Miért örülök, hogy a szüleim sosem nyaggattak, hogy legyen egy „rendes” munkám?
Hányszor hallani családoknál, hogy nagyon örülnek, hogy Pistike, Marika, meg Lacika ügyesen rajzol, fest, énekel vagy ír, de "a művészetből azért nem lehet megélni". Jobb lenne, ha az időpazarlás helyett inkább valami „rendes” szakmát keresne magának, amiből később fenntarthatja magát, meg kialakíthat egy „normális” életet.
A barátaim között nagyon sok ilyen Pistike, Marika és Lacika van. Ők sajnos hallgattak a szüleikre, és most, közel a harminchoz, vagy akár azon is túl, több vargabetű után kezdtek csak el azzal foglalkozni, ami igazán érdekli őket. Végre! Mert attól, hogy valaki jó kémiából, még nem feltétlen kell vegyésznek lennie. Ha ügyesen rajzol és számol, nem kell kitenni az egyenlőségjelet közé és a mérnöki hivatás közé.
Mégis, a szülők gyakran annyira féltik a gyereküket, hogy fel sem tűnik nekik, mennyire hátráltatják őt abban, hogy nem engedik azzal foglalkozni, amit szeret, és amiben jó. Azzal, hogy féltik a gyerekük jövőbeni egzisztenciáját - ami egyébként érthető - mégis, sok esetben egy munkájába fiatalon belefásult, mogorva felnőttet faragnak belőle.
Hál’ Isten ez nálam nem így van. Nekem volt egy igazi, támogató, megértő hátszelem. A családom nagy része mindig elfogadta a döntéseimet – csak apámnak kell a mai napig elmagyaráznom minden alkalommal, hogy nem kell miattam aggódni, van ám nekem „rendes munkám.”
Már általános iskolában azért hívatták be a szüleimet, mert újságot szerkesztettem – két lap, ajándék papír vonalzóval – és árulni akartam az osztálytársaimnak. A nagymamám számára sosem volt igazán kérdés, hogy az írással fogok foglalkozni – bármilyen formában is. Ő mindig támogatott: ha iskolaújságot írtam, ha diákújságíró pályázaton vettem részt, ha újságírótáborba szerettem volna menni.
Persze aggódott, a felvételinél finoman igyekezett rávenni, hogy biztos, ami biztos alapon jelöljem be a tanári képzést is, de sosem mondta, hogy ne csináljam azt, amit akarok. Hitt bennem.
Aztán az érettségi környékén rádöbbentem, hogy míg sok osztálytársamnak még éppen csak dereng, milyen irányban képzeli el az életét, én szinte egész életemben tudtam, hogy merre szeretnék haladni. Persze az, hogy éppen az írás, a tévé, vagy a rádió érdekel jobban, az évek során változott, de sosem gondoltam azt, hogy remek ügyvéd, orvos vagy esetleg vegyész lenne belőlem. Utóbbi kettőnek persze a jegyeimmel sem adtam sok esélyt, de szerencsére otthon is az volt a mondás, hogy ami nem kell a továbbtanuláshoz – mint a mumusként gyakran emlegetett kémia vagy biológia – azokból ne bukjak meg, irodalomból viszont legyek ott a legjobbak közt.
A családom nekem sosem mondta azt, hogy olyan szakmát választottam, amiből lehetetlen megélni. Nem gondolták azt, hogy "ez csak egy múló szeszély" vagy egy hobbi. Nem akarták, hogy legyen végre egy „normális” munkám. Titkon persze biztosan aggódtak, hogy miből fog megélni ez a gyerek, de sosem annyira látványosan, hogy nekem is aggódnom kellett volna.
Ellenben már gimiben támogatták, hogyha Pesten volt sajtófesztivál, vagy később szerkesztőségi ülés, akkor jöjjek. Pedig én is hálátlan kamasz voltam, aki nem akart hazamenni a buliból időre, akivel veszekedni kellett, hogy feküdjön le, és akit annyira nehéz volt kiverni az ágyból reggelente, hogy már mindenki csak legyintett, amikor futottam a buszhoz.
Szerintem engem ez a belém vetetett bizalom hajtott előre: azt csinálhattam, amit szeretek, és otthon is ebben segítettek. Akár kettes voltam kémiából, akár nem… Mindenkinek ilyen szurkolócsapat járna, és akkor a „nem rendes” munkákból és álmokból plusz körök nélkül válhatna hivatás, és az azt űző, boldog felnőttek.
/Címkép: Pexels/