Egy szép vasárnap délelőtt beleugrik az újdonsült Kertes Ember a játszós ruhájába, hogy elültesse a szomszédtól kapott nőszirom töveket. Veszi az ásót, közben még hezitál, hol lenne jobb helyen az a 4-5 gumó, hogy ne rohadjon el a gyökere, kapjon elég napot, túlzott burjánzás esetén pedig a szomszédhoz hasonlóan könnyen meg tudjon szabadulni a felesleges szaporulattól.

Végre megvan a tökéletes terület, le is böki a Kertes Ember a szép kis ásóját, kezdi forgatni nagy szuszogások közepette a kötött talajt, aztán egyszer csak kifordít a földből egy műfogsort. Aztán pár ásónyommal később egy félbevágott kazettás magnót, néhány antik sörösüveg társaságában. És ahogy fogy a türelme és az ásáshoz szükséges ereje, úgy gyűlik a kertben a szemét: építési törmelék között egy tucat 5,3 forintos kakaós tejes zacskó, egy széttört akvárium, aztán egy komplett tetőnyi hullámpala. Kertes Ember ezzel bepillantást is nyert évezredek hulladékkezelési módszerébe.

Szemétre épült civilizáció

A fenti, hivatalosan csak elképzelt történet egyáltalán nem áll távol a mai magyar valóságtól, ahogy azt egy kerttervezős Facebook-csoport egyik bejegyzéséből megtudtam. A kiinduló poszt alatti kommentfolyamból ugyanis kiderült, hogy egyvalami szinte mindenkinek a kertjében megterem: másnak a szemete.

Bár utóbbiak legalább egy idő után maguktól is eltűnnek. Ugyanez viszont nem mondható el a traktorgumikról, különféle nejlonokról, szigetelő anyagokról, amiket nem csak unokáink, de az ő unokáik is látni fognak, lévén például  egy mezőgazdasági abroncs állítólag 400 év alatt bomlik csak le.

Kanapéhuszár, akarom mondani kukásautós generációnk számára a hulladék ilyenfajta eltűntetése barbár szokásnak tűnhet, pedig pont a vándorló népek letelepedésével és civilizálódásával alakult ki ez a szokás. A szemét-probléma ugyanis az első települések létrejöttével egyidős: a helyben maradó ember pedig helyben maradó szemetet termel, amit viszont kezelni kell. (Már ha nem akarja a helyben maradó ember egész életében a tetemek, ételmaradékok és egyéb, jószagú dolgok bomlási folyamatát helyben maradó orrában érezni.) A szemét elszállítása, elásása vagy elégetése tehát szükségszerű volt. A városok kialakulásával, a lakóházak közötti mezőgazdasági területek leszűkülésével vagy megszűnésével közegészségügyi szempontból is szükségessé vált a szemét elszállítása.

A völgy ugyanis eredetileg áldozati helyszínként funkcionált, itt kapott helyet egy tűzoltár (amin állítólag gyermekáldozatokat mutattak be), később pedig, mint hulladéklerakó szinte folyamatosan füstölgött, égett, így aztán a völgy az örökké égő tisztítótűznek egyfajta földi metaforájává vált.

A Hinnóm-völggyel ellentétben a legtöbb szeméttelepet egy idő után betemették és új helyet kerestek a további hulladéknak. Az ily módon láthatatlanná tett területek aztán sokszor végezték egészen hétköznapi telekként. New York egy része például köztudottan a saját szemetére épült, a város mocskát ugyanis az 1900-as évek közepéig a tengerbe hordták, ami némi föld ráhordása után újabb városrészeknek adott helyet.

De nem kell ilyen messzire mennünk ahhoz, hogy szemétre épült lakótelepet láthassunk.

A mai Kossuth tér a régen találóan Tömőnek nevezett terület helyén áll , mely annak idején egy hatalmas gödör volt, amibe a város hulladékát tömték, amíg tudták. Érdekes viszont azon elgondolkodni, vajon ha az Parlament épülete az Újpesti lakótelephez hasonlóan emberi maradványokra épült volna, hogyan alakul a magyar történelem az épület üzembe helyezése, 1904 után... És ha már a fővárosnál tartunk, nézzük meg gyorsan, mit kezdett a szeméttel a pesti népség.

Kicsi országom, újra meg újra...hasznosít a fiad

Umbrai Laura „ Így szemeteltek Budapesten ” című kötete szerint a fővárosi hulladékkérdés modernkori története nagyjából a XIX. század közepére vezethető vissza. Ekkor még mindenkinek magának kellett megoldani a szemétszállítást, melynek piaci alapú megoldásában valaki végül lehetőséget látott, és jelentkezet is a városházán, hogy egy kisebb területen elkezdené a vállalkozást. A következő évtizedekben a város, mint helyi hatóság, rendre megpályáztatta egy-egy városrész szemétszállítását, és a hozzá tartozó szeméttelepnek a működtetését, kotrását.

Nagyjából 10 évre volt szükség, amíg a Cséry-birodalom kiépülhetett és kialakulhattak a modern hulladékgazdálkodás alapjai. Akkor még leemelhető tartályos lovaskocsikkal szállították a szemetet az Ecseri útra, ahonnan vasúti szerelvények vitték tovább a tartályokat Kispest-Pestszentlőrinc határában lévő szemétfeldolgozó telepre, ahol a hulladék átválogatása, és legtöbbször feldolgozásra való továbbértékesítése. Bizony, a szelektív szemétgyűjtés nem újkeletű találmány. Mivel akkoriban egy háztartás szemete még jobbára csak konyhai hulladékot vagy könnyen bombó papírt tartalmazott, csak az esetleges üveget vagy fémet kellett kiválogatni belőle.

Használata azonban nem volt problémamentes: egyrészt csak bizonyos talajtípusok javítására volt alkalmas, másrészt pedig a magas szállítási költség miatt a vidéki termelőknek jobban megérte a hagyományos istállótrágyát vásárolni. A szeméttárgya-biznisz koporsójába végül a műtrágya ipar ütötte az utolsó szeget.

A japánok ehhez képest egy egészen speciális hulladék hasznosításában jeleskedtek. A sziget termőtalaj szempontból nem volt egy lottó ötös, ennek javítására pedig szó szerint minden szart összeszedtek. A shimogoe, mely szó szerinti fordításban valami olyasmi jelent, hogy „egy személy ülepéből származó trágya”, a régi időkben akkora értéknek számított, hogy törvénybe kellett rögzíteni például azt, egy albérlet esetén ki rendelkezhet az albérlők által termelt talajjavítóval. (És igen, az aranyárban mért végtermék bizony a főbérlőt illette meg, hogy aztán a földművelőknek ő adhassa el.) Egyes családok éves szerződést kötöttek egy adott farmerrel, aki a tápanyagdús áruért nem csak pénzben, de rostban gazdag terménnyel is fizetett nekik.

A békétlenkedő falusiak szegényebbjei így kénytelenek voltak az így megdrágult áru lopására vetemedni, amitől sokakat még a börtönbüntetés se tudott távol tartani. A műtrágyák megjelenése mindenesetre itt is biztosan átrendezte a viszonyokat- ha máshol nem, hát a büntetőtörvénykönyvben. A szemét és a lopás egy másfajta kapcsolata azonban azóta is fellelhető a világ minden pontján, köztük Magyarországon is.

Kinek mi bántja a szemét

A hazai szemétkezelés rendszerváltás utáni helyzete mindig bűzlött valahonnan. Hol kicsiben, hol nagyban ment a környezet-és közpénzkárosítás, mutyizás, havernak átszervezés. Most épp az eddigi kis-és középvállalatokat jó esetben alvállalkozóvá, rossz esetben földönfutóvá tevő MOL-on van a sor, hogy a kukásbirodalom-bekebelezési bizonyítványát magyarázza.

Az ügyben a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) is vizsgálódik. Hogy a lakosság felé ez milyen következményekkel jár majd, azt csak sejteni lehet, mindenesetre a legtöbben közvetett módon, de drágulást prognosztizálnak.

Hogy ez az új rendszer hogyan érinti majd például a lakossági építkezések szemetének kérdését, azt még nem látni. Csak remélni tudjuk, hogy a korábbi gyakorlatra, a földbe ásásra csak egy barbár szokásként emlékszünk majd, és nem csak az elszállítással, de az illegális eltüntetéssel is foglalkozik majd a cég vagy az állam.

De hogy valami vidámabbal zárjuk a témát: a kertünkben történő áskálódás lehet örömteli is,

A cikk elején említett posztban volt két irigylésre méltó találat is: az egyik egy aranyforintokkal teli edény, aminek pár darabját ráadásul nem is a kert tulajdonosa, hanem egy vakond segített a felszínre hozni. (A régészeti szempontból is remek történetre Zdeněk Miler is elégedetten csettintett volna). A másik kincs, amire a csoport egyik tagja bukkant a kerti munkák közepette, 30 liter pálinka volt. Hogy a háború alatti fosztogatók, egy házsártos asszony, vagy esetleg pont egy iddogálós férj elől ásták el az üvegeket, azt nem tudni.

Talán egyszer eljutunk odaáig, hogy csak olyan dolgot ásunk el, ami bárkinek bármikor örömet okoz, ha majd rátalál.