Varga Dániel vízilabdázó: „A 40. születésnap az semmi, de a 40 és fél!?”
Mint ahogy a pólómeccseken is több dolog történik a felszín alatt, mint gondolnánk, úgy Dani lelkében is sok rejtett, izgalmas gondolat bújik meg, aminek most alaposan utánajártunk:
- Egy világ és olimpiai bajnok vízilabdázót, Varga Dánielt köszöntök sok szeretettel. Engem mindig érdekelt, hogy egy sportoló hogyan viszonyul a művészetekhez, hiszen sokan a sportot is egyfajta művészetként értékelik.
- Hogy a sport mennyire művészet? Valamennyire biztos, hiszen van benne kreativitás, van benne önkifejezés, van benne flow-élmény, van benne esztétika, van benne lelkiség, van benne önmegvalósítás. Ezek szerintem mind a művészetnek, illetve a kultúrának a jegyei, és ez a sportban is megjelenik. Biztos, hogy nem egyenlő mértékben élik meg a sportolók ezeket és nem minden néző, illetve sportfogyasztó látja ezeket a jegyeket, de mindenkinek meg van a lehetősége, hogy lássa az előbb felsorolt óriási értékeket is a sportban.
- Belefutottam egy interjúba, amit a Renoir kiállításon adtál. Ott az hangzott el tőled, hogy „a kéz és a test, mint a mozdulatot végző, közvetítő csak egy dolog. Művész nincs tudat nélkül, művészeti megjelenés nincs lélek nélkül, ez pedig a vízilabdára is igaz. A test szerepe mellett a mentális képességek is fontosak, és ennek a lelki lenyomata maga a produktum.”
- Hú, ez tök jó volt, és ezt én mondtam? Ezzel most is egyetértek
- Ugyanebben a beszélgetésben kicsit szó esett arról is, hogy a festészet, bár elkerült téged, de mindig izgatta a fantáziádat.
- Ez nem egészen így pontos. A festészet nem került el régebben. Bár nagyon erős, hogy a festészetet említünk, mert sosem voltam festő, nem is tudok festeni, de festettem egy időben. Tizenkilenc éves koromtól volt hat-nyolc év, amikor ez nagyon érdekelt, és csináltam.
Nagyon szerettem, és nagyon értékes időszaka volt ez az életemnek.
- Mi az, ami megragadott? Tájkép, portré, absztrakt?
- Leginkább absztrakt volt. Aztán ez is lett a vége, ez is volt a korlátja, hogy én ezt nem vittem tovább. A képzettségem hiányzott. Sokkal nagyobbak voltak a vágyaim az önkifejezésre, a vágyaim magára az akcióra, magára a mozdulatra, az élményre, az esztétikumra, a gondolatok megjelenítésére, és amíg nem zavart, hogy ez nem olyan lett, mint amilyen lehetne, addig csináltam szívesen. Amikor elértem a határaimhoz, többet akartam, mint amit tudtam, akkor elment az egésztől a kedvem, és el is engedtem. Egyébként nem is olyan régen állt össze a fejemben egy magyarázat ezzel kapcsolatban. Bizonyos életszakaszokhoz tartoznak törvényszerűségek. Ahogy a gyerek az óvodában rajzol felhőtlenül. Az iskolában még szeret rajzolni, de ekkor eljön az az idő ott a pubertáskor környéken, hogy ha jól rajzol, meg tudja csinálni azt, amit csinál, akkor viszi tovább, ha nem, akkor meg abbahagyja. Ezt olvastam, tanultam, illetve
Na, a lényeg az, hogy nálam ez az időszak kimaradt a gyerekkoromban és 10-15 évvel később indult el, és tartott egészen addig, amíg nem jött el ez az érzés, hogy engem most már zavar, hogy nem az történik, amit szeretnék.
- Egy élsportolóról nekem az jutna eszembe, hogy nem hagyja annyiban. Amikor valaki learat minden babért, mint sportoló, akkor azt az attitűdöt merem feltételezni róla, hogy ő az a típus, aki tűzön-vízen át eléri a célját.
- Vannak ilyenek, de szerintem nem csak a sportban, az élet minden területén több út vezet a sikerhez, és akkor fel kell tenni a kérdést, hogy mi a siker? Van az a siker, amit elérünk, és érmet jelent, helyezést jelent, címeket jelent, és van az a siker, amiben megvalósulunk, amiben megvalósítjuk önmagunkat, amivel a képességeink határait feszegetjük, illetve a képességeink által hozunk létre valamit. És szerintem semmit nem lehet megúszni. Vannak életszakaszok, amiket meg kell élni, és ha nem éljük meg, akkor azok elakadások. De az élet megy tovább, és valahol visszaköszön az életünkben, hiszen nem éltük meg, nem dolgoztuk meg, nem tudatosítottuk, vagy egyszerűen csak nem hagytuk úgy magunk mögött, ahogy azt kell. És ezek nem is az évekkel jönnek vissza, hanem életeseményekkel jönnek vissza.
- Mondasz példát erre a saját életedből?
- Legyen például a szocializáció. Én 11 éves koromban magántanuló lettem, aztán volt egy év, amikor rendes osztályban, rendes gyerekként jártam, de azt fél évig bírtam, de nem a szociális képességek hiánya miatt, hanem valahogy az egész rendszer idegen volt nekem.
De kimaradtak azok a kortárs dinamikák, kortárs kapcsolatok, kortárs történetek, ami normálisan egy 10-től 18 éves korig a fejlődés lélektannak ott abban az időszakban az alapkövei. Na most ezeket nem lehet megúszni. Nyilván az uszoda és az uszodai közeg, azok a dinamikák, azok a szerepek, azok a működések adtak nekem magabiztosságot, táptalajt, identitást, de azért, amikor kilépek a medencék világából, akkor nekem az egy picit diszkomfortos. Ez szerintem abban gyökerezik, hogy ezek nem lettek lejátszva, megélve, megtapasztalva, megfejlődve akkoriban.
- Tök jó, hogy ezt te látod.
- Hát van benne munkám.
- Meg néhány pszichológus…
- Nem kell sok, csak jó legyen.
- Mi volt diszkomfortos, amikor fél évig közösségbe jártál iskolába? Mert gondolom az, hogy sportolóként edzéseken, hasonszőrű srácokkal együtt dolgoztál, az ott a szociális kapcsolatnak megfelel.
- A sportban van egy rendezőelv, ami alapvetően hierarchián alapszik. Persze vannak átjárások, meg vannak szerepek, és van sok minden, ami a dinamikát vagy az erőteret mozgatja. Ha hierarchiát, mint kiinduló pontot nézzük, akkor mivel tehetséges és jó játékos voltam már kiskoromtól kezdve, ezáltal megvolt a helyem a csapatban.
- És ezt nem találtad meg az iskolai környezetben? Átkerültél egy másik szerepe?
- Nehéz volt az, hogy éreztem, hogy a képességeim alapján nagyon sok mindenben, élen járnék. Ezek nem csak kognitív, vagy érzelmi intelligencia béli képességek, hanem sok minden. De mégis valahogy a kapcsolódásokat nem sikerült úgy létrehozni, hogy az jól tudjon működni. Ami egyébként még tovább menve, valamennyire azért szülői minta, transzgenerációs dolog.
- És tudod-e, hogy mit kezdjél ezzel?
- Ez egy folyamat. Nem arról van szó, hogy elolvastam két könyvet és most már akkor megvan, hogy ez mi. Viszont annak nagyon örülök, hogy ebben a folyamatban benne vagyok. De nem is annyira egy konkrét cél az, amit keresünk szerintem, hanem maga az élet értelme, a fejlődés, az „életben levés”.
- Az a jó ebben a transzgenerációs ügyben, hogy ha nálad egy picit leforgácsolodik ebből, már csak kevesebbet adsz tovább.
- Ez, igen, és szerintem ez egy nagyon szép gondolat. Még az első fiunk születésénél fogalmaztuk meg a fiúk anyukájával, hogy a mi szüleinkhez képest mi már valamit csináljunk jobban, bizonyos kérdésekre már legyen válasz, marad még elég kérdés így is. Szülőként pedig az a feladatunk, hogy a gyerekeinknek megadjuk azt a lehetőséget, hogy ők is már előrébb legyenek ebben a történetben.
- Sokan keresik évezredek óta az élet értelmét, és nyilván, aki egy kicsit ráér ilyesmin töprengeni…
- …az nem találja.
- Igen, de én mindig ide lyukadok ki, hogy talán ennyi, hogy terheket levenni.
- Szülőként ez teljesen érthető találat, szerintem. De azért nemcsak szülők vagyunk, hanem vagyunk fiúk, lányok, vagyunk barátok, vagyunk férjek, feleségek, vagyunk egyéniségek, vagyunk egyedül is, vagyunk csapattagok, csoporttársak, munkatársak. Gyerekkorom óta, - amilyen eszem akkor volt legalábbis -, valahogy érdekelt az elmúlás, érdekelt az öregkor, érdekeltek az élet értelme-kérdések.
- Féltél az öregedéstől?
- Nem, de egyre jobban kúszik be a félelem az életemben, ahogy minden nap eggyel közelebb vagyok hozzá, bár még nagyon távol szerintem, remélhetőleg. Volt egy csomó feltételezésem gyerekként, hogy mondjuk a felnőttek azok okosak. Hát azért ez megdőlt az életem során. Nem tudom, hogy te cáfolod-e, vagy mi a te tapasztalatod?
- Nem, szerintem mindenki hülye.
- Igen, igen, igen, vagy legalábbis mindenki hülye, csak senki sem magáról gondolja azt. Szóval, az idős kor vagy az életút az arról is szól, hogy egyre okosabbak, bölcsebbek vagyunk és fejlődünk.
- Tavaly töltötted be a 40-et, és én arra emlékszem, hogy engem az nagyon megvitt, amikor nekem a negyvenedik szülinapom volt. Előtte különösebben nem nagyon érdekelt, hogy hány éves vagyok. De akkor, ott már hirtelen belehelyezkedtem a szüleim generációjába, amiről gyerekként láttam, hogy az már olyan „felnőtt”, az már középkorú. Ehhez képest tavaly az ötvenen már fütyürészve ugrabugráltam át. Te hogy voltál ezzel?
- Ez úgy volt, hogy ahogy közeledett a 40, pár nappal előtte, vagy aznap, volt néhány interjú, vagy beszélgetés ezzel a 40-nel kapcsolatban. És teljesen őszintén és természetesen mondtam azt, hogy semmi. Egyrészt fiatal környezetben vagyok azáltal, hogy két kisgyerekem van, (bár nőnek, mint a gomba), illetve a játékosaim is. Tehát az engem körülvevő munkatársak, emberek azok nem 60-asok, hanem 25-30 évesek. Másrészt magamat is annak érzem, harmadrészt testileg is úgy érzem magamat.
Egyébként, hogy erről is szó van, jut eszembe, hogy még persze nem kizárt, hogy hatással van rám az, hogy másodéves pszichológus hallgató vagyok, a Károly-ra járok, és ott azért a személyiség lélektan az megmozgatja az embernek a lelkét, és lehet, hogy ez is hozzájárult ehhez az összegzéshez.
- Az önismerettel való foglalkozás felnyitogat ajtókat.
- Talán igen, talán emiatt is, de alapvetően a lényemből is adódik ez, de jöttek a külső hatások. A 40 az semmi, de a 40 és fél?! Elindultam a lejtőn, úgy éreztem.
- Tehát pszichológus leszel egyszer?
- Egyszer majd lehet, hogy leszek pszichológus, de az sem biztos. Viszont imádom, mert nagyon inspirál, nagyon jó látni annak az irodalmát, annak a tudományát, ami egyébként napi szinten foglalkoztat. Mindig is érdekelt a pszichológia, képzeld el, pszichológiából érettségiztem. Az első olvasmányaim között is volt pszichológia.
- Kit olvastál?
- Hát Jungot, de nem értettem, azt ma már tudom. És ez nyilván bugyogott bennem, valamikor erősebben, valamikor kevésbé.
- Mennyire jó eszköz az analitikus gondolkodás akkor, ha valaki vezető edző? Hiszen azt gondolnám, hogy aki ennyire analitikusan képes önmagával szemben gondolkodni, cselekedni, az a tanítványaival szemben is tudja ezt gyakorolni.
- Szerintem az a fontos, hogy valaki tudja, hogy ő milyen. A dolog az önazonosság és annak elfogadásával kezdődik szerintem. Ez azért fontos, mert amikor megnyilvánulunk, ugyanilyenek vagyunk, ebben az esetben van a legnagyobb esély arra, hogy olyat tudunk adni a másiknak, ami működik, már csak azért is, mert ez az egyetlen hiteles út. Viszont fel kell készülni arra is, hogy ha a másiknak más elvárása van, vagy adott esetben pillanatnyi sikerélmény elérés érdekében nekünk másnak kellett volna lenni, mégsem azt választottuk, hiszen ilyenek vagyunk. El kell fogadni azt, hogy esetleg nem vagyunk tökéletesek. Mert valahol nem a tökéletességről szól, hanem a hitelességről. Én azért lehetek majd egyszer nagyon jó edző, mert minden, ami bennem van, azt hitelesen tudom átadni a játékos számára, szeretettel tudok felé fordulni, és egyébként értek a vízilabdához.
A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.
