INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Dr. Neszmélyi Emil: „Nem is szabad ilyen veszélyes helyekre menni, én majd elmegyek, és elmondom milyen volt”

Aki a halálzónában szeret járkálni, azt körüllengi a halál, hiszen oda az ember túlélni megy, mert meghalni könnyű. A civil életben öröklési joggal foglalkozik, ami szintén a haláról szól.

Megosztom
Link másolása

Dr. Neszmélyi Emil már két alkalommal állt a Mount Everest csúcsán, de a többi földrész legmagasabb pontjait is meghódította, sokszor a halál közelében járva. Az érdekelt, hogy miért kísérti a halált, és mint öröklési jogász, hogyhogy szintén a halál közelében ténykedik. Persze aztán kiderült, hogy mindezt ő teljesen másképp látja.

- Sokan ismerik már a nevedet, de mondjuk el, hogy civilben ügyvéd, egyébként „expedíciós teljesítménysportoló” vagy. Jól mondom?

- Igen, ez a kategória. Szeretnek engem „lehegymászózni” sokan. Hegymászással is foglalkozom, főleg ha az Everest kerül szóba, de a sarkkörök is foglalkozhatnak, és a távleküzdéses kihívások is. Ez inkább egyfajta teljesítménysport, mint hegymászás, különösen úgy, hogy én az asztmám miatt 7200 méternél bizony felveszem azt a palackot.

- Volt egy olyan terved is, hogy a két sarkkör is legyen meg. Ez hogy áll most?

- A két sarkkör várat magára. Itt vannak egyrészt szervezési kihívások, másrészt pedig az Északi sarkra annyira könnyen a jégtábla széléről nem könnyű eljutni, lévén oda elsősorban orosz gépek tudnak landolni, és ezt a Spitzbergákról kéne felszállással megtenni. Az orosz gépek a jelenlegi hadi helyzet okán nem landolhatnak a Spitzbergákon, így onnan nem tudnak felszállni. Úgyhogy ez ilyen szempontból még bizonytalan.

- Hogyha választanom kéne, hogy mit ne csináljak az életben, akkor az biztos, hogy a könyvelő vagy ügyvéd vonal lenne. Nekem az túl fekete-fehér, tőlem nagyon távol áll. Vagy a nagyon monoton tevékenységek, mint például a maratonfutás, vagy a nagyon magas hegycsúcsok megmászása, amihez nekem rögtön bekapcsol a „monoton riadó”. Amikor egy kilométert meg kell tenni 8000 fölött, akkor ahhoz kell egy monotontűrő lelkiállapot, nem?

- A monotonitás tűrésére kell alkalmasság, meg a fájdalomtűrés az alapvetően egy kötelező alkalmasság.

- Mi fáj?

- Mindened. Alapvetően az oxigénhiány miatt és a hatalmas terhek miatt. Ott minden sokkal nehezebbnek érződik.

Már az alaptáborból kilépni fölfele is fáj, így nagyon fontos, hogy megfelelő célokat találjunk.

Én például, hogyha csak önmagamért kellett volna legelőször a tibeti oldalon 2010-ben kilépnem az alaptáborból fölfelé, önmagamért meg se tettem volna. Sokkal fontosabb célok vezéreltek.

- Mint például?

- Az, hogy az északi oldalról (a technikásabb, nehezebb oldalról, ahol nagyobbak a távolságok, ahol a halálzónában sziklákat kell mászni, sokkal hidegebb, nincs helikopteres mentés), nem jutott fel még magyar. És nekem az volt a kifejezett célom, hogy ott legyen a magyar zászló, és ebben a műfajban jegyezzenek minket. Reméltem, hogy ezzel beindítok egy olyan sorozatot, hogy igen, a nehezebb oldalról, ahol nagyobb eséllyel kell visszafordulni, beindulnak a magyarok, és még többen feljutnak. A legnagyobb sajnálatomra sajnos a nehezebb oldalt, a veszélyei és a kockázatai miatt azóta a honfitársaim közül senki nem választotta.

- Miért leng téged körül a halál, mint fogalom? Ezen gondolkozom pár napja, és elmondom most, hogy mire gondolok. Egyrészt nyilván, aki a halálzónában szeret járkálni, azt körüllengi a halál, hiszen oda az ember túlélni megy, mert meghalni könnyű. A civil életben öröklési joggal foglalkozol elsősorban, ami szintén a haláról szól. Megnéztem a Facebook oldaladat, ahol az az idézet van a fejlécben, hogy „kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni”, ami megint nettó a halállal foglalkozik. Nem tudom, hogy ez a kérdéskör előkerült-e valaha is veled kapcsolatban, de engem most leginkább ez érdekel.

- Ez egy érdekes dolog, mert nyilván a halál és az elmúlás az egy olyan dolog, ami mindenkit érint. Nem közhely, pedig közhelyesnek hangzik: egy biztos az életben, hogy egyszer csak el fogunk távozni. Az, hogy a halálzónán keresztül vezetett az út két alkalommal is, ez a kihívás része. Én már előtte is eléggé régóta öröklési joggal foglalkoztam. 
De most kiemeltél olyan dolgokat, ami jelen van az életben, de nem tölti ki a 24 órámat. Mégis miért csináljuk mi ezt? A kihívások megszólítanak bennünket, és engedünk a csábításnak, és teljesítjük, és

ez egyfelé mutat, hogy ezen a bolygón kapunk néhány évtizedet. Ennyivel tudunk gazdálkodni, és a végelszámolásnál csak az élmények fognak számítani.

Itt be is jön az öröklési jog, merthogy hátrahagyunk mindent, ami a földi javainknak a kézzel fogható értékkel bíró, akár beárazható része. Én nagyon sokszor beszélgetek a hivatásomnál fogva olyanokkal, akik tudják, hogy nincs sok hátra. Ezt segítünk rendezni, hogy ne pereket hagyjon hátra, hanem úgy osszon el mindent, hogy az igazságos legyen, és ezt ne is tudják megtámadni. Amikor ilyen emberekkel beszélgetek (és többnyire utánanéznek, hogy milyen ügyvéddel hozta őket össze a sors), akkor jönnek a kérdések, hogy én miért és hogyan, és bárcsak ő is megtette volna. És nagyon bánják azokat a dolgokat, amilyen élményeket kihagytak az életben és azzal kell leélni az életüket, hogy „mi lett volna, ha”. 
Nekem jó úgy élnem, hogy nálunk nincs „mi lett volna, ha nem úgy éljük le az életünket”, tehát olyan nagyon nagy hiányérzetünk nincs. Nekem vannak még terveim, de ha végül egyik sem teljesülne, és nem tudnék elmenni további expedíciókra, akkor is rendben vagyok. A többi csak hab a tortán.

- Valóban véletlenek egybeesés, hogy a halállal foglalkozol a szabadidődben is, meg a munkaidődben is?

- Igen, mert alapvetően nem a halállal foglalkozom. Az öröklés azt jelenti, hogy valaki megörökli azt a vagyont, és ő él tovább. Tehát inkább a továbbéléssel foglalkozom. Az öröklésben új tulajdonosok keletkeznek, miután valami befejeződik. Az Everest is a túlélésről szól, és nem a halálról. Ott van valami, ami jelen van, de nem arra figyelünk. Amikor mondjuk futsz a hegyen lefelé nagy sebességgel és már a gravitáció átveszi valamelyest az irányítást, majd el kell futni két fa között, akkor

nem arra figyelek, hogy Úristen, csak neki ne fussak a jobboldali fának, vagy a baloldali fának, vagy le kell lassítanom úgy, hogy időt vesztek, hanem mögéjük nézek öt méterrel, és az a célom.

Persze a halál jelen van, ez soha nem zavart, és én mindig inkább azt láttam, hogy mi az életet képviseljük. Talán ezért nem is tűnt fel nekem az, amit most nagyszerűen összefoglaltál és összegyűjtöttél. Az én munkásságomat lehet így is elemezni.

- A munkásságod nagy részét azt teszi ki, hogy élményekről számolsz be, és ahhoz ezeket meg kellett tapasztalni.

- Igen, és könnyű velem azonosulni, mert ezek az előadások is könnyebben fogyaszthatók úgy, hogy én egy profi módon felkészült, de nem ebből élő hivatásos sportoló vagyok, ennek megfelelően egy vagyok közülük. Én is egy irodában dolgozom, meg bíróságon előfordulok, illetve ügyeimet intézem, de mellette fel tudok készülni. Az előadások alatt nagyon sokszor látom, hogy együtt van velem légszomjuk is, hogy fejfájást is éreznek, és amikor valamilyen fagyási sérülés beindul, akkor együtt fáznak velem, és ezeket együtt megélni, ez egy plusz az előadásban azoknak, akik könnyen azonosulnak. De könnyebb úgy azonosulni, hogyha ténylegesen egy közülünk az, aki ezt a történetet elmeséli minden szépítés nélkül úgy, ahogy ő ott nyomorult módon ezt átélte. Közben persze vicces is, és természetesen vannak helyzetkomikumok az előadásban, mert ha azt nézzük, ez egy történetmesélés, nyolc éve telt házakkal lépek fel különböző Everest-tel kapcsolatos témákban.

- Mennyire foglalkoztat a téged ért kritika?

- Teljesítmények jellemzik a létezésemet, a civil életben ügyvédként, sportdiplomataként, jó ideje most már tréner és coaching vonalon is, és emellett pedig a teljesítménysport. Persze megjelennek a kritikusok, és elkezdik megpróbálni semmibe venni ezt, másokat meggyőzni arról, hogy semmi értéke annak, amit elértem. Előfordultak az életemben magukat sokkal többre tartó egyszerű bloggerek, akik majd megmondják, hogy miért nem úgy van. Például véleményezték az előadásomat úgy, hogy soha egyiket sem látták, majd ezt le is írta, úgyhogy tízezrek nevettek rajta. De nyilván nem reagáltam, hanem tettem tovább a dolgomat. Ártani akart, de nem tudott, mert egyensúlyban vagyok és követem azt a nagyon fontos irányelvet, hogy

soha nem fogadok el kritikát, ami nem olyantól jön, akitől tanácsot is kérnék.

Nekem azokkal kell foglalkoznom, akikre valamilyen pozitív hatás gyakorol mindaz, amit én teszek.
Nagyon sok sportoló ügyfelünk van és ott látom, hogy egy igazságtalan kritika küzdéssel összefüggő sportágakban még a férfiakat is úgy padlóra küldi, hogy ezek a nagy, izmos férfiak konkrétan hetekig nem képesek edzeni, mert lelkük van, tehát ez is egy érzékeny dolog. Én alkatilag és szándékosan is olyan vagyok, hogy nem foglalkozom fölösleges dolgokkal. Annyira rövid az az idő, amit mi kaptunk az életre, nincs idő rá.

- Ahogy halad az idő, egyre kevesebb embertől szeretünk tanácsot kérni.

- Szűkül a kör, mert ahhoz, hogy valakitől tanácsot tudjak elfogadni, először is nagyon fontos, hogy az, amiben ő tanácsot ad, abban ő jó legyen. Tapasztalt legyen. Túl legyen azokon a dolgokon, amiben esetleg bizonytalan vagyok. Vagy tartson ott, mint én, és adjon egy új szempontot. Egyébként a mi korosztályunkban a szüleink mondták el sokszor, hogy „hidd el nekem, mert én vagyok az idősebb” és az ellenkezőjét megtanultuk a következő nap az iskolában. Akkor rájött az ember, hogy nincs összefüggés. Meg kell tudni találni azokat a releváns pontokat, hogy kitől fogadjunk el tanácsot.

- Téged motivált bármikor is a negatív kritika? Mert én azt gondolom, hogy ha valaki az első hegycsúcsát megmássza és kritika éri, akkor az baromira fáj, de amikor már a hatodik után éri kritika, akkor lehet, hogy mosolyog, hogy ember, akkor csináld utánam.

- Ja, nem, már eléggé korán megmásztam az Everestet a technikásabb oldaláról, ezért nem igazán érdekelt olyantól kritika, aki soha nem járt ötezer pár száz méter fölött. Engem az érdekelt, akik jártak ott palackkal, palack nélkül, és hogy hogy csináljuk másképp. Érdekes módon, akik a halálzónát megjárták én nem ismerek olyat, aki minősítene másokat. Valahogy nincs bennünk az igény. Akik ott megfordultunk és túléltük, lett egy sorsközösségünk, nem kritizálunk senkit.

- Nem volt benned olyan, hogy ha én elsőként mászom meg magyarként északról az Everestet, akkor engem már nem is érhet kritika?

- Nem. Persze mindenkit lehet kritizálni. Amikor én másztam palackosként, amivel gyakorlatilag bármely palackost megelőztem, akkor jöttek, hogy hogy merészeltem. Én meg nem értem a kérdést,

megnéztem, és az Everest ugyanott van, mint eddig. Nem másztuk el, nem lett kisebb. Tessék menni megcsinálni, és onnantól, hogy ő megcsinálja, azzal fog foglalkozni, hogy hol vannak a saját határai, és ezt hogy fogja a saját életére beilleszteni.

Ő egy túlélő lett, ráadásul egy sikerrel koronázott expedíció túlélője, és onnantól nagyon sokan érzik azt, amit én is éreztem a 16-os mászásom napján, hogy az a második születésnapon, mert komoly életveszélyt kellett legyőzni. Erről beszélek is az előadásaimon, és hogy félreértés ne essék, ez nem úgy van interpretálva, hogy a hős magyar ügyvéd diadalmenetben felment az Everestre, és diadalmenetben lejött. Nem! Az a masszív túlélés, és hogy hányféle hibát követtem el, és ehhez hogy kellett alkalmazkodni. Ez az alkalmazkodásról, a túlélésről szól, és a nyomorultról, hogy hát azért milyen hülyeségeket össze tudott hozni, mert az alacsony oxigénszint mellett nagyon könnyű rossz döntést hozni.

- Ha már az előadásaid… néztem jó pár dokumentumfilmet hegymászókról, sziklamászókról például, akik kötél nélkül másznak. Azt látom, hogy közülük nagyon sokan szinte rejtve és titokban csinálják, amit csinálnak, teljes mértékig kizárva a sajtót, a közvéleményt, mindent. Egyszerűen nem érdekli őket. Van egy belső világuk, amiben csak a saját kihívásaik és teljesítményeik vannak. Egy-egy barát megy maximum egy kamerával, hogy valami nyoma legyen annak, hogy ők megcsinálták azt, amit kitűztek célul. Aztán vannak azok a karakterek, mint például te is, akik meg szívesen áll a pódiumra, beszélnek a közönség előtt erről.

- Olyan helyekre jutok el, hogy bőven van rengeteg ember, aki nagyon szívesen lenne ott, hogyha garantálják neki a túlélést. Dehát azt senki nem garantálja. Mindig mondom, hogy nem is szabad ilyen veszélyes helyekre menni, én majd elmegyek, és elmondom milyen volt és úgy mondom el, hogy ott leszel velem.

- Nem egészen erre gondoltam. A te működésedben az, hogy téged csodáljanak azért, amilyen teljesítményeket véghez vittél, az mennyire a személyiséged része?

- Semennyire, nem igénylem. Nekem egy küldetésem van, hogy ezeket a fantasztikus dolgokat, amik velem megtörténtek, ezeket elvigyem azoknak, akik ez iránt érdeklődnek, és mondja el nekik valaki, hogy milyen ott. Ennek vannak az emberek életére gyakorolt pozitív hatásai. Negatív hatás még maximum annyi, hogy szembenézett valaki a gyengeségével, hogy mindenféle kifogásokat keresett, és hogyha ez a nyomorult ügyvéd megcsinálta, neki mi a kifogása? Mert hogy én palackból kevesebbet kapok, mint egy egészséges, nyilván jobban állok, mint egy palack nélküli egészséges.

- De te az északi oldalról kezdted, ahova még nem jutott fel magyar előtte.

- Igen, hogy a magyar zászlót felvigyem, és a magyarokat jegyezzék ebben a műfajban. Az én személyes motivációm, amit te említettél az volt, hogy megtapasztaljam a magaslati döntéshozatalt, hogy az milyen piszok nehéz. Tehát ez olyan volt körülbelül, mint amikor életemben először átúsztam a Balatont, hogy legyen asztmás rohamom, hogy tudjam, milyen az. Kisgyerek koromban diagnosztizáltak és indulás előtt pár hónappal derült ki, hogy én asztmás vagyok még mindig. Tehát nekem sokkal fontosabb az, hogy ennek az egésznek, mind az ügyvédi tevékenységemmel, mind az előadásokkal, mind a teljes tevékenységemmel hasznos tudok lenni mások számára.
 Tehát nekem, ha ez úgy lenne, hogy magamutogatás szinten, az nem én vagyok. Abban a pillanatban nem csinálnék semmit.

Miután az Everestet az ember túléli, kell egy feldolgozási időszak. Hazaértem június 1-én, és októberig nem tudtam egy jó előadást összehozni.

Az előadásokból négy teljes verziót dobtam el. Mert túlságosan én voltam a közepén. Ott voltam a középpontban. Ez nem érdekel. Én egy narrátor és egy elszenvedő alany vagyok.

- Na, de látod, az első draft, ami kijött belőled, az te rólad szólt, és úgy kellett megnyirbálni.

- Nem, nem, teljesen elvetni. Teljesen, mert nem tetszett. Én az vagyok, aki hogyha tart egy előadást, nem fognak emlékezni a nevére, csak hogy mit mondott, és ekkor érkeztünk meg. Engem csak ez érdekel. Ha valaki az életben nem fogja tudni felidézni a nevemet azt követően, hogy meghallgatta az előadást, én boldog leszek, ha csak egy picit elgondolkozott azon, hogy mi is az ő Everest-je.

Van olyan, hogy van egy vágy, de bele kéne állni, és ezen csak elgondolkozott, én már hasznos voltam. És hogy ezek után fogalma nincs arról, hogy mi volt a neve annak az előadónak, vagy akár az előadásnak, egyáltalán nem érdekel.
 Abban a pillanatban, hogy ez nem lesz meg, én egy eredményes ügyvéd vagyok, én bármikor visszatérhetek ügyvédkedni. De valahogy mindig hívnak. És ameddig hívnak, addig én menni fogok, mert hogy lehetek én olyan önző, hogy az ebben rejlő lehetőségektől én elzárom az embereket.

- Ha a 17 éves fiad előáll, hogy ő akar lenni a legfiatalabb Everest meghódító Magyarországról, mit szólnál ehhez?

- Van egy ismerősöm, aki a következővel fordult hozzám: Figyelj, valami olyasmit akarok, hogy nagyon sok ejtőernyős ugrást teljesítek, mert az kell ahhoz, hogy ezt a „mókus-ruházatban” siklást végezhessem. Szerintem életveszélyes, beszélj már le róla. Hát mondtam neki, jót kértél meg. 
Most visszatérve a kérdésedre,

ha a fiamnak ez a valódi célja, egyet kérek csak tőle: készüljön föl rá. Nekem semmilyen jogalapom nincsen azt mondani, hogy ne menjen.

Készüljön föl rá, mert hogyha én nekem jogom van ahhoz, hogy úgy éljem le az életemet, hogy nincs benne, „mi lett volna”, akkor a fiamnak is joga van ehhez. De készüljön föl, mert visszavárjuk.

- Egyszer sem hangozna el a szádból az, hogy „nem javaslom”?

- Hát biztos, de nem a hegyek kapcsán, hiszen ott megvan az a tudásbázis, hogy ő fel tudjon rá készülni. Ha felkészült, menjen. Én az a típusú szülő voltam, aki küldtem be a gyereket a homokozóba, mert mondták, hogy minél több mindennel találkozik már ifjú korábban, annál erősebb lesz az immunrendszere. Más meg a homokozó környékére sem engedi, de ez az ő meggyőződése, mindenki ezt eldöntheti. Én nem mondom, hogy ő rosszul teszi, ha a gyereket nem engedi a homokozóba. Én úgy éreztem, hogy jól teszem. Kicsit evett is a homokból, ő dolga, nem ízlett neki.
Van bennem az ifjabb generáció felé egy alapvető tisztelet, hogy bizonyos határokkal merek csak megszólalni. Egyébként ki a fene vagyok én, hogy beledumáljak? Hogy veszem én a bátorságot? Gondolatokat meg lehet osztani, de nem megmondani. 
Van egy általánosabb kérdés, hogy amikor valami nagy tervről beszélsz, sokan mondják, hogy „ne csináld”. Próbálnak visszahúzni sokféle motivációból. Aztán ha meg megcsináltad, akkor „hogy csináltad?”

- Nyilván egy apa nem mondja a fiának, hogy „gyere, felviszlek az Everest-re”, mert az azt jelenti, hogy az egyébként 40 kg-os hátizsákból lesz 140 kg a lelki terhek miatt. De a gyerek mondhatja azt, hogy figyelj apu, nem vinnél fel az Everest-re?

- Tényleg, nagyon szívesen, akkor itt vannak a mérőszámok, amit hozni kell állóképességből, pulzusszámból, itt az edzésterv, csinálom veled végig.

- Az meg neki lesz egy nagy teher, mert „apám meg tudta csinálni”.

- Mert felkészült rá. Fizikailag és mentálisan is.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Vilmos herceg bérlője vagyok – …és akkor éjjel egykor beállítottak a rendőrök
Álmomban sem gondoltam, hogy dolgom lesz valaha a rendőrséggel. De nem minden történik úgy, ahogyan eltervezzük.

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Itt a közbiztonság nagyon mást jelent, mint otthon

Van egy mondás errefelé, ami sokat elárul erről az apró hercegségről: ha eleged van Angliából, költözz Cornwallba, ott újra megszereted!

Nagyon sokan ezt szó szerint is vették, amikor a Covid járvány miatti zárások következtében hirtelen lehetővé vált azok számára is a távmunka, akik előtte csak ábrándozhattak róla. Egyik pillanatról a másikra rengetegen cuccoltak le ebbe a kis szegletébe az országnak. Azonban még ez a soktízezres tömeg sem tudta megváltoztatni az itt megszokott szívélyes légkört és barátságos hangulatot.

Költözött ide pékség Londonból, a városka közepén (egyben a tengerparton) egy csónakházat béreltek ki, most

ott lehet a legfinomabb croissant-okat, pain au chocolat-ot venni, meg kovászos kenyeret is, egy baj van csak - itt is londoni árakon számolják a portékájukat.

Meggondolod, hogy vegyél-e belőlük kettőt. Aztán nyitott itt éttermet ideköltöző Michelin csillagos séf - már az itteni étterme is Michelin csillagos -, és meglepő módon az ilyen helyekből nagyon sok van, akad még eldugott farmon is olyan étterem, ami négy hónappal a nyitás után már kitehette a maga csillagát. Anglia nagyvárosaiból leköltöztek ide teljes filmprodukciós cégek, luxus divatmárkák vállalati központjai, persze munkát nem a helyieknek adnak, ők a stábot is hozzák magukkal, mert mindenki szeret úgy élni, hogy nappal dolgozik, és délután öttől a hullámokon lovagol. Még a környék kedvenc kávézója is azt írta ki a nyitvatartási táblára, hogy „bocsi, kedden zárva vagyunk, akkor szörfözünk”.

Amit mindenki értékel, aki itt él, hogy a bűnüldöző szervek nincsenek túlterhelve, olyannyira, hogy

Cornwallnak még saját rendőrsége sincs, a devoniakkal közösen tartanak fenn egyet.

Itt elképzelhetetlen, hogy este sétálsz hazafelé a buszmegállóból, és rád támad valaki, de az is, hogy megállítson a rendőr, hogy pakold szépen ki a táskád és a zsebeidet ide a motorháztetőre, mellesleg meg is motozunk, ne kérdezősködj. És ha már a rendőrökről van szó: nem fordulhat elő az sem, hogy autózol a városban, és leintenek, csak azért, hogy ellenőrizzék a papírjaidat és megszondáztassanak, Itt, ha rendőrt látsz, nem szorul össze a gyomrod, és akkor sem, ha este kutyasétáltatáskor szembe jön egy magányos férfi az ösvényen.

A helyi újság breaking news címkés hírei többnyire arról szólnak, hogy XY kertjében reggel megint ott legelt egy tehén a gyerekek csúszdája mellett, ki tudja, kinek a tulajdona? Vagy legutóbb egy sajnálatos halálhír borzolta a kedélyeket: egy kertben holtan találtak egy kiscicát. A turistaszezon közepén persze vannak más hírek is: traktorral húznak ki a strand homokjából a dagályra nem számító autósokat, vízimentők helikopterrel mentenek szirteken ragadt kirándulókat, és nagy ritkán olyan is megtörténik, hogy arról kell írniuk: a mentés későn érkezett.

Amikor a költözés után néhány nappal jött hozzánk a vízvezeték szerelő, hogy a csöpögő lefolyót megjavítsa, mind a ketten megdöbbentünk.

Ő azon, hogy zárva találta a bejárati ajtót, amikor benyitott, pedig tudtuk, hogy jön… Én meg azon, hogy ezen ő fennakadt. Mondtam, hogy bocsánat, még újak vagyunk, nem ismerjük a szokásokat - erre kedvesen biztosított róla, hogy errefelé nem kell félni, ez egy olyan környék, ahol senki nem zárja az ajtaját. Egyébként az autókat sem nagyon szokták, ebben ki is lógunk a sorból, hiába, a közép-európai neveltetés nem múlik el nyomtalanul…

Errefelé nappal nem zárják be az ajtókat, és az autókat se nagyon

Nemrég egy éjjel azonban olyasmi történt, amire, különösen ilyen előzmények után, egyáltalán nem számítottunk. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor arra ébredtünk, hogy beáll a kapunk elé egy autó, hangos zene bömböl benne, a reflektora végigpásztázza a házat, majd néhányszor erőlködve felberreg a motor. Két-három nagy gázfröccs után csend lett, már ha a folyamatosan járó motor zúgása csendnek számít. Meg a fényszóró is tovább világított.

Először azt gondoltam, egy kajafutár tévedt el, és azért nem mozdul, mert épp igyekszik kitalálni, hogy hol van most,

és megtervezni az utat a telóján a megrendelőhöz, aki nyilván tűkön ülve várja a pizzáját. De amikor ez a tervezés már tíz perce tarthatott, ajtócsapódást hallottunk. Kiderült, hogy kikászálódott a kocsiból egy fekete szakállas középkorú pasas és körbejárta az autót, mindezt annyira bizonytalan járással, amit már tántorgásnak hívnak. Ekkor lett gyanús, hogy mégsem kajafutárról és eltévesztett rendelésről lehet szó. Kis idő múlva úgy döntöttünk, megkérdezzük, tudunk-e bármiben segíteni neki.

Kimentünk hozzá, de minden kérdésre azt ismételgette, hogy minden oké, minden oké, majd visszaült az autóba és a telefonjába temetkezett. Ekkor vettük észre a közeledő reflektort, ami nagyon gyorsan rendőrautóvá változott, majd követte őt egy másik fénycsóva, az már rendőrségi kisbusz volt.

Éjjel egykor a házunk előtt, a nagy semmi közepén pofás kis akciófilm-jelent kezdett kibontakozni.

A tántorgó sofőr megint kiszállt, hirtelen mehetnékje lett, de a három, jó modorú rendőr megkérte, hogy maradjon inkább. Meg minket is, hogy ha nem nyaralók vagyunk, legyünk már olyan kedvesek válaszolni néhány kérdésre. Megosztották az erőiket, kettő az éjszakai látogatónkkal beszélgetett, egy pedig velünk.

A mi Bobunk arra volt kíváncsi, hogy egyedül ült-e a fickó a kocsiban, vagy mással érkezett. Közben kedélyesen elbeszélgetett velünk, többször is elnézést kért, hogy éjszaka nem tudunk tőlük aludni, ivott egy kis teát, elmondta, hogy mennyire imádja New Yorkot, és megsimogatta a kutyát. Molli először ugyan kicsit meg volt illetődve, de elég udvariasan fogadta a rend hatalmas őrének közeledését.

Beszélgetés közben kiderült, hogy az autós keresztülgázolt egy körforgalmon, és ütközött egy másik kocsival, majd megállás nélkül elhajtott a helyszínről, valószínűleg itt, a mi kis farmunkon akarta elrejteni a gépet, amíg hazamegy kijózanodni. A másik autó sofőrje azonban felhívta a rendőrséget, hogy jelentse az esetet, és ekkor kezdték el keresni a cserbenhagyó fickót és a kocsiját.

Minden eldugott mellékutat bejártak a környéken, végül észrevették a reflektorfényt, ezért kanyarodtak erre, hogy lássák, nem itt rejtőzik-e a vétkes. Mákjuk volt, de asszem, nekünk is.

Egy jó félóra múlva aztán elvitték a még mindig szemmel láthatóan nagyon részeg sofőrt, kicsit később egy autómentővel a bűnjelet, azaz a megrongálódott autót is. A rendőrünk szerint, ha a férfi kijózanodott, el fognak beszélgetni vele arról, mi a helyes viselkedés, és hogyan kell autót vezetni. Ez, első hallásra sem lehet több, mit egy szigorított ejnye-bejnye. Valószínűleg egy csomó büntetőpont is felkerül majd a jogsijára, ez utóbbit viszont itt nagyon komolyan veszik. Nem osztogatják bárkinek, de ha összegyűlik a megfelelő mennyiség, ugrik a jogsi. Egyébként elég sok olyan munka van, ahol előfeltétel, hogy a jelentkező tiszta jogosítvánnyal rendelkezzen. Szóval egy ilyen incidens akár a részeg sofőr állásába is kerülhet.

Apropó, ittas vezetés! Nagy Britanniában nincs olyan, hogy zéró tolerancia, lehet egyszerre inni és vezetni. Elmehetsz a haverokkal a kocsmába, leguríthatsz egy pintet a kedvenc sörödből vagy cideredből, aztán hazavezethetsz. Ha étterembe mész, ott is ihatsz egy pohár bort a kaja mellé.

Nem fog a Vörös Oroszlán sarkánál lesben állni a rendőr, hogy amint kitolatsz a parkolóból, megfújassa veled a szondát.

Amíg nem csinálsz hülyeséget, elhiszik neked, hogy annyit iszol csak vezetés előtt, amennyit a törvény megenged.

Másnap reggel napfényben is megnéztük a bűnügyi helyszínt: a kocsibehajtónkat. Már semmi nyoma nem volt az éjszakai akciófilm-jelenetnek, mindent elvittek éjjel, nem csak az autót, de még az alkalom hevében frissiben földre dobált szonda-fejeket is feltakarították. Aztán fogtuk a kutyát, és elsétáltunk addig a bizonyos körforgalomig, ahol állítólag az incidens megesett - de már ott is rendbe volt téve minden. Reggelre tényleg semmi nem emlékeztetett arra, hogy micsoda bűneset és nyomozó munka történt errefelé, alig néhány órája, az éjszaka.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
Vilmos herceg bérlője vagyok - ekkora vihart még nem láttam, nálunk még van áram, de a szomszédos településen már nincs
A viharszezon itt télen tombol, és ezen a hétvégén a ház és az elemek komolyan megküzdenek egymással. Üvöltő szelek Jacob Elordi nélkül.

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Üvöltő szelek és tajtékos napok Cornwallban

A viharunk neve Darragh és pénteken érkezett, mintha csak leugrott volna Cornwallba egy hosszú hétvégére. Izmos fickó, és kitartó, már második napja rázza a házat szakadatlanul. A 90 centis falak nem sokat foglalkoznak vele, de a kéményeken befütyül a szél, az ablakon befúj, és ha az eső is megeredne, még be is nyomná a vizet - de szerencsére esőből mi itt a déli csücsökben nem kapunk, az a walesieknek jutott.

Oké, most, hogy leültem a padlóra, módosítok: a 200 éves falak érezhetően nem reagálnak a szélre,

az emeleten a padló mégis diszkréten meg-megremeg egy-egy nagyobb széllökés közben. Remeg a laptop képernyője is, és nagyokat kattan-koppan a kémény belső falában valami.

A tető jól bírja, de elég zajos az élet most ebben a csodás György-korabeli farmházban. És a zaj nem tőlünk, emberektől ered. Az ablaktáblák rázkódnak a keretükben, ha nem akarsz megőrülni, mindenféle papírfecnikkel ékeled ki a felhúzható táblákat, így csak a beáramló levegőnek adsz több helyet, a zörgésnek nem. A házban - és gyanítom, ez Angliában nem egyedi - a gipszkartonnal borított belső falakon szellőzőket helyeztek el, ezeket, ha nem is tetszenek, nem szabad eltakarni, mert nem és kész. A mieink most szépen dúdolgatnak, hol magasabb hangon, hol átváltanak egészen mély bömbölésbe, mert a viharos szél alaposan átmossa a járataikat.

Nálunk még van áram, de a tőlünk 5 kilométerre lévő szomszédos településen már nincs.

Sokezer háztartás maradt áram nélkül a megyében, a legtöbb esetben fák dőltek a vezetékekre, de ami fura, a szolgáltató azt ígéri, két-három óra múlva már vissza is kapcsolja őket. Nem lennék a szerelőik helyében.

A közeli városban tényleg katasztrófahelyzet van. Téglakerítéseket döntött ki a vihar, házak tetejét ragadta el és vitte magával, majd szórta szét mindenfelé. Darragh egyik legnagyobb fogása azonban egy nagymotor, amit felkapott, és arrébb ledobott az útra. De nem jár a vonat sem, hiszen a síneken is fák hevernek, és hát a repülőkről már ne is beszéljünk. Hét vége van és Advent, de az adventi vásárokat és minden egyéb programot is töröltek. Szerencsére az én kedvencem, a Dickens éj csak a jövő héten lesz, kedvemre kiborzonghatom majd magam a sok jelmezes figura közt az éjszakai kisvárosban.

A motorkerékpárt és a kukákat a járólappal együtt is arrébb tette Darragh

Most látszik csak igazán, hogy miért nőnek ferdén a fák Cornwallban. Ezek az őrült viharok mindig észak-nyugat felől érkeznek, és már egész kiskoruktól irányba állítják a fák törzsét. És az is értelmet nyert, hogy miért van annyi mélyút errefelé, miközben olyan gyönyörű a táj, hogy direkt sajnálod, hogy eltakarják előled a kőfalak és lombok autózás közben.

 

Egy átlagos út két város közt - keskeny és mély, persze ez a kép nyáron készült

A meteorológiai szolgálat borostyán riasztást adott ki, az már csak egy fokozattal van az életveszélyes vörös alatt.

De azért most ez is hoz átlagban 80-100 km/órás szelet, 150 km/órás lökésekkel feljavítva.

A felhőkön átdereng a nap fénye, és hiába vagyunk 3 kilométerre a tengertől, az ablakaink már vastagon tajtékosak, mert a szél vígan viszi magával tovább azt, amit az óceán felszínén felkapott. Ha tajték van ott, hát a tajték jön vele. Mások rosszabbul jártak, egyiküknek trambulin akadt a kéményébe a szomszédságban, a másikuknak a kőkerítését döntötte le a vihar.

Mellettünk, a mezőn lakó szarvasmarhákat azonban nem hozzák ki a sodrukból sem a tajtékos napok, sem az üvöltő szelek, sem a trambulin, sem a vihar,

egykedvűen rágják a hullámzó füvet, és nyomát sem látni rajtuk annak, hogy zavarná őket ez a Darragh nevű időjárási képződmény.

 

Próbáld lefotózni a szelet

Reggel gyorsan bedobtam a mosógépbe egy nagy plédet, igazán nem gondoltam végig, hogy a teregetés ma macerás lehet. Amikor elkészült, kimentem vele - ahogy szoktam - a kertbe, hogy kiterítsem. Aztán megpróbáltam rátenni a kötélre - ahogy szoktam -, de kiderült, hogy mennyire alulbecsültem a szél erejét. Végül kíváncsiságból kb. 4-5 percig hagytam, hogy a vihar rángassa és tépje, miközben tartottam az egyik felét. Amikor behoztam, a műszálas takaró a frissen, napon szárított ruha illatát árasztva száraz volt. Ilyen szupergyors szárítógépem még nem volt soha.

Bár reggel óta azt nézegettem, ahogy a ház mellett vezető ösvényen vidáman sétáltatják a kutyáikat a cornish emberek, én, aki más égövön nőttem fel, úgy terveztem, hogy ki sem teszem a lábam ma a házból, mégis csak azt kérték a hatóságok, hogy mindenki vigyázzon magára. Csakhogy hiába tervezek, ha a kutya hirtelen nincs jól, és el kell vinni az állatorvoshoz. Úgyhogy mégis felvettem a kapucnis kabátomat, hogy beüljünk a kocsiba, és elguruljunk a dokihoz.

Már az autó megközelítése is komoly ügyességet igényelt, akkorákat lökött rajtam közben a szél, hogy alig tudtam irányítani, merre menjek,

pedig mi egy nagyjából szélvédett völgyben lakunk. Végül sikerült beülni, és ugyan durván taszigálta a kocsit a vihar, azért elindultunk. Az utak üresek, mint otthon karácsony szenteste, néhány kíváncsian sétáló gyereken kívül alig volt élő ember a házak közt. De amikor megálltunk, szinte alányúlt az autónak egy újabb hirtelen széllökés, rángatta, emelgette, szerencsére nem kapta fel, mint a fent említett nagymotort, vagy épp ennek az étteremnek a tetejét:

A túra végén egész felbátorodva értünk haza a lányommal: miért ne próbálnánk ki mi is a sétát ezen a kivételesen száraz decemberi napon? Hát, a kapuig azért eljutottunk. Ott

szembekaptunk egy akkora lökést, hogy még lélegzetet se sikerült venni közben, a szél bömbölésétől egymást sem hallottuk, a kutya meg otthagyott minket és visszamenekült a ház ajtaja elé, ott reszketett, és nézett ránk értetlenül, hogy ez most komoly?

Jelnek vettem, úgyhogy még várunk a sétával egy kicsit.

Azt mondják, az állatok megérzik a vihar közeledtét. Talán emiatt falták fel egy nap alatt a madarak a madáretető teljes tartalmát (ami azért máskor néhány napig kitart).

Vagy emiatt menekült fedett helyre az a valami, ami két napja a frászt hozta rám a konyhában.

Egyedül voltam otthon, és épp főztem. Nem hangos dolog az ilyesmi, néha kifut a víz a villanytűzhelyre, az szapora pattogó hangot szokott adni.

Na, megint nem figyeltem - gondoltam, amikor meghallottam a fura hangot nagyjából a tűzhely irányából. Odamentem, de ott semmi nem futott ki.

Mindenesetre fura - morfondíroztam, és eszembe jutott jóindulatú szellem-lakótársunk.- Ezek szerint ő viccelődik velem.

Csakhogy a csendben megint meghallottam. Már inkább a tűzhely melletti falból érkezett a hang, mocorgás, matatás, majd váratlanul a fejem fölött mozdult meg, pedig a kétszintes ház földszintjén voltam. Szóval a dolog az álmennyezetben szaladgált kitartóan oda és vissza. Nem lettem nyugodt tőle. Hol csend volt, hol újra kezdte, csak figyeltem, ahogy lassan felderítette a fejem fölötti világot. Tegnap estére átjutott a nappali fölötti plafonba, ott talán még hangosabb és ijesztőbb a matatása.

Már nem apró lábacskákat hallottam, ahogy szaladgál, most recsegett a plafon, egészen kísérteties hangokat adott ki a ház.

Egyébként abban bízom, hogy csak a vihar elől cuccolt be valami olyan nyíláson, amit nem látok kívül a falakon sehol, és nem arra készül, hogy itt húzza ki a telet, és közben felnevel néhány alomnyi utódot. Mert akkor mégis megeshet, amitől egész este, mindkét este féltem: hogy átrágja magát a plafonon, és egyszer csak váratlanul előttem terem, bármilyen állat is legyen - én meg csak bámulok rá, kővé válva.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
Müller Péter: „A Jóisten expressz sebességre kapcsolt velem”
Ma ünnepli 88. születésnapját Müller Péter. Az író élete alkonyán is derűsen néz a jövőbe, és újabb terveket sző.

Megosztom
Link másolása

December elsején ünnepeli 88. születésnapját Müller Péter, akiről az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy élete ezen szakaszában már csendes visszavonultságban él. De az író nem lassított – sőt, élete talán legizgalmasabb fejezete zajlik most. Mint mondja: „Hihetetlenül mozgalmas az életem, a Jóisten expressz sebességre kapcsolt velem.”

Jóskönyv a világ körül

Müller Péter éppen egy különleges mérföldkőhöz érkezett: exkluzív szerződést kötött vele az Inner Traditions, egy világszerte ismert multinacionális könyvkiadó, amely a Jóskönyv című művét globális terjesztésre vette fel a listájára.

Az angol nyelvű kiadás 2025 márciusában várható, és már a kínai és spanyol fordítások is készülnek.

„Ez fantasztikus, mert meggyőződésem szerint millióknak az életében segítség lehet, hasznára válik majd az egész világnak” – mondta az író a Bors interjújában.

Azonban magyar olvasói sem maradnak könyv nélkül. „Kikötöttük a szerződésben, hogy magyar nyelvterületen, magyarul továbbra is a mi kiadónk, a Rivaldafény 64 jelentetheti csak meg. Nem szerettem volna, hogy esetleg azért ne jussanak hozzá a magyar olvasók, mert a világkiadónak nem éri meg ezen a kevés ember által beszélt nyelven megjelentetni” – tette hozzá.

A nyelv mint kihívás és ajándék

A Jóskönyv fordítása azonban nem kis feladat, különösen az angol nyelv esetében. Müller Péter ezt így magyarázza: „A magyar gyökérnyelv, egyetlen szótőből számos szót keletkeztet és ezek összefüggenek.

A jóslás például nem egyenlő a jövendőmondással, hanem a „jó” szóból ered, aki jósol, az a javasember, aki jót akar, javaslatokat tesz, ezek viszont az angolban teljesen különálló szavak.

A szer szóról nem is beszélve, amiből a magyarban a szeretet, a szerelem, a szertelen, a szervez és még számtalan szavunk ered.”

A kínai fordítással más a helyzet, hiszen a Jóskönyv alapja, a Ji-King, eleve kínai szöveg volt. „Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a mai Kína. Kérdés, hogy most miképp viszonyulnak az ősi valláshoz, a taoizmushoz” – jegyezte meg Müller.

A világhír és a késői siker

Müller Péter azt mondja, nem bánja, hogy életének alkonyán érte utol a világhír. „Ha fiatalabb korban ér, elszálltam volna.

Most olyan, mintha nem is én írtam volna ezt a könyvet. Mint ahogy valójában nem is én írtam”

– mondja mosolyogva.

De a nemzetközi elismerés néha fizikai nehézségekbe ütközik. Egy novemberi világkonferenciára kapott meghívást Londonba, ahol 150 ország képviseltette magát, de egészségi állapota miatt végül nem tudott részt venni rajta. „Kicsit sajnálom, mert ez jó nemzetközi promóciója lehetett volna a könyvnek, hiszen 150 ország képviseltette magát” – vallotta be.

A világvége és az emberiség sorsa

Müller Péter az emberiség aktuális állapotát is érintette. „Mindenki lelke mélyén ott él Valaki, aki örökkévaló. Erről feledkezett meg az emberiség, amitől embertelenné vált. Ezért alakult ki a Földön egy olyan állapot, mely sokáig már nem tartható fenn.”

Az író szerint azonban van remény. Szerinte nagy szükség van arra, hogy emeljük a rezgésszámot. Az emberiségnek vissza kell találnia a létezés magasabb szintjére.

A boldogság paradoxona

Müller Péter legújabb kötete, a Boldogság, egy régóta ismert, de örökérvényű üzenetet közvetít. „Ez a könyv bepillantást enged abba a paradoxonba, hogy minél inkább akarjuk magunknak a boldogságot, annál távolabb kerülünk tőle és amikor másokat részeltetünk boldogságban, az bennünket boldogít” – mondta az író.

Születésnapja kapcsán felmerült a kérdés: milyen 88 évesnek lenni?

„Sokat szenvedek. De jó. Lelkileg már csomagolok. De még tudok nevetni magamon”

– mondta Müller Péter. Az író élete alkonyán is derűsen néz a jövőbe, és újabb terveket sző. Mint mondja: „Egyszerre jött a baj, meg sok szerencse.” De úgy érzi, van még dolga itt.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Vilmos herceg bérlője vagyok - beszéljünk őszintén a szomszédokról, éljenek bármelyik dimenzióban
Anglia és az ő kísértetei már-már közhelynek számítanak, egészen addig, amíg nem találkozol velük. De vannak más szomszédok is.

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Beszéljünk őszintén a szomszédokról

Bárhol lakik is az ember, a legkényesebb kérdés mindig a szomszédság. Magyarországon a társasházi lét tapasztalatai azt tanították, hogy a négy a kritikus szám, vagyis ennyi szomszédból egy mindig problémás. Hogy ki mennyire, az már más tészta.

Itt, ezen a farmon is négy épület van, de szerencsére mindenki elég független házban él. A legrégebbi bérlők egy idős házaspár, elképesztően kedvesek, beszélgetősek, nem hagynak ki egy alkalmat sem, hogy ne dudáljanak ránk, vagy integessenek, ha elmennek a házunk előtt. A lányukkal órákra le lehet ragadni a kutyasétáltatásnak becézett traccspartikon, büszke a cornish gyökereire, tüzes, kardos nő. A legtöbbet tőle lehet megtudni a környékről, vagy egyszerűen bármiről, aminek Cornwallhoz köze van.

A másik két szomszédunk azonban elég sűrűn cserélődik - kettőt-kettőt fogyasztott el a két ház az alatt az idő alatt, amióta itt lakunk. Az egyik lakásban a hercegség dolgozói váltották egymást, ez afféle szolgálati otthon lehet. Nagyon jó fej ember mind a kettő, de Carole, aki épp most költözött el, komolyan hiányozni fog. Nyitott, kedves, segítőkész,

meg lehet hívni vacsira, boldogan átjön és miközben paprikás csirkét eszünk, és hozzá hazai, magyar bort iszunk (amit még otthonról hoztam, naná), vele úgy tudunk beszélgetni, mint akik évek óta ismerik egymást.

Az ő exháza két hálószobás, nagy konyhával és elképesztően szép, nem nagy, de különleges nappalival. Ott is be tudnál sétálni a kandallóba, akkora tűztere van, plusz egy külön rész a tűztér falában, ahol egykor a kenyeret sütötték.

A fekete ajtó mögött egy szép nagy tűztér van, ott sültek a kenyerek

Van egy nagy, forgatható vasszerkezet is benne, amin az edényeket lehetett a nyílt tűz fölé lógatni ha ott akartál főzni, a plafonról pedig 4 fura kampó lóg. Mondom, ez a nappali, de eredetileg a nagy, 6 hálószobás udvarház konyhája lehetett. Carole szerint azokon a kampókon néhány száz fácán már várt a sorára. Az ő házában a padló tényleg két-háromszáz évesnek látszik, az a fúga látott már ezt-azt.

Amikor nála vendégeskedtünk azt is elárulta, hogy nem csak a mi házunkban élnek túlvilági társbérlők, hanem ő is kapott egyet.

Az ő lakótársa viccesebb a miénknél, mindig megvárja, hogy felmenjen az emeletre, és akkor kezd el játszani az egyik ajtó régi fajta, reteszes zárjával.

Ezzel - mutatja a feketére festett szerkezetet. Így - emeli meg a zár nyelvét, majd ejti le.

Finom kattanás.

Aztán felmegyünk az emeletre beszélgetni. Egy idő múlva hallom én is. Finom kattanás. Összetéveszthetetlen.

Állítólag az előző lakó találkozott is a túlvilági lakótárssal, aki vele is így játszadozott.

Jóindulatú, állapodunk meg végül, és visszatérve a földszintre elégedetten simítom meg a gyönyörű, festett ajtót, a szép, míves, könnyen járó régi zárszerkezetet.

Carole otthonának másik különlegessége, hogy a hálószoba fölött, az eresz mellett befészkeltek a verebek. Idén két fészekalj felnevelését élvezte végig, a picik kikelésétől kezdve az éhesen csipogó korszakon át a kirepülésig.

Nem zavarta, nem idegesek itt az emberek, jól megférnek a különböző dimenziókban velük élő világgal.

De beszélnünk kell arról a házról is, ami el lehet átkozva. Ott még nem lakott cuki, kedves, normális lakó. Az előző pár, ha keresztül estünk egymáson, sem köszönt, de ez volt a kevésbé rossz része a szomszédságnak. A nagyobb baj az volt, hogy állandóan feljelentéseket írtak. Mi szerencsére megúsztuk, de a két kis öreget feljelentették először azért, mert havonta egyszer vendégeik érkeznek kártyacsatára (mi eddig észre sem vettük), aztán azért, mert a kiskutyájuk, amikor este a kertbe kiengedik pisilni, örömében néha vakkantott néhányat. Igazán nem is bántuk, amikor egy év után egyszer csak összepakoltak és elköltöztek. De csak azért nem bántuk, mert nem tudtuk, ki jön utánuk!

Ezen a padló korábban azok csoszogtak, akik most a zárral zörögnek

Amikor kiderült, hogy egy anya és a lánya költözik a helyükre, velük egy 15 éves kutyus, igaz, hogy az upcountry-ból (Devon), boldog volt mindenki, hogy ők biztos kevésbé antiszociálisak. A kisöregek segítettek nekik a költözésnél, lenyírták a füvet a kertjükben, hogy amire jönnek, minden szuper legyen. Mi a lányommal házi sütit vittünk nekik, nem zavartunk, csak odaadtuk az ajtóban és jöttünk is - de valahogy nem működik a kapcsolat mégsem.

A házban csak az anya maradt, a lánya elment egyetemre valahová elég messze ahhoz, hogy ne kelljen hazajárnia,

az anyuka meg… hát… elég fura. Persze ő sem köszön, ha az egynyomos úton szembetalálkozunk egymással, úgy tesz, mintha nem is láttuk volna még egymást soha. Ez azért elég szokatlan errefelé, ahol a vadidegenek is fülig érő mosollyal üdvözlik egymást és bármikor képesek egy 5-10 perces csevegésre az időjárásról, a turistákról vagy épp a kutyákról - de ha ő ilyen, hát azt azért könnyen megemésztem.

Amit viszont nem tudok lenyelni sehogy sem, hogy az öreg kutyusát terepjáróval sétáltatja. Amikor lekanyarodik a magánútra, kiteszi a kutyát a kocsiból, és hazahajt.

A leginkább újfundlandi keveréknek látszó eb meg sántítva rohan utána vagy 4-500 méteren át, már amennyire a kora miatt futni tud. Közben természetesen megáll, odakakál az aszfaltra, és az a kaka bizony ott is marad, mert a gazdi nem gondolja, hogy neki az ilyesmivel bármi dolga is lenne. Ha nem veszem észre a terméket időben (és nem szedem fel utánuk), akkor áthajt rajta legközelebb, majd a lapos kutyapiszok ott csúfoskodik hetekig az úton, amíg egy kiadós eső el nem mossa a nagyját.

@ourcornishfarmhouse Silly time (wait for it) #fyp #funny #cottage #cornwall #england #cow #animals #cute #aesthetic #xyzbca #foryou ♬ Funny Song - Funny Song Studio & Sounds Reel

Szerencsére itt azért nem nehéz elfeledkezni a kényelmetlen szomszédról. Igazából, ha kinézek az ablakon, ameddig a szem ellát, csak mezőket és szántóföldeket látok,

ha pedig az oreo kekszről elnevezett szarvasmarhákhoz sétálok fel a dombra, onnan még a tenger is megvan.

Állandó lakói a környéknek a nyulak, ha nyugis reggel van, egészen a kertkapuig merészkednek, sőt, a fallal körülvett másik kertünkben üregük is van, azt Molli már jó ideje kifigyelte, gyakran követi a nyomukat, orrát a földre szorítva, majd várakozik az üreg előtt, hátha kidugná a fejét valamelyik szomszéd. De azért a nyuszik okosabbak ennél. Nyáron a fecskék gondoskodtak arról, hogy a szúnyog- és légypopuláció ne kergesse az őrületbe az embert, ha már a legelő tényleg 15 méternyire van a háztól. Így aztán, a legnagyobb megdöbbenésemre, legelő és bika ugyan van, de légy nincs. Kellemes.

A baglyokról már meséltem, de a borz azért egy komolyabb téma.

Ő a környék csúcsragadozója, a legveszélyesebb szomszéd, legalábbis, ha a valaki például nyúl úrfinak születik.

Este sötétben jönnek elő, eddig még csak akkor láttam őket, egyik az autó előtt kacsázott a nagy popsijával, aztán bújt be a borzlukba, a másik egyszerűen elsétált a kertkapu előtt. Ez is dagi volt, szürke, fehér csíkokkal a fején, ha nem tudnám, hogy egy rettenetes ragadozóval van dolgom, szívem szerint megdögönyözném.

Ilyen az, amikor őszi nagytakarítás van a borzvárban

A borzoknak van egy különlegességük is: latrinát használnak a számtalan kijárattal ellátott borzvár mellett, mert számukra a tisztaság mindenek előtt való. A mi szomszédainké például pont az egyik fontos sétaösvény sövénye mögött helyezkedhet el. Magamtól rá nem jöttem volna, csakhogy Molli, a kutya másféle szaglással rendelkezik, mint én. Ő, amikor megérezte, hogy miféle veszély leselkedik ránk, megmakacsolta magát, és semmi áron nem hajlandó a kérdéses ösvényen tovább sétálni, se jutalomfalat, se szép szó, se könyörgés nem segít. Még az se, hogy a séta vége a kedvenc parkjában lenne. Inkább kerül/kerülünk egy jó nagyot. Azért ez egy olyan kiképzett vadászkutyától meglepő, aki otthon még a vaddisznótól sem retten meg. Itt meg kiderült, hogy ez a borz téma már sok neki. Van ez így.

Folytatás a jövő héten.


Megosztom
Link másolása