INSPIRÁLÓ
A Rovatból

„Mindig is szerettem csinálni, de ez most megdöbbentett” - Milyen valójában a szex a menopauza után?

Lassan elkezdünk foglalkozni azzal, ami eddig tabunak számított. És ha már a menopauza megér egy-két cikket, vegyük elő azt az oldalát is, amiről a legkevésbé szeretnénk beszélni.

Megosztom
Link másolása

Ha ebben a cikkben nem fogsz arccal és névvel szereplő megszólalókat olvasni, az nem azt jelenti, hogy ők, akik a témáról nyilatkoztak, nem élő emberek. Nem, nem is én találtam ki őket, és nem én adtam a szájukba a mondatokat. Hús-vér nők ők, akik nem szeretnék, ha megbélyegeznék őket, mert hiába léptek be a menopauzába, hiába múltak el valamennyi évesek, még nem érzik magukat elég öregnek ahhoz, hogy leírják őket. Sem a szomszédok, sem a kollégák, sem a szexuális partnereik.

Az, hogy nőként mennyire ki vagyunk szolgáltatva a hormonjainknak, már tizenéves korunk elején, az első menstruációtól kezdve megtapasztaljuk. Először persze örülünk neki, büszkeség, meg ilyesmi, hiszen már mi is nagyok vagyunk - így érezzük legalábbis.

Aztán ahogy hónapról hónapra meggyötör a ciklusunk, kicsit elkezdjük nem szeretni a vele járó macerát.

Sőt, még arról is ábrándozunk, milyen könnyű lenne az élet, ha a menstruációnk egyszer s mindenkorra megszűnne, mekkora szabadságot élhetnénk meg!

Senki, még a saját anyánk sem készít fel azonban arra, hogy mi fog történni, amikor ez a jól-rosszul működő hormonális rendszer valóban leáll.

Vagy csak elkezd akadozni. Szó sincs már akkor felszabadult életről, meg szabadságról.

A legszemérmesebben kezelt része a változó kornak pont az, amit senki nem lát.

Milyen valójában a szex a menopauzában és utána? Ennek jártunk utána.

Evelin 52 éves. Épp a közepén van a változó kornak, és ezt az időszakot arra használja fel, hogy kitalálja magát - újra. Elment egy rajztanfolyamra és festeni kezdett. De néhány kevésbé pozitív mellékhatással is küzd: a menopauzával együtt járó fizikai tüneteken túl

Evelin szexuális étvágya durván lecsökkent, olyannyira, hogy még azt sem kívánja, hogy a párja megérintse.

A menopauza - amely konkrétan akkor áll be, amikor eltelik 12 hónap menstruáció nélkül - jellemzően valahol 40 és 58 éves kor között jelentkezik, az átlagos életkor 51 év. A menopauzához több mint 36 különböző tünet társul. A hormonszint ingadozása hüvelyszárazsághoz, hőhullámokhoz, megereszkedett bőrhöz, súlygyarapodáshoz vezethet, amelyek mind hatással lehetnek a szexuális életedre.

A szakértők szerint szerint a menopauzában lévő nők fele számol be a szexuális vágy elvesztésről vagy alacsony libidóról.

Azonban a nőgyógyászok úgy vélik, hogy a libidó csökkenését nem lehet kizárólag a perimenopauza és a menopauza során bekövetkező hormonális változásoknak tulajdonítani.

Számos pszichoszociális oka lehet annak, hogy valakinek ebben az életkorban miért csökken a libidója. Hogy ne menjünk messzebb, ilyenkor a leggyakoribb a válás, és ugyan nem lehet megmondani, hogy a kihűlő hitvesi ágy miatt válnak-e többen, vagy amiatt lett hideg az ágy, mert egyedül maradtak benne, ez mindenképpen fontos tényező. A házasság romba dőlésén túl stresszt okoz az idős szülők ápolása vagy az üres fészek szindróma (amikor az imádott gyerekek kirepülnek), sokan pénzügyi változásokon is keresztülmennek egy elvesztett munkahely miatt, ami szintén az átlagosnál nagyobb számban sújtja az ötvenes női korosztályt. A krónikus stressz aztán összezavarhatja a hormonszintet, ami alacsony libidóhoz vezethet.

Andrea ötvenéves volt, amikor azt kezdte érezni, hogy nem esik jól a szex, fáj együtt lenni a férjével. Először kis kellemetlenséget érzett csak minden együttlét után, később már a behatolás is fájt - és mivel kevés örömet adott az együttlét amúgy is, elkezdte kerülni ezeket az alkalmakat. Férje reagálhatott volna úgy is, hogy közösen megpróbálnak túljutni a nehézségen, ehelyett keresett egy húsz évvel fiatalabb beosztottat a munkahelyén, és egy év múlva már a válóper is lezajlott. Andrea azóta nem keresi a szexuális kapcsolatot: „Jól esne, ha lenne mellettem valaki, aki figyel rám, akire figyelhetek, akivel megoszthatom az élet örömeit, hiszen a szexen kívül még annyi érdekes és izgalmas dolog van a világban, de amikor arra gondolok, hogy akkor ágyba is kellene bújnom vele, inkább kikapcsolom a társkereső alkalmazást.

Van egyfajta felszabadultság abban, hogy többé nem kell a szexszel foglalkoznom.”

 

Bár a mainstream narratíva régóta úgy ábrázolja a klimaxos nőket, mint a virágkorukon túljutott, aszexuális lényeket, a csökkent libidót nem mindenki tapasztalja meg. Györgyi 63 éves, és az ő esetében a nemi vágy egyáltalán nem csökkent. Amikor 54 évesen belépett a menopauzába, hőhullámokkal és hüvelyi szárazsággal küzdött, de azt mondja „a szex csodálatos lett”.

„Mindig is szerettem a szexet, de ez most megdöbbentett - mondta. - Úgy tűnt, hogy az érzések valami új, csodálatos módon minden héten változtak.

A menopauza előtt a szex nagyjából egyforma volt az évtizedek során, de azután már nem. Amit átéltem, a szexuális élvezet megtízszereződött!”

Lívia, aki most 65 éves, épp a menopauza végén ment férjhez. A hüvelyszárazságot hírből sem ismeri. Eleinte úgy tűnt, hogy minden rendben van a kapcsolatával, sokat utaztak, rengeteg közös élményt szereztek, de néhány év után úgy érezte, hogy már csak házvezető a házasságon belül, mert a férje egyáltalán nem vágyott arra, hogy szexeljenek: „Az ember egy darabig megmagyarázza magának, hogy a másik fáradt ehhez, de egy idő után szembe kellett néznem vele, hogy János bizony idősebb nálam 10 évvel, és ő már nem vágyik a szexre. Ez pech.”

Kitti 33 éves, és súlyos endometrózisa miatt műtétileg idézték elő nála a menopauzát. Amit ő tapasztalt a szexuális élete körül, azok a változások nem erőteljesek:

„Mindig is én voltam a nagyobb szexuális étvágyú, és most úgy érzem, hogy a párom és én azóta jobban illünk egymáshoz - ami őszintén szólva pozitívum.

Bár most már szükségünk van síkosítóra, de nem tapasztaltam változást az orgazmusra való képességemben vagy az orgazmus gyakoriságában.”

Míg a nők nagy része a fizikai és szexuális változásokat már önmagában elviselhetetlennek érzik, más esetben a menopauza a hormonok ingadozása miatt durva hangulatváltozásokhoz vezethet, és egyes esetekben a már meglévő mentális problémák, például a depresszió súlyosbodásához is.

A szakemberek szerint amikor a menopauzán megyünk keresztül, sokszor nem állunk még készen arra, hogy szembenézzünk ezekkel a változásokkal, és úgy érezhetjük, mintha a testünk cserben hagyna bennünket.

„Vezető beosztású és a koromnál jóval fiatalabbnak látszó nő voltam, amikor 51 évesen megszűnt a menstruációm. Kétségbeesetten rohantam orvostól orvosig, hogy csináljanak valamit, de 10 évvel ezelőtt ez a téma gyerekcipőben járt Magyarországon. Nem volt orvos, aki hajlandó lett volna hormonokat felírni nekem, hogy elejét vegyük a változásoknak. Nem akartam elfogadni, hogy ennyi volt az életem aktív és sikeres szakasza - meséli Vali. - Szerencsére a férjem nem kezdett más szemmel nézni rám azután sem, hogy minden klimaxos tünetet produkáltam, amit csak lehet.

Már 35 éve vagyunk együtt, és boldogabb a házaséletünk, mint valaha. A gyerekek kirepültek, és mi itt maradtunk egymásnak. A szex ritkább lett, de jóformán tökéletes.”

 

A testi változásokat megemészteni nem könnyű, pláne, ha nincs mellettünk egy szerető társ. Ráadásul nőként arra vagyunk kondicionálva, hogy minden áron, bármi áron átvészeljük a kellemetlenségeket és a nehéz időszakokat. De ez nem mindenkinek sikerül.

„Az én perimenopauzális depresszióm 42 éves koromban kezdődött - mondja Alíz. - Egyre haszontalanabbnak éreztem magam, ami a férjemre is hatással volt. 46 éves koromban már nagyon rossz volt otthon a helyzet.”

Magyarországon, pláne vidéken nagyon kevés olyan szakember van, aki kifejezetten a menopauzára szakosodott, a szülész-nőgyógyászok nagy része a szülésre helyezi a hangsúlyt, nem a termékeny kor végére. Nem csoda, hogy hiába járt orvostól orvosig, és próbált ki minden létező gyógymódot, amit csak talált (amiből itthon igen csak kevés van), Valihoz hasonlóan Alíznak is csak az idő hozott megkönnyebbülést.

10 év kellett hozzá, hogy túljusson a klimax legrosszabb részén, azt mondja, „utána funkcionálisabbá" vált.

Elkezdte újjáépíteni a szerelmi életét a férjével - aki egy időre ugyan elköltözött, de végül otthagyta a szeretőjét és visszatért a közös otthonba.

Mindez azt jelenti, hogy nincs olyan, hogy „normális szex” a menopauza után. A libidó teljesen megszűnhet vagy tízszeresére nőhet, vagy maradhat nagyjából ugyanolyan szinten, mint volt előtte. Annak viszont rengeteg módja van (persze ha ott van, vagy kitart mellettünk a társunk), hogy az intimitást megéljük és megőrizzük, függetlenül attól, hogy a testünk min megy épp keresztül.

Legyen bármilyen kellemetlen, beszéljünk a párunkkal arról, amin épp keresztülmegyünk, akár fizikai akár egyéb dolgokról van szó.

A szakértők azt tanácsolják, hogy próbálj meg másként gondolni a szexre, mint korábban. Kicsit tágabb határokat húzz köré.

A klimax után talán a szex már nem foglalja magában a behatolást. De vannak más intim aktusok, amikkel élhettek. Ilyen az ölelés, a csók, az érzéki simogatás, és még egy csomó minden, ami nektek örömet okoz.

Igen, a hüvelyszárazság olyan probléma, amin nem tudsz egyszerűen túllépni. Kérhetsz az orvosodtól olyan hüvelykrémet, ami valamennyi ösztrogént tartalmaz, az adhat némi megkönnyebbülést. És ne felejtsd el, a dokik szerint nincs olyan, hogy túl sok síkosító. Keress olyat, amiben E-vitamin, hialuronsav vagy akár kókuszolaj van. A legtöbb, amit magadért megtehetsz, hogy öntudatos leszel. Te ismered legjobban a tested. Vedd észre a fizikai változásokat és a mentális változást is. Figyeld meg, hogyan érzed magad miattuk, és ha nehezen is birkózol meg velük, ne ítéld el magad, tudd, hogy az életednek ez a szakasza teljesen normális.

Bár nehéz lehet segítséget kérni, hasznos, ha a perimenopauza korai szakaszában proaktív leszel, és keresel olyan csoportot, akiknek a segítségére számíthatsz. Vannak ilyen zárt facebook csoportok is, támogató közösséggel.

Gondold végig, kik azok az emberek, akiknek bármikor írhatsz, ha szükséged van rá?

Kik azok a barátok és családtagok, akik a legjobban ismernek, és kérd meg őket, segítsenek, amikor úgy tűnik, nem tudsz magadért kiállni.

Ígérd meg, hogy cserébe te is ott leszel nekik, ha szükségük lesz rád.

És ami a legfontosabb: higgy magadban. Bár a menopauza elkerülhetetlenül behozza az életedbe a kellemetlenségeket és a fájdalmat, nem kell csendben tűrnöd a változó test következményeit. Ha a tüneteid bedurvulnak, ne hagyd, hogy bárki azt mondja neked, hogy tűrj némán tovább.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Boszorkányos erdőjárók - az etnobotanikusok már a spájzban vannak!
Két nő, aki szó szerint habzsolja a természetet: Mo Wilde egy éven keresztül a vadonból táplákozott, Dénes Andrea pedig a magyar olvasóknak csinál kedvet szezonális receptjeivel az erdők kóstolásához.

Megosztom
Link másolása

Ha ő annyit nyom, mint egy kacsa, akkor boszorkány! - vallják a Gyaloggalopp középkori szereplői.

Ha ő egy éven át csak vadon termő dolgokat eszik, akkor boszorkány! - gondolhatják a mai kor kétkedői, ha eléjük kerül a skót etnobotanikus, Mo Wilde munkásságának egyik szenzációhajhásznak tűnő eleme.

Pedig Monica – és a többi etnobotanikus vagy etnobiológus szakember - tevékenységének egyetlen ördöngös része a kitartás, minden más eleme vegytiszta tudomány, amelynek hasznos információit mi magunk is hasznosíthatjuk.

Tünkány vagy boszordér az etnobotanikus?

Lázár Ervin Bab Berci kalandjai című könyvében van egy rövid történet arról, hogy a főszereplőnek egyszer csak megjelenik egy tündérnek tetsző alak, aki Bab Berci állandóan savanyú kedvére megoldást kínál neki egy szelence képében, majd szó nélkül eltűnik.

Bab Berci végül addig latolgatja az ismeretlen szándékait- jó tündér volt-e vagy boszorkány, esetleg a kettő keverékeként tünkány vagy boszordér- hogy biztos megoldásként a még mindig zárt szelencét a tóba hajítja.

Valahogy így van az emberiség is a számára ismeretlen tudással, például az erdők-mezők által nyújtott segítséggel: a bizonytalanság miatt sokszor jobbnak látja eldobni, hiába származhat belőle akár haszna is.

Amit pedig eldobnak, az sokszor örökre megsemmisül.

Ennek a tudásnak a megőrzését, újraélesztését és mélyítését végzik az etnobotanikusok, etnobiológusok.

Ők azok a szakemberek, akik a növények és az emberek közötti kapcsolatot a különböző kultúrák és közösségek kontextusában tanulmányozzák.

Az etnobotanika tudományága az emberek hagyományos növényismeretét, a növények használatát, valamint azok kulturális és vallási jelentőségét vizsgálja. Az etnobotanikusok azt kutatják, hogyan használták és használják az emberek növényeket a táplálkozáson túl gyógyászatra, rituális célokra, ruházat és építőanyagok készítésére, valamint egyéb mindennapi tevékenységekhez.

Munkájuk során végeznek néprajzi kutatásokat, azonosítanak és feljegyeznek az adott térségre jellemző növényfajokat, tanulmányozzák például a tájban élt vagy élő emberek gyógynövény felhasználási szokásait. Eredményeik nem csak történeti fontossággal bírnak, hanem a mai kor természetvédelméhez is hozzájárulnak, az általuk felhalmozott tudást pedig más tudományágak- orvostudomány, mezőgazdaság- is használni tudják.

Az etnobotanika célja tehát nemcsak a növények tanulmányozása, hanem annak megértése is, hogyan járulnak hozzá ezek a növények az emberi kultúrák fennmaradásához és fejlődéséhez.

Mo Wilde, a skót vadonevő

„Lélegzetvisszafojtva vártuk az esőt, aztán egy nap mennydörgés hallatszott a horizonton, és hirtelen több ezer kis csíra bújt elő a földből. Tudták, hogy az eső már csak pár óra távolságra van tőlük. Elképesztő”.

Monica Wilde gyerekkori élménye nem a zord éghajlatáról híres Skóciában, hanem Kenyában történt. A kislány hat éves volt, amikor kiköltöztek Nairobiba, ahol a családfő a legfőbb ügyész tanácsadójaként dolgozott. A kis Mo reggelente kimászott az alagsori WC ablakán, és amíg a ház népe (köztük négy kisebb testvére) aludt, ő felfedezőutakra ment. A helyi kikuyu törzs tagjai ismertették meg először a vadnövényekkel, miközben segített nekik a gyűjtögetésben, és

hamar megtanulta például, melyik növény levelét kell a kirándulásai alatt szerzett csípésekre vagy sebekre raknia ahhoz, hogy ne kelljen hazamennie ragtapaszért, és folytathassa a kalandot.

Később hazaküldték Angilába bentlakásos iskolába, ahonnan egyik nagynénjéhez ment a szünetekben. Vele is sokat járta a környéket, festőnövényeket gyűjtöttek, így Mo megismerte az ottani növényvilág hasznos tagjait is.

Felnőttként sem maradt egy helyben sokáig:

„Az 1980-as évek elején díszlettervező voltam a londoni Royal National Theatre-nél, mielőtt kivándoroltam Nyugat-Indiába, hogy a tengerparton pólókat szitanyomjak! 1995-ben visszatértem az Egyesült Királyságba, ahol a márkaépítés, a vállalati kommunikáció és a marketing területén dolgoztam,

feltaláltam a színes lángú születésnapi tortagyertyákat,

 és az élettapasztalatomat az ajándékiparban operatív igazgatóként szerzett tapasztalataimmal egészítettem ki. Három gyermeket egyedül nevelő szülőként kész voltam bármihez hozzányúlni.”

- írja honlapján.

Később az egyik legpatinásabb, 160 éve működő gyógynövényes termékeket és étrendkiegészítőket gyártó céghez, a Napiers vezetőségébe került, ahol végre kiteljesedhetett a vad növények iránti szeretete, 50 évesen pedig mesterdiplomát szerzett gyógynövény-gyógyászatból.

2022-ben Mo egy éven át kizárólag a természetből származó élelmiszereken élt. Ennek az évnek a tapasztalatait a "The Wilderness Cure" (A vadon gyógymódja) című könyvében osztotta meg, mely egyfajta napló és útmutató, amely bemutatja,

hogyan élte túl ezt az évet a Skót Felföldön, kizárólag vadon gyűjtött növényeket, gombákat, halakat, húsokat fogyasztva.

A könyv központi témája a fenntarthatóság, az önellátás, valamint az ember és a természet közötti kapcsolat újjáélesztése. Wilde emellett megosztja tapasztalatait és véleményét az étkezési szokásokról, kritikával illeti az élelmiszeripart, de leginkább arra ösztönzi az olvasót, hogy fedezze fel a természetben rejlő elfeledett vagy sosem ismert (l)ehetőségeket.

Néhány receptjét a honlapján is megtaláljuk: elleshetjük tőle a lóheréből készült ropogós kenyérféleség vagy Skóciában ananászgyomnak nevezett vadon növő kamilla fajtából, a Matricaria discoidea-ból készült zselé elkészítésének titkát.

Fogásaiból egyik évben egy komplett Burns Night ünnepére menü is készült, melyben olyan érdekességeket kóstolhattak a vendégek, mint a vadgombapástétom hínáros zabkeksszel, a fácánkakas-moszat-póréhagyma leves, a legismertebb skót ételnek- és egyben mitikus lénynek- számító haggis szarvasból készült változata, vagy a kökényes pohárkrém.

Mo 2023-ban az Association of Foragers nevű szervezettel közösen kísérletet hirdetett:

nem egy év, hanem csak 1 vagy 3 hónapos vad-diétára hívta a bátor jelentkezőket, akiknek az egészségügyi állapotának - leginkább a mikrobiomjának - változását szerették volna dokumentálni.

A Wildbiome 1 projekt jelenleg is feldolgozás alatt áll, egy másik pedig 2025 áprilisában indul majd, hogy tovább bővítsék az adatbázist.

A vadon termő alapanyagok iránt érdeklődők számára szerencsére nem csak külhoni útmutatók állnak rendelkezésre: a közösségi médiában régóta jelen lévő etnobotanikával is foglalkozó Andrea abból főz, süt és tanít, ami az itthoni vadonban található.

Dénes Andrea, a sárközi vadonevő

Ma még talán kevés polgármester fejében verne gyökeret az a gondolat, hogy a rá bízott köztereket az ehető növények miatt tartsa a lehető legtisztábban.

Dénes Andrea, a pécsi Janus Pannonius Múzeum természettudományi részlegének főmúzeológusa szerint azonban az idő és a klímaváltozás okozta kihívások bizony efelé terelik a vezetőket is.

Most még illúziónak tűnik, de talán egyszer eljön az az idő is, amikor szempont lesz egy falu egy város tisztaságát azért óvni, mert

táplálékot jelent egy parkban a tyúkhúr vagy a porcsin, és a patakpart tisztaságát meg azért, mert fontos gyógy- és főzeléknövény az ott élő csalán vagy podagrafű.

- nyilatkozta még 2015-ben.

Andrea botanikusként biztonsággal merült el a vadon termő, ehető növények világában, és ugyan kutatóként sokkal tudományosabb szinten foglalkozik az etnobotanikával, Erdőkóstoló néven futó blogját és az ehhez kapcsolódó social media felületeket a laikusok is könnyen és élvezettel bújhatják.

A szezonalitást szem előtt tartva vezeti az olvasók kezét és szemét a hazai erdők és mezők kínálta növények között, konkrét receptek segítségével mutatva be a helyes felismerés, etikus gyűjtés és otthoni felhasználás fortélyait.

A most kezdődő őszi időszakban érdemes kipróbálni a kökényes habos pitét, ha újra esősre fordul az idő, és ismét kihajtanak a tavaszi levélzöldségek, az egyszerűen elkészíthető  kányazsombor pestot, vagy ha már ráfordultunk az igazi kuckózós, teázós szezonra, a fenyőtűvel készült mázas kekszeket.

Amire viszont minden finomság elkészítése előtt figyeljünk oda, az a gyűjtés helyének tisztelete és védelme.

Etikus természetjáróként csak olyan növényt szedjünk, amit egészen biztosan ismerünk, és csak annyit, amennyi az adott csoportosulást nem veszélyezteti, és magunk után ne hagyjunk se zoknit, se kőrakást, se keresztet.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Afréka, a missziós orvos: „Sajnos nemrég az egyik ösztöndíjasunk, egy fiatal lány éhen halt”
Az Afréka Alapítvány eddig több tízezer afrikai ember életében hozott pozitív változást. Egy különleges történet következik Dr. Fodor Réka missziós útjairól, kitartásról és a szüntelen tenniakarásról.

Megosztom
Link másolása

Él egy magyar orvos, aki Afrikában épít kórházat. Dr. Fodor Réka, vagy ahogy sokan emlegetik, Afréka egyszerre két országban áll helyt, Magyarországon háziorvosként, egyetemi oktatóként és családanyaként, és Nigériában missziós orvosként. Megszámlálhatatlan afrikai beteget mentett meg, de nemcsak a malária elleni küzdelemeben segíti a helyieket, egy szegény afrikai faluban kórházat épít, és a közreműködésével nővéreket képeznek a mélyszegénység közepén, miközben gyerekek ezreinek biztosít oktatási és étkezési lehetőséget. Az is kiderül beszélgetésünkből, hogy sokszor az alapítvány által nyújtott napi egy étkezés jelenti szó szerint az életet azok közt a körülmények közt.

- Miért és mikor döntöttél úgy, hogy Afrikába mész gyógyítani?

- 12 évesen olvastam Albert Schweitzerről, aki európai orvosként Afrikába ment, hogy kórházat alapítson és segítsen a helyi embereknek. Több sem kellett, elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor én is missziós orvos leszek, ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre, ezért tanultam annyit. Majd megismerkedtem a férjemmel, Greguss Sándorral, született két lányunk, Anna és Kinga, de a gyerekkori álom ott lebegett a szemem előtt, egész addig, míg megláttam egy felhívást, amelyben missziós orvosokat kerestek Afrikába. Azonnal jelentkeztem, és hamarosan elindultam az első utamra, hazatérve pedig elmeséltem a férjemnek, hogy mit láttam, hogy mennyi szenvedő, beteg, szegény ember él ezen a területen. Nem volt kérdés, hogy segíteni fogunk nekik, végül 2017-ben megalapítottuk az Afréka Alapítványt a férjemmel, akit tavaly augusztusban veszítettünk el.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt?

- A férjem az ALS nevű gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, hónapok alatt teljesen lebénult. Nagyon nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára.

Annyira megrázott, hogy nem voltam képes elmenni egy újabb afrikai misszióra, ezért két hetet töltöttem az egyik kolostorban, hogy megerősödjek.

Innen folytattam az alapítvány munkáját, közben rá kellett jönnöm, hogy Sándor munkája mostantól az én feladatom lesz. A férjem fogta össze az Afréka kommunikációját, oktatási programját és az adománygyűjtést. Most, hogy ő a mennyben van, minden reggel hajnali 3-5 óra között e-maileket írok, kapcsolatot tartok a támogatókkal és promóciós anyagokat készítek. Ez nagyon fontos része a munkánknak, hiszen az adományok nélkül nem tudnánk fenntartani az iskolákat és a kórházat.

Dr. Fodor Réka a missziós utak alatt naponta 12 órát dolgozik (Fotó: Afréka Alapívány)

- Miből áll pontosan az afrikai misszió?

- A kórház építése mellett jelenleg öt iskolát működtetünk Nigériában. Az iskolákban több ezer diák tanul, ebből 181 Afréka ösztöndíjas, akiknek az oktatás mellett napi egy étkezést is biztosítunk. Az oktatási programoknak köszönhetően sok gyerek először kap lehetőséget arra, hogy iskolába járjon. Emellett évek óta segítjük a helyi nővérképző diákjait, akik egészségügyi szakmát tanulhatnak, így még nagyobb eséllyel tudnak majd elhelyezkedni a munkaerőpiacon. De ez nem volt mindig így, kilenc évvel ezelőtt még nem beszélhettem volna iskolákról, kórházról. Eleinte valóban csak gyógyítottam, főleg maláriás betegeknek segítettem. Ahogy egyre több missziós útra vállalkoztam, egyre többet akartam tenni az emberekért. Az afrikaiak mindig nagyon hálásak voltak, amikor meggyógyítottam egy beteget, megtapsoltak engem, de én úgy éreztem, hogy ez kevés, ezért úgy döntöttem, hogy az oktatást is segíteni fogom. Ez mostanra sikerült, de mindent a támogatóinknak köszönhetek. Az alapítványnak köszönhetően

évente több ezer maláriás beteget látok el, az évek során több tízezer ember életét tudtam megmenteni.

A malária nagyon súlyos probléma Afrikában, és fontos, hogy minél többen hozzáférjenek a megfelelő orvosi ellátáshoz, de tudom, hogy ez nem elég a mélyszegénység felszámolására. Ha csak a betegeket kezeljük, azzal nem oldjuk meg a probléma gyökerét. Az évek során felismertem, hogy az oktatás ugyanolyan fontos, mint az orvoslás, ha nem fontosabb, hiszen hosszú távon ez ad lehetőséget az embereknek, hogy kitörjenek a szegénységből, ezért kezdtünk iskolákat építeni, és ezért hoztuk létre az ösztöndíjprogramot is, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekeknek legyen jövőjük. Tehát már nem csak a jelen problémáit orvosoljuk, hanem a jövőért is dolgozunk. Ennek érdekében évente körülbelül több missziós utat vezetek, amelyek átlagosan három hétig tartanak.

- Hol vannak közben a lányaid?

- Ameddig élt a férjem, ő volt a lányokkal, de most, hogy Anna felnőtt, elképesztő felelősséggel segít a kisebbik testvérének, így Kinga sincs egyedül. De a legutóbbi missziós utamról azért kellett előbb hazajönnöm, hogy Anna elinduljon az El Caminón.

Évről évre több nélkülöző gyermeknek ad reményt (Fotó: Afréka Alapívány)

- Mesélnél erről a misszióról?

- Nyár elején volt, és ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre távol voltam a családomtól a férjem halála óta. A misszió során mind a 181 ösztöndíjas diákunkat megtudtam látogatni, fontos számomra, hogy személyesen is találkozzak velük, és lássam, hogyan haladnak a tanulmányaikban.

Ezentúl minden egyes ösztöndíjashoz el fogok látogatni, ugyanis sajnos nemrég az egyik ösztöndíjasunk, egy fiatal lány éhen halt.

Mint kiderült, az iskolák zárva voltak a húsvéti szünet alatt, ami ott több, mint két hétig tart, és a családja nem tudott naponta egyszer sem enni adni neki. Nagyon megrázott az eset, úgy éreztem, hogy kudarcot vallottunk. De nem adom fel, épp elég borzasztó helyzetet láttam az elmúlt kilenc évben ahhoz, hogy most még nagyobb erővel dolgozzak az afrikai szegényekért.

- Sokan már rég feladták volna.

- Ez egy folyamatos küzdelem, de hiszem, hogy a segítség valódi változást hoz az emberek életébe. Amikor látom a gyerekek arcán a reményt és a hálát, új erőre kapok. De nem titok, hogy rengeteg nehézséggel találkoztunk, a finanszírozási problémáktól kezdve a logisztikai kihívásokig. Az egyik legnagyobb próbatétel mindig az, hogy elegendő forrást biztosítsunk az iskolák és a kórház működéséhez, miközben

nehezítik a munkánkat az áramszünetek, a közbiztonság teljes hiánya vagy a katasztrofális közlekedés.

Afrikában mostanra sok barátot szereztem, köztük vannak papok és apácák, nélkülük nem menne. Ők segítenek az elejétől fogva, ha kell, akkor ételt készítenek, hogy bírjam a tizenkét órás munkát, vagy egyszerűen segítenek megérteni a helyi viszonyokat, amelyek egy európai ember számára felfoghatatlanok. Nem tudjuk elképzelni, hogyan élnek itt az emberek, és ez mellett nem mehetünk el tétlenül!

A hosszú távú célunk, hogy önfenntartó rendszereket hozzunk létre. Szeretnénk, ha az iskolák és a kórházak hosszú távon is működőképesek lennének, még akkor is, ha mi éppen nem tudunk jelen lenni, ehhez pedig elengedhetetlen az oktatás és a helyi szakemberek képzése. Büszke vagyok rá, hogy már húsz fő felett van azoknak a fiataloknak a száma, akik ma diplomás ápolók a mi támogatásunkkal.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Kapi Levente: ,,Az anyasebekből ered az, hogy önbizalomhiánytól szenvedek”
A tiktokker, a szocialista mama, a modell és a festő. Kapi Levente mindegyik szerepében otthonosan mozog. Az alig 25 éves híresség életét sok nehézség formálta, amiben megtanulta hogyan legyen önmaga. Az érzékeny lelkű külső azonban egy nagyon tudatos, határozott férfit takar. Őszintén mesél életéről, érzéseiről és elképzeléseiről.

Megosztom
Link másolása

A szocialista nagymama szerepébe bújva lett pillanatok alatt népszerű Levente. Ezerarcú embernek tartja magát, aki szeret szélsőséges szerepeket is kipróbálni.

- Honnan vetted a szereplőt, a karaktert?

- Gyerekként nagyon sok időt töltöttem mind a két mamámmal, de főleg az apai ágon lévő nagyanyám adott mintát a karakterhez, aki mondjuk úgy, beleragadt a szocialista stílusba, de minden téren. Nem csak az öltözködésében, az autentikus pongyolával, hanem a gondolkodásában, szokásaiban, megnyilvánulásaiban: igazából gyerekkorom óta kísért engem ez a stílus – mondja nevetve. A szocialista mama sztorijait a nézőim is nagyon élvezik. Egy baráti társasággal színdarabot is készítettünk a nagymama aranylakodalmáról. Párszor előadtunk, elég nagy sikere volt.

- A folyosón pletykáló öregasszonyok megdöbbentően hitelesek. A témákat hogyan találod ki?

- Már gyerekként is nagyon érzékeny voltam, most is képes vagyok magamra venni dolgokat. Szerintem azt ventilálom ki valahogy ezekben a jelenetekben, amiket így vagy úgy átéltem, láttam, hallottam. Számomra ez volt a legkézenfekvőbb kifejezési eszköz.

A hétköznapi, kellemetlen helyzetekből szoktam a szituációkat kialakítani, továbbgondolni, amiket megfigyeltem.

A paródián túlmutathatnak a videóim, ez egy szövevényesebb jelenség. Sokan ráismernek a mamájukra ezekben a vicces történetekben, mert hasonló élményeik vannak.

- Mit szól ehhez a nagymamád, amikor nézi a klippedet?

- A modernebb nagymamám figyeli a social média eseményeket, nevet rajtuk, ő értékeli. A másik, a vaskalaposabb nemcsak azt nem érti, hogy lehet ezzel pénzt keresni, hanem, hogy hogyan jut ez el az emberekhez. Egyszer hallotta félfüllel, amikor apuék néztek, és megjegyezte, hogy ez a két mondat pont olyan, mint amit ő szokott mondani – na és akkor mosolyogva mondtuk neki: Mama az egész olyan, mint te.

@leventekapi♬ eredeti hang - Kapi Levente

- Nem tudja, hogy ő inspirál téged?

- Tettem már célzást rá, de nem szereti, ugyan nem sértődik meg rajta, nem veszi magára. Nyilván a gyerekkoromban átélt dolgaim vittek errefelé. Minden közeli hozzátartozómat azonban távol tartok ettől a szereplésemtől. Ezt tudatosan én vállaltam, mert tudom, hogy ennek néha vannak kellemetlen pillanatai is. Éppen ezért kihagyom őket ebből.

- Felmerül a kérdés, hogy ehhez a hozzáálláshoz mi vezetett? Sok mindenen mentél át?

- Anyukámmal volt egy elég komoly gyerekkori traumám. Mára már valamennyire sikerült értelmet találnom és válaszokat a dolgokban.

Az anyasebekből ered az, hogy önbizalomhiánytól szenvedek. Nagyon fiatalon sokszor egyedül kellett megoldanom mindent.

Nyilván ez sikerült is, de a környezetem világít rá, hogy nem szerencsés, hogy visszacsatolást várok. Néha annyira apró dolgokban nyilvánul ez meg, nem is gondolná az ember. Az önismereti utamnak arra a szakaszára léptem, ahol több tudásra lesz szükségem. Tök jól feldolgoztam a dolgokat, kiegyensúlyozott életet élek, viszont vannak elakadásaim. Sokszor belefutok abba, hogy a sikereimmel triggerelek másokat. Ennek is próbáltam a jó oldalát nézni. Azért sikerült kitűnnöm, mert megléptem dolgokat, amiket mások nem mernek.

- Ezek szerint a modellkedésbe is csak úgy beleugrottál?

- Az egy érdekes történtet. A menedzserem tavaly nyáron azt kérdezte, hogy van-e valamilyen dolog, ami egy álmom, vagy a határán van annak hogy szinte lehetetlen? Mondtam neki, hogy a Fashion Week-en szeretnék megjelenni. Mint néző? – kérdezte. Hát nem, mondtam, mint szereplő. Feladtam neki a leckét, mert nincs modell múltam, és senki sem ismert a szakmában. Mégis összejött, nyitottak voltak rám. Ez egy olyan visszaigazolást adott, ami nyilván a külsőségekről szól, de nekem nagyon sokat segített az önbizalmam terén. Ebben is egy lehetőséget láttam, amit szeretek csinálni.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Levente Kapi (@leventekapi) által megosztott bejegyzés

- Extrém fotók is készülnek rólad, modellként teljesülnek a vágyaidat?

- Szeretek polgárpukkasztó is lenni, a meghökkentés a célom, amikor azt gondolják,

már így is elég extrém valamiben. Ezt még tovább, a csalódás határig is eltolom. Nem szeretem ha beskatulyáznak valamilyen szerepben.

Sok arcom van amivel tudok azonosulni. Nyilván ha nem lennék önazonos, akkor leugrana rólam az egész és nem lennének jók a képek sem. Szerintem naiv vagyok, és szeretek annak is tűnni. Megtanultam azt, hogy jobb, amikor azt hiszik te vagy a bohóc, közben a tiéd a cirkusz.

- Én magam egy vászon vagyok és szeretem átalakítani magam, szerepekbe bújni, extrém dolgokat kipróbálni. A ruha mögé bekerülve valaki mássá lehet válni, nagyon szeretem az önkifejezésnek ezt az eszközét.

Képes vagyok belefolyni bizonyos szerepekbe, beletöltődöm és önmagammá válva ki is tudok belőle jönni.

Ez a művészvilág felé is egy út, a játék, az önkifejezés, és én egy művészlélek vagyok. Szerintem minden embernek számos képessége, adománya van az élettől. Ezeket nem felfedezni, nem kipróbálni vagy használni nagy pazarlás. Kicsit csalódott vagyok az emberiségben, már nem szeretnék megmenteni senkit. Rájöttem, hogy magamat kell érvényesítenem.

- Miért ábrándultál ki az emberekből?

- Kezdetben azért, mert azt láttam, hogy nincs fejlődni akarás, és nagyon fiatal fejjel meg akartam változtatni az embereket. Nyilván rájöttem, hogy ez lehetetlen. Viszont ami számomra a teljes kiábrándulást hozta el, az a tolerancia hiánya. Nem csak élni nem hagyni a másikat, de kvázi még meg is ítélni, ez számomra elfogadhatatlan. A kritizálás sokáig megviselt, rosszul esett.

Nekem, ha nem tetszik valami, nem fektetek bele energiát, nem ott van a fókuszom.

A kritikák sokszor megalázni vagy eltaposni akarnak, de nekem megadták azt a löketet, hogy ne befolyásolják azt, amit csinálok. Az alkotói szabadságom a legfontosabb számomra.

Nagyon sok embert zavar, hogy ilyen fiatalon hírnevet szereztem, és ezt próbálják megkérdőjelezni.

Ezt érzékelem, mert sokszor olyan dolgokba is belekötnek, ami nem rajtam múlik. Nyilván nem én döntöm el, hogy ki lesz híres.

- Híresnek érzed magad?

- Korábban próbáltam ezt nem felvállalni vagy kimondani. Aztán bátrabb lettem és ma már ki mondom azt, ami van. Magyar viszonylatban azt gondolom igen, ismert vagyok, azzá váltam, nyilván nem Hollywoodhoz képest, de megállítanak az utcán, felismernek amerre járok.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Levente Kapi (@leventekapi) által megosztott bejegyzés

- Hogyan érkezett meg az életedbe a festészet?

- Mind a két nagymamám amatőr festőművész, az egyikük rajztanár. Amikor nem tudtam eldönteni, hogy hova jelentkezzek középiskolába, akkor ő mutatott pár rajzot, és azt mondtam: ezt akarom csinálni. Fél év alatt kellett felkészülnöm, de felvettek az ország első számú művészeti gimnáziumába. Festő akartam lenni, de aztán sajnos 16 éves koromban, megint jött egy elég nehéz időszak az életemben. Akkor elköltöztem anyukám anyjához. A nehéz anyagi körülményeink miatt átmentem estire. Pénzt kellett keresnem, ezzel segítettem neki, hogy meg tudjunk élni. Érettségi után a festői álmom félbeszakadt. Mostanság érzem újra, hogy miért ne valósíthatnám meg ezt az álmomat is?

Eldöntöttem, hogy újra a vászon elé ülök. Van egy markáns inspirációm, egy vízióm.

Analógiát tudtam vonni a belső folyamataim és a társadalom működése, történései között. Egyáltalán nem lesz vicces, vagy vidám, szöges ellentéte lesz a TikTokomnak. Egy elgondolkodtató anyag készül, nagyon várom, hogy megvalósuljon. Tehát újra festek és januárra tervezem ezt a kiállítást.

- Milyen stílusban festesz?

- Kezdetben fotorealisztikus voltam, mostanában meglepő módon az absztrakt stílust választottam. Képi világát tekintve, kicsit melankólikusabb, komorabb, mert ezt az oldalamat így tudom megélni.

A színekben nyilvánul meg, és a kedvenc témáim a magány, és a sivárság.

Szerintem ebből is lehet töltekezni, kicsit olyan, mint amikor a tűzzel játszik valaki. Amíg nem égeti meg magát, addig van benne egy kis izgalom. Hajlamos vagyok benne ragadni ebbe az érzésben, amikor hosszabb ideig dolgozom egy képen. Nyilván ilyenkor úgy is élem az életem, olyan zenéket hallgatok. Remeteként beülök a faodvába, alkotok, töltekezem és nem tudom mi történik kint.

- Sokszor a nevettetők, nagyon is komoly, határozott emberek, benned is meg van ez a kettősség?

- Igen, én is ilyen vagyok. Az emberek egy képet alkotnak rólam abból amit látnak, és ez az elvárásuk is velem kapcsolatban. Gyakran megkapom, hogy csalódtak bennem, mert nem illek bele az általuk elképzelt szerepbe. Sokszor érzem azt, hogy azt várják el tőlem, hogy folyton hülyéskedjek. Pedig van egy komoly oldalam is, ami szintén én vagyok. Szeretek elmélyedni egy szellemi eszmecserében, ez nagyon fontos számomra.

- Mi a sikered esszenciája?

- A nehézségek és a hátrányok sokat segítettek a mai önmagammá lennem, hiszen én a mínusz tizedikről kezdtem. Amikor beindult a TikTok, sokan figyelmeztettek, hogy maradjak ember. Nekem ezzel soha nem volt külön feladatom, mert én nagyon megbecsülök minden apró dolgot és tudom az emberi értékeket, mint olyant. Van egy nagyon jó viszonyítási alapom, és azt is tudom, hogy nem az én történetem a legnehezebb a világon. De nem véletlenül kaptam, és ebből szeretném kihozni a legtöbbet.

Egy szabad áramlatban élek, ami nekem nagyon fontos, hogy tiszta maradjon. Szabadnak születtem: semmit sem bánok az életemben, bár pár dolgot elrontottam.

Azt gondolom, hogy egy ezer arcú ember vagyok, de van gerincem, ami megingathatatlan. Fiatalon megtaláltam, hogy hova tartozom, és ha bármikor akadályba ütközöm, tudom, hogy ki vagyok és honnan tudok töltekezni.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Gianni Annoni: „Amikor azt mondja valaki, hogy milyen unalmas az élet, akkor van minden rendben!”
Az alábbiakban egy szokatlanul őszinte és elgondolkodó beszélgetés következik.

Megosztom
Link másolása

Gianni szeret elmerülni egy-egy beszélgetésben, szerinte ezek az interjúk lehetőséget adnak az igazi eszmecserére. Olaszországi nyaralásuk után sikerült beszélgetnünk, nem volt egyszerű egy nyugodt órát találni ehhez, hiszen a vendéglátásban soha nincs megállás.

- Milyen volt a nyaralás Olaszországban? Itthon vagy otthon vagy?

- Ilyenkor hazamegyek, ez az érzésem. A szűk családban csak kilencen vagyunk és mindenki eljött. A mi nyaralásunkban is minden a gyerekekről szólt, együtt mentünk mindenhová, figyelni kellett az időbeosztásra, mert aludnia kellett az egyiknek, ennie a másiknak.

Későn lettünk szülők Zitával, ez nekünk egy ajándék, ezért mindenféleképpen megpróbáljuk teljesen megélni minden pillanatát.

Szerintem amikor unalmassá válik egy vakáció két gyerek mellett, az jelenti azt, hogy nagyon jól sikerült. A gyerekeknek kell az állandóság, a mindennapos rutin, amiben feltalálják magukat, örülnek, játszanak, felfedeznek. Amikor azt mondja valaki, hogy milyen unalmas az élet, akkor van minden rendben, nem kell fölbolygatni, mert az élet majd magát bolygatja föl úgyis. Milyen érdekes, hogy mindenki az unalmat utálja, miközben az egy nagyon jó jel.

Általában, amikor az emberek felpiszkálják, hogy most már elég volt ebből az unalomból, történjen már valami, na akkor csinálnak valami hülyeséget!

- Teljesen átlagos családként élitek az élet?

- Nagyon hiszek a család hagyományaiban, és ez teljesen jó a gyerekeknek is. Kell nekik ez a stabilitás az első pár évükben, amikor tulajdonképpen megszokják, hogy a szülők ott vannak, elérhetőek. A családi érték nem egy divathóbort.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Gianni Annoni (@gianniannoni) által megosztott bejegyzés

A szüleim is itt élnek Magyarországon, mert nekik, mint nagyszülőknek fontos, hogy a gyerekekkel lehessenek ebben az életszakaszban. Az unokáik az életük gyümölcsei, a nyugdíjas éveiknek ez a következő szintlépése. Azt akarták, hogy az unokákkal meg tudják élni mindazt, amit lehet, mert anno velünk kevesebbet tudtak lenni. Most mi élünk így szülőként, most mi dolgozunk, elfoglaltak vagyunk.

A szüleimnek ez egy szívből jövő döntés volt, ezért végleg átköltöztek Magyarországra.

Itt ragadtak, mert úgy gondolták, hogy az a legjobb, ha együtt van a család. Nagyon fontos, hogy a családi energia áramolhasson, hiszen a gyerekek is ebből töltekeznek.

Azt gondolom, hogy fehér holló vagyok, mert a családi értéket képviselem, ami a mai világba kevésbé illik bele. Büszke vagyok erre, nem akarok megváltozni, mert ehhez le kéne venni a bőrömet, és arra nem lennék képes.

- Milyen egy vegyes családban élni?

- Van egy olasz mondás, amit eléggé sűrűn lehet hallani arrafelé, hogy ökröt és feleséget a saját országodból. Szerintem ebben nagyon sok igazság van, de az ember, ha szeret, akkor szeressen önzetlenül. Ahogy megy előre az idő, vannak elképzelések, vágyak, jó és rossz minták. Zita és köztem is akad kommunikációs zavar, de azt látom a mindennapokban, hogy az egész világban ez van most. Sűrű félreértések vesznek minket körül, mert nem lehet mindenről beszélni, és talán nem is kell. Nyilván az életben nem tudunk mindenre magyarázatot adni, hogy miért döntünk így vagy úgy.

A bizalom a legfontosabb kapocs, mert mindig tudni kell elfogadni egymás döntéseit, elhinni, hogy bármerre is visz az utunk, nem akarunk ártani egymásnak.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Gianni Annoni (@gianniannoni) által megosztott bejegyzés

Én Olaszországban nőttem fel, máshogy vagyok szocializálva, másképpen tanultam, másképpen jár az agyam, de ez nem hiba. Nem a problémáról kell beszélni, hanem a megoldásról, és tudni azt, hogy mit akarunk.

Ha az ember nem ért valamit, el kell engedni. Ilyenkor nagyon fontos a három majmot bevetni: nem látok, nem hallok, nem beszélek!

Annyi probléma lehet egy kapcsolatban, ezeket el kell engedni. Minden egyes olyan házasságban, ahol nem ugyanabból a népből jöttek, egy tanácsom lehet: vakon szeretni! Ezzel el lehet kerülni a nagyobb bajokat. A gyerekek pontosan látják, hogy az egyikünk miért így viselkedik, a másik miért úgy, ők értenek mindent, mert bennük ez is, az is meg van.

- Mit gondolsz erről a mai világról?

- Ne felejtsük el, hogy olyan időket élünk, ahol lassan az ember is tárgy lesz, lecserélhető. Ezért vannak válások, mert az „én boldogságom”, az „én életem” fontosabb, nem küzdünk a másikért.

Komolyan mindenki a nyertes hajóra akar felmászni? Szerintem, előbb-utóbb vissza fog pörögni a világ. Amíg csak a szexre és a pénzre összpontosítja az ember az életét, addig elfelejti a lelkét és a szívét, és minden mást, ami fontos.

Én is voltam fiatal és bolond, nekem is volt nehéz korszakom, de hála istennek, ha lehet így mondani, volt az a tücsök hang bennem is, mint a Pinokkióban, és valahogy gátakat, meg határokat rakott elém, amit nem szabadott túllépnem. Nem akartam a családom nevére szégyent hozni, túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy megbántsam őket ezzel.

- Nyilván más vagy ma, mint a 30 évvel ezelőtt, mi hozta el ezt a bölcsességet?

- A bölcsesség szerintem a korral jár. Láttam, hogy az energiámmal nagyon sok embert megbántottam. Azt hitték, hogy egoból megyek előre, pedig nem így volt. Megtanultam ezt kezelni, pofont is kaptam eleget.

A pofon nem egy rossz jel az élettől, abszolút ráébreszt arra, amit csinálsz.

Leginkább mondjuk úgy, hogy diplomatikusabb lettem. A magam életét irányítom, ami a többieknek maximum egy példa lehet, hogyha akarják. Nincs annyi energiám, hogy másokkal foglalkozzak. A virtuális világ távol tart minket az ismeretektől, ezek nagy bajok lesznek, amit alapjáraton szerintem érzékelni fog majd a következő generáció. Annyira szabadszájúak lettünk hirtelen. Mindenki úgy akar élni, hogy csak azt hallja meg, amit akar. Nem tudom, hol van az igazság, lehet, hogy a korom miatt beszélek így. Úgy érzem, hogy

ennek rossz vége lesz, ha csak gyűlöletből és bántásból élünk, és nem tudunk örülni semminek.

Ezt az energiát jobban is fel lehetne használni.

- Csak Magyarországon érezhető ez a probléma, vagy Olaszországban is hasonlóan?

- Az egész világon érezhető. Komolyan ezt akarjuk, hogy kifelé éljünk és ne üzenjünk pozitív dolgokat? Szerintem lépjünk hátrébb és értékeljük a családunkat, a nagymamákat, a rokonainkat. Nem kell szégyellni, cikinek érezni azt, ahonnan jöttünk, mert a szüleink jó és rossz mintáival lehettünk ilyenné, amilyenek vagyunk.

Szeretném, hogy az emberiség pozitívan gondolkozzon, csak pozitívan. Amíg van ereje annak, amit mondok, ki fogom használni, az sem baj, ha bántanak emiatt. Meg kapom én is, hogy takarodjak haza, de ez engem nem gyengít, mert őket minősíti. Nem előre kigondolt dolgokról beszélek most veled, van, ami éppen most jön fel bennem, és lehet, hogy soha nem mondtam ezelőtt.

- Sokat mozogsz az emberek között, ott is előjön ez a téma?

- Az étteremben általában viccelődök, hülyéskedek, olaszosan hangoskodok. Együtt vagyok a barátokkal, a vendégekkel, a kollégáimmal, de magamról nem kezdek el csak úgy beszélni. Mindenki tudja, látja, hogy mit csinálok 30 éve. Csapat- és emberszerető vagyok, nekem az öröm, hogyha a másik élete tiszta és boldog. Mindenkinek jár a tisztelet.

Keanu Reeves mondta: ahhoz, hogy más legyél, mint a többiek, legyél csak kedves.

Kicsit elszabadult a pokol, mert a mai világ a pénz mércéjében van, mindig feljebb, mindig több kell, ez egy játék, amire az ember rá van kényszerítve. A kedvesség még nem jött divatba.

- Az olasz közösség összetartó Magyarországon?

- Nem, egyáltalán. Ez egy tévhit, régebben jobban összetartottak, még úgy is, hogy nem értettek egyet. Az olaszokat szeretik a világban, de van egy olyan folyamat, amiben kiközösítenek vagy félre tesznek minket irigységből. Akivel Olaszországban sem barátkoznék, azzal itt sem fogok valószínűleg.

Nem azért választok barátot, mert olasz. A hangsúly nem azon van, hogy könnyebb lenne vele kommunikálni. Ez egyszerű lenne, de én nem az egyszerűségért vagyok barát.

A barátság egy mély szó. A szótárban el tudjuk olvasni a szó jelentését, de a mélységét nem.

- Mit üzennél annak, akinek a példaképe vagy?

- A mai fiatalságban más szabályok vannak, más a rendszer mint, ami a mi időnkben volt. A fiataloknak meg kell találni azt, ahol a motiváció és a példakép van. Azt a szenvedélyt, amibe bele kell zúgni, mintha a rózsaszín ködben lennél. Így kell szeretni ezt a szakmát és mindent, amit csinálsz. Szerintem nem lehet semmit elérni lemondások nélkül.

A nagymamám tanította nekem azt a bölcsességet, hogy lemondással tudsz megtanulni rengeteg mindent.

Hogy ki van melletted, ki marad melletted, ki néz föl rád. Ez olyasmi, minthogy a munka nem szégyen. Csak így tudsz előre menni: lemondás a hétvégékről, az ünnepekről, az estékről, a filmnézésről, a meccsnézésről.

A lemondás hosszú távon nagyon is pozitív. Nem jól értelmezzük, mert nem azt jelenti, hogy lemondasz az életedről, csak azt, hogy egy időre valamiről, ami a te érdekedben történik. Meg kell értsék a fiatalok, hogy mit jelent a munka, az izzadság, hogy egyáltalán miről van szó, mert ez fontos.

- Hogyan látod a jövőt?

- Nagyon jónak és azt gondolom, hogy én is benne vagyok egy metamorfózisban, mint minden a világunkban. Ma meg kell tanítani a gyerekeknek újra, hogy mi a fontos dolgok jelentése. Tudom azt, hogy játszanom kell, hülyéskednem, nevetnem, hogy jól legyek. Hogy elengedjek dolgokat, hogy türelmes és flexibilis legyek ehhez a világhoz, mert ami merev az törik.

Nem félek, inkább csak akkor aggódom, amikor igazságtalanságot érzek, ha nem korrekt a viszony az emberek között.

Amikor az egyik kihasználja a másik jóindulatát, naivságát, hülyeségét és nem segít. Nem célom az ítélkezés, engem se ítélgessenek, de őszintén nem értem, hogy miért nem azt nézzük, hogy hogyan segítsük egymást. Az élet nem mindig alakul úgy, ahogy eltervezzük, de emiatt ne legyünk gondterheltek, mosolyogjunk, nevessünk sokat jóban-rosszban.


Megosztom
Link másolása