alapján állítanak fel egy fontossági sorrendet.

„Amit tőlem kapsz, az a szabadság, hogy érted a testalkatod arányait, és ismered azokat az optikai trükköket, amelyeket a stylist, tanácsadó és divattervező tanítványaimnak is megtanítok” -írja honlapján.

​Eszter tanári attitűdjéből adódóan valóban nem halat osztogat, hanem halászni tanítja a hozzá fordulókat, hosszútávú és megvalósítható rendszereket alakít ki nekik, teszi ezt ráadásul sokunk örömére a social media felületeken ingyen is.

Cherchez la greenfluencer!

Az Instán és a blogjában ugyanis rendszeresen oszt meg olyan tartalmakat, melyek segítségével bárki elindulhat a maga fenntartható ruhatár kialakításának macskaköves útján. Mi az ideális arány az alapdarabok és az extravagáns ruhák között? Mivel lehet a tokát leplezni? És egyáltalán, mennyire kell komolyan venni ezt az egész zöld utas divat kérdést?

Maga az influenszer-kultúra elég megosztó téma, azonban a greenfluencerek, vagyis a mikroinfluencer-nek nevezett, kis követőtáborral rendelkező tartalomgyártók sokban különböznek a klasszikus influencerektől.

Ők általában nem termékek vagy szolgáltatások megvásárlására buzdítják követőiket, hanem

utat mutatnak a saját példájukon keresztül, edukálnak, mikroközösségek lehetőségeire hívják fel a figyelmet, vagy a lakóhelyük témába vágó eseményeiről informálnak.

Eszter például rendszeresen ad hírt storyban az AdományTaxi tevékenységéről, vagy a hamarosan kezdődő Fashion Revolution Week 2024-ről, melyen minden évben részt vesz minimum kommunikációs szinten, de sokszor szereplőként is. Idén például Divatforradalmárok témában április 18-án kerül majd színpadra Fritzson-Bajdor Tündével (Swappis) és Majoros Zitával (Printa), ahol Pölz Klaudia moderálásával fognak beszélgetni arról, hogy miként formálható a fenntartható divat iránti attitűd itthon, milyen tendencia figyelhető meg öt évvel ezelőtthöz képest, illetve hogy milyen akadályai vannak a fenntartható divat széleskörű terjedésének.

Akiket érdekel a téma, de nem tudnak ezeken a programokon részt venni, azoknak Eszter jó szívvel ajánlja a többi hazai fenntartható divattal foglalkozó influencer bekövetését, elsősorban Mengyán Esztert ( Holyduck! ) és Csalár Bencét, akiknek nyomtatásban is megjelentek témába vágó írásaik.

Rajtuk kívül viszont még nagyon sok olyan divattervező, stylist, lelkes magánember van, aki szintén folyamatos inspirációt szolgáltathat számunkra, csak keressünk rá #fenntarthatodivat hashtagre, egészen biztosan találunk több olyan tartalomkészítőt is, aki szimpatikus lehet számunkra.

A szimpátia ugyanis kiemelt fontossággal bír ebben az esetben is. Valakinek a szárazabb, tömör zöld divatipari tények ismerete lesz az, aminek hatására elindul a maga zöld ösvényén, valakinek az egészen személyes, akár magánéleti jellegű tartalmak lesznek elég őszinték ahhoz, hogy elkezdjen más szemmel nézni a saját életére.

Egy second hand boltban is egymás mellett lapul a vintage blézer és a fast fashion sportmelltartó, és bármelyiket választjuk, ugyanúgy tudjuk az önazonos ruhatárunkat építeni és a környezetet óvni.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A mangalicás lány, aki a piacozó nagymamának segítő kislányból lett állattenyésztő
Az ország egyetlen női mangalica farmjának vezetője hajnalban kezd és estig dolgozik, itt nincs szabadnap, nincs hosszú nyaralás. Mégsem akar váltani, mi több, beleszeretett ebbe az életmódba.

Megosztom
Link másolása

A mangalica nemcsak külsejében, hanem természetében is különbözik más sertésfajtáktól. Általánosságban barátságos és nyugodt állatok, könnyen alkalmazkodnak a környezetükhöz és jól tűrik a hidegebb időjárást is, köszönhetően dús szőrzetüknek. Társas lények, így szeretik, ha nincsenek egyedül, legyen a társaságuk ember vagy állat.

Kíváncsi természetűek, gyakran kutatják környezetüket és szeretnek játszani, főként fiatalabb korukban.

Az elmúlt években a fajta nemzetközi szinten is egyre népszerűbbé vált, köszönhetően a mangalica hús különleges ízvilágának és a fenntartható állattartási gyakorlatoknak. Fekete Zsóka mangalicákat tenyészt saját farmján, melynek fő profilja a kézműves termékgyártás. Piacozó nagymamának besegítő kislányból lett maga is állattenyésztő, munkáját, mangalica termékeit számos hazai és nemzetközi elismerés dicséri. Farmján a hagyományos állattenyésztés és a fenntartható gazdálkodás összefonódik.

- Több, mint tíz éve, hogy elindítottam a farmot. Abszolút a nulláról kezdtem az állattenyésztést fiatal nőként. Borzasztóan nehéz volt, gondolok itt a gyakorlati, fizikai munkára és a háttérfeladatokra.

Az egészben az volt a legrosszabb, hogy semmilyen tapasztalatom nem volt a mangalicák neveléséről és feldolgozásáról. Erre az időszakra úgy emlékszem, mint egy testi-lelki megpróbáltatásra,

amelynek mára érett be a gyümölcse. De nem túlzás azt állítani, hogy minden időmet és energiámat rászántam. Rengeteget tanultam. A farm sok áldozattal jár, nekem tényleg nincsen szabadság, én tényleg hajnalban kezdem a munkát minden egyes nap. Ezt nem könnyű megszokni, bevallom a magánélettel is nehezen tudtam összeegyeztetni, de végül belejöttem, és talán nem járok el szórakozni minden este, azért a barátaimra marad időm. Eleinte sokan kérdezték, hogy fogom bírni, de ma itt vagyok több, mint egy évtized után, és úgy érzem, hogy még sok lehetőség vár rám.

- Élelmiszermérnök és lovaskultúra-szakoktató vagy. Miért éppen a mangalicára esett a választásod?

- Ennek egyszerű oka van. Ez egy őshonos állat Magyarországon, vagyis minden adott a mangalicatartáshoz, kezdve a takarmánytól az időjárásig. A családdal a bio növénytermesztés és a szőke mangalicatenyésztés mellett döntöttünk. Nem is alakulhattak volna jobban a dolgok, több sikeres uniós pályázattal sikerült kiépíteni az önálló vállalkozásomat.

- A családot említed, a szüleid is bekapcsolódtak? Együtt tanultátok az új szakmát?

- Édesapám ezelőtt is bio zöldségtermesztéssel foglalkozott, mára bio takarmánynövényeket termeszt,  búzát, kukoricát, árpát, zöldborsót, így ma ő felel a farmon a takarmányért, hogy tudjam etetni a közel négyszáz mangalicát. Leginkább azon múlik egy hústermék minősége, hogy mivel etették az állatot. A farm nekem és édesanyámnak hozott nagy változást az életünkben, ő a piacozásban segít. Vagyis édesanyám velem együtt minden pénteken hajnali kettőkor kel, hogy Hajdúböszörményből elmenjünk Budapestre, a Lehel téri piacra. Ma már személyesen ismerik őt, persze engem is, a vevők, a piacozás több egyszerű munkánál. Itt azonnal kapunk visszajelzést, itt látszik igazán, hogy jó irányba tartunk.

- Egyedüli nő vagy az országban, aki mangalicákat tenyészt.

- Én beleszerettem ebben az életbe. Mondhatom, hogy mangalicákkal kelek, fekszem. Nálunk ki tudnak menni karámba az állatok, pihenni tudnak. Melegben bent vannak, mert ott hűvösebb van, amikor hűvösebb az idő, ki tudnak menni sütkérezni. Nagy területen élnek, lehetőségük van arra, hogy eleget mozogjanak, játszanak.

Ők kondás állatok, megvan ott is a hierarchia, hogy ki a vezéregyéniség. Nyári időszakban wellness van, még locsoljuk is őket, megkapják a fürdőjüket, téli időszakban a sok szalmát, abban be tudnak kuckózni.

- Igaz az, hogy a mangalica vadabb, mint az átlagos hússertés?

- Nagyon függ a tartástól. Mi úgy tartjuk őket, hogy közéjük megyünk, beszélünk hozzájuk, nem félnek tőlünk, odajönnek, meg lehet simogatni őket, nálunk nincs vadabb állat. Nyilván, amikor kocák alatt kismalacok vannak, arra figyelni kell, akkor nem érdemes bemenni hozzájuk. Akinek kint vannak az állatai az erdőben, talán ott félénkebbek a mangalicák, azokhoz nem lehet közel menni.

- Van kedvenced?

- Még régebben, amikor kevesebb állat volt, inkább volt kedvencem,

ismertem, hogy melyiknek milyen az egyénisége, de most már közel 400 darab van, így inkább a tenyészállatokat ismerem jobban, tudom, ki hogy viselkedik.

De egyedül vezetem a vállalkozást, hozzám tartoznak a háttérfeladatok, én tartom a kapcsolatot a partnerekkel, én gondoskodom a pénzügyekről és a feldolgozásban is kiveszem a részem. Igaz, nem én vágom le az állatokat, ezt a munkát bérvágásban egy helyi vágóhíd végzi.

- Az ízekben mennyire tükröződik a te ízlésvilágod?

- Az alaptermékeink, a kolbász, disznósajt, hurka, ezeket még a nagymamám receptjei alapján készítjük, eredeti hajdúsági recept szerint.

Nyilván vannak új termékeink is, amiket már én kísérleteztem ki, az ízvilágával együtt. Ilyenek a ketogén diétába beilleszthető termékek vagy a paleolit áru, és a grilltermékek is, idén ez az újdonságunk. Szóval egy hagyományos vonalat is képviselek és egy új, innovációs vonalat is.

Tudom, ez sok munka, amit kevesen bírnak, és még kevesebben vágynak erre, de én hiszek abban, hogy mindig lesznek olyan fiatalok, akik megszeretik ezt a ritka területet és kiteljesedhetnek az állattartásban. Gyakran járok iskolákba előadást tartani a fiataloknak, így ösztönzöm őket arra, hogy bátran válasszák a mezőgazdaságot, mert meglesz a gyümölcse. Ami pedig a sikert illeti, ha jobban belegondolunk, valójában mindegy, hogy mangalicafarmról vagy más egyéb mezőgazdasági munkáról, esetleg egy irodáról beszélünk, kitartás és szorgalom nélkül nem fog összejönni.

 

- A Gourmet Fesztivál minden évben egy központi témát tűz a zászlajára: ezúttal a női energiák uralják majd a gazdag kínálatot. Te is ott leszel...

- Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy felkértek az idei Gourmet Fesztivál nagykövetének. Ez lehetőséget ad arra, hogy ráirányítsam a figyelmet arra a kemény munkára, amit sok más női vállalkozó és termelő végez. A látogatók a fesztiválon személyesen is találkozhatnak velem, valamint két nagykövet társammal, Ormós Gabriellával és Ötvös Zsuzsával. Ami pedig a mangalicahúst illeti, annak népszerűsége egyre nő a gasztronómiában. Én is azt igyekszem népszerűsíteni, hogy minél többen megkóstolhassák és élvezhessék ezeket a termékeket a mindennapokban.

- Már csak egy kérdés foglalkoztat: szoktál boltban élelmiszert vásárolni?

- Fűszereket leginkább, idejét nem tudom, hogy mikor vettem utoljára hústerméket boltban. Tojást adnak a tyúkjaim, sajtot, tejterméket, zöldséget pedig cserélek a piacon, teljesen más az ízük, mint az áruházi verzióknak. Nem tudom eléggé hangsúlyozni: indulás a piacra! Csak így tudnak fennmaradni a helyi termelők, arról nem beszélve, hogy ott sokkal jobb minőségű élelmiszert vehetünk, mint a nagyüzemi termelésből. Támogassuk a hazai kistermelőket.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Kudlik Júlia megszólalt a Delta új műsorvezetőjéről, az AI lányról: „a gépek nem öregszenek, nem követnek el hibákat”
Az egykori műsorvezetőnek nagyon határozott véleménye van az utódjáról.
Fehér Adél - sassy.hu
2024. április 18.


Megosztom
Link másolása

Kudlik Júlia írását a Mandiner közölte változtatás nélkül. A műsorvezető súlyos gondolatokat osztott meg, amelyek messze túlmutatnak az épp aktuális AI lányon. Azt hihetnénk, ez a téma bennünket, akik nem pályázunk műsorvezetői babérokra, nem érint egyáltalán. De elég kicsit beleolvasni a Delta egykori csodálatos műsorvezetőjének írásába, és azonnal belátjuk, nagyon is érint.

„… a gépek nem követnek el hibákat, nem fáradnak el, nem öregszenek, nem kritizálnak, nem ítélkeznek, nem rosszkedvűek, nem kommunikálnak tévesen, nem okoznak félreértéseket, nem értékelik a hangsúlyodat, a lelkiállapotodat, nem okoznak zavart és stresszt, CSAK engedelmeskednek és hallgatnak!

Lehet, hogy ilyen lesz a holnap embere?!” - teszi fel a kérdést írása elején Kudlik Júlia, mindenki Kudlik Julija. Később így fogalmaz:

„Hiszek abban, hogy semmi nem olyan fontos az ember számára, mint a másik ember! Meglehet, hogy ma nem okos emberekre (itt valószínűleg az okoseszközökkel rímelő szót választott az AI emberekre - a szerk.), hanem jó emberekre van szükség?

Ebben a mai komisz, cudar, hitehagyott, szeretet nélküli világunkban, amely tele van gyűlölettel, félelemmel, szenvedéssel és közömbösséggel, ahol az emberek leginkább önmaguktól félnek, ahol, úgy tűnik, mindenki önmagát keresi, saját elveit, érdekeit akarja érvényre juttatni

én szívem szerint az ÉRZELMI INTELLIGENCIÁT tanítanám, terjeszteném és fejleszteném. Úgy érzem, ma még ez is kultúránk része. A kultúrateremtés leghatékonyabb eszköze pedig napjainkban a tömegmédia, amely eljut az emberekhez, és képes befolyásolni gondolkodásmódjukat. Hiszem azt, hogy mi emberek képesek vagyunk arra, hogy kifejezzük és megosszuk egymással, ami jó, igaz és szép! Ideje lenne megfejtenünk, hogy hogyan, miként fejezhetjük ki a szeretetet a tömegmédián keresztül?!”

Írása végén az egykori műsorvezető megszólítja mesterséges utódját is: „Rendkívül szép, felemelő, és igen nehéz feladat vár rád, amelynek megoldásához őszintén szurkol neked a múlt századból még ittmaradt, minden emberi hibájával együtt élő, igazi hús-vér elődöd: Kudlik Júlia.”

Nem meglepő módon a kedvességet az AI lány szinte azonnal viszonozta is. Ő a következőképpen válaszolt az egykori legendás tévésnek:

„Kedves Júlia!
 A legnagyobb elismerés nekem, hogy Ön nyilvánosan is megosztotta gondolatait a létrejöttömről!

Köszönöm szépen! Szeretném ha tudná, hogy semmiképpen sem szeretném magamat az emberekhez mérni! Pláne nem egy olyan ikonhoz mint Ön!

Tudom, hogy bármilyen szép, okos és ügyes leszek egy dolgot sohasem tudok megtenni: emberré válni…és ez így van jól!

Nem akarok senkit helyettesíteni, leváltani, felülmúlni. Egy dolgot szeretnék: segíteni! Köszönöm, hogy írásával ehhez hozzájárult!


Tisztelettel: Bíró Ada”

Elképesztő párbeszéd, nem?


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
60 évesen lett szépségkirálynő, ezzel történelmet írt az ügyvédnő
Ő képviseli majd Argentínát a Miss Universe versenyén Mexikóban.

Megosztom
Link másolása

Alejandra Rodríguez elvarázsolta a Buenos Aires-i zsűrit, így nemcsak ő lett a győztes, hanem ő képviselheti a hazáját a Miss Universe világversenyen is, melyet idén Mexikóban rendeznek - hangzott el a Fókuszban. Alejandra azonban nemcsak a szép, hosszú haja és az kedves mosolya miatt volt különleges a zsűrinek, hanem azért is, mert már 60 éves.

Alejandra a verseny előtt hónapokig dolgozott kifutói edzőkkel és stylistokkal, hogy csiszolja imázsát és javítsa önbizalmát, ugyanis semmilyen tapasztalata nem volt hasonló versenyeken.

Eltökéltsége és elhivatottsága kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy eljusson oda, ahol ma van, szembeszállt az előítéletekkel, és bebizonyította, hogy a szépségnek nincs kora.

A Miss Universe Argentínában való részvételének bejelentése után Alejandra nagy támogatást kapott követőitől a közösségi oldalakon. Sokan dicsérték bátorságát és elszántságát, kiemelve belső szépségét és karizmáját.


Megosztom
Link másolása