INSPIRÁLÓ
A Rovatból

„Írnál nekem egy verset arról, hogy imádom, ha a barátom huncut?” – Költőmatának mindenre van ríme

Rutai Gábor szerint a versírás egy nagyon magányos műfaj, ő viszont szereti a közönséget. Ezért találta ki, hogy a tőlük kapott témákból farag verseket, és hamar óriási rajongótáborra tett szert.

Megosztom
Link másolása

Költőmatának ismerik sokan a bloggert, aki így hirdette magát: csak kívánnod kell és minden rím teljesül! Mások Rutai Gábor rádiós műsorvezetőnek, táncosnak, vagy épp a Mensa HungarIQa tagjának, aki ifjabb korában lányszíveket tört, most pedig azokat szépen összeragasztja.

Versekkel, mi mással.

- Valamiért 2017-ben kitaláltad, hogy költő-automatává válsz. Miért gondoltad, hogy ez a te utad?

- Korábban volt már egy verses blogom, ahol saját kútfőből merítettem témákat, de nem voltam vele elégedett. Inkább csak szárnypróbálgatásnak nevezném azokat a rímeket. Aztán kimaradt egy jó év. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt az, ami elindította bennem, hogy kérésekre írjak verset, de egy villanásszerű ötlet volt, és ennek lett az a vicces formája, hogy adott egy automata, egy robot, amibe be lehet dobni a kéréseket, és az alján meg kipotyog a vers. Így indítottam el az új blogot, és nagyon gyorsan népszerűvé vált.

- Próbálom elképzelni azt a pillanatot, amikor először mondod azt, hogy nem arról írok, amit én érzek, hanem arról fogok írni, amit más érez. Belefutottál egy mondatba valahol, amiből elindult a fejedben egy vers? Hiszen igazából mégis arról írsz, amit te érzel – azzal kapcsolatban, amit más érez.

- A klasszikus értelemben vett versírás egy nagyon magányos műfaj. A saját gondolataimat saját magamnak írom le, mindegy, hogy a fióknak, vagy a blogra, az akkor is magányos műfaj marad.

Én viszont nem vagyok egy kifejezetten magányos típus, szeretem a közönséget, minden formájában.

Korábban rádióztam, előtte táncoltam 20 évig. Nekem az, hogy ott a közönség, aki tapsol, mindig része volt az életemnek. Ez az igény a versírásban is működött. Sokkal szorosabban tudok az olvasóimmal kapcsolatot tartani akkor, ha hozzám tudnak szólni, és nem csak azt írják le, hogy hú, de szép ez a vers, vagy hogy engem most megérintett, hanem már az elején ott vannak az alkotási folyamatban.

Sziaaa Mata! :D picit bonyolult a téma. De kaphatok egy verset arról, hogy együtt vagyok az egykori legjobb barátnőmmel, szeret, de ő fél felvállalni ezt a dolgot ami közöttünk van?!

nem az akarok lenni

nem a titkod akarok lenni

hanem akit zászlódra írsz

nem egy buta hazugság csak

ha megkérdik, hogy miért sírsz

nem a zseb mélyén kabala

hanem kitűző a táskán

nem puska a dolgozatnál

hanem felelet a táblán

nem elrejtett bomba vagyok

hanem puskádon a szurony

nem lopott csókot akarok

hanem smárt a tömött buszon

- A saját verseidben is megvolt ez a pátoszmentesség, ahogy írsz mostanában?

- Pátoszmentesség? Igen. Az egy klasszikus anonim blog volt, ahol kendőzetlenül, a mai nyelvezettel írtam, talán a Költőmatánál is nyersebb és profánabb hangvételt ütöttem meg.

- Ha az ember végigolvassa Költőmata verseit, egy komoly lelki tanácsadó munka képe sejlik fel. Ezt az olvasóközönség igényelte és kényszerítette ki, vagy alapvetően volt benned szándék arra, hogy felnyisd a szemét a hozzád forduló, lelki bánattól sújtott közegnek?

- Ez a dolog engem is meglepett. Hogy egy idő után a szívemen kezdtem viselni egy-egy versigénylő sorsát. Ha valaki a legnagyobb bánatáról kér verset, akkor hiába van bennem szarkazmus vagy cinizmus, és hiába tudom, hogyan lehetne ezt kicsavartan-viccesen elütni, úgy éreztem, jobb, hogy ha mondok valamit. Igényem volt arra, hogy segítsek valahogy. Ez abból is adódhat, hogy azért én apuka vagyok, van három lányom, és az olvasóim egy része is a lányaimmal egyidős generáció, és ilyenkor picit előbújt belőlem a lányos apuka, aki megsajnálja a verset kérőt, és próbál vigaszt nyújtani.

- És ne hagyjuk ki, hogy ezekben a válaszokban azt is elmondtad, hogy mi lehet a háttérben. A segítségeddel bele lehetett látni a férfiak fejébe. Lehet, hogy fájt az olvasónak, amikor szembesült azzal, hogy mi lehet az ő drámájának az oka, de legalább megérthette, hogy mi történt vele.

- Én se tudok másból kiindulni, mint amilyen én vagyok, és én az a férfi voltam, meg fiatal felnőtt, meg kamasz, akitől menteném a lányaimat. Nem ilyen férfit kívánnék a saját gyerekeimnek.

Úgyhogy vannak tapasztalataim, és amikor kilóg nagyon a lóláb, hogy valaki hogy jutott el addig, hogy ilyen mélységeket él meg, akkor én azt gondolom, hogy miért ne mondjam el neki, hogy mi lehet a háttérben.

Persze én magamból indulok ki, de az esetek nagyobb részében bele tudok trafálni.

Kedves Mata! Írnál nekem egy verset arról hogy imádom, ha a barátom huncut?

huncut

az én pasim

olyan huncut

csak az jár a

fejében

hogy járhatna

hogy járhatna

most inkább az

enyémben

keze sosem

tétovázik

rátapint a

lényegre

akár héven

akár buszon

nyúl az intim

részekre

azt tudnám,

ha nem vagyok ott

olyankor is

ilyen-e

mit csinál ha

mit csinál ha

épp rájön az

ilyene

- A követőid nagy része fiatal lány. Mit gondolsz, miért? Választ kapnak a problémáikra, vagy fogékonyabbak a versekre?

- A hordozó felület hozta ezt. Ők voltak ott. Ha más fórumot találok, talán más közönség alakulhatott volna ki. Nem tudom, milyen sors vitt oda, ez a közönség talált meg, és az ő problémakörüket kellett megfejtenem.

- De ők inspiráltak téged.

- Én a fiatal közönséget nagyon szeretem, és nagyon hiszek a fiatalságban. Gyűlölöm, amikor osztják az észt az idősebbek. A mai napig azt gondolom, hogy rohadtul nem az öregek kezében van az igazság forrása. Persze van tapasztalat, el is lehet mondani, hogy én így jártam, de szerintem itt a mi dolgunk véget ért. Azt már én nem mondom sem a saját gyerekeimnek, sem az olvasóimnak, hogy azért, mert így vagy úgy jártam, te ne csináld.

Nem értjük azt a világot, amiben ők élnek, és attól nem kell megijedni, hogy nem értjük.

Sokkal jobban fogják csinálni, mint mi. Teljesen másként gondolkodnak, és nekik már úgy kell gondolkozniuk, ami az ő új világuk működéséhez kell. És ahhoz meg mi már nem értünk.

Szia! Kérhetnék egy verset a "most minden jó"-val?

most minden jó

most minden jó, ne moccanj

idő állj, ne ketyegj

ne vegyél levegőt

halkabban pityeregj

megfordult a világ

egyetlen ütemre

szép volt a dallama

itt cseng a fülembe’

most minden jó, elmehetsz

megleszek egymagam

árad a tengerem

partja is parttalan

elvesztem súlyomat

széthord a nyári szél

hamvammal égre ír

jobb voltál bárminél

- Ez a blog annyira népszerű volt, hogy egy idő után kopogtak az ajtódon, hogy össze kellene rakni a verseidből egy kötetet.

- Furcsa, mert eredetileg nem akartam ebből nyomtatott verziót. Szeretek haladni a korral, és látom, hogy a tartalomfogyasztási szokások merre változnak. A könyv az örök, ez igaz, de sokkal könnyebben és gyorsabban el tudok jutni a közönségemhez más úton. Viszont azzal nem számoltam, hogy a követőim nagy része azért szereti a verseimet, mert egyébként is szereti az irodalmat, és ha szereti az irodalmat, akkor szereti a könyveket is. Az ő részükről érkezett a kérdés, hogy miért nem jelennek meg ezek a versek egy kötetben. Azt feleltem, hogy jó, csináljunk egy közösségi gyűjtést, és ha összegyűlik megfelelő mennyiségű pénz, akkor elsétálok a nyomdába és kiadom őket.

Ezt kitettem a blogomra, erre megjelent egy kiadó, hogy állítsuk le a gyűjtést, mert ő kiadja a verseimet.

Így lett ebből a Költőmata blogból verseskötet.

- Alig egy év után.

- Igen, viszonylag gyorsan jött a kötet. Azóta is kapható, nagyjából 2500 példány fogyott el belőle, ami innen nézve kevés, de azóta hallom, hogy verseskötetekből mennyi megy el ma Magyarországon, ahhoz képest ez egy bitangjó szám. Ebből a szempontból elégedett vagyok. Viszont, mivel ennél sokkal több követőm van az Instagramon és a Tumblr-en, ezután is ezek maradnak a fő hordozóim.

- Az utóbbi évek eléggé megcincáltak mindenkit, jött a Covid, a háború, és a blogodon is azt jelezték az olvasók, hogy megváltozott a Költőmata. Miért?

- Az az igazság, hogy a saját életemben is történt változás, párkapcsolati fronton fordult az életem, és valószínűleg ez egy olyan dolog lehetett, ami a fókuszt egy kicsit máshová vitte el. Főleg ennek volt betudható.

- Szomorúbb lettél?

- Hát, volt egy nehéz időszak, igen. Utólag persze kiderült, hogy így jártam jobban. Én nem az a fajta költő vagyok, aki akkor tud jól írni, ha tépi a balsors, mert nyilván van ilyen is, aki ebből tud táplálkozni, hiszen remek klasszikus költőink vannak, akik végignyomorogták az életüket, miközben a legszebb verseket írták.

Nyilván belőlem is ki-kibuggyant ekkoriban egy-egy vers, hát azokat nem fogom a főműveim közé betenni.

Én inkább akkor tudok és akkor van kedvem írni, amikor elégedett, vidám, jó kedvű vagyok. Ez az egyik oka ennek. A másik, hogy több ezer kérés érkezett. Nem tudom, hány verset írtam, de annak a többszöröse érkezett kérésként, amikor aktívan írtam a blogot, és egy idő után azt éreztem, hogy ezekre a témákra én már mind írtam verset. Jött egy kérés, ránéztem és azt mondtam, hogy erre már megvan a válaszom, ott van a blogomon. Aztán jött a következő ilyen, meg a következő, és egyre több. Azt éreztem, hogy nem akarnám magam ismételni, úgyhogy szerintem ha valaki szünetet tart, alkotói szünetet, eltelik pár év, és őt is sokféle hatás éri közben, az jót fog tenni, mert amikor visszatér, ugyanazokról a dolgokról már másként gondolkodik.

Öröm nézni ahogy az exem szerencsétlenkedik. Erről írj Matám!

látom hogy keresed

az igazit félholtan

nyugodtan hagyd abba,

az igazi én voltam

- Viszont a verseket azóta sem engedted el, most egy sokkal modernebb műfajban nyúlsz hozzájuk, podcastod és rádióműsorod van.

- Az életemnek volt egy másik nagyon fontos szakasza, amikor műsorvezető voltam a régi Radio Café-ban, ami nagyjából 10 éve szűnt meg. Voltam a reggeli műsorban, a délutáni műsorban, csináltam magazinokat, azt nagyon szerettem. Nagyon jó volt. Amikor megszűnt, ez kiesett az életemből. Később jött a versírás, és tavaly novemberben azt látom, hogy újra indul a Radio Café. Megdobbant a szívem, hogy újra lehet rádiózni, de közben én meg már Költőmatává váltam. Tudtam, hogy a régi Rutai Gábor műsorvezető nem leszek, én már Rutai Gábor Költőmata vagyok. Gondolkoztam, hogy lehetne ezt a két dolgot összefűzni, hogy rádiózhassak is és Költőmata is maradhassak. Így született meg egy új magazinműsor ötlete, a Hozz egy verset! című, ahol versekkel is lehet foglalkozni, miközben ismert, érdekes emberekkel beszélgetek. Érkezzen egy ember és hozzon egy verset - ez volt az alapötlet, amit eladtam a rádiónak. Nyitottam YouTube csatornát, TikTokot, aztán elindult a műsor.

@koltomata Péterfy Bori mesélt az anyaságról, az őt megmentő édesanyjáról, a veszteségtől és a haláltól való félelemről, párkapcsolatokról, illetve fehér- és barnazajról. Nem érted? Hallgasd meg! Péntek 21h radiocafé98 (vágott) 22h Youtube és Spotify (vágatlan) www.koltomata.hu #költőmata #foryou #nekedbe #péterfybori ♬ eredeti hang - Gábor Rutai

Menet közben kiderült, hogy az a része működik, hogy egy híres ember hoz egy verset, de aztán a vers szövetét szorosabbra fűzni az adott vendég életével – ez kicsit erőltetett tud lenni. Így aztán szabadjára engedem a beszélgetést. Ahogy Novák Péter, az egyik vendégem mondta: hogy ha egy verssel indítunk, az megemeli a beszélgetés színvonalát. A stúdióban egyébként van 3 kamera, ami veszi az egészet. Amikor vége, akkor csinálok egy vágott verziót a rádiónak, az péntek esténként 9-kor megy le. Vágatlanul kiteszem a Spotify-ra és a YouTube-ra. Vágok még promóvideót, és posztolgatom különböző felületekre. Vannak kommentek, vannak sikerélményeim is. Egyelőre mindent magam csinálok, pedig milyen jó lenne, ha lenne erre egy kisebb produkciós cég, és Költőmatának csak annyi lenne a dolga, hogy cseveg egy jót, aztán átbaktat egy kávézóba és bedob egy espressót.

Szia Mataaa! Írnál egy verset egy félig sikerült német nyelvvizsgáról? Köszönöm!

félig sikerült német

itt lennék gutentág

kissé sájsze e nap

ferstéen, hogy ez vizsga

amit ih ein bishen összecsap

bite legyen elnéző

tegnap sokat drinken

veisz du volt kis gebursztág

ezért van lehányva az ingem

suldigung kérem nézze el

sprehhen zi jól a dajcsot

hír zind tauzende juró

tartsa azt a mancsot

- A legemlékezetesebb vendéged ki volt?

- Egyet nehéz kiemelni, mind a 13 az volt. Novák Petivel például annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy már elkezdtük az élet értelmét megfejteni. Aztán ott van a finom lelkű Pokorny Lia, aki a szépség és a szeretet nagyasszonya, az is egy lélekmelengető beszélgetés volt. És hát Dolák-Saly Robi, aki Fodor Ákos költőnek tíz éven át barátja volt, és erről soha nem beszélt senkinek. Megjelent a műsoromba, és mondta, hogy ő Fodor Ákost hozott, egy olyan vereset, amit a költő Dolák-Salynak írt. Megdöbbentem, hogy ez hogy lehet. Erre mesélte el, hogy több mint tíz évig ők nagyon szoros barátságban voltak. Döbbenetes pillanat volt. Alaposan fel szoktam készülni minden egyes beszélgető partneremből, hogy még véletlenül se kérdezzek olyat, amitől elkezdik magukat unni. Ne ugyanazt a kérdést kapják, amit már huszonegyszer feltettek nekik. Igyekszem ezért olyan kis rejtett témákat előásni, amik nem kerültek még elő.

- És érdeklik az embereket a versek?

- Egyre népszerűbbek újra. Azáltal, hogy a social media lehetőséget biztosít egy csomó minden elérésére, a jó versek, a jó előadások, a kortársak népszerűek tudnak lenni. Megváltozott a versekhez való viszony. És ez jót tesz a klasszikus irodalomnak is, mert aki a kortársak, a slam poetry irányából ismeri meg a verseket, az belefut abba is, hogy költők előveszik a klasszikus verseket, azt a pár sort, ami a legütősebb, melyeket ma is rá lehet tenni egy pólóra, mert ma is nagyon igazak. Igen, szerintem népszerű a vers, és van tábora, olvasója. Kamaszkorban szinte mindenki versel, mert megírni egy verset jó. Olvasni lehet, hogy rossz, de megírni nagyon jó, és nagyon sokat segít. Amikor az útkeresés zajlik a fiataloknál, akkor van, aki gitárt ragad, az összes közhelyet elgitározza, de neki az nagyon fontos. Ő akkor éli meg azt az érzést először. És lehet, hogy más verset ír, és el fogja szavalni, leírja novellában, slam poetryban, vagy elrappeli, ilyesmi, szóval az, hogy van felület, ahol meg tudja mutatni magát, az nagyon fontos.

Megírja, hogy nekem ez fáj, és tízen azt válaszolják rá, hogy pont nekem is épp így fáj,

akkor ez sorsközösséggé lesz, máris ki tudtam ventilálni, máris vannak társaim és ki tudok jönni a gödörből és arccal előre a következő oltári nagy hülyeség felé.

Most már ott tartunk, hogy minden versnek számít, ami nem akkor kezdi el a következő sort, amikor a lapnak vége, hanem megszakítod azt valahol. Nekem a vers inkább a klasszikus értelemben vett versforma, szóval vannak benne ritmusok, rímek, én ezeket szeretem. Nagyon érdekes, pont Bérczesi Robi mondta, hogy ő nem szeret verseket olvasni, soha nem is olvasott verseket. És hogy most együtt dolgozik Müller Péter Sziámival, és hogy a Sziámi lerak elé dalszövegeket, amik azért jók, mert van ritmusuk meg vannak benne rímek. Hát te most pont elmondtad, hogy mi a vers – mondtam neki. De ő állította, hogy nem, mert hogy azok dalszövegek.

- Van olyan versed, amit megzenésítettek.

- Volt rá példa. Balassi tök jól tudta, hogy nem azért írunk verset, hogy elszavaljuk, mert akkor meg fognak dobálni száraz kenyérrel a nézők, hanem elő kell venni egy lantot, és a verset úgy kell előadni, hogy eléneklem. Ez a mai napig igaz, a legpocsékabb verset, ha egy szál gitárral előadom, könnyes szemű lányok fognak körülvenni, míg ha a legszebb verset elszavalom, akkor is a gitáros fiú lesz a nyerő aznap este.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A Minecraft film tiszteleg a 23 évesen rákban elhunyt híres youtuber, Technoblade előtt is
Egyértelmű és megható utalást tesznek rá a Minecraft filmben.

Megosztom
Link másolása

Annak idején, 2022 nyarán mi is beszámoltunk róla, feladta a rákkal vívott harcot egy ismert youtuber szervezete.

A 23 évesen elhunyt Technoblade, akit több millióan követtek youtube-on, Minecfraft játékosként vált híressé. számos Minecraft-versenyen aratott győzelmet. Halála után az édesapja szereplésével tettek közzé egy videót, amelyben Technoblade, vagyis Alex örökre elbúcsúzott a rajongóitól.

A hírek szerint a Minecraft-film meghatóan tiszteleg a gamer emléke előtt.

A film egyik jelenetében egy koronát és köpenyt viselő animált malac tűnik fel – ez egyértelmű utalás Technoblade ikonikus játékbeli avatárjára. A jelenet során Henry, akit Sebastian Eugene Hansen alakít, megkérdezi: "Ez egy király?" Steve (Jack Black) azt feleli: "Nem, ő egy legenda."

Állítólag a jelenet Hansen ötlete volt, ő javasolta Jared Hess rendezőnek, hogy emlékezzenek meg Technoblade-ről a filmben. Hess lelkesen támogatta az ötletet, és a tervezőcsapattal közösen valósították meg ezt az érzelmes jelenetet.

Korábban a Minecraft fejlesztői is tisztelegtek előtte, például a Minecraft: Java Edition indítójában egy koronát viselő malac képével.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Úristen, 53 évesen mit fogok csinálni, kinek kell egy múmiaszakértő?” - Szikossy Ildikó története az újrakezdésről és Afrikáról
Szikossy Ildikó eredetileg antropológus doktor, neve szorosan összefügg a váci múmiák feltárásával, amire még Bill Gates is felfigyelt. Sikeres élete mégis egyik napról a másikra romba dőlt, de nem adta fel. Ma Afrikában vezet szafari csoportokat, hihetetlen történeteket osztott meg velünk.

Megosztom
Link másolása

Szikossy Ildikó úgy ismeri Tanzániát, mint a tenyerét, de senki ne higgye, hogy gyerekkori álma volt Afrika és az ő csodálatos nemzeti parkjai. Őt a csontok érdekelték és a nyomozás. És 27 évig úgy is látszott, hogy az az ő útja. Most mégis Afrikában él.

- Hogyan lett belőled múmiaszakértő?

- A múmiák tulajdonképpen az ölembe pottyantak, valójában biológus akartam lenni kiskoromtól kezdve, mert nagyon szerettem az állatokat. Sikerült bekerülnöm az egyetemre, de ott azzal szembesültem, hogy a legtöbb tantárgynál az állatokon kísérleteznek. Keresnem kellett valami más szakot, így találtam rá az embertanra.

A régmúltban élt emberek maradványaival kezdtem foglalkozni, és engem különösen a csontok érdekeltek, mert az egyfajta nyomozás volt.

A fogak különösen árulkodóak, mert a régi korokban még nem volt szájhigiénia, ezért a fogkőben megőrződnek a tápanyag maradványok, mikroszkóp alatt azonosítani lehet mindent, amit akkoriban ettek.

A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani tárának a gyűjteményébe dolgoztam, amikor

egy véletlen folytán előkerültek a váci múmiák, így a kezdetektől benne voltam a feltárásokat végző szakértői csapatban.

27 évig kutattam a múmiákat, mint történeti antropológus, akik tudományos kutatási területe körülbelül a kétszáz évestől a néhány ezeréves leletekre vonatkozik.

Bejártam a fél világot, mert ha az ember tudományos kutató, akkor a kutatásait időnként a szakmai közösség előtt be is kell mutatnia a nemzetközi konferenciákon. Előadásokat tartottam és cikkeket írtam olyan tudományos szaklapokba, amik minősítették a munkánkat.

,,A múmiákat név szerint ismertem, tudtam a történetüket, nehéz volt ezt elengedni."

Nekem személyesen nagyon fontos volt a váci múmiák kutatása, hogy ne csak a tudományos közösség ismerje meg az eredményeinket, hanem mindenki, akit érdekelt a téma. Ezért nagyon sok tudományos ismeretterjesztő előadást is tartottam a múzeumban is, a nevemhez három sikeres kiállítás fűződik, ami a múmiákról szólt.

- Múlt időben beszélsz, miért szakadt vége ennek?

- Sajnos egy nehéz fordulat áll be, amikor a múzeumnak új vezetője lett és emiatt a tudományos kutatók nagy része elhagyta az intézményt, így én is. Ez hatalmas trauma volt, hiszen a múmiák nem hevernek szanaszét a világban, én amúgy is nagyon belemélyedtem ebbe a szakmába.

A múmiákat név szerint ismertem, tudtam a történetüket, nehéz volt ezt elengedni.

Ezekkel a kutatásokkal különleges eredményeket értünk el, ami a nemzetközi színtéren is látványos volt. A váci múmiáink az antibiotikum rezisztencia kutatáshoz is hozzájárultak, mert ők egy olyan korban éltek amikor még nem létezett antibiotikum.

Erre a hírre egyébként Bill Gates is felfigyelt és kiposztolta, hogy Magyarországon milyen érdekes kutatások zajlanak.

De mégiscsak ott kellett hagynom, az egész abba maradt, és én nem tudtam hogyan tovább.

- Ezzel befejeződött a kutatói karriered?

- Ez a veszteség nekem egyfajta gyász volt, először a borzasztó fájdalom volt, a kilátástalanság, hogy

úristen 53 évesen mit fogok csinálni, egy ennyire túl specializált tudással, kinek kell egy múmiaszakértő?

Nem mehettem el külföldre sem, mert a váci múmiák hungarikumok. Én nem tudnék egy egyiptomi múmiával dolgozni, már csak azért sem, mert a szakma nagyon telített, világszinten talán 100 múmiakutató van, nincsenek szabad állások.

- Ez tényleg egy ritka szakma, de akkor mit találtál ki helyette?

- Isten bizony egyszerűen az elején ötletem se volt. Már ott tartottam, hogy lehetnék mondjuk recepciós vagy titkárnő, bár doktorim van, de hát mi mást tudnék csinálni? Mindenféle állásokra pályáztam, de nem vettek föl a korom miatt. Nekem addig minden a múmiákról szólt, még szabadulószobát is terveztem a múzeumnak, ezért más szabaduló szobákhoz is jelentkeztem, hogy vannak ötleteim, de oda sem kellettem. Nem álltak túl jól a dolgaim.

A barátaim tanácsolták, hogy menjek el tanítani, hiszen végül is biológia-kémia szakon végeztem. Ennek még a gondolatától is rosszul voltam,

hiszen 27 évig halottakkal foglalkoztam, és akkor most menjek el a kamaszok közé?

Ez akkora nagy váltás, hogy el se tudtam képzelni, hogyan tudnék a rettentő élénk, izgő-mozgó, nyüzsgő, kiabáló kamaszok közé egy iskolába elmenni és tanítani. Megrettegtem, hogy 53 évesen kezdő pedagógus legyek.

- A szerencse mégis rád mosolygott...

- Végül is igen, két szálon indult el a dolog, mert felkért egy biznisz tréner, hogy segítsek a szakdolgozata elkészítésében. Először azt hittem, befektetéssel kapcsolatos, de kiderült, abban ad tanácsot, hogy milyen területen lennél jó. Nekem pont erre volt szükségem, a véletlen hozta Lukács Terkát az utamba. Akkor még kétségbe voltam esve, és kilátástalan volt minden, próbálkoztam családfa kutatással is. De ő nagy segítségemre volt, mert helyre tettük az ötleteket, amik a fejemben voltak.

Azt mondta, hogy fogjak meg egy szálat a fejemben kavargó gondolatokból, és kezdjek el azon haladni.

Ekkor azt gondoltam, hogy kimegyek Egyiptomba, és idegenvezetést tartok, de kiderült ez kivitelezhetetlen.

Jó ötletnek tűnt, bár hamar a kútba esett, de akkor ebből jött a másik ötletem: szafari vezető leszek Tanzániában!

- Ez nagyon váratlan és vad válts, hogyan került egyáltalán Tanzánia a képbe?

- Az akkori párom Tanzániából származik és nagyon szerettem az országát, arra gondoltam, elmehetnék oda szafarikat vezetni. tudtam, hogy szeretem az állatokat, és mint biológus mesélhetnék is róluk érdekességeket egy szafarin.

- Szóval a tanzániai szafari könnyebbnek bizonyult?

- A facebookon indítottam egy csoportot Szerelmem Tanzánia címmel, akkoriban még hobbiból posztolgattam, hogy kitöltsem azt az időt, amíg arra vártam, hogy valamilyen munkát kapjak. Egyre jobban átláttam, és kezdett bennem ez a biznisz körvonalazódni.

Nagyon sokat meséltem a posztokban, hiszen sokszor jártam ott, és a követőim mondták, hogy menjünk már el Tanzániába,

ott szeretnék hallani ezeket a helyszínen. Igazából az ő motiválásukra indult a legelső út.

A tanzániai családunk azonnal mellém állt, és elkezdtük együtt ezt a programot, mert az exférjem családja utazás szervezéssel foglalkozik, így jött össze az első magyar csoport.

- Mi a legnagyobb kihívás szerinted, ha Tanzániába utazunk?

- Minden turistám beleszeret Afrikába, megmagyarázhatatlanul, talán mert ott van az emberiség bölcsője. Mégis ami

a legmellbevágóbb, és amire figyelmeztetnem is kell az utasokat, az a szegénység,

azt látni, hogy ott milyen körülmények között élnek az emberek. A legelején emlékszem engem is nagyon megviselt a szegénység látványa, vagy bizonyos dolgok hiánya, és eleinte én is százszorosan óvatosabb voltam.

Látni a házaikat, a gyerekeket a koszos, poros, szakadt ruhákban, sokszor mezítláb vagy egy kis papucsban, ahogy követ rugdosnak, még egy labdájuk sincs. Ez szokott elsőre mindenkit nagyon mellbe vágni, miközben nálunk a gyereknek külön szobája van, roskadásig tele játékokkal. Persze kint is vannak, főleg a városokban jobb körülmények között élő családok, sőt gazdagok is, de a szegénység szembetűnőbb.

- Milyen a hangulata ehhez képest az afrikai embereknek?

- Boldogok, kedvesek és szeretetteljesek, imádják a turistákat. Nem kell félni, lehet egyedül mászkálni az utcán, bár vannak olyan afrikai országok, ahol csak rendőri vagy katonai kísérettel sétálhatnak a turisták, de Tanzánia biztonságos.

A helyiek szeretnek mindenkivel beszélgetni, nagyon sokan beszélnek angolul, és hogyha a turista tud egy-két szót szuahéliül, fülig ér a szájuk a boldogságtól.

Nagyon közvetlen emberek, és ez annak köszönhető, hogy soha nem volt még háború Tanzániában,

ráadásul a vallások is teljesen békésen megvannak egymás mellett. Ott nem a vallás számít, hanem az, hogy melyik törzsből való vagy.

Mindenki nagyon segítőkész, ezt megtapasztaltam én is. Egyszer leeresztett a kocsim kereke, rögtön hárman is megálltak felpumpálni. Ellenben Magyarországon, a múltkor leállt a kocsim, be kellett volna bikázni, és komolyan mondom, sírtam, mert egy órán keresztül senki nem állt meg, hogy megkérdezze, hogy mit akarok, hiába integettem villogó kocsival, elfordították az emberek a fejüket. Ez Tanzániában elképzelhetetlen.

- Tanzániában miből élnek az emberek?

- Szinte mindenki bizniszel valamit, kevés az állami munkahely. Emiatt az emberek nagy része valamit árul: ételt, ruhát, italt, vizet, szállítást vagy építőmunkát kínál, ezt mindig el lehet adni, és a befolyt pénzből próbálják magukat és a családjukat eltartani. Sok külföldi próbálkozik üzletelni a helyiekkel, de ez inkább kudarcos, mert azért szeretik pénzügyileg átverni az idegent.

Az afrikaiak csak a mának élnek, ha pénzt kapnak, akkor azt aznap elköltik, mert holnap az holnap lesz,

akkor majd Isten megsegíti őket, és holnap is ad majd pénzt.

Jellemzően emiatt nem gondolkoznak előre, nem tudnak félretenni, de nem felesleges dolgokra költik a pénzt, hiszen óriási a család, mindig van, akit meg kell segíteni. Mivel nincsen megtakarításuk sem, ezért egymást segítik. Ez úgy működik, hogy WhatsApp-on „hozzájárulást” kérnek, szétküldik az összes rokonnak, barátnak, ismerősnek, hogy mire kell a pénz, és mindenki küld nekik annyit, amennyit éppen tud. Ez a szívesség mindig körbe jár, így mindig összejön az a pénz, ami mondjuk egy temetéshez vagy az orvosi költségre, egy esküvőre, esetleg a beiskolázáshoz szükséges.

- Több generáció él együtt?

- Tanzániában csak annak van nyugdíja, aki állami alkalmazott volt, de ez nagyon kevesek kiváltsága. Mivel az öregeknek nincsen nyugdíjuk, a család tartja el őket. Ez olyan szinten természetes, hogy

a gyerekek egész kis koruktól arra vannak nevelve, hogy az időseket tiszteljék,

így természetes, hogy törődnek és segítenek az idősebbeknek, ez nem kérdés. Amikor turistákat viszek, nem bírják a tanzániai emberek nézni, ha egy idős ember húzza a bőröndjét, azonnal segítenek nekik.

Az idősebbeket sokkal jobban körülugrálják, mindig az idősebbek kapnak először enni, például az étteremben, természetesen sokkal nagyobb adagot is kapnak, és nekik nem kell várniuk, beengedik őket előre bárhová. Itt nincsenek leírva az öregek, minden helyi lakosból azonnal tiszteletet vált ki egy idősebb ember.

- Milyen alapvetően a tanzániaiak felfogása?

- Az emberek szegényebbek, de sokkal boldogabbak, és még egy dolgot emelnék ki, ami nagyon fontos: a stressz mentesség. Nincs ez a rohanás, ami Magyarországra, Európára jellemző, nincs határidő betartási kényszer. Amikor megérkezem Tanzániába, és egész nyáron ott vagyok, akkor

olyan mintha az idegeimet vasalóval simítgatnák, egyszerűen nyugalom és békesség van.

Nem számít, mikor indulunk el, az ottaniak úgyis késnek, mert hova kéne rohanni. Ha reggel kilencre terveztük a transzferünket, lehet, hogy csak tizenegyre ér oda, persze a magyar turistának égnek áll a haja, az első napokon kivannak ettől, de aztán megértik, hogy ez Tanzánia, itt ez van. El kell tudni fogadni a helyi tempót.

Nagyon szeretek a helyi emberek között lenni, beszélgetni velük: kezet fogunk, a gyerekeket megsimogatom, így barátok, testvérek, rokonok leszünk pillanatok alatt.

Egyszerűen olyan szeretettel fordulnak egymáshoz, hogy az hihetetlen. Például,

ha egy árusról tudják, hogy rossz körülmények között él, akkor tuti, hogy vesznek nála valamit, hogy ezzel megsegítsék.

Vagy, ha egy szegény nő betér egy étkezdébe a gyerekével, azonnal intézkednek, hogy ingyen enni kapjon.

A sógornőm tanította nekem, hogy mindig nőtől vásároljak, ha zöldséget-gyümölcsöt megyünk venni, hogy támogassuk ezzel. Ez is egy helyi dolog, hogy a nőknek is legyen munkájuk, hogy fizetni tudják a gyerekeiknek az iskolai költséget. Emiatt, most egy nőket segítő mozgalom kialakításán is dolgozunk.

- Milyen Tanzániában a tanítási rendszer?

- Képzeld el, az országút mellett gyalogolnak az emberek, és az iskolások is, gyakran két órát oda és kettő vissza. Én rosszul lennék ilyen kisgyereket elengedni egyedül az út szélén menetelni. De Tanzániában

az autósok annyira vigyáznak, hogy olyan nincs, hogy egy gyereket elütnének. Ez példaértékű.

Az általános iskola itt is kötelező, tehát a falvakból is el kell a gyerekeknek menni az iskolába. Mivel ilyen nagy távolságok vannak, ezért sok gyerek bentlakásos iskolába jár, ezek nagyon elterjedtek, és az is érdekes, hogy minden iskolába kötelező az egyenruha.

A tanítás korán reggel, 7-kor kezdődik, értelemszerűen a nagy meleg miatt.

A gyerekek csak a szünetekre mehetnek haza, még hétvégére sem, mert akkor sportesemények vannak. Tehát évente négyszer járnak haza, ami nekem nagyon mellbevágó volt, mert el nem tudom képzelni, hogy ennyire ritkán lássam a gyerekemet. Persze, el lehet menni meglátogatni őket, de elhozni az iskolából csak a szünetek során lehet.

A gyerekek egyébként szeretik az iskolájukat, és a tanárok, mint második szülő vannak jelen. Elég szigorú szabályok uralkodnak az iskolában, talán úgy lehet elképzelni, mint nálunk a szocializmusban volt, ha a tanár mond valamit, akkor az úgy van.

A végtelen szavanna az afrikai állatokkal, lenyűgöző látvány

- Milyen egy magyaros szafari a vadonban?

- Tanzániában a legizgalmasabb nemzeti parkokat járjuk be, a Szerengetit, amit mindeniknek látnia kellene. A végtelen szavanna az afrikai állatokkal, lenyűgöző látvány az őket körülvevő természetben.

A kocsikra igazából már úgy tekintenek az állatok, mintha tereptárgyak lennének,

van, hogy egy elefánt a fülével súrolja a kocsit, vagy éppen az orrunk előtt gázol át egy zebra csorda.

Fantasztikus, amikor egy oroszlán család fekszik tőlünk pár méternyire, és az egyik elindul felénk, hogy a kocsink melletti pocsolyából igyon.

Mindig felkészítem az utasokat, hogy ilyenkor nem lehet megmoccanni, nem lehet hangosan megszólalni, nem lehet hirtelen mozdulatot tenni, sőt

a szafari előtt nem engedem, hogy parfümöt használjanak a hölgyek, mert az állatoknak sokkal jobb a szaglása, és ebből gond lehet.

Ismerem az állatok szokásait, tudom mi az a jel, amikor várható egy oroszlán felbukkanása, és minden egyes állatról mesélek érdekességeket az utunkon. Olyan történeteket, amik nem köztudottak. Például, miért van együtt mindig a zebra és a gnú, hogy melyik fán találunk valószínűleg egy lustálkodó leopárdot, vagy azt is, hogy hogyan védekezik az akácia az ellen, hogy a zsiráf teljesen lelegelje, de azt is elmondom, miért csíkos a zebra.

Megtanítom a turistáknak felismerni az állatokat, nagyon élvezik a kalandokat,

és az utazás végére hatalmas tudással térnek haza, mert a végén még ki is kérdezem őket.

- Sosem volt olyan veszélyes helyzet, amibe váratlanul belebotlottál?

- Amikor a Szerengetiben szállunk meg, ami egy végtelen füves puszta, ott egy olyan táborhelyünk van, amiben komfortosan berendezett katonai sátrakat állítanak föl nekünk, kényelmes ágy és fürdőszoba is van benne.

Éjszaka nem szabad kijönni a sátorból, mivel bejöhetnek a táborba az állatok,

bár tapasztalt vadőr vigyáz ránk, és figyel, hogy minden biztonságos legyen.

Ez nagyon vadregényes, mert ott vagyunk a véget nem érő szavanna közepén, minden zaj beszűrődik, hallani ahogy a békák brekegnek, vagy ha valami motoszkál kint. Ugyan a ragadozók nem mernek közel jönni a sátrainkhoz, de a távolból hallani az éjszaka oroszlánüvöltést, vagy este látni egy-egy hiénát a konyhasátorhoz lopakodni. Egy alkalommal, amikor szerintem már mindenki aludt, de még csináltam a következő napnak a programjait,

egyszer csak azt hallom, hogy valamilyen furcsa csámcsogó hang van a sátram körül.

Mindenféle állathangot be tudok azonosítani, de ezt egyszerűen nem tudtam, hogy mi lehet.

A csámcsogás szépen haladt körbe, úgyhogy fölhívtam az őrt, hogy ugyan nézze már meg, mi van odakint. Láttam, hogy jön a lámpával és kérdeztem, hogy mi volt ez. Akkor mondta nagy nevetve, hogy nem kell félni, csak egy víziló körül legelte a sátramat. Én majdnem szívinfarktust kaptam, mert a víziló egy nagyon agresszív állat, és ha megijesztik, akkor a víz fele kezd rohanni. Úgyhogy ez alapszabály, hogy soha nem szabad egy víziló és a víz között lenni. Pillanatok alatt végiggondoltam, hogy hol volt a víziló, és merre van a víz és pont közötte állt a sátram.

Szerencsére a víziló jóllakott, és mivel már megszokta a sátrakat a területen, békével elment.

Reggel csak ámultam, mert egy fűszál se maradt úgy körbe ette a hatalmas területet. Ez a tábori élmény, csak utólag volt ijesztő, de jó kezekben voltunk.

A szafarink után mindig Zanzibárba megyünk, hiszen ott is rengeteg különleges látnivaló van, és az út legvégén, jól esik néhány nap tengerparti láblógatás és pihenés, mert annyira sok élményt adott Tanzánia mindenkinek, hogy a turistáknak pár nap kell mire feldolgozzák.

- Hogyan tervezed a jövődet?

- Amikor hazaérek Európába, akkor általában úgy érzem, hogy megbolondulok a hirtelen rám zúduló sok kötöttségtől, a határidőktől. Nagyon nehéz a visszaállás a stresszmentes afrikai életből, ezért is tervezem azt, hogy amikor nyugdíjas leszek, szeretnék ideköltözni.

A nyugdíjamból kint meg tudok majd élni, az élet jóval olcsóbb, és most már gyerekeket szeretnék tanítani,

méghozzá kreatív és logikus gondolkodásra. Ez az, amit én hiányolok az iskolai nevelésben. Minden évben legalább százötven-háromszáz kiló adományt viszünk ki, és két árvaháznak juttatjuk el, de csak a legegyszerűbb játékokat tudom kivinni, mert a bonyolultabb játékokkal nem tudnak játszani a gyerekek, a dominót már meg kellett tanítanom nekik.

Sajnos, nem látják át a játékban a helyzeteket, időbe telik nekik. Az életmód felgyorsulása viszont ott is látványos.

Bár Tanzánia elmaradottabb, de a nyugati hatás már elérte őket is,

mindenki kezében ott van a mobiltelefon. A nagyvárosokban tulajdonképpen úgy zajlik az élet, mint más világvárosban. Úgyhogy, sajnos nem tudnak túl sokáig ebben a megszokott létükben maradni.

- Milyen életkörülmények várnak rád amikor ott leszel majd nyugdíjasként?

- A kinti családommal fogok élni, akik körülvesznek, és segítenek majd. Az ő házuk teljesen olyan ott, mint itthon, mindennel felszerelt. Mivel a családi bizniszben dolgozom, számítanak rám továbbra is.

Apósom 92 éves, és mérhetetlenül bölcs ember. Vele angolul beszélgetünk, és a törzsi szokásokat próbálom kiszedni belőle,

hogy minél többet tudjak meg arról, ahonnan származnak. Előbújik belőlem az antropológus, és ez hihetetlenül izgalmas kutatás.

Pár évem van a nyugdíjig. Végül, a krízis éve után elvállaltam Magyarországon egy tanári állást. Bekerültem egy iskolába, és nagy örömömre szeretnek a gyerekek, alig várják az óráimat. Mesélek nekik a szafariról is, imádják a történeteimet az útjaimról. Szóval, nem kudarcélmény ért a tanításban, ahogy annyira féltem tőle, hanem napi szinten pozitív visszacsatolást kapok a gyerekektől. Ez nagyon motiváló.

Az egész nyarat mindig Tanzániában töltöm, és ezalatt két csoportot kísérek, a téli szünet alatt pedig egyet.

- Akkor ez happy end lett?

- A múmiákat ugyan el kellett engednem, de rám találtál egy új szerelem, ami Tanzánia. A sors, végül is minden baj ellenére, jól hozta össze a dolgot. Ami nagyon fontos, hogy ki mertem lépni a komfortzónámból, mertem váltani.

Nagyon nehéz volt elindulni, nehéz volt ezt az egészet meglépni.

Mindenkinek, aki mély válságban van, azt javaslom, hogy egyszerűen csak akkor tudunk a meleg dagonyából kimászni, ha merjük vállalni a komfortzónánk elhagyását, ha elengedjük a kapaszkodókat, és ha köd is vesz minket körül, akkor is lepünk és megyünk előre.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Nem voltunk benne biztosak, hogy valaha hazajutunk” – megszólaltak az űrhajósok, akik majdnem örökre az űrben ragadtak
Majdnem halálos utazásuk szörnyű részleteiről meséltek az űrállomáson rekedt űrhajósok.

Megosztom
Link másolása

Most először nyilatkozott részletesen az a két amerikai űrhajós, akiket eredetileg tavaly júniusban nyolc napra küldtek fel az ISS-re, ám végül 286 napot kellett fent maradniuk, mert a Boeing Starliner űrhajó súlyosan meghibásodott. Butch Wilmore és Sunita Williams azt mondják,

a helyzet az első pillanattól kezdve annyira súlyos volt, hogy kis híján elvesztek az űrben.

Wilmore és Williams egy múlt havi sikeres földetérés után kezdtek el nyilatkozni a sajtónak. Most árulták el először, hogy már a küldetés kezdetén is komoly problémák voltak, és alig úsztak meg egy katasztrófát, amikor az ISS felé közelítettek.

Felidézték, hogy

amikor Wilmore kézi vezérlésre kapcsolt, hirtelen elvesztették négy hátsó hajtóművüket, és ezzel a biztonságos manőverezés képességét is.

Az űrrepülési szabályok szerint ilyen helyzetben – még akkor is, ha gyakorlatilag karnyújtásnyira voltak az ISS-től – vissza kellett volna térniük a Földre. Csakhogy Wilmore ekkor már rájött, hogy valószínűleg teljesen elvesztették az irányítást az űrhajó fölött.

„Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy nem tudom, egyáltalán képesek vagyunk-e még visszatérni a Földre.

Sőt, őszintén szólva, inkább azt éreztem, hogy valószínűleg nem” – mondta Wilmore az Arstechnicának.

Ezzel a baljós gondolattal szembesülve az űrhajósnak arról kellett döntenie, hogy vajon az a kockázatosabb, ha mégis megpróbálnak hazarepülni, vagy ha inkább megkísérelnek dokkolni az ISS-nél. Eközben Williams szerint „rengeteg ki nem mondott kommunikáció zajlott” kettejük között a kapszulában.

„Egyáltalán nem tudtuk pontosan, hogy mi történik velünk, miért állnak le sorban a hajtóművek, és mi lenne a helyes megoldás”

– tette hozzá Williams.

Wilmore közben részletesen elmesélte, hogy mi járt a fejében:

„Ott vagyunk tehát, elvesztettük a hatfokozatú szabadságot biztosító manőverezést, négy hátsó hajtómű kikapcsolt, és magamban próbálom felidézni az orbitális mechanikát. A Nemzetközi Űrállomás ekkor úgy helyezkedett el előttünk, hogy az eleje lefelé mutatott. Ez azt jelentette, hogy nem pont vele egy vonalban, hanem picit alatta voltunk.

Ha pedig az űrben valami alatt vagy, akkor gyorsabban mozogsz, vagyis elkezdesz távolodni az állomástól.

Ezeket mind fejben számoltam, miközben fogalmam sem volt arról, mekkora kontroll maradt a kezemben. Mi történik, ha elveszítünk még egy hajtóművet? És mi van, ha a kommunikációnk is megszakad? Akkor mit fogok csinálni?”

Wilmore elmondta azt is, hogy a Starliner egy olyan vizuális rendszert használ, amely az ISS-t használja viszonyítási pontként. A meghibásodás miatt azonban „ez is elkezdett eltérni a helyes pályától”.

„Azt nem mondom, hogy teljesen elvesztettük az űrállomást, de elkezdtünk távolodni tőle” – magyarázta Wilmore.

„Ekkor már mindketten elég idegesek voltunk, mert a rendszer bármelyik pillanatban automatikusan megszakíthatta volna a dokkolási kísérletet.”

Végül a problémát úgy sikerült megoldani, hogy a NASA földi irányítói távolról újraindították a hajtóműveket, de ez csak úgy volt lehetséges, hogy Wilmore-nak teljesen fel kellett adnia az irányítást, miközben ő és Williams tehetetlenül lebegtek az űrben.

„Ez volt az egyik legnehezebb pillanat” – mondta Wilmore.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

NASA (@nasa) által megosztott bejegyzés

Végül a hajtóművek újra beindultak, Williams pedig óriási megkönnyebbülést érzett, amikor végre dokkolni tudtak.

„Ott helyben egy kis boldog táncot jártam. Egyrészt persze azért, mert imádok az űrben lenni, és végre megérkeztünk az ISS-re, ahol jó barátok vártak minket. Másrészt azért, mert elképesztő öröm volt, hogy végre sikerült a dokkolás. A fő érzésem ekkor az volt, hogy hú, oké, most végre lélegezzünk egyet, és próbáljuk megérteni, mi is történt” – idézte fel Williams.

Bár a Starliner végül sikeresen dokkolt, Wilmore azt mondta, már a megérkezés után rögtön tudta, hogy valószínűleg másik űrhajóval kell majd hazajönniük.

„Az volt az érzésem, hogy nem fogunk ebben az űrhajóban hazajönni. Valószínűleg nem”

– mondta Wilmore. „Az egyik első telefonhívásom Vincent LaCourthoz, az ISS repülési igazgatójához szólt, aki részt vett abban a döntésben, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szabályzatot, és megpróbálunk dokkolni. Egyből azt kérdeztem tőle: 'Oké, most akkor ez az űrhajó egyáltalán biztonságos menedék még számunkra?'”


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Makány Márta: „Nem nyuszik vagyunk, de most még eléggé vitatott kérdés a divatos öltözködés”
Aki azt gondolja, hogy a divat csupán felszínes csillogás, még biztosan nem találkozott a magyar divattervezővel, aki a ruháit nem csak a testre, hanem a lélekre is szabja. A Forbes Power Women’s Summiton készítettünk vele interjút.
Szegedi Éva - sassy.hu
2025. április 18.


Megosztom
Link másolása

Makány Márta a magyar divatvilág egyik kiemelkedő alakja. Akad, aki a régóta ismeri a nevét, mások menyasszonyi ruhái révén figyeltek fel rá, vagy a vele készült interjúk és az életmódváltásával kapcsolatos hírekből.

Tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola textil szakán kezdte, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (korábban Magyar Iparművészeti Főiskola) szerzett diplomát ruhaipari formatervező szakon.

Ruhái az érzelemgazdag, nyitott és pozitív életfelfogását tükrözik. Saját bevallása szerint soha nem akart mással foglalkozni, mint gyönyörű ruhák készítésével.

Arról, hogyan látja most a divatot és miben látja a saját szerepét, a Forbes Power Women’s Summit női üzleti eseményen beszélgettünk.

- Az öltözködésben mennyire vagyunk nyuszik, mi, magyar nők? Merünk-e stílusosak lenni?

- Úgy vélem, hogy nem nyuszik vagyunk, hanem most még eléggé vitatott kérdés a divatos öltözködés. Sokak szemében ugyanis pazarlásnak vagy egyenesen hivalkodásnak tűnik. Emiatt, bár mindenki szeretne csinos lenni, úgy akarunk divatosan öltözködni, hogy ne szólják meg, és ne gondolják azt, hogy túl sok pénzt költöttünk rá.

A másik, hogy sokan szeretnek tutira menni. Ezen azt értem, hogy léteznek bizonyos karakterek, típusok, sokan ezek alapján választják ki, milyen stílusban fognak öltözködni, és nem mernek attól eltérni, változtatni rajta. Pedig nem kell mindenkinek ugyanolyan a ruhában járnia.

- Te magad milyen értéket szeretnél közvetíteni a ruháidon keresztül? Mi az üzenetük?

- Egyrészt azt a szeretetet szeretném átadni, amit a vendégeim iránt érzek. Fontos számomra, hogy minden, amit viselnek, örömet szerezzen nekik. Másrészt, mivel nem vagyunk egyformák, és mindenkinek kicsit másfajta ruhára van szüksége, arra törekszem, hogy azt találjam meg, amire annak a bizonyos vendégemnek személy szerint szüksége van.

- De hogyan lehet kiemelkedni a mezőnyből a fast fashion, a tömeggyártott, applikációkon keresztül értékesített, olcsó, műanyag ruhák korában?

- Nagyon rugalmasnak kell lenni időben, térben, és maximálisan oda kell figyelni a vásárlókra. Amikor egy-egy vendéggel vagyok, teljes mértékben rá koncentrálok, minden energiámmal azon vagyok, hogy megértsem, melyek az igényei, mi teszi boldoggá.

Mivel a vendég áll a központban, nem az én teendőim, egy formaruha és egy alkalmi ruha megtervezését is ugyanolyan izgalmasnak találom. Nem rangsorolom a feladatokat. Akár örömanya jön hozzám, akár menyasszony, akár a gyermeke elsőáldozására készül a vendégem, akár egy bálra vagy diplomaosztóra, akkor és ott az életében az a legfontosabb esemény. Nekem pedig az a célom, azt kell elérnem, hogy azon a napon tökéletesen magabiztos lehessen, és akár a tükörbe néz, akár részt vesz az eseményen, megkapja a pozitív visszaigazolást a megjelenéséről.Makány Márta a magyar divatvilág egyik kiemelkedő alakja. Akad, aki a régóta ismeri a nevét, mások menyasszonyi ruhái révén figyeltek fel rá, vagy a vele készült interjúk és az életmódváltásával kapcsolatos hírekből.

- Valamelyest tetten érhető, hogyan változtak a magyar nők igényei az öltözködésben az elmúlt harminc év során?

- Sokféle változás történt. Például amikor a pályámat kezdtem, még nagyon sokan jártak varrónőhöz, úgy, hogy előtte ők vették meg hozzá az anyagot.

Ma már mindenki divatos szeretne lenni, de a testi adottságainak megfelelően: amit érdemes kiemelni, az kapjon hangsúlyt, amit szeretne eltakarni, azt elleplezzük, kezeljük. Nekünk, tervezőknek az a feladatunk, hogy a vendégeinknek a legdivatosabb darabokat adjuk, de úgy, hogy azok alkatilag a legelőnyösebbek legyenek számukra.

- Jellemzően milyen típusú öltözékért térnek be hozzád a vendégek?

- Alkalmi ruhákért és munkahelyi, üzleti ruhákért is. Van olyan vendégem, akinek még a függönyét is én választom ki, és nadrágja szárát is én hajtom fel, más meg kizárólag egészen különleges alkalmakra keres öltözéket, vagy csak egy tanácsadásra jön el. Egymástól egészen különböző emberek jönnek hozzám, és mindegyikük másképp igényli egy tervező jelenlétét.

- Lehet látni, mi lesz a divat jövője, mi történik 5 vagy 10 év múlva Magyarországon? Előre lehet jelezni, miként változnak az igények?

- Természetesen lehet látni bizonyos trendeket, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. A hétköznapokban ma már a legtöbben a kényelmesebb ruhákat keresik, és a laza, rugalmas anyagokat. Az a cél, hogy minél komfortosabban érezzék magukat benne. Ezekhez sokan sportcipőt húznak.

Emellett két erőteljes trendet látok. Az egyik a „Megvesszük, és ha már nem kell, akkor kidobjuk” irányt követi; előfordul, hogy csak egy alkalomra vásárolnak ruhát, mert olcsón megkapják. A másik trend a fenntartható módon felépített ruhatáraké.

A nők egy részének a ruha örömforrást jelent, gyakorlatilag megajándékozzák magukat vele. Ami engem illet, ennél sokkal funkcionálisabb szemlélettel rendelkezem, a ruhát a magam számára nem tekintem ennyire fontosnak. Kevés saját ruhám van – például ugyanolyan fazonból és színből öt egyforma – és addig hordok egy-egy darabot, amíg el nem kopik.

Azon már el lehet gondolkodni, hogy kihez melyik irányzat áll közelebb, hiszen különbözőek vagyunk, mindenki számára más szempontok fontosak. Nincsen egyetlen, kőbe vésett igazság a Földön a divatban sem.

- Előfordult, hogy elbizonytalanodtál, esetleg megkérdőjelezted azt, hogy valóban ez a szakma a te utad?

- Még soha nem fordult elő. Azt szoktam mondani, hogy nekem azért nincsen kockázatom, mert nem értek máshoz, világéletemben ruhákkal foglalkoztam, középiskolában is textil szakra jártam. Nálam nem áll fenn az a helyzet, mint a karrierváltók esetén, hogy mondjuk közgazdászként dolgoznak, majd abbahagyják, és más tevékenységbe fognak. Nekem csupán a divaton belül van mozgásterem, de azon túl már nincsen.

Mára viszont akkora ismertséget szereztem, hogy tőlem inkább tartanak. Ha például felajánlom egy márkának, hogy segítek nekik, akkor mindenki azt gondolja, biztosan nagyon drága vagyok. Pedig szerintem nem, viszont sok évnyi tapasztalattal rendelkezem, és szívesen tervezek, nem csak a saját nevem alatt, és nem csak magamnak, hanem mindenki másnak is. Mindig adódik új feladat, amit nem feltétlenül kommunikálok kifelé, de boldogan csinálom.

- Inspirációt ilyenkor honnan merítesz?

- Szerencsére nincsenek elakadásaim, óriási tettvággyal és energiával kezdem a reggeleket, és száz ötletem van minden nap. Inkább abban rejlik a kihívás, hogy ne akarjak egyszerre több mindent csinálni.

Ha konkrét személynek tervezek, akkor mindig őt próbálom a fókuszba helyezni, azzal együtt, hogy alkatilag mi a megfelelő számára. Nemrég járt nálam egy vendég, akinek megmutattam két anyagot, és megkérdezte, honnan tudtam, hogy neki ez fog tetszeni. Mondtam, hogy az a fél óra, amíg beszélgettem vele, pont elég volt arra, hogy lássam, milyen irányba mehetünk, és mit mutathatok meg neki.

- Sokan tartanak példaképnek. Mit üzennél azoknak fiatal nőknek, akik még keresik az útjukat?

- Elsősorban azt, hogy ne féljenek, ne ragaszkodjanak görcsösen ahhoz, amit már ismernek. Másodsorban azt, hogy bízzanak magukban. Harmadrészt azt, hogy nincsen rossz döntés, csak változás van. Úgy vélem, a változás jó, mert mindig hoz valami újat.


Megosztom
Link másolása