Kálid Artúr: „Apámék Afrikában egy vörös földből döngölt házban éltek, aminek se ajtaja, se ablaka, de nem ez volt a probléma”

Tóth Gitta az első magyar artfluencer, aki egyedülálló ötlettel állt elő: a művészet, a gasztronómia és a divat világát ötvözte. Nem ki sikerrel, jelenleg több, mint 50,000 követője van az Instagramon. Blogjának célja, hogy bemutassa a magyar művészeket és művészeti alkotásokat, valamint népszerűsítse a kortárs művészetet.

- Mit jelent az artfluencer kifejezés? Te kreáltad ezt a kifejezést?

- Nincs is ilyen szó, legalábbis előttem nem létezett, ezt a fogalmat én kezdtem el használni. Egyébként egy nem szokványos influenceri tevékenységre utal, amelynek a középpontjában a művészet áll. Jelenesetben ehhez kapcsolódnak más területek is. A képzőművészet mellett nagy szerelmem a gasztronómia és a divat, és a három között próbálok lavírozni. Egy napon azt gondoltam: milyen jó lenne összehozni ezt a hármat, így alkottam meg az „artfluencer" szót, amelyet egyszer régen valahol hallottam, de őszintén szólva már nem emlékszem, hogy hol és mikor.

- Mindig is fontos volt számodra a művészet?

- Szerencsés vagyok, hiszen egy olyan otthonban nőttem fel, ahol Szinyei Merse Pál a Lila ruhás nő és a Majális című képei néztek rám a vendégszoba faláról. Ehhez hozzátartozik, hogy mindig is álmodozó, érzékeny művészlélek voltam. Felnőttként is rajongtam a művészetért, számomra a festmények egyfajta biztonságot jelentenek, akárcsak az otthon. Bár én magam nem festek, de nagyon szeretném kipróbálni magam ezen a területen. Egyelőre a fine dining tálalásban élem ki ezt a vágyamat, folyton alkotok a konyhában, mindig gusztusos, színes, mutatós tányérokat teszek a családi asztalra.

- Hogyan lehet festményekkel ilyen sok követőt bevonzani?

- Van egy titok: kellek én is a képekre. Amikor bemutatok egy kiállítást vagy egy festményt, akkor tudatosan szerepelek én is a képen, hiszen ez a módszer működik. Az influencerek eszközeivel dolgozom, hiszen én magam is tartalomgyártó vagyok, és ha jó tartalmakat készítek, akkor képes vagyok népszerűbbé tenni a festményeket és a magyar festőket.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

G I T T A (@gitta_toth) által megosztott bejegyzés

- Artfluencerként milyen egy átlagos napod?

- Délelőtt édesanya üzemmódban vagyok, takarítok, főzök, gyereket nevelek, aztán nyakamba veszem a várost délután. Mindegyik nap különbözik, egy közös van bennük: mindegyik izgalmas.

A munka oroszlánrészét pedig otthon végzem, a saját otthonomban gyártom a tartalmakat. Az utómunka mindig sok, rengeteget szerkesztek és írok, mire elkészül egy poszt. Ez mégis egy üdítő folyamat, hiszen közben csak úgy sütkérezek a csodálatos alkotások között.

- Naponta több tízezer emberhez viszed el magyar festők műveit. Milyen hatással van ránk a művészet?

- A művészet sokszínű és sokat ad az ember életéhez. Segít meghatározni magunkat, értelmezni az élet különböző helyzeteit, amelyekkel mindannyian találkozunk.

Szeretném bemutatni őket és megmutatni a magyarországi múzeumokat, amelyek valóságos kincseket rejtenek. Ennek érdekében sok tárlatvezetésre, izgalmas művészeti programokra járok. Egyre több művésszel és galériatulajdonossal vagyok kapcsolatban, sokat beszélgetek velük. Saját magamon is tapasztalom, hogy a művészet tanít, elgondolkodtat, kiszakít a mókuskerékből. Ehhez pedig nem feltétlenül kell festményeket vásárolni, élvezhetjük a művészet adta élményt bármelyik galériában.

- Másképp hat a művészet a gyermekekre?

- Nekem most kamaszkorba lépett a gyermekem, és szerencsére jó kamasz, de látom, hogy zárkózottabb lett a művészetekkel szemben. A kisgyermekekre viszont nagyon jó hatással vannak a festmények, segítik a mentális fejlődést, megtanulják felismerni a színeket, formákat, és az érzéseik kifejezésében segítheti őket egy-egy kép.

de biztos vagyok abban, hogy azok a gyermekek, akik kiskorukban sok festményt láttak, felnőtt korukban kifinomultabbak lesznek és jobb lesz az ízlésük.

- Amennyiben valaki festmény vásárlásán gondolkodik, mit javasolsz?

- Ez egy külön szakterület, ezért nem adok szakmai tanácsot, ugyanakkor a saját tapasztalataimat szívesen megosztom bárkivel, aki megkeres. Én például mindig megérzések alapján döntök,

Az már más kérdés, amikor valaki befektetés céljából akar képet vásárolni, ilyenkor nem az a legfontosabb, hogy a vásárlónak mennyire tetszik az alkotás, hanem az, hogy mennyit ér. De ismétlem, nem az a célom, hogy képeket adjak el, én csak szeretném elmondani az embereknek, hogy tanulják meg élvezni azt a pluszt, amit a művészet ad az életünknek.

Járai Kíra jelenleg több utat is jár, az egyik önmagába befelé tart, a másik egy jó értelembe vett elszakadáshoz vezet, a harmadik pedig egy generációkra visszamenő út. Közben tele van tervvel és energiával. Rutai Gábor interjúja:

- Örömmel látom, hogy saját lábadon érkeztél, és egyben vagy.

- Mire számítottál, hogy begurulok?

- Láttam egy képet, hogy egy kúszós-mászós műsorban szerepeltél, a Fort Boyard-ban.

- Igen és képzeld el, hogy 35 éve indult ez a műsor külföldön. Akkor éppen kint voltunk Algériában, apám ott dolgozott, és nekem az egyik kedvenc műsorom volt, odavoltam érte, de az meg se fordult a fejembe, hogy 35 év elteltével ebben részt tudok venni, és láthatom majd élőben ezt az egész a stábot. Úgyhogy ez valóra vált álom, amire az ember nem is számít egyébként. De kemény volt.

- Kevés formátum van, ami fenn tud maradni ilyen sokáig.

- A franciák nagyon ragaszkodnak a műsoraikhoz, és én úgy látom, hogy nagyon ragaszkodnak a műsorvezetőikhez is.

Egyébként azt nem gondolom, hogy az emberek annyira másra vágynának. Ezt bizonyítja, hogy mennyi beszélgetős műsor megy online, aminek elképesztően nagy a nézettsége.

- Például a kedves urad is járt nálam tavaly májusban, és nagyon jól beszélgettünk. Bár gondolom, hogy annyira nem követitek egymás szerepléseit.

- Egy ideig nagyon követtük, de most az utóbbi pár évben, hogyha minden egyes beszélgetését megnézném, akkor…

- …felváltva ülnétek a tévé előtt. Ez mennyire zavarta meg a normális civil életedet, mint szinkronrendező? Te közben még csinálod egyébként?

- Most per pillanat nem.

- Volt egy ilyen gyanúm…

- Igen? De miért?

- Pont azért, mert a felkapott celeb szerep az kvázi egy egész embert kíván…

- Attól még bőven csináltam. Kábé egy éve, hogy nem dolgozom a szakmában, ami nem jelenti azt, hogy nem szeretnék dolgozni még. Várom azt az ajánlatot és azt a megkeresést, amire azt mondom, hogy ez tök jó lenne.

Most innen jelentem, hogy nem is értem egyébként ezt a celebkedés szót.

- Dehogynem érted, ne viccelj.

- Értem, értem, csak ez annyira pejoratív. Magyarországon már lassan minden pejoratív lesz. Én egy ember vagyok, aki egyébként szerepelek néha egy-egy műsorban.

- Az a hír járja - és formálja is szegény alfa generációt -, hogy szereplésből meg lehet élni.

- Egyrészt úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon sok embert bevonunk a celeb kalap alá. Azért az emberek többségének, aki celebnek számít, van egy alapfoglalkozása. De egyébként az se annyira rossz eset, hogyha most ő ebből él. Az, hogy valaki reklámokból él, vagy különböző műsorokba megy el, azért az egy kemény munka. Aki nem csinálta, az nem tudja. Lehet, hogy nem reggel nyolcra megy el a gyárba, és akkor ott van nyolc-tíz órát, de azért ezek nagyon-nagyon-nagyon kemény forgatások. Nem beszélve arról, hogy mindenki azt gondolja, hogy nekünk mindent el kell viselni.

- Van ilyen?

- Hát persze. Csak nézd meg a komment-kultúrát. Egy boksz zsák vagy. Az pedig egy külön érdekesség, hogy ha valaki körül valami botrány van, akkor kilő az Insta követői száma.

- Nem tudom, te szoktál-e magadra ráguglizni…

- Hát persze. Szerintem mindenki. És néha vannak újdonságok, pont most láttam egy hozzászólást, amin nagyon nevettem. Az volt, hogy „Na, ezért nem járok a Katona József Színházba.” Ez vicces volt.

- Amikor én rádgugliztam, akkor jött a nyitott házasság, a biszexualitás, a gyermek-nem-vállalás, a fedetlen kebleid, amihez különböző jelzőket is aggattak, volt „pajkos” meg mindenféle. Mennyire van neked vágyad ebből kitörni, hogy az ember ne pont ezeket olvassa.

- Hogyha mondjuk a tudatos gyermektelenségről beszélsz, volt ezzel kapcsolatban egy csomó, szerintem tök értékes beszélgetésem. Az már egy másik téma, hogy a bulvár ebből melyik mondatot ragadja ki. De hogyha van legalább egy-két ember, aki túljut ezen a főcímen, és utána meghallgatja, hogy tulajdonképpen miről van szó, akkor már megérte. Az például, hogy egy párkapcsolatban őszintén létezz, az fontos. De ráaggatják ezt a címkét, hogy a „nyitott házasság”. Igazából mi soha nem így aposztrofáljuk, hogy „nyitott házasság”. Ez a téma is nagyon-nagyon sok mindent felvet. Nyilván nem véletlen, hogy ennyi válás van.
 Erről nagyon hosszan lehetne beszélni, és lehet is tök értelmesen beszélni, de amikor ráguglizol, akkor azt látod, hogy mire kattintanak rá, vagy mire gondolják, hogy rákattintanak majd. Nyilván az nem fog megjelenni, hogy éppen melyik filmet rendeztem. Mert az nem hoz kattintást. A szakmámról is akkor van szó, hogy ha valami botrány van körülöttem.
 Bánom vagy nem bánom, de hát ez így van. A válás, a születés, a házasság, ezek azok, amik mindig is érdekelték az embereket. Nem véletlen, hogy a szappanoperák is erről szólnak. Többször megkaptuk, hogy jó, de ebben a témában lehetett volna komoly orgánumoknak nyilatkozni, vagy könyvet írni róla. De beszéljünk azoknak, akiknek egyébként semmi gondjuk az elfogadással??

egy olyan széles rétegnek, akik ezekről esetleg még nem is hallottak.

- Sok témában lenne fontos az edukáció…

- Rengeteg ember ír nekünk. Párok, fiúk, lányok, nők, férfiak vegyesen, hogy nekik annyira jó, hogy látják, hogy azok a kérdések, amik az ő kapcsolatukban felmerülnek és megfogalmazódnak, azokat kimondjuk. Vagy egyáltalán valamelyre szeretnének elindulni, de annyira nagy a szorongás bennük ezzel kapcsolatban, hogy mit fognak szólni az emberek.

- Na jó, de egy kis településen élő csavargyári munkás és háztartásbeli felesége nem feltétlenül tud nyíltan a nyitott házasság irányába elmozdulni.

- De itt egyáltalán nem a nyitott házasság vagy a szabad kapcsolatok propagálásáról van szó, vagy hogy ne legyünk monogámok, hanem egyszerűen arról, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell, és legfőképpen a pároddal kell beszélni.

- Arra akartam kilyukadni, hogy egy művész házaspártól a társadalom könnyebben elfogadja, hogy másként éli az éltét. Amikor Máté nálam volt, beszélgettünk a kapcsolatotokról és ő annyira erős szimbiózisról számolt be, ami szinte már végzetes.

- Erről a szimbiózisról, amiben mi létezünk, nagyon sokáig nem gondoltuk, hogy lehet negatív is. Egy idő után az ember megtapasztalja, hogyha az egyik nagyon-nagyon rossz állapotba kerül, akkor a másikat húzza magával. És ez nagyon-nagyon nehéz. Mi évekig mindig-mindig felhúztuk egymást, általában nem egyszerre volt mélypontunk. De

Tehát ennek megvan a veszélye, és már előtte is éreztük, hogy ezen a szimbiotikus kapcsolatokon egy kicsit valahogy dolgozni kéne, hogy ne ez legyen. Nálunk tényleg az volt, hogy mivel egymással szeretünk a legjobban lenni, így hogyha voltak is más programjaink, mindig mindent úgy időzítettünk, hogy jó, hát akkor most amúgy se tudnék a Mátéval lenni, akkor most ezt csinálom, meg azt csinálom, de hogy egyébként mindig úgy éreztem, hogy legjobban vele szeretek lenni. Ezt nem lehet. Egyrészt nem rakhatsz ekkora terhet a másikra, másrészt te nem tudsz így fejlődni a magad útján, növekedni, hogyha valami ennyire röghöz köt.

- Gondolom segített téged a meglátásban az, hogy épp egy mentálhigiénés képzésben vagy. Vagy már végeztél is?

- Idén végeztem, és szeptembertől fogom írni a diplomamunkámat, tehát januárban fogok igazán végezni, akkor fogok államvizsgázni.

- Egyébként van benned egy ilyen vágy, hogy szívesen ülsz le beszélgetni hosszasan analizálva az embereket?

- Igen, főleg idegenekkel. Engem mindig nagyon-nagyon érdekelt ez, már érettségi után is megfordult a fejemben, hogy elmegyek pszichológia szakra. Most már nagyon örülök, hogy nem tettem. Így 40 évesen azt mondom, hogy szerintem 18 évesen elmenni nulla élettapasztalattal a pszichológia szakra, szerintem nagyon korai.
Nagyon-nagyon jó ez a képzés, elképesztően sokat kaptam ez alatt a két év alatt. Eleve egy olyan csoport jött össze, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna és elképesztően sokat kaptunk egymástól.

- Feleségem pszichológus, ő is sokat foglalkozik az önismereti részével, de magamon is érzem sokszor, hogy egy pszichológussal élek egy fedél alatt.

- Ez nem idegesítő? Mert ugye én erre nagyon próbálok vigyázni, bár nyilván én még csak tanulom, de néha azért ironizál velem a Máté.

- Sokszor belemegyek én is. Ő tényleg nagyon érdeklő, hogy mi zajlik bennem, miért gondolom azt, amit. És minden szint alatt van még egy szint, ami alatt tudja, hogy van még egy szint.

- Erre én azért is nagyon-nagyon vigyázok, mert van olyan ismerősöm, aki például elindult egy ilyen irányba, és utána abszolút a magánéletében, tehát mint barátnő is úgy viselkedett, mint egy terapeuta. Szerintem borzalmas.

- Mi az, ami mostanában a leginkább foglalkoztat?

- A képzésem közben nagyon-nagyon sok mindenre rájöttem, meg ráébredtem, amire nem gondoltam volna. Például a transzgenerációs traumák. Nyilván tudtam a családi történeteket mindig, de mindig úgy tekintettem rájuk, minthogyha egy film lenne, vagy valahol olvastam volna. Az biztos, hogy egészen kicsi koromtól nagyon-nagyon megérintettek ezek a történetek, nagyon durva hatással voltak rám, és ennek ellenére soha nem akartam bővebben tudni arról, hogy mi történt a családdal.

- Mi történt pontosan a családodban, hogy ha nem titok.

- Nem titok, de most annyira hosszan nem beszélnék róla. Az anyai nagypapám volt az egyetlen, aki túlélte a háborút és az egyik unokahúga, aki hazajött Auschwitzból, de mindenki más, a szülei, a testvérei, azok gyerekei, azok férjei, tehát mindenki, mindenki odaveszett. 
Sose találkoztam velük. A nagypapámat ráadásul nem ismertem, mert ő meghalt a születésem előtt. Úgyhogy nagyon fejbe vágott, amikor kiderült egy ilyen gyakorlati óra folyamán, hogy ez mennyire bennem van. Most ez egy ilyen elég friss történet, és nyilván most fogok ezen az úton elindulni, hogy ezzel behatóban foglalkozzak.

- Mi ebben a következő lépés? Elkezded jobban felgöngyölíteni az eseményeket?

- Abszolút, de először családon belül. Abban bízom, hogy ez az út, amin most elindulok, ezeknek a transzgenerációs szálaknak a felgöngyölítése segít valamit az állandó elemzésemen, szorongásomon, mindenen.

- Okozott az életedben olyan pillanatot, amikor azt hitted feladni könnyebb, és mégis fel tudtál állni?

- Minden baromi nehéz élethelyzetben, amikor az emberben ez játszódik le, hogy legszívesebben feladná, az szerencsés, akinek még nem volt ilyen élethelyzete. nekem is nagyon sokáig nem volt, de aztán amikor az ember ezt az élethelyzetet megtapasztalja, utána már semmi sem lesz ugyanaz.

hogy bármire gondolsz, annyira sötét és semmi reményt nem érzel, hogy ez mikor fog változni.

- És mitől. Vagy kitől. Kell valakinek segítenie.

- Igen, de hogyha ebben a helyzetben vagy, akkor annál jobban egyedül semmikor nem lehetsz. Igazából csak enyhíteni lehet ezeken a tüneteken sokszor. Ha mentálisan vagy olyan mélyen, akkor úgy érzed, hogy nem tud senki segíteni.

- És mi az, ami segíteni tudott?

- A mai napig nem tudom. Nyilván nincs egy általános recept arra, hogy miként tud az ember kijönni a gödörből. Igazából csak enyhíteni lehet ezeken a tüneteken sokszor.

- Meg ott a gyógyszer.

- Hát igen. Én egész életemben hihetetlen gyógyszerellenes voltam. Úgy is nőttem föl, hogy ilyen jellegű gyógyszereket nem szedünk soha. Tehát inkább a halál. Aztán rá kellett jönnöm, hogy van az az állapot, amikor ez egy mankó lehet. Egy segítség, hogy kimássz abból a legeslegmélyebb gödörből. Akkor van gáz, hogyha valaki évtizedekre beleragad ebben a gyógyszerszedésbe.

- Váltsunk témát, mi a terved nyárra?

- Most a vendégházunk felújítási projektjében vagyunk Mátéval. De egyébként ez is egy elképesztő önismereti út. Éppen tegnap fogalmaztam meg, hogy jó, most akkor innentől muszáj valamelyest úgy tekintenem erre az egészre, hogy ez egy lecke, egy tanítás. Hogy ilyet soha többet. Sokkal lazábban kéne ezt is kezelni. Attól még, hogy

Egyszerűen meg kell tanulnom, hogy ha hosszú távon van valami probléma, amit én nem tudok megoldani és lezárni, akkor egyszerűen „lazulj le és engedd el”.

- Tudod, mire jöttem rá, így ennyi idősen? Hogy a dolgoknak általában a kétharmada meg szokott oldódni magától.

- Igen, ezt mindig mondják, és tudom, mert azért én is éltem már eleget, hogy tudjam, hogy egy idő után aztán megoldódik minden, de mégis úgy érzem, hogy nekem kell ezt megoldani.

- Tehát lakik benned egy kontrollmániás valahol?

- Nem tudom, erre soha nem gondoltam így, mert közben meg annyira jól el tudom magam engedni. De nem tudok flow-ba kerülni egy ideje, és ez valamiért hiányzik.

- De miért? Ez az önismereti utaddal lehet összefüggésben?

- Minél többet tudok meg magamról és egyre beljebb kerülök, annál kevésbé tudok lelazulni.

- Miközben az ember úgy gondolná, hogy ha elengedi a gátjait, a problémáit, a félelmeit, a frusztrációit, az segít feloldódni.

- Mostanában arra jöttem rá, hogy szeretem ha az, amivel foglalkozom, annak van egy eleje, közepe, vége. A munkámban is tök jó volt, hogy mindig szépen volt egy kész csomag, volt egy termék, ami egyszer csak kész. Le lehetett adni, és akkor lezártam, és kezdem az újat. Amikor hosszú ideig tart egy lezáratlan probléma, azt én nagyon nehezen viselem, és ennek is meg kell találni az okát, hogy ez miért van.

- Egy vendégház, az tipikusan a legjobb lecke erre, hiszen sose lesz kész, és sosem lehet lezárni.

- Igen, ez nagyon durva egyébként.

- Mi a terved a mentálhigiénés hivatással? Van valami speciális olyan terület, amire jobban szeretnél fókuszálni?

- Hát ami nagyon érdekel, az öregedés témája. Azt látom, hogy hiába lenne rendben valaki a korával, hogyha folyamatosan az jön vissza, hogy már pedig te miért kezdesz el most tanulni, miért szülsz most gyereket, mi az, hogy most váltasz karriert. De akár ha a tévét nézzük, van-e például 45-nél idősebb nő a képernyőn, vagy 50-es vagy 60-as, pedig bőven lehetnének

- Lehetséges, hogy Járai Kíra egy-két év múlva ennek a szószólója lesz?

- Nem tudom, sok mindennek vagyok már a szószólója.

Egyáltalán nem érdekel, hogy most egy 45 évesnek hogy kéne kinéznie, viselkednie. Ez is borzasztó, hogy ezt miért határozzuk meg. De az is borzasztó, hogy már van egy olyan trend, hogy már szinte ciki, hogy ne festesd a hajad, mert az az igazi önelfogadás, hogyha ősz a hajad. De hát az se legyen már kötelező! Ha akarja, festi, ha akarja, nem festi. Ez ellen érdemes harcolni!

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.

A 34 éves Lukas McClish június 11-én indult egy laza háromórás sétára a Boulder Creek-i Big Basin Redwoods State Parkban. Egy barátjától hallott a környék ritka gránitkiszögelléseiről, és nem tudott ellenállni a kísértésnek.

„Egy nadrág, túracipő és sapka volt rajtam” – mesélte McClish a KGO-TV-nek a Dalily Mail szerint, miután visszatért az életbe. Volt nála egy zseblámpa és egy összecsukható olló is, de ennyi.

McClish, aki tapasztalt túrázó és tereprendezéssel foglalkozik erdőtüzek sújtotta területeken, nem hitte volna, hogy eltévedhet. Pedig megtörtént, és senki nem sejtette, hogy bajban van, amíg szülei 5 nappal később, június 16-án meg nem kongatták a vészharangot, mert a férfi nem jelent meg az előzetesen megbeszélt apák napi ebéden.

A patakból ivott vizet, és csizmájában vitt belőle magának az útra. Erdei bogyókat evett és nedves leveleken aludt. Kb. 2,5 kilót fogyott, de életben maradt.

– mondta. Egy gallon kb. 3,78 liternek felel meg. De ahogy a víz fogytán volt, az éhség is egyre inkább úrrá lett rajta.

Egy ponton egy hegyi oroszlán is követte őt, ám szerinte a dolgok akkor fordultak csak igazán rosszra, amikor

Úgy döntött, hogy kiabálni kezd: „Segítség, segítség, itt vagyok!”

Csak egy éjszakát töltött a kórházban, mielőtt hazatérhetett aggódó családjához.

A környék, ahol túrázott, a CZU Lightning Complex 2020-as erdőtüzében

McClish először kalandnak fogta fel helyzetét, hogy próbára tegye túlélési képességeit.

„Szenvedélyes hátizsákos utazó vagyok, így nem volt újdonság számomra, hogy egy-két éjszakát kint töltsek” – mesélte a New York Timesnak. Az első hideg éjszakán megpróbált tábort építeni, de a tüzelő nedves volt. Ezután egy kanyonon átkelve jobb menedéket keresett, és másnap elindult, hogy vizet találjon.

Az ötödik napon kezdett aggódni, és próbálta megtalálni a visszautat a civilizációba. „Tudtam, hogy ha követem a napot, eljutok az óceánhoz, de nem tudtam, milyen messze vagyok.”

Mindeközben McClish arról álmodozott, hogy mit enne legközelebb. „Egy burritót vagy egy taco-tálat akartam – viccelődött. - Az első öt nap után kezdtem rájönni, hogy talán túl nagy fába vágtam a fejszémet.”

Végül két parkőr hallotta meg McClish kiáltásait. A Boulder Creek-i tűzoltóság drónja és egy kutya segítségével megtalálták őt.

A csütörtök estét biztonságosan egy helyi kórházban töltötte, ahol eltávolították a zuhanás következtében a hátába fúródott köveket.

Még mindig nem fél a vadontól, de bevallotta: „Valószínűleg eleget túráztam az év hátralévő részére.”

Mesébe illő idilli környezet fogadott: hétágra sütött a nap a dimbes-dombos vidékre. A madarak hangosan csicseregtek, zöld minden, amerre a szeme ellát és nyugalom veszi körül az embert. A vidék itt szinte beférkőzik az ember bőre alá, nem véletlen, hogy Csernus Imre annyiszor hivatkozik a józan paraszti észre. Nem hagyhatom ki, hogy rákérdezzek, hogy áll ezzel a témával?

- A józan paraszti észt befolyásolja az illető meg nem oldott gyávasága. Mert, ha belegondolok, a józan paraszti eszű ember nem fél.

És most mi már nagyon okosak vagyunk, ezerrel gyártjuk a kifogásokat. Pont tegnap kérdezte meg valaki tőlem, hogy mi a megérzés? Az első gondolat, az a józan paraszti ész. De a legtöbb ember ezt kapásból megsemmisíti. Megijed: úristen mit mondtam, úristen mit gondolok, úristen mi lesz ebből? – és abban a pillanatban már nem beszélhetünk józan paraszti észről.

A bácsikák, akik egykor itt éltek, ránéztek a tőkére, a földre, a gyümölcsre, ránéztek az emberi dolgokra és mondtak valamit. Az a józan paraszti ész, de nagyon sok ember ezzel már nem rendelkezik.

- Milyen itt élni ebben a nyugodt, falusi környezetben? Könnyen beilleszkedett?

- Amikor ideköltöztem vidékre, tudtam azt, hogy a vidéki embernek a munka a fontos. Vagyis, ha én csak tetszelgek itt, hogy én vagyok a Dr. Csernus Imre és nem fogom meg a munka végét, akkor nem fognak elfogadni.

Felépíteni valamit csakis kitartó, következetes és keserves munkával lehet, ha valaki eldönti és képes rá, akkor őt el fogják ismerni. Minden egyszerű kis közösségben azt fogják nézni, hogy hogyan áll valaki a munkához. Mennyire egyenes, mennyire szavahihető, mennyire korrekt. Akiben ezek megvannak és megfogja a munka végét, az be fog illeszkedni bárhol.

Valójában a természet energiáját használom a feltöltődéshez. Ez, hogy most süt a nap, nyár van, zöld minden, a szőlő és minden fejlődik, számomra az elementáris energiák szimbolikája. Ugyanez az energia van ősszel is. Télen alszik, de attól még ott van a lehetőség, akkor is jól érzem magam.

- Határozott véleménye van rólunk, magyarokról. Mit ért az alatt, hogy valaki magyarnak látszik?

- Ez mindig akkor mutatkozik meg, amikor valaki nem a megszokott élethelyzetében és körülményeiben van, hanem idegen helyen. Mindig az új megmérettetés mutatja meg az ember valódi erejét, nem a megszokott közege. Mert a megszokott adja a rutint.

Mindig az arcokat figyelem, mennyire mosolygósak, derűsek, optimisták, pozitívak. Cipelik az emberek a saját meg nem oldott frusztrációikat. Ha megtanítanánk őket szeretni azt amink van, akkor nem lenne elvándorlás. De hát az ember, aki nem szereti saját magát, az élhet bármilyen szép körülmények között, azt is meg fogja utálni. A magyaroknak van öntudatuk, de nincsen felnőtt öntudatuk. Ha egy embert megkérdeznénk, azt mondaná: persze magyar vagyok. De hogyha megkérdezzük: mitől? A kérdéstől nagyon sokan zavarba jönnek, általában azt válaszolják: hát a nyelvtől, a kultúránktól, hagyományainktól.

A magyar ember valójában elveszítette önmagának köszönhetően a virtust. Mert gyávák kimondani az érzéseiket és a hiányosságaikért felelősséget vállalni, így aztán gyávák bocsánatot kérni, és a bocsánatkérés által megújulni.

- Sok ilyet látott?

- Csak ilyet látok. Sokan nem mernek megújulni, hiába főnix valaki, ha nem cselekszik. A hitelesség az, hogy érzem magamon, hogy merek élni. Hitelesen és nem csak szövegelek, mert az jól hangzik. Mert hogyha sokat beszél valaki arról amit csinálni akar, de nem tesz semmit, egy idő után nem lesz szavahihető.

Rájöttem arra, hogy a bizonytalanság egy adott váratlan szituációban jelentősen befolyásolja egy magyar ember kisugárzását. A legtöbb magyar ilyen helyzetben megijed, kifogásokat kezd keresni. Nem tudja, hogy ezzel rettenetes nagyot bukik mind rövid, mind hosszútávon, mert megszünteti a lazaságot. Mert ha tartok valamitől, akkor bennem van a félsz, tartok az újtól. Ennek hozadékaként, ha jön valami váratlan, kialakul a páni félelem.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Csernus doki (@csernus_doki) által megosztott bejegyzés

Miközben egy másik nemzet, aki hozzászokott a váratlan szituációkban történő gyors reagálásához, abban a pillanatban megoldja a helyzetet, és az ebből származó sikerélmény fejleszti az önbizalmát. Mi meg utólag kapkodunk, hogy mit kellett volna tenni.

- Akkor ez a generációkkal is kapcsolatos, ahogyan felnevelik egymást?

- Azt vallom, hogy az életre való megtanításban meg kellene tanítom a gyereket a fájdalmas konfliktusok megfelelő kezelésére is. Ehelyett a szülök azt mondják, legyen a gyerekemnek jó és ezért minden földi jóval elhalmozom. Ez oké, csak! Ez azzal jár, hogy a kisgyerek egy váratlan szituációban úgy reagál, hogy az anya szoknyája mögé bújik például, ha a kezem nyújtom felé és bemutatkozom neki. Ebből én már tudom mi lesz hosszmetszetileg. Ezek a szülők, akik nem tanítják meg a gyerekeiket, önmaguk is félnek a szituációk megoldásától. Magunkat is meg kellene tanítaniuk.

A bátorság a felelősségvállalásban is hiányzik, és valójában azt fogja eredményezni, hogy a magyarság létszáma csökkenni fog. És már csökken is. Mert aki 30 évesen azt mondja, hogy túlságosan féltem az egómat, féltem az életemet, a kényelmemet, a testemet, valójában e mögött egy gyávaság van a felelősség vállalástól, így nem fog gyereket szülni.

- Egyébként gyakori, hogy kiábrándul az emberekből?

- Én nem ábrándulok ki, tiszteletben tartom a másik ember döntését és tanulok belőle, hogy milyen ne legyek.

- Milyen egy jó nap?

- Most is jó nap van. Ha tudom magamról, hogy bármit meg tudok oldani, akár a félelmeimet, akár a fájdalmas dolgaimat is. Ha tele van a fejem mindennel, van, hogy nem figyelek magamra. Például amikor a könyvön dolgozom, olyankor semmi nem fér bele, de ennek ára van, és én ezt tudom. Pár nappal ezelőtt, egy kisebb szájsebészeti beavatkozásom volt, de jól vagyok, mert a pozítív hozzáállásom tudom, hogy kihatással van a szöveteimre. Jobb a gyógyulás.

Tehát körülbelül két hetet fogok dolgozni, és két hetet meg önmagamra figyelni. És abba elég sok minden bele fog férni. Régóta azt csinálom amiben hiszek, tehát ezért mindent meg is teszek.

Mit tervez tenni a pihenős két hétben?

- Meg fogom érezni, szeretek hallgatni a megérzéseimre, szeretek spontánul cselekedni. Majd hozza az adott nap, de ma még nem tartok ott. A spontaneitásnál nincs jobb.

- Ez lehet egy hobbi?

- Akár… Kedvenc helyem Szicília, ott egyre több időt szeretnék eltölteni. Nagyon szeretem Palermó környékét az ottani hegyeket. Nem véletlenül jöttem el Pestről, ott nagyon koncentrálódik a mindenféle szmog. Az emberek arcát nézem, és a kisugárzásukat, nem a lazaságot, a mosolyt, vagy az élet szeretetét látom, hanem a befeszülést - az összes nagyvárosban valójában.

Hogyan kezeljék az emberek a saját sorsukat?

- Nem merik tudni az emberek, hogy hogyan kezeljék a saját sorsukat. Nem hoznak döntést, hogy helyzetekbe mennyi ideig fognak még benne lenni.

Mert tudom, hogy önmagamnak tettem egy ígéretet. Amíg nem vállalok felelősséget, esélyem sincs a felnőtt kisugárzásra. Amikor valaki hitből csinál valamint arra haláláig büszke lesz, erre jöttem rá.

Gyerekkoromban olvastam egy könyvet és az nagyon megragadt: ez pedig a Légy hű magadhoz volt. Én ezt szeretem érezni nap, mint nap.