Járai Kíra jelenleg több utat is jár, az egyik önmagába befelé tart, a másik egy jó értelembe vett elszakadáshoz vezet, a harmadik pedig egy generációkra visszamenő út. Közben tele van tervvel és energiával. Rutai Gábor interjúja:

- Örömmel látom, hogy saját lábadon érkeztél, és egyben vagy.

- Mire számítottál, hogy begurulok?

- Láttam egy képet, hogy egy kúszós-mászós műsorban szerepeltél, a Fort Boyard-ban.

- Igen és képzeld el, hogy 35 éve indult ez a műsor külföldön. Akkor éppen kint voltunk Algériában, apám ott dolgozott, és nekem az egyik kedvenc műsorom volt, odavoltam érte, de az meg se fordult a fejembe, hogy 35 év elteltével ebben részt tudok venni, és láthatom majd élőben ezt az egész a stábot. Úgyhogy ez valóra vált álom, amire az ember nem is számít egyébként. De kemény volt.

- Kevés formátum van, ami fenn tud maradni ilyen sokáig.

- A franciák nagyon ragaszkodnak a műsoraikhoz, és én úgy látom, hogy nagyon ragaszkodnak a műsorvezetőikhez is.

Egyébként azt nem gondolom, hogy az emberek annyira másra vágynának. Ezt bizonyítja, hogy mennyi beszélgetős műsor megy online, aminek elképesztően nagy a nézettsége.

- Például a kedves urad is járt nálam tavaly májusban, és nagyon jól beszélgettünk. Bár gondolom, hogy annyira nem követitek egymás szerepléseit.

- Egy ideig nagyon követtük, de most az utóbbi pár évben, hogyha minden egyes beszélgetését megnézném, akkor…

- …felváltva ülnétek a tévé előtt. Ez mennyire zavarta meg a normális civil életedet, mint szinkronrendező? Te közben még csinálod egyébként?

- Most per pillanat nem.

- Volt egy ilyen gyanúm…

- Igen? De miért?

- Pont azért, mert a felkapott celeb szerep az kvázi egy egész embert kíván…

- Attól még bőven csináltam. Kábé egy éve, hogy nem dolgozom a szakmában, ami nem jelenti azt, hogy nem szeretnék dolgozni még. Várom azt az ajánlatot és azt a megkeresést, amire azt mondom, hogy ez tök jó lenne.

Most innen jelentem, hogy nem is értem egyébként ezt a celebkedés szót.

- Dehogynem érted, ne viccelj.

- Értem, értem, csak ez annyira pejoratív. Magyarországon már lassan minden pejoratív lesz. Én egy ember vagyok, aki egyébként szerepelek néha egy-egy műsorban.

- Az a hír járja - és formálja is szegény alfa generációt -, hogy szereplésből meg lehet élni.

- Egyrészt úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon sok embert bevonunk a celeb kalap alá. Azért az emberek többségének, aki celebnek számít, van egy alapfoglalkozása. De egyébként az se annyira rossz eset, hogyha most ő ebből él. Az, hogy valaki reklámokból él, vagy különböző műsorokba megy el, azért az egy kemény munka. Aki nem csinálta, az nem tudja. Lehet, hogy nem reggel nyolcra megy el a gyárba, és akkor ott van nyolc-tíz órát, de azért ezek nagyon-nagyon-nagyon kemény forgatások. Nem beszélve arról, hogy mindenki azt gondolja, hogy nekünk mindent el kell viselni.

- Van ilyen?

- Hát persze. Csak nézd meg a komment-kultúrát. Egy boksz zsák vagy. Az pedig egy külön érdekesség, hogy ha valaki körül valami botrány van, akkor kilő az Insta követői száma.

- Nem tudom, te szoktál-e magadra ráguglizni…

- Hát persze. Szerintem mindenki. És néha vannak újdonságok, pont most láttam egy hozzászólást, amin nagyon nevettem. Az volt, hogy „Na, ezért nem járok a Katona József Színházba.” Ez vicces volt.

- Amikor én rádgugliztam, akkor jött a nyitott házasság, a biszexualitás, a gyermek-nem-vállalás, a fedetlen kebleid, amihez különböző jelzőket is aggattak, volt „pajkos” meg mindenféle. Mennyire van neked vágyad ebből kitörni, hogy az ember ne pont ezeket olvassa.

- Hogyha mondjuk a tudatos gyermektelenségről beszélsz, volt ezzel kapcsolatban egy csomó, szerintem tök értékes beszélgetésem. Az már egy másik téma, hogy a bulvár ebből melyik mondatot ragadja ki. De hogyha van legalább egy-két ember, aki túljut ezen a főcímen, és utána meghallgatja, hogy tulajdonképpen miről van szó, akkor már megérte. Az például, hogy egy párkapcsolatban őszintén létezz, az fontos. De ráaggatják ezt a címkét, hogy a „nyitott házasság”. Igazából mi soha nem így aposztrofáljuk, hogy „nyitott házasság”. Ez a téma is nagyon-nagyon sok mindent felvet. Nyilván nem véletlen, hogy ennyi válás van.
 Erről nagyon hosszan lehetne beszélni, és lehet is tök értelmesen beszélni, de amikor ráguglizol, akkor azt látod, hogy mire kattintanak rá, vagy mire gondolják, hogy rákattintanak majd. Nyilván az nem fog megjelenni, hogy éppen melyik filmet rendeztem. Mert az nem hoz kattintást. A szakmámról is akkor van szó, hogy ha valami botrány van körülöttem.
 Bánom vagy nem bánom, de hát ez így van. A válás, a születés, a házasság, ezek azok, amik mindig is érdekelték az embereket. Nem véletlen, hogy a szappanoperák is erről szólnak. Többször megkaptuk, hogy jó, de ebben a témában lehetett volna komoly orgánumoknak nyilatkozni, vagy könyvet írni róla. De beszéljünk azoknak, akiknek egyébként semmi gondjuk az elfogadással??

egy olyan széles rétegnek, akik ezekről esetleg még nem is hallottak.

- Sok témában lenne fontos az edukáció…

- Rengeteg ember ír nekünk. Párok, fiúk, lányok, nők, férfiak vegyesen, hogy nekik annyira jó, hogy látják, hogy azok a kérdések, amik az ő kapcsolatukban felmerülnek és megfogalmazódnak, azokat kimondjuk. Vagy egyáltalán valamelyre szeretnének elindulni, de annyira nagy a szorongás bennük ezzel kapcsolatban, hogy mit fognak szólni az emberek.

- Na jó, de egy kis településen élő csavargyári munkás és háztartásbeli felesége nem feltétlenül tud nyíltan a nyitott házasság irányába elmozdulni.

- De itt egyáltalán nem a nyitott házasság vagy a szabad kapcsolatok propagálásáról van szó, vagy hogy ne legyünk monogámok, hanem egyszerűen arról, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell, és legfőképpen a pároddal kell beszélni.

- Arra akartam kilyukadni, hogy egy művész házaspártól a társadalom könnyebben elfogadja, hogy másként éli az éltét. Amikor Máté nálam volt, beszélgettünk a kapcsolatotokról és ő annyira erős szimbiózisról számolt be, ami szinte már végzetes.

- Erről a szimbiózisról, amiben mi létezünk, nagyon sokáig nem gondoltuk, hogy lehet negatív is. Egy idő után az ember megtapasztalja, hogyha az egyik nagyon-nagyon rossz állapotba kerül, akkor a másikat húzza magával. És ez nagyon-nagyon nehéz. Mi évekig mindig-mindig felhúztuk egymást, általában nem egyszerre volt mélypontunk. De

Tehát ennek megvan a veszélye, és már előtte is éreztük, hogy ezen a szimbiotikus kapcsolatokon egy kicsit valahogy dolgozni kéne, hogy ne ez legyen. Nálunk tényleg az volt, hogy mivel egymással szeretünk a legjobban lenni, így hogyha voltak is más programjaink, mindig mindent úgy időzítettünk, hogy jó, hát akkor most amúgy se tudnék a Mátéval lenni, akkor most ezt csinálom, meg azt csinálom, de hogy egyébként mindig úgy éreztem, hogy legjobban vele szeretek lenni. Ezt nem lehet. Egyrészt nem rakhatsz ekkora terhet a másikra, másrészt te nem tudsz így fejlődni a magad útján, növekedni, hogyha valami ennyire röghöz köt.

- Gondolom segített téged a meglátásban az, hogy épp egy mentálhigiénés képzésben vagy. Vagy már végeztél is?

- Idén végeztem, és szeptembertől fogom írni a diplomamunkámat, tehát januárban fogok igazán végezni, akkor fogok államvizsgázni.

- Egyébként van benned egy ilyen vágy, hogy szívesen ülsz le beszélgetni hosszasan analizálva az embereket?

- Igen, főleg idegenekkel. Engem mindig nagyon-nagyon érdekelt ez, már érettségi után is megfordult a fejemben, hogy elmegyek pszichológia szakra. Most már nagyon örülök, hogy nem tettem. Így 40 évesen azt mondom, hogy szerintem 18 évesen elmenni nulla élettapasztalattal a pszichológia szakra, szerintem nagyon korai.
Nagyon-nagyon jó ez a képzés, elképesztően sokat kaptam ez alatt a két év alatt. Eleve egy olyan csoport jött össze, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna és elképesztően sokat kaptunk egymástól.

- Feleségem pszichológus, ő is sokat foglalkozik az önismereti részével, de magamon is érzem sokszor, hogy egy pszichológussal élek egy fedél alatt.

- Ez nem idegesítő? Mert ugye én erre nagyon próbálok vigyázni, bár nyilván én még csak tanulom, de néha azért ironizál velem a Máté.

- Sokszor belemegyek én is. Ő tényleg nagyon érdeklő, hogy mi zajlik bennem, miért gondolom azt, amit. És minden szint alatt van még egy szint, ami alatt tudja, hogy van még egy szint.

- Erre én azért is nagyon-nagyon vigyázok, mert van olyan ismerősöm, aki például elindult egy ilyen irányba, és utána abszolút a magánéletében, tehát mint barátnő is úgy viselkedett, mint egy terapeuta. Szerintem borzalmas.

- Mi az, ami mostanában a leginkább foglalkoztat?

- A képzésem közben nagyon-nagyon sok mindenre rájöttem, meg ráébredtem, amire nem gondoltam volna. Például a transzgenerációs traumák. Nyilván tudtam a családi történeteket mindig, de mindig úgy tekintettem rájuk, minthogyha egy film lenne, vagy valahol olvastam volna. Az biztos, hogy egészen kicsi koromtól nagyon-nagyon megérintettek ezek a történetek, nagyon durva hatással voltak rám, és ennek ellenére soha nem akartam bővebben tudni arról, hogy mi történt a családdal.

- Mi történt pontosan a családodban, hogy ha nem titok.

- Nem titok, de most annyira hosszan nem beszélnék róla. Az anyai nagypapám volt az egyetlen, aki túlélte a háborút és az egyik unokahúga, aki hazajött Auschwitzból, de mindenki más, a szülei, a testvérei, azok gyerekei, azok férjei, tehát mindenki, mindenki odaveszett. 
Sose találkoztam velük. A nagypapámat ráadásul nem ismertem, mert ő meghalt a születésem előtt. Úgyhogy nagyon fejbe vágott, amikor kiderült egy ilyen gyakorlati óra folyamán, hogy ez mennyire bennem van. Most ez egy ilyen elég friss történet, és nyilván most fogok ezen az úton elindulni, hogy ezzel behatóban foglalkozzak.

- Mi ebben a következő lépés? Elkezded jobban felgöngyölíteni az eseményeket?

- Abszolút, de először családon belül. Abban bízom, hogy ez az út, amin most elindulok, ezeknek a transzgenerációs szálaknak a felgöngyölítése segít valamit az állandó elemzésemen, szorongásomon, mindenen.

- Okozott az életedben olyan pillanatot, amikor azt hitted feladni könnyebb, és mégis fel tudtál állni?

- Minden baromi nehéz élethelyzetben, amikor az emberben ez játszódik le, hogy legszívesebben feladná, az szerencsés, akinek még nem volt ilyen élethelyzete. nekem is nagyon sokáig nem volt, de aztán amikor az ember ezt az élethelyzetet megtapasztalja, utána már semmi sem lesz ugyanaz.

hogy bármire gondolsz, annyira sötét és semmi reményt nem érzel, hogy ez mikor fog változni.

- És mitől. Vagy kitől. Kell valakinek segítenie.

- Igen, de hogyha ebben a helyzetben vagy, akkor annál jobban egyedül semmikor nem lehetsz. Igazából csak enyhíteni lehet ezeken a tüneteken sokszor. Ha mentálisan vagy olyan mélyen, akkor úgy érzed, hogy nem tud senki segíteni.

- És mi az, ami segíteni tudott?

- A mai napig nem tudom. Nyilván nincs egy általános recept arra, hogy miként tud az ember kijönni a gödörből. Igazából csak enyhíteni lehet ezeken a tüneteken sokszor.

- Meg ott a gyógyszer.

- Hát igen. Én egész életemben hihetetlen gyógyszerellenes voltam. Úgy is nőttem föl, hogy ilyen jellegű gyógyszereket nem szedünk soha. Tehát inkább a halál. Aztán rá kellett jönnöm, hogy van az az állapot, amikor ez egy mankó lehet. Egy segítség, hogy kimássz abból a legeslegmélyebb gödörből. Akkor van gáz, hogyha valaki évtizedekre beleragad ebben a gyógyszerszedésbe.

- Váltsunk témát, mi a terved nyárra?

- Most a vendégházunk felújítási projektjében vagyunk Mátéval. De egyébként ez is egy elképesztő önismereti út. Éppen tegnap fogalmaztam meg, hogy jó, most akkor innentől muszáj valamelyest úgy tekintenem erre az egészre, hogy ez egy lecke, egy tanítás. Hogy ilyet soha többet. Sokkal lazábban kéne ezt is kezelni. Attól még, hogy

Egyszerűen meg kell tanulnom, hogy ha hosszú távon van valami probléma, amit én nem tudok megoldani és lezárni, akkor egyszerűen „lazulj le és engedd el”.

- Tudod, mire jöttem rá, így ennyi idősen? Hogy a dolgoknak általában a kétharmada meg szokott oldódni magától.

- Igen, ezt mindig mondják, és tudom, mert azért én is éltem már eleget, hogy tudjam, hogy egy idő után aztán megoldódik minden, de mégis úgy érzem, hogy nekem kell ezt megoldani.

- Tehát lakik benned egy kontrollmániás valahol?

- Nem tudom, erre soha nem gondoltam így, mert közben meg annyira jól el tudom magam engedni. De nem tudok flow-ba kerülni egy ideje, és ez valamiért hiányzik.

- De miért? Ez az önismereti utaddal lehet összefüggésben?

- Minél többet tudok meg magamról és egyre beljebb kerülök, annál kevésbé tudok lelazulni.

- Miközben az ember úgy gondolná, hogy ha elengedi a gátjait, a problémáit, a félelmeit, a frusztrációit, az segít feloldódni.

- Mostanában arra jöttem rá, hogy szeretem ha az, amivel foglalkozom, annak van egy eleje, közepe, vége. A munkámban is tök jó volt, hogy mindig szépen volt egy kész csomag, volt egy termék, ami egyszer csak kész. Le lehetett adni, és akkor lezártam, és kezdem az újat. Amikor hosszú ideig tart egy lezáratlan probléma, azt én nagyon nehezen viselem, és ennek is meg kell találni az okát, hogy ez miért van.

- Egy vendégház, az tipikusan a legjobb lecke erre, hiszen sose lesz kész, és sosem lehet lezárni.

- Igen, ez nagyon durva egyébként.

- Mi a terved a mentálhigiénés hivatással? Van valami speciális olyan terület, amire jobban szeretnél fókuszálni?

- Hát ami nagyon érdekel, az öregedés témája. Azt látom, hogy hiába lenne rendben valaki a korával, hogyha folyamatosan az jön vissza, hogy már pedig te miért kezdesz el most tanulni, miért szülsz most gyereket, mi az, hogy most váltasz karriert. De akár ha a tévét nézzük, van-e például 45-nél idősebb nő a képernyőn, vagy 50-es vagy 60-as, pedig bőven lehetnének

- Lehetséges, hogy Járai Kíra egy-két év múlva ennek a szószólója lesz?

- Nem tudom, sok mindennek vagyok már a szószólója.

Egyáltalán nem érdekel, hogy most egy 45 évesnek hogy kéne kinéznie, viselkednie. Ez is borzasztó, hogy ezt miért határozzuk meg. De az is borzasztó, hogy már van egy olyan trend, hogy már szinte ciki, hogy ne festesd a hajad, mert az az igazi önelfogadás, hogyha ősz a hajad. De hát az se legyen már kötelező! Ha akarja, festi, ha akarja, nem festi. Ez ellen érdemes harcolni!

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.