Manapság alapvető biztonsági óvintézkedésnek számít, hogy a gyerekeknek mobiltelefont adnak a szüleik, mivel így bármikor elérhetik egymást, nem mellesleg a GPS-technológia segítségével nyomon követhetik gyermekük tartózkodási helyét.
A mobiltelefonok lehetővé teszik a gyermekek számára azt is, hogy kapcsolatban maradjanak a barátaikkal, ami elengedhetetlen lehet a szociális fejlődésükhöz. Azonban mint mindennek, ennek is van hátulütője.
A közösségi média hatalma sajnos nagyon káros lehet a fiatal, fejlődő gyerekek mentális egészségére, ezért jó ötlet lehet először egy úgynevezett „buta” telefonnal kezdeni.
Így tett Dixie is, akit lánya folyamatosan azzal nyaggatott, hogy szeretne már egy mobiltelefont. A nő megelégelte a kérlelést, és egy összecsukható, egyszerű telefont adott neki.
Dixie aztán videóra vette a pillanatot, amikor 10 éves lányának odaadta a kihajtható telefont, és mivel a kislány egyáltalán nem számított ilyesféle trükkre, a videón végig látható ledöbbent arckifejezése egyszerűen felbecsülhetetlen.
„Akarod, hogy megtanítsalak sms-t írni rajta?”
– kérdezi a videón az anyja. Mivel a kislány igent mond, szépen megtanítja neki a régi típusú szövegírás szabályait. Ugye? Aki tudja miről beszélünk, az most biztosan sóhajt egy nagyot.
„Ha azt akarod beírni, hogy »HEY«, megkeresed melyik gombon van az a betű, azt mondja GHI, ugye a H a második betű, tehát kétszer kell hozzá megnyomni.”
– magyarázza a lányának.
„Ez úgy néz ki, mint valami régi dolog újabb változata” – mondja még mindig teljesen meghökkenve a lány.
„Hát nem imádod!?” – kérdezi az anyukája. „Azt hiszem...” – válaszolja a lány, miközben úgy nézi a telefont, mintha az valami műtárgy lenne.
„Bár én nem erre számítottam.”
„Szívesen” – mondja az anyuka, mire a lánya azt feleli:
„Köszönöm. Azt hiszem.”
Úgy tűnik, Dixie meg akarta leckéztetni a lányát a technológia értékéről és arról, hogy mennyire fontos hálásnak lenni azért, amink van. Egy összecsukható telefon ugyanúgy biztosíthatja az alapvető kommunikációt, miközben korlátozza a káros alkalmazásokhoz és a közösségi médiához való hozzáférést.
Ha kíváncsi vagy a folytatásra és a videóra, lapozz!
Az internet új sztárja nem egy híres felnőtt, hanem egy imádnivaló csecsemő, Joao Miguel, aki külsejével szinte mindenkinek elrabolta a szívét. A TikTok-on megosztott videók miatt a kisfiú váratlanul hatalmas rajongótáborra tett szert, mivel testén rendkívül sűrű és hosszú szőrzet található, amely egy felnőtt férfin is megállná a helyét.
Joao egyébként teljesen egészséges és normális babás dolgokat csinál, mint például járni és játszani tanul, de emellett a TikTok-fiókjával (@babyjoaomiguel0) több mint 100 000 követőt gyűjtött össze, és egy YouTube-csatornája is van.
Joao sűrű, barna haja, amely testét tetőtől talpig beborítja, és bolyhos arcszőrzete különös megjelenést kölcsönöz neki.
A legnagyobb figyelmet azonban a sűrű szakálla kapja, amely miatt sokan viccelődnek és megjegyzéseket fűznek a kisfiú kinézetéhez.
"Jobban tud szakállt növeszteni, mint a legtöbb férfi"
- jegyezte meg egy felhasználó.
Annak ellenére, hogy Joao kinézete különleges, a valódi ok, ami a túlzott szőrnövekedése mögött áll, még mindig nem ismert. A közösségi médiában számos elmélet merült fel, de egyesek szerint hormonfelesleg is állhat a jelenség hátterében.
A gyermekorvosok szerint a csecsemők túlzott szőrnövekedése ritka jelenség, de néha előfordul. A szakértők szerint nincs ok az aggodalomra, ha egy csecsemő ilyen jellegű szőrnövekedést tapasztal, és azt mondják, hogy általában néhány hét vagy hónap alatt eltűnik. Azonban néhány kultúrában a testszőrzet gyakrabban fordul elő, és az élet első néhány hónapja után is megmaradhat.
Yalancia Rosario, mindössze 30 éves, de már majdnem kilenc éve terhes, és elárulta, hogy ő és férje, Michael, egyszerűen imádják a gyerekvállalást, ezért nem használnak fogamzásgátlót. A texasi Dallasból származó házaspár már kilenc fiút nevel, és most ikreket várnak.
Yalancia büszkén mutatta be gyermekeit:
a 12 éves Jamelt, a 9 éves Michael Jr-t, az 8 éves Angelót, a 6 éves Armanit, az 5 éves Prince-t, a 3 éves Sincere-t, a 2 éves Armanit, az 1 éves Gimanit és a mindössze 2 hónapos Kairot. Sajnálatosan, egy korábbi terhessége során elvetélt egy fiút, Geminit.
A fiatal anyuka mindössze 18 éves volt, amikor első gyermekét, Jamelt szülte meg, és azóta nagyjából minden évben édesanya lett. Yalancia azt is elárulta, hogy anyai megérzése szerint most végre lánya születik majd, amivel a férjét is boldoggá teheti, mivel ő is nagyon szeretne egy kislányt.
Annak ellenére, hogy a család néha szembe találja magát trollokkal, akik megkérdőjelezik az életmódjukat, Yalancia és Michael kitartanak amellett, hogy jól gazdálkodnak, és az adósságmentes életüket egy szigorú takarékossági tervnek köszönhetik.
Yalancia az anyaságot egyértelműen élvezi, mindig talál időt arra, hogy mindegyik gyerekkel külön-külön is foglalkozzon. A család együtt ébred reggelente, közös reggelizéssel kezdik a napot.
Az ünnepek különösen szórakoztatóak, és a szuperanya kiemeli, hogy minden gyerekének nagyon különleges személyisége van.
A Rosario család Instagram-oldalán már 100 ezer követőjük van, ahol megosztják családi életük izgalmas pillanatait és kalandjaikat. Yalancia megmutatta, hogy szigorú időbeosztással, előre elkészített ételekkel és gondos tervezéssel könnyen irányítható egy ilyen nagy család is.
A szar mindenképp kifolyik a pelenkából – Így égünk ki anyaként, és így ne égj ki te
Jól figyelj, készülj fel a kilövésre. Tíz, kilenc, nyolc... szülni fogsz. És utána a legtöbben azt várják majd tőled, hogy folyton boldog légy. Fehér blúzban, mosolyogva.
Most elmesélem, milyen volt eljutni anyaként a kiégésig. Ha szeretnél te is kiégni, elveszíteni az önmagadba vetett hitedet, ha volt vagy van olyanod - tegyél fel minél több olyan kérdést magadnak, ami a történetben megjelenik. Vagy inkább ne. Nyilván nem szeretnél. Nem is fogsz, ha elfogadod, elég, ha jelen vagy. Ez nagyon kevésnek hangzik, pedig elég. Még sok is. Nézzétek meg ezt a filmet. Meg olvassatok tovább, ha van kedvetek.
Minden akkor kezdődött, amikor betoltak a műtőbe, hogy császár lesz. Mi van, ha baj lesz? Nem igaz... Nem akkor kezdődött minden. Nehéz megfogni ezt. Minden akkor kezdődött, amikor megtudtam, hogy babát várok.... Nem. Minden akkor kezdődött, amikor azt hittem, jól csinálhatom majd egyszer az anyaságot, illetve nem, amikor már előre alig hittem el, hogy jól csinálhatom. Vagyis nem, akkor nem akkor kezdődött... Talán akkor, amikor frusztrálttá váltam huszonévesen, hogy milyen sokan szültek körülöttem, és én még nem... Nem, nem akkor. De, akkor is. Aztán harminc lettem, és még frusztráltabb.
Akkor most ez a feladat? - ezt gondoltam. Mindig is imádtam a gyerekeket. De nem éreztem magam rá késznek. Még most sem érzem sokszor, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Vagy lehet, hogy akkor kezdődött, amikor tízévesen féltem a sötétben, és azon gondolkodtam éjjel, vajon másnap helytállok-e a suliban? Akkor, amikor már gyerekként azt hittem, mindent csak tökéletesen lehet csinálni, különben nem lesz jó? Akkor is. Az önbizalomhiány egyenes úton vezethet az anyai kiégésig. Akkor kezdődhetett?
Meg akkor is, amikor eldöntöttem, hogy most már "kéne" szülni. Mert az kellett ahhoz, hogy gyerekem legyen. Attól még az egyik legjobb döntésem utólag, de "kéne"??? Ti be meritek vallani, mi motivált a szülésre? Anyu, apu, férj, barátnő, belső zsigeri vágy? Mind együtt? Egyik sem baj... Azt tudtam, hogy vágyom babára, de rettegtem a terhességtől, rettegtem közben, és aztán megszültem a gyereket.
Akit végtelenül szeretek, de ez nem annyira tartozik ide, és szerencsére már abban a generációban élek, amely már nem szégyelli kimondani, hogy annyira szereti a gyermekét, amit korábban elképzelni sem tudott, és természetes, hogy ezt kimondja.
És az is talán kezd egyre természetesebb lenni, de még mindig nem eléggé, hogy bevalljuk: nem olyan az egész, mint a tejszelet-reklámokban, vagy a folttisztító-reklámokban, vagy a húslevespor, meg mittudomén-milyen reklámokban, amikben az anyák tisztára vasalt fehér blúzban, lebbenő, tiszta hajjal mosolyognak ki a kertben idillien játszó gyerekeikre a konyhából. Nem minden tiszta és idilli. Sőt.
Miért próbálják sokszor ma is elhitetni velünk, hogy valami, ami az élet, tiszta és idilli lehet 24/7-ben? Miért lenne az anyaság, a gyermekvállalás, ami leginkább a tömény élet, valamiféle folyamatosan euforikus, szüntelenül csodás dolog, amikor maga a "sima" élet is néha koszos, néha fáj, néha elviselhetetlen?
És mi miért akarunk néha még mindig megfelelni ennek? Mikor voltam utoljára fehér, kivasalt blúzban? Egyáltalán, vágyom rá?
Mert az anyaság szent, a kismamaság szent és tiszta jelenség a társadalmi elvárások szerint, az anyai energia maga a szeretet, a végtelen türelem. Az anya archetípusa a körülölelő melegség, a biztonság, a szépség, a finomság. A közös, sérthetetlen aura a gyermekkel. Az anya a védelmező oroszlán is közben és erős és megtörhetetlen. De... mikor is lettünk anyaként szentek emberek helyett? Mikor váltunk sebezhető, érzékeny, saját nyomorunkkal megáldott, gondjainkkal küzdő emberi lényekből isteni vagy angyali minőségű, csodaerőre képes teremtményekké? Félreértés helyett: az anya valóban csodákra képes. De egyrészt: az apa is. Másrészt nem mindig.
Az anya is bőg. (Komolyan, ezt le kell írnom 2023-ban? - kérdezi a türelmetlen énem, naná, hogy bőg, sőt, üvölthet is). Az anya is utálatos (az apa is tud). Az anyának is fáj, ami másnak. És a legfontosabb: az anya - már a terhesség szóban is belefoglaltatik, - önkéntes terhet vállal, az anyaságét,
a babavárásét, a teste megváltozásáét, a hátralévő életében éber odafigyelésre való igyekezet többnyire önként vállalt terhét. Nem Szűz Máriák vagyunk, vállaltuk, akartuk, és nem vagyunk szentek, ergo tökéletlenek vagyunk, és ez így jó. Miért is tesszük akkor még azt a terhet magunkra, hogy tökéletesnek akarunk látszani? Ki előtt? A többi tökéletesnek látszani akaró előtt? Akik otthon szintén bőgnek, ha este lefejték a tejet, és nem alhatnak, mert lázas a nagyobb, vagy éjjel tanulnak munka után, hogy jobb munkájuk legyen, reggel meg kelnek reggeliztetni, és közben szenvednek a fáradtságtól, valami nagyobb célért?
A többi sokszor szintén szenvedő anya előtt kozmetikázzuk magunkat? Az kinek lesz jobb? Erősít az erő látszata? A zsigeri erő más. Azt nem kell bizonyítani.
Önbizalomhiánnyal indulni a startmezőről viszont nem könnyű, de nem is menthetetlen helyzet. Csak nehéz. Valakinek meg fél szeme van, nekem épp ez jutott. Én úgy érzem, a gyengeség felvállalásával erősítjük egymást. Ez talán ellentmondásnak hangzik, de valójában logikus, és szerencsére talán egyre többünk tapasztalata. Szarul vagy? Baszki, mindenki szarul van olykor, és milyen világban élünk... Aggódsz te is, mert a gyereked talán még ilyenebb világban fog élni, szomorú vagy, egyedül vagy, rosszfej vagy, bűntudatod van? - Ember vagy.
Szóval nem tudom, mikor kezdődött. Talán amikor megtanultam pelenkázni. Hogy ne jöjjön ki a kaki, így kell tökéletesen ráilleszteni a pelenka oldalsó szárnyát a pelusra középen. Elárulom, és ez legyen szimbolikus: a szar akkor is ki fog folyni valamikor, akármilyen tökéletesen is igyekszünk mindent jól csinálni. Ott is kezdődhetett, amikor elhittem, hogy tökéletesen kell csinálni mindent. Dehogy kell, a tökéletesség egy kamu, ha még a legszebb arc sem szimmetrikus, akkor miért kell mindennek ragyognia körülöttünk?
Egy barátnőm fogalmazta meg, hogy ő már nem teszi annak a terhét sem magára, hogy még amiatt is szarul legyen, hogy épp szarul van, és ez másokat is érint. "A gyerekem azt szokta mondani, hogy tudom, hogy ha ideges vagy, nem nekem szól, anya, rossz napod van."
Persze ez egy különösen empatikus gyerek, de valahova oda kéne eljutni, hogy első körben magunkban fogadjuk el, hogy ha nem vagyunk jól, az nem minősít minket anyaként. Természetesen a nehéz létezéssel együtt járó nehéz közérzet nem ment fel a mások iránti felelősség alól. Csak legalább magunkat ne büntessük miatta. Mi van, ha nem megy? A felesleges, de sajnos logikusan megjelenő, sok anya és nő szívéből zsigerien felpattanó kérdés. Pedig megy. Aki hasonlóan volt önbizalomhiányos gyerek és felnőtt és anya, annak most mindnek küldök egy nagy ölelést.
Szóval azért megy, mert itt vagyunk, jelen. Ha néha csak ennyit tudunk, jelen lenni, akkor ennyi is elég. Szóval nem tudom, pontosan mikor kezdődött. Valamikor talán akkor, amikor elhittem, hogy nem sikerülhet minden, és aztán már azt hittem, talán semmi sem sikerülhet. Pedig majdnem mindig sikerült. És aztán előre is attól tartottam, a következő dolog nem sikerülhet majd.
Mi lesz, ha nem vesznek fel? Mi lesz, ha...? Felvettek. Persze. Ez is sikerült. Jól voltam közben? Nem. De ez baj: kit érdekel, mi hogy sikerül, ha közben nem vagy jól? Anyaként sokszor, sokaknak nehéz jól lenni. De nagyon jót tesz mindenkinek körülötted, ha jól vagy, és nyilván neked is.
Képes vagyok helytállni? Képes voltam. Mégis jött a következő kérdés. A következő, tök felesleges kérdés. Ezeket a kérdéseket mennyi nő teszi fel magának nap mint nap. Mi lesz a gyerekkel, ha...
Azt hiszem, talán akkor kezdődött, amikor nyolcévesen, hétévesen vagy tízévesen, vagy húszévesen, mindegy, mikor, de megkérdeztem, mi van, ha nem megy. Körülnézek, és látom, mennyi nő arcán van ugyanez a kérdés. Mennyi önbizalomhiány, és közben milyen nagy lelkek. Ott van annak a lánynak az arcán is abban az üzletben, akivel múlt héten találkoztam, és az első nyári munkáját végezte.
Ha a félelmeinket kimondanánk, és mindig lenne ott valaki, aki válaszol, a jelenet úgy nézett volna ki, hogy az ijedt tekintetű, tizenhat éves lány rámnéz és megkérdezi: Mi van, ha nem megy? Miből fizetem ki az októberi külföldi osztálykirándulást, ha kirúgnak? Mi van, ha nem megy? Ránéztem volna, és annyit mondtam volna, hogy: Figyelj, megy. Itt állsz, és csinálod. Megy. Egy perce is ment. Egy perc múlva is fog. De nem beszéltünk, csak rámosolyogtam, talán elhitte. Amúgy meg talán, ha legközelebb megkérdezi magától, mi van, ha nem megy, rájön, hogy: de hiszen megy. Itt vagyok. Ezt az egyet kell anyaként is: jelen lenni, úgy, ahogy épp tudunk. Minden anyának, aki azt hiszi, hogy ő nem elég jó, vagy kevés, üzenem, épp azért nem az, mert ettől tart. És bőven elég, ha próbálkozik.
Sok ember számára a gyerekkel történő vendégeskedés a szeretem-dolgok listáján valahol az éves adóbevallás elkészítése és a négy hete nem látott hétvégi telek füvének lenyírása között áll.
Magyarul nem a kedvencük.
Mert a legtöbbször kínszenvedés már az elindulás is: a gyerek nem akarja az adott ruhát felvenni, nem akar oda menni, nem akarja őket megismerni vagy újra látni, így aztán az egész család percek alatt felhergelődik... pedig nem háborúba mennek, hanem csak meglátogatni a szülők barátait, akiknek történetesen szintén van gyerekük.
Ha csatának nem is, de elit alakulatos kiképző pályának bizony beillik egy-egy vendégség, már ha a gyerek szocializációjának szempontjából nézzük a társadalmi beilleszkedésnek ezen aknákkal bőven megszórt területét. Azonban egyrészt nem kell páncélzat nélkül elindulnunk a…nem, nem csatába, csak kiképző pályára, másrészt pedig egy-egy ilyen esemény meglepően sok hasznos tudással vértezi fel a gyereket a későbbiekre, amit úgy hívunk: együttélés a többiekkel.
Mikroközösségi alapozás
A szocializáció alapja a család. Legyen az apa, anya, meg pár testvér, vagy anya, nagyi és a nagyi megözvegyült nővére, vagy apa és apu, vagy bárkik, akikkel közös otthonban él egy gyerek.
Ők a „Család” fedőnéven emlegetett mikroközösség, akik a mindennapos interakciókon keresztül megtanítják a kicsinek, hogyan kell az embereknek egymással viselkedniük, összedolgozniuk, hogy hogyan működik az „élni és élni hagyni” a gyakorlatban.
Amit ebben a körben lát, hall és tapasztal, az mintául szolgál számára a világ többi emberével való bánásmódhoz.
Viszont pontosan azért, mert egy család csak egyféle mintát tud átadni a gyereknek, szükséges bevonni a mintaszolgáltatásba a társadalom többi részét: a rokonokat, barátokat és Nyuszi üzletfeleit is.
A minta mustra legkézenfekvőbb terepe pedig a vendégség. Direkt nem az intézményeket vagy a játszóteret említjük, ezek a helyek ugyanis kicsit olyanok, mint amikor egy fényképet úgy vágnak szét, hogy csak a főszereplő marad meg belőle, és a háttér, a környezet hiányzik. Egy ilyen kép alapján nagyon nehéz megismerni valakit, megérteni a reakcióit.
Míg az óvoda, iskola vagy a játszótér minden gyerek számára ugyanazt az egységes szerepet kínálja, addig egy vendégségben igazából házigazdák és vendégek lesznek a gyerekek is, ami egészen más hozzáállást kíván tőlük. Ez persze nem azt jelenti, hogy úgy kell viselkedniük, mint egy felnőtt házigazdának vagy vendégnek, de más alapról indul a közös játék. Más lesz a tulajdonjogi viszony (az ottani játékok a házigazda tulajdonát képezik, a vendég által hozott játék pedig az övé), mások a szabályok (az adott lakásban lehet cipővel bent lenni de tilos felügyelet nélkül kimenni a kertbe), és az idő rövidsége miatt ezek elfogadása bizony gondot okozhatnak.
De akármilyen nehéz is nekik (és a szülőknek is), ezeknek a gyors viziteknek a rendszeresítése sokat segít a gyereknek mindkét szerep elsajátításában.
És mielőtt ezt valami gonosz idomításnak gondolnánk: az a gyerek, aki egészen kicsi korától kezdve tanulja és éli a többi emberrel való kapcsolódást, felnőttként sokkal magabiztosabb és sikeresebb lesz mind a munka, mind a magánélet társasjátékában.
Ez pedig gyakorlatilag megfizethetetlen előny.
Ezeknek a készségeknek az elsajátítása felnőtt korban már hatalmas belső munkát kíván, és számtalan kudarc és pszichológusra költött pénz megspórolható lenne, ha már gyerekként, szülői segítséggel sikerülne ráérezni a másokkal való sikeres kommunikációra.
De hogyan segítheti a felnőtt a kicsit ezen az úton? Tervezéssel és világos kommunikációval.
Tájékoztatjuk utasainkat, hogy indulunk Zsoltiékhoz!
Az első és legfontosabb dolog, hogy a gyerek az életkorának megfelelően legyen tájékoztatva. Mi is kiborulunk felnőttként, amikor kész tények elé állít minket mondjuk a MÁV vagy a főnök, miért lennének rugalmasabbak a gyerekek?
2-3 éves kortól már előtte való napokban is beszélhetünk arról, hogy menni fogunk valakihez, mesélhetünk az ott lakókról, hogy milyen játékaik vannak, mivel fogunk odamenni stb. beszélhetünk arról is, hogy mit viszünk oda ajándékba: süteményt, apróságot vagy születésnap esetén valami komolyabbat. Ezt is érdemes megtanítani minél hamarabb, hogy van, amikor neki hoznak ajándékot, és van, amikor ő visz. Ha kapott már attól a családtól ajándékot, azt elő is lehet venni, hogy lássa a dologban a rendszert.
Indulás előtt el lehet mondani neki a részleteket: milyen ruhában megyünk, mivel közlekedési eszközzel, mit viszünk magunkkal. itt érdemes megkérdezni, ő mit szeretne hozni a saját játékai, könyvei közül, ami biztonságot ad neki.
Soknak, szigorúnak tűnik ez az információhalom, de ezek adják a keretet és a kapaszkodót a gyereknek. Mi sem szeretjük, ha a vonatnál nem tüntetik fel, hogy hol lesz átszállás vagy a jegyünkről lemarad a székszám, és kellemetlen helyzetbe kerülünk emiatt.
Pontosan ezért egyébként érdemes a vendéglátókat is ellátni a szükséges információkkal. El lehet nekik mondani, hogy a mi Marcikánk nem szeret puszit adni, de szívesen belecsap bárki tenyerébe üdvözlésképpen, vagy hogy nem szereti a süteményeket, de szívesen eszik almát vagy valami bolti kekszet (ha biztosra akarunk menni étkezés terén, és tudjuk, hogy baj lehet belőle, inkább jelezzük, hogy a gyereknek mi viszünk finomságot, ne toljuk rá a vendéglátókra a felelősséget).
Hello, tourist!
Ha megérkeztünk, és számára ismeretlen vagy régen látott az adott lakás vagy ház, a vendégség elején járjuk körbe a gyerek számára érdekes és releváns helyeket EGYÜTT.
Mutassuk meg, milyen hasonlóságok vannak az adott helyen a mi otthonunkhoz képest („Nézd, nekünk is ilyen a szőnyeg a fürdőszobában!” vagy „Láttad, hogy nekik van komphajó is a favonathoz?”), menjünk el együtt a mosdóba kezet mosni, nézzünk körül a játékok és a mesekönyvek között is.
Beszéljünk neki röviden az aktuális szabályokról, mert nem biztos, hogy amit otthon lehet, azt itt is szabad. Vagy pont fordítva! Lehet, hogy otthon nem szabad a kanapén ugrálni, itt viszont lehet (csak baleset ne legyen belőle). Viszont lehet, hogy otthon szabad a nagytesó szobájába bemenni és kihozni a Lego-t, de itt nem. Adjunk időt neki az akklimatizálódáshoz, de egy idő után üljünk le a felnőttekkel beszélni, nem baj, ha kicsit unatkozik a gyerek. Utazás után mindenkinek kell egy kis pihenő, pár falat étel, egy pohár innivaló, hogy újra nyitni tudjon a környezet felé. Felnőttként egy hosszú út végén mi is szeretjük kicsit komfortba helyezni magunkat. Ha szeretne még mellettünk, akár az ölünkben maradni a gyerek, engedjük neki. Szüksége van arra, hogy fizikailag is érezze: elérhetőek vagyunk számára ezen az idegen, szokatlan helyen is. Bármikor vissza tud térni erre a bázisra, hogy feltöltődjön.
Duty free shop
Talán a vendégség képes a lehető legtisztább képet adni egy adott család működéséről, belső szabályairól, főleg, ha kisgyerek is van. Egy gyerek ugyanis biztosan nem fog vélt vagy valós elvárásoknak megfelelni, ő még a József Attila-i „Ordítottam, toporzékoltam”- igazságában él. Jó esetben ugyanis egy gyerek otthon érzi magát a legnagyobb biztonságban, ezért ott engedi el magát a leginkább.
Ezért szülőként kifejezetten hasznos tud lenni, hogy egy-egy gyerekes vendégség kapcsán bepillantást nyerhetünk más szülők otthoni rendszerébe.
Felszabadító tud lenni, amikor a szülő a saját nevelési hibáit máshol is látja, megnyugtató érzés, hogy hiába volt az érkezéskor rend, a gyerekek itt is 5 perc alatt csinálnak csatateret a nappaliból.
Egy vendégség kapcsán ráadásul nem csak a sorsközösség érzését vihetjük haza magunkkal, hanem ajándékötleteket is. Ha rendszeresen gondot okoz, mit vegyünk a gyereknek, ami nem csak a kirakatból tetszik meg neki, hanem élőben is hosszasan el fog vele játszani, figyeljük meg, milyen játékkal játszik másoknál. A cikk írója egyszer például kizárólag azért vette meg az általa egyébként borzalmasnak vélt Szuper Mágikus Jinnt, mert az akkor két és fél éves, nem túl bőbeszédű gyereke egy vendégségben szinte kizárólag ezzel a figurával játszott… és beszélgetett! Azóta a játék hosszú autóutakra is velünk jön, és kitűnően szórakozunk azon, ha nem találja ki a Jinn, hogy a kardszárnyú delfinre vagy az ananászra gondoltunk.
Ugyanígy, lehet, hogy pont a következő vendégség kapcsán látunk egy olyan problémamegoldást, amire mi nem is gondoltunk. Mondjuk, hogy a másik családnál a gyerek ahelyett, hogy folyton a felnőttek szavába vágna, egy közösen kialakított jelzést használ arra, ha a felnőttek épp beszélgetnek, de neki valami nem életbevágó, de fontos mondanivalója akad. Mondjuk odamegy az apjához, és háromszor megkopogtatja a hátát, majd miután apa vette az adást és visszajelez neki szintén három kopogással, a gyerek vár. Mert egyszer bevezették ezt a megoldást, és tudja, hogy ilyenkor két percen belül sorra kerül, és nem lesznek mérgesek a felnőtek, hogy ő közbeszól. És természetesen fordítva is működik a dolog, lehet, hogy a mi egyik megoldásunk lesz az, aminek hallatán a vendéglátó család a homlokára csap: ó, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe!
Ezerszer többet ér a gyereknevelés terén egy-egy ilyen életszagú, hús-vér példa, mint száz szakmai könyv elolvasása.
Úgyhogy ha eddig ódzkodtunk a kisgyerekes vendégségektől, vágjunk bele azzal a tudattal, hogy hosszú távon ebből mindenki csak profitálhat. Ha mást nem, tanulságot.
