Papp Réka Kinga egy időben sokat szerepelt a TV-ben, miközben egy beépített szekrényben főzött. Onnan vett át díjat, hogy fussa rezsire. Ma pedig Budapest-Bécs között ingázik, mert egy nemzetközi kiadó főszerkesztője. Ha van rá ideje, azért feláll a színpadra is vagy podcastol. Rutai Gábor interjúja.

- Mi már nagyon régóta ismerjük egymást, pont számolgattuk, hogy minimum 6 éve, még dolgoztunk is együtt, ehhez képest most találkoztunk először életünkben.

- Ezt úgy könyveltem el magamban, mint egyfajta irodalmi barátságot, te írtad a verseket, én meg elkornyikáltam őket telefonnal rögzített YouTube videókban meg stand up előadásokban, amiért elég hálás vagyok utólag is, jelentős műsoranyagot szolgáltattál. És ezek máig jól futnak, amikor előadás van, erre azért összecsendülnek a tenyerek. „Ég a bozót, vagyis inkább parázslik/ így legalább ellátok a garázsig...” kezdetű balladákra és hasonlókra.

- Ezek a közös alkotásaink, népdalok…

- Amikor megírtad a „Nem stróman az édesanyám” című csodálatos verset, elolvastam a Tumblr-en, és mint balta a fejembe, belehasított, hogy ez teljes egészében az Én az éjjel nem aludtam egy órát kezdetű népdal dallamára stimmel. Remegve vártam a villamoson, hogy hazaérjek, és bele tudjam ordítani a telefonomba.

- Miért nem engedted meg neki?

- Nagyon kínos lett volna a KLIK-es iskolában, azt a kifogást bírtuk kitalálni rá, hogy a népdal kritériuma, hogy nem ismerjük a szerzőjét. Ennek meg ismerjük a szerzőjét, úgyhogy sajnos nem lehet népdalként indítani. Szerintem nem baj, hogy megkíméltük őt a politikai gyermeksztárság karriertől. Ráér ő még saját jogon befutni.

- Voltál Covidos?

Voltam vagy háromszor, azért nézek most úgy ki, mint Margaret Theatcher, mert kínlódok, hogy visszanövesszem a hajamat, amit a három Coviddal mind elhullattam. A középső az pont két héttel az esküvőm előtt talált meg, úgyhogy üldögéltem a kislányommal karanténban, és találgattuk, hogy vajon egészségesek leszünk-e a lagzi idejére. Hosszas kínlódás volt, hogy mi legyen, hogy legyen. Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én - mert oké, laktam én is körúton belül (penészes albérletben) de mégis - nem akartam nagy felhajtást a dologgal, és sokat szerencsétlenkedtem, hogy ki legyen a fodrász, mert azért ki akartam nézni valahogy.

Ezt végül nem csináltam, megoldottuk okosba. Aztán utólag nézegettem a képeket az esküvőről, hogy talán tényleg el kellett volna hívni ezt a fodrászt, mert tök kopasznak látszom. Nézett rám az újdonsült férjem, aki nagyon szeret engem és minden kilómmal és a legkevesebb hajammal is elvett, és azt mondta, hogy 'szívem, nem a fodrász b@szta el…'

- Az elején szoktam elmondani ezt, amikor bemutatom a vendégemet: humorista, aktivista, újságíró. Melyik vagy igazán?

- Ezt szívesen szétfésülöm, kezdjük az aktivistával. Sokat aktivistáskodtam, de ennek már azért jó pár éve, úgyhogy nem szoktam ezt a jelzőt felvenni. Ez nem úgy van, mint a köztársaság elnöki poszt, ha egyszer az voltam, akkor örökre az maradok. Úgyhogy köszönöm, de ezt a kitüntetést meghagyom azoknak, akik még mindig aktivisták. Nem mintha bármi bajom lenne vele, csak nem akarok olyasmit állítani magamról, amit nem csinálok. Én fő munkaidőben és főállásban szerkesztek egy angol nyelvű magazint, tehát újságíró vagyok, és amellett úgy szólván a művészi önkiteljesítésem meg a stand-up, amit pont hét éve kezdtem Valentin napon.

- Én azt, hogy „aktivista”, nem feltétlenül arra használom, hogy valaki valamilyen szervezetnek a kitüntetett szószólója, vagy nem feltétlenül arra gondolok, aki napi szinten nyomja az események szervezését, és odaláncolja magát állandóan bármihez. Nekem az is aktivista, aki akár stand-upos fellépéseken olyan témákat vesz elő, és feszeget, amik fontosak, amik feldolgozatlanok, amiket előrébb kellene mozdítani, és abban a sajátos műfajban kommunikál róla.

- Ez szerintem egy nagyon pozitív és megengedő definíció, amit szeretek, és nem is utasítom el. Ezeket a különbségtételeket azért szoktam nagy körültekintéssel körbejárni, mert az én valódi szakmám elvileg újságíró, és a magyar újságíró társadalomban egészen a közelmúltig volt egy mély irtózás a politikai elköteleződéstől és az aktivizmustól. Sokszor azt láttam kollegákon, hogy tulajdonképpen még jobban gyanakszanak az emberi jogi aktivistákra, mint a hivatalban lévő láthatóan korrupt politikusokra. És most anélkül, hogy különösebben aktuál politikába belemennék, vagy sarat dobálnék, szerintem ez alapvetően a 80-as, 90-es éveknek az öröksége. Tehát mondjuk

Volt a klasszikus pálya, hogy egy egyetemi évfolyamról kikerül egy-két ember, aki bekerül valamelyik pártnak az ifjúsági szervezetébe. Látjuk nyilván, hogy ebben a mostani kormány sokkal aktívabb volt, mint az akkori kormányok, a mostani ellenzék például. De azon kívül, mi a francot kerestél te emberi jogok, szólásszabadság, részvételi demokrácia, ilyesmi környékén? A 2000-es évek elején, közepén az még nagyon furcsának számított. Tudod, vannak emberek, akiknek semmi se felel meg. Én is ilyen vagyok. Ránézek valamire, látok egy problémát, egyből azt gondolom, hogy akkor most megoldjuk. Itt és most megoldjuk, most neki megyünk, „oszt” megoldjuk. Az én aktivizmusom az alapvetően ebből fakad. Ha van probléma, azzal kezdeni kell valamit, ami szerintem nem a legösszeférhetőbb stratégia Magyarországon, de hát van, akinek ez jutott.

- És mi a megfigyelésed úgy, hogy ma már egy nemzetközi kiadónál dolgozol?

- Nagyon érdekes volt ez a tapasztalat, amikor először dolgoztam nemzetközi közegben, hogy ott tényleg nagyon vegyesek voltak az emberek, és nem volt egy bizonyos kulturális háttér, amihez mindenki alkalmazkodott. Például én aktivizmusba is részt vettem, újságíróként dolgoztam, meg humoristaként és ebben nem láttak ott belső ellentmondást. Akkor tapasztaltam meg először, hogy nem kell magyarázkodnom, hogy hogyan sikerült ez így? Mert hogy ez nem egy ilyen tudatosan kialakított, ilyen ceruzával a papíron megrajzolt stratégia volt, hanem így alakult. Furcsa módon szerintem nem is annyira a munkatársaim igényelték, hogy bizonyos dolgokat leválasszak, hanem nekem lett az az igényem, hogy amikor felelős pozícióban vagyok és reprezentálom őket, meg egy hálózatot, akkor legyen meg a szétfűrészelése a dolgoknak, legyen egy határkijelölés - mikor vagyok komikus, és beszélhetek saját felelősségemre hülyeségéket (és ha valami vállalhatatlant mondok, akkor azért a felelősség engem terhel, és nem a munkatársaimat) -, és mikor vagyok a szervezet felelős vezetője, ahol mondjuk időnként tök mást adunk közre, mint ami az én álláspontom.

Amikor 2018 év végén elkezdtem nemzetközi lapnál dolgozni, akkor el is vágtam a magyarországi tevékenységeimet, szinte mindet. Most elővettem a hét évvel ezelőtti felvételt az első önálló stand-up előadásomról, és persze már a felére nem emlékeztem. Hál' Istennek jobb, mint amire emlékeztem. Azért hoztam szóba ezt a hét évvel az előtti előadást, mert elcsodálkoztam, hogy ott arról beszélek, hogy milyen érzés első nyilvánosságban lenni. Akkor nagyon sokat voltam tévében, de én azzal nem kerestem értelmezhető mennyiségű pénzt.

Azért úgy nagyon nehéz volt ebben az egyre durvuló első nyilvánosságban jelen lenni, hogy egyre több volt a zaklatás, szó se róla, akkor még nem utcán meg nyílt színen, meg személyesen, inkább online. És nekem nem volt sötétített üveg a kocsimon, meg stábom, ami mögé elbújjak. Úgyhogy szerintem azért is vágtam el ennyire ezt a köldökzsinórt. Azóta is gondolkodom ezen, hogy mennyire volt jó stratégia, vagy nem. Mert aztán meg hamarosan jött egy világjárvány, ami alatt csináltam néhány online előadást, de aztán egy idő után nem bírtam már ezt.

- De élvezted újra csinálni?

- A teljesen online előadásokat gyűlöltem iszonyatosan. Az nagyon nehéz. Azt megszoktam már, hogy egy kamerába meredek, de azt, hogy a saját laptopom kamerájába, és ott ott van még az ellenőrző ablak is, amin visszalátom magam, az nekem teljesen kiakasztó volt. Azt is megszoktam, hogy nem röhögnek a vicceimen. Oké, túlélem, de amikor elmondok egy viccet, hosszan tartom a hatásszünetet, ahogy kell, és erre nincs semmi reakció, és majd két perc múlva jönnek be a kommentek, hogy ha-ha-ha. Ebben nagyon sokan nagyon jók, nekem sajnos nem sikerült ezt elsajátítsam, úgyhogy most egy éve kezdtem el újra színpadon fellépni az új előadásommal, az a címe, hogy anyám pipája, és tekintélyes részben egy nagyon vidám témáról, a nagyanyám haláláról szól.

- Kanyarodjunk vissza egy kicsit a bölcsészdiplomádhoz. Magyar és médiaszakot végeztél, de az melyik pillanatban dőlt el, hogy újságíró leszel? Amikor már kétségbeesve írtad a szakdolgozatot, és valamit ki kellett találni az életeddel kapcsolatban? Vagy már eleve azért választottad ezt a pályát, mert neked mondanivalód volt?

- Én nem vagyok egy tipikus újságíró. Az én pályamodellemet hadd ne ajánljam senkinek, mert azért elég sok kínlódás volt benne, különösen elvált szülőként, egy kisgyerekkel. Irtózatos anyagi kínlódás, időnként teljes bizonytalanság. Egy ponton valaki a fejemre olvasta, hogy milyen dolog volt már 2018-ban elfogadni az MSZP pártalapítványától a Szabadsajtó díjat. Akkor mondtam neki, hogy

Szóval azért van ennek egy ilyen dimenziója.

De hogy valójában válaszoljak erre a kérdésre, sok mindenkinél látom, ahogy az újságírói pálya egyre szűkebb lesz és egyre lehetetlenebb (és ez Magyarországon exponenciálisan így van) ahogyan a pénz nagy része eltűnt a médiából a digitális átalakulással, illetve koncentrálódott nagyon kevés helyen. Ugyan több lehetőségünk van publikálni, de sokkal kevesebb az erőforrás. Ez főleg pénzt jelent, de nem csak azt. Én elég sok pályakezdővel, meg pályakezdésén gondolkodóval beszélek, és az mindenkinek nagyon prominensen ott van a fejében, hogy „ebből hogy fogok megélni, hogy fogok stabil állást találni?”

És hogy mikor dőlt el, azt nem tudnám megmondani. Arra emlékszem, hogy középiskolásan tökéletesen biztosra tudtam, hogy úgyis színész leszek, ami nem lettem. Az egyetem alatt aztán azt gondoltam, hogy médiakutató leszek,

És akkor az akkori szociológiatanárom azt mondta, hogy „esetleg nézz meg közelről egy ilyen munkahelyet, mielőtt mindenkinek megmondod, hogy mit kéne máshogy csinálni”. Akkor elmentem kóstolgatni, aztán ottmaradtam. Aztán elkezdtem videózni, és valahogy így. Véletlenről véletlenre.