GYEREK

Láthatatlan lelki terhek - még mindig a nőkre hárul az érzelmi házimunka

Kin múlik, hogy jól sikerül-e az ünnep? Hát a kontrollmániás anyákon, de ők ezt amúgy is imádják csinálni, nem?

Megosztom
Link másolása

„Jaj, engedd már el, nem fog összedőlni a ház, ha csak kétféle süti lesz délután! Nekem például elég a kókuszgolyó is. És felesleges volt ennyit vadászni ezt a játékot, hát nem tök mindegy, milyen az a rongybaba?”

„Igen, tudom, de Mariéknál a kisebbik allergiás a kókuszra, az ünnepeltnek meg az epres a kedvence tavaly óta, szóval nem csinálhatok csokitortát. A játékról meg csak annyit, hogy ők is mindig megkérdezik, minek örülne a gyerek ÉS én mit engedek, és tök jól esik, hogy ők legalább tiszteletben tartják a kéréseimet, és nem állítanak be minden alkalommal egy tonnányi műanyaggal, ami a jövő hetet se éri meg. De most kérlek, vedd le azt az inget, nem, nem lesz jó, hát látod, hogy folt van az ujján...És egyébként is örülne a mama, ha felvennéd, amit tőle kaptál, tudod, hogy ez milyen fontos neki. Nem? Nem tudod?”

Közfelelős szuperhős

Az alábbi beszélgetés elhangozhat egy születésnap, egy évforduló, karácsony, ballagás, vagy akár egy hétköznapi vendégség kapcsán is. Tulajdonképpen bármelyik napon, amikor az anyának kell mindenki helyett kisakkoznia és összelogosztikáznia, hogyan lesz a következő 24 óra (és az egész élet) a család aprajának és nagyjának is a legjobb. Vagy ha nem is a legjobb, de a lehető legoptimálisabb. Hogy a feladatokkal elkészüljön és mindenki életben maradjon, sőt, jól is érezze magát aznap és a későbbiekben is.

De hogy az időben még egészen közeli karácsonyt hozzuk példának, arra is neki kell gondolnia, hogy az adott évi közös ünneplés kinek milyen emléket képvisel majd. Hogy ha esetleg jövőre valaki már nem lesz ott az ünnepi asztalnál, akkor nyugodt lelkiismerettel gondoljanak vissza az élők az utolsó közös karácsonyra, mert odament a gyerek puszit adni a dédinek, vagy megette a Laci töltött káposztáját vagy nagyon jót játszott a sógoréktól kapott kirakóssal. Ezzel párhuzamosan pedig az is fontos, hogy a kisgyereknek is jó legyen majd visszaemlékezni ezekre a napokra még 20-30-50 év múlva is.

Gondolnia kell arra, hogy ha a gyerekkori szentestékről/születésnapokról mesélvén könnybe lábad a szeme a most még csak 6 éves Mátékának, azok örömkönnyek lesznek-e vagy inkább fájdalmasak.

Kap-e olyan lelki atombombát, amit sok év terápia sem tud helyre rakni, mert nem ő kapta a hatalmas plüss mackót, hanem az öccse, hogy az egyébként megbízható nagybácsi borgőzösen olyat mesélt neki az aktuális barátnőjéről, amit nem kellett volna, vagy hogy kiderül, nem a Jézuska hozza az ajándékokat.

Döntések láncolatán múlik mindez. De miért is várja el a társadalom (és benne maguk az anyák is), hogy mindig jó döntés szülessen, akár van rá elég idő (ki és mikor kapja a hatalmas plüss mackót), akár nincs (mikor szabad kimenni a konyhába és őrizetlenül hagyni a gyereket)?

Egy anya élete - főleg, amíg kicsik a gyerekei - egyébként is egy megállás nélküli döntéscunami, az ünnepek előtti és alatti extra adag láthatatlan érzelmi házimunka pedig hatványra helyezi ezt. Lehet-e ezeket a döntéshelyzeteket egyszerűsíteni, megvalósítani a mindenféle coach és megmondó ember által szajkózott belelazulást, elengedést, és vajon ezek hol kezdődnek és hol van a megvalósíthatósági határuk? Mert ha mondjuk meg is egyeznek a rokonok, barátok, hogy mindenki csak egy valamihez ragaszkodhat egy ünnep kapcsán, már ahhoz is komoly mikromenedzselés szükséges. Például hogyan döntsük el, kinek van több joga a saját igényeihez? A csecsemőnek, kisgyereknek, aki a kialakított alvási/evési rutintól eltérve nyűgös és ezért ünneprontó lesz? Vagy a dédinek, aki már helyhez és (meg)szokásokhoz kötött, és ki tudja, meddig lesz még velünk? Az ételérzékenynek, az elváltnak, az egyedülállónak, az utolsó idős várandósnak? Esetleg a hétköznapokban güriző apáknak, netán a még hétvégente is güriző anyáknak - mert hát hogy is szól a mondás: ha anya boldog, mindenki boldog?

Akárki is kerül ki győztesként, mindenkinek nem lehet jó. És bárki, akinek nem lesz jó, általában az anyákat okolja: miért nem az ő érdekeit helyezte előtérbe, miért ilyen igazságtalan?

Ez a megoldhatatlan feladat állandó része az anyai létnek, és nem is csak az a baj, hogy szinte kizárólag rájuk hárul, hanem az, hogy sokszor még ők maguk sem tudatosítják, ez mekkora stresszel jár.

Hogy nem tudnak mindenkinek a kedvére tenni.

Hogy nincs olyan, hogy valami egyszerre olcsó, szép és gyorsan készül el, mert a három feltételből egyszerre csak kettő tud teljesülni.

Hogy kivitelezhetetlen a mesekönyvet a saját valóságunkba átültetni.

Hogy azért vannak kipurcanva az anyák már az ünneplés előtt, mert sokszor hónapokkal az esemény előtt elkezdik összeírni a listákat, összeegyeztetni a naptárakat, repülőjáratokat, ételérzékenységeket és aktuális rokoni összeférhetetlenségeket, mindezt persze általában hiába, mert még aznap is változik a menetrend, valaki beteg lesz, nincs a boltban mentes tejszínhab, besértődik a rokon, rosszkor szól a csengő.

Nagyon találóan írja a szerző az alábbi cikkben, hogy a legtöbben mindezt természetesnek veszik,

a kívülállók (értsd nem anyák) ráadásul sokszor úgy gondolják,
ez MINDEN anyának jó, ők ezt SZERETIK és AKARJÁK is csinálni.

Hogy ők ÉLVEZIK, ha ők irányíthatnak, hogy ilyenkor náluk van a kontroll, és ha valaki ebben segíteni szeretne nekik, azt úgyse hagyják, mert az nem lesz olyan.

Amiben sokszor igazuk is van a segíteni vágyóknak, de nem mindig azért, mert az bántaná az anyák egóját vagy összeférhetetlen lenne a perfekcionizmusukkal.

Hanem mert a legtöbb esetben a segítség nem kalkulálja bele azokat a változókat, amiket az anyák sose hagynának ki az egyenletből. A rosszul sikerült kiszervezés utáni plusz munkát, amit aztán megint csak nekik kell elvégezni.

Köszi, hogy segítesz, majd elpakolok utánad!

Mert bizony, az anyák általában így gondolkodnak: ha átengedem másnak a feladatot és az rosszul sül el, azt is nekem kell majd helyrehozni, úgyhogy inkább nem engedem át.

Ha leülök pihenni, de közben kiönti, eltöri, szétszedi, nekem kell rendberakni. Ha más vigyáz rá és baj történik, nekem kell kórházba vinni, megvigasztalni, ápolni. Ha hagyom, hogy ő takarítson, lehet, hogy csak elkeni a koszt, a járólaphoz való szerrel mossa fel a parkettát, 40 fokon mossa ki a gyapjút, nem azt az öblítőt teszi bele, amit ahhoz a mosáshoz szoktunk.

Hogy ha a gyerekre bízza, mit vegyen fel, az egyáltalán nem biztos, hogy az alkalomhoz/időjáráshoz megfelelő lesz.

Hogy ha nem ő pakolja be a kicsinek a váltás ruhát, pelenkát, aktuális kedvenc plüsst, könyvet, akkor nem biztos, hogy mindezek eljutnak a gyerekkel együtt a célhelyszínre, nem jól választ ajándékot, nem úgy csomagolja be… és így tovább.

Ettől a hozzáállástól, az utólagos számonkérésektől persze abszolút érthető módon még annak is elmegy a kedve a segítéstől, akiben meglenne rá a szándék.

Emiatt kívülről sokszor tényleg elég kényszeresnek és kontrollmániásnak tűnnek az anyák,

és nagyon, de nagyon nem segít ezen az, amikor a kívülálló ráhúzz a helyzetre olyan, általános megállapításokat, mint hogy: „Mindamellett, hogy jelen van a tökéletességre törekvő hajlam, valójában egy nagyfokú félelem is meghúzódik a háttérben. Félelem attól, hogy mi történik, ha megszűnik a kontroll és az irányítás.”

Nem, nem attól félnek az anyák, hogy mi lesz, ha megszűnik a kontroll. Hanem attól, hogy mit kell majd nekik adott esetben helyrehozni anélkül, hogy arra fel tudnának készülni.

Attól félnek, hogy ha elengedik az irányítást, akkor otthon marad a sütis tálca, nem kap ajándékot az unokaöccs új barátnője, vagy másfél órás késéssel tudnak csak elindulni, és ki lesz ezért a hibás?

Hát az anyák.

(Aki pedig most azt mondja, hogy ugyan, nem kell foglalkozni a rokonokkal, az próbáljon meg felnevelni 1-2-3-több gyereket rokoni segítség vagy vaskos pénztárca nélkül.)

De hát akkor hogyan enyhíthetjük ezt a terhet?

Kezdésnek talán az is elég, ha elismerjük, hogy ez igenis teher, és el lehet benne fáradni. Hogy mások ezért komoly fizetést, de legalább is elismerést kapnak.

Ahogy az alábbi, ironikusan dalba öntött anyai kifakadásban a szerző megénekli az apák dícséretét, úgy kellene az anyáknak is néhanapján azt mondani a teljesen hétköznapinak látszó kőkemény szellemi és érzelmi házimunkájuk láttán: Olyan jó anya vagy!


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


GYEREK
A mesterséges megtermékenyítéssel született babák esetében sokkal gyakoribb ez a betegség
Ráadásul egyre nő a mesterséges megtermékenyítéssel született babák száma.

Megosztom
Link másolása

A mesterséges megtermékenyítéssel fogant babáknak 36%-kal nagyobb esélyük van arra, hogy komoly szívhibával szülessenek, mint azoknak, akik természetes úton jöttek a világra – derült ki egy friss kutatásból.

Persze, még így is ritkák a szívproblémák, de az adatok azért beszédesek: a természetes úton fogant babáknál ez az arány 1,15%, míg az IVF-es babáknál 1,84%.

Ha többes terhességről van szó, az IVF-es babáknál ez a szám már 2,47%-ra emelkedik.

Ez az egyik legnagyobb kutatás ebben a témában, több mint 7,7 millió születést vizsgáltak meg Dániában, Finnországban, Norvégiában és Svédországban.

„Korábbi kutatások már jelezték, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel fogant babák esetében nagyobb a koraszülés és az alacsony születési súly esélye”

– mondta a kutatás vezetője, Ulla-Britt Wennerholm, a svéd Göteborgi Egyetem professzora. „Most arra voltunk kíváncsiak, hogy a szívfejlődési rendellenességek kockázata is magasabb-e.”

Wennerholm csapata összevetette a természetes úton fogant babákat azokkal, akik IVF-fel, ICSI-vel (amikor egyetlen spermiumot közvetlenül a petesejtbe fecskendeznek), vagy fagyasztott embrióval fogantak. Ezután megvizsgálták, hogy hány babánál diagnosztizáltak súlyos szívhibát a méhen belül vagy az első életév során.

A kutatók az anyai életkortól kezdve a terhesség alatti dohányzáson át a cukorbetegségig és szívproblémákig mindent figyelembe vettek. A céljuk, hogy eredményeik segíthessenek a szívhibák korai felismerésében, így időben megkaphassák a babák a szükséges kezelést. A kutatók remélik, hogy a múlt héten a European Heart Journal című szakfolyóiratban közzétett eredményeik a szívhibák időben történő diagnosztizálásához és életmentő beavatkozáshoz vezetnek.

„A veleszületett szívhibák komoly problémát jelenthetnek, gyakran már nagyon fiatal korban műtétre van szükség, ezért fontos tudni, mely babák vannak nagyobb veszélyben, hogy a lehető legkorábban diagnosztizáljuk őket és biztosítsuk a megfelelő kezelést”

– tette hozzá Wennerholm. Az Amerikai Reproduktív Orvostudományi Társaság szerint az Egyesült Államokban minden 40. születés mesterséges megtermékenyítés eredménye.

Dániában az IVF aránya még ennél is durvább: az élveszületések 9%-a mesterséges megtermékenyítésből származik, ami világviszonylatban is a legmagasabb.

Wennerholm szerint ahogy egyre többen választják a mesterséges megtermékenyítést, várhatóan a szívhibás esetek száma is növekedni fog.

„Az a tény, hogy a szívhibák kockázata nagyjából azonos minden típusú mesterséges megtermékenyítésnél, azt sejteti, hogy lehet valamilyen közös tényező a szülők meddősége és a babák szívproblémái között”

– mondta.

Az IVF-et eredetileg az 1970-es években fejlesztették ki olyan nők számára, akiknek elzáródott a petevezetékük, de azóta már más helyzetekben is használják, például férfi meddőségnél, ismétlődő vetéléseknél vagy béranyaság esetén. Az eljárás során a petesejteket laboratóriumban termékenyítik meg spermiumokkal, és az így létrejött embriókat beültetik a méhbe.

Az embriókat genetikai rendellenességekre is tesztelhetik beültetés előtt, hogy növeljék a siker esélyét.

A genetikai tesztek után a sikerarány 60-65%, de ha az anya idősebb, vagy a méhe nem ideális állapotban van, ezek az esélyek csökkennek.

Idén a Kaliforniai Egyetem kutatói egy új, nem invazív módszert mutattak be, amely segít előre jelezni az embriók minőségét az IVF során.


Megosztom
Link másolása

GYEREK
DNS-tesztet csináltatott az anyuka, mert nem hitték el neki, hogy a szőke kislánya a vér szerinti gyermeke
Utálja, amikor azzal vádolják, hogy csak kölcsönzi a gyereket, és amikor megkérdezik, kié a kislány.

Megosztom
Link másolása

Alex és Rob boldog amerikai pár.

Ám DNS-tesztet végeztettek a legfiatalabb gyermekük, Pudge Pudge miatt, hogy a teszt megerősítse, a kislány tényleg az ő gyerekük.

Az afroamerikai nő és kaukázusi férfi három gyermeket nevel: a hétéves Chub Chub-ot, az ötéves Bubba-t és a kétéves Pudge Pudge-ot. Ám amikor Pudge Pudge megszületett, ők maguk is meglepődtek, hiszen fehér volt a kislány bőre.

Alex a Truly-nak elmondta:

"Azért döntöttünk úgy, hogy elvégezzük a DNS-tesztet, mert annyira fehér volt. Mesterséges megtermékenyítéssel estem teherbe vele, és mivel hibák ennál az eljárásnál is előfordulhatnak, szerettük volna kizárni ezt a lehetőséget."

Alex néhány évvel ezelőtt kezdett el szórakozásképpen posztolni a közösségi médiában.

Miután egy idegen megdicsérte, hogy "milyen jó dadus", posztolt erről, ami után támogató, de negatív kommenteket is kapott.

Sajnos máskor is hasonló élményben volt része.

A háromgyerekes édesanya elárulta, hogy főleg az ehhez hasonló beszólásokat utálja: "Ez kinek a fehér gyereke?". De olyan is akadt, aki azzal vádolta, hogy "kölcsönzi" a fehér gyereket a videók elkészítéséhez. És persze a szokásos rasszista megjegyzések sem hiányoznak.

Míg Alexnek beszólnak a kislánya miatt, fehér bőrű férjének nem, az ő szülői mivoltát nem kérdőjelezik meg, és senki sem ellenőrizgeti.

A pár reméli, hogy a jövő boldogságot tartogat a családjuk számára, a gyereknevelést ugyanis csodálatos dolognak tartják.

Íme, a róluk készült videó:


Megosztom
Link másolása


GYEREK
„És akkor egyszer csak feltűnt, hogy már nem tudja betéve a kedvenc meséjét"
Vannak a gyerekkornak tudományosan mérhető mérföldkövei, és vannak, amiket csak a szülők ismernek. De léteznek-e a szülőségben is fejlődési lépcsőfokok, és ha igen, miért érdemes velük foglalkozni?

Megosztom
Link másolása

- Hogy átérezte-e mások érzéseit a fiam, amikor két éves volt?

Talán őt kéne erről megkérdezni.

- Öt évesen többször bukfencezett-e előre anélkül, hogy oldalra eldőlt volna?

A kérdést sem értem.

- Tudott-e játékban, versenyben veszíteni, amikor hét éves volt?

Százalékot mondjak vagy ez egy eldöntendő kérdés?

A fentiekhez hasonló kérdésekre adott válaszok egyébként a hazai védőnőket szokták éredekelni, az éves szűrővizsgálatnál ugyanis ezekre és még számos hasonló mérföldkőre kíváncsiak a szakemberek.

Ezek a sokszor furcsa információk azonban nagyon fontosak, az esetleges neurológiai, ortopédiai vagy egyéb problámákat segítenek időben felismerni, hogy a kicsik minél hamarabb megkaphassák a megfelelő fejlesztést.

Viszont amint túlesnek a megnyugtató válaszokon, a legtöbb szülő el is felejti őket.

A közfelfogás szerint ezek helyett legtöbbjüknek sokkal inkább az olyan mérföldkövek maradnak meg erős emlékként, mint az első mosoly, az első viccesen mondott szavak, vagy például az óvodai/iskolai lét első napja.

Azonban sok olyan fordulópont létezik a szülő-gyerek kapcsolat fejlődésének során, amit csak azok ismernek, akik már átélték ezeket a kívülről lényegtelennek vagy egyenesen bizarrnak tűnő pillanatokat.

Már nem kell szőlőt félbevágni, beiratkozást intézni

A tudomány, főleg a  pszichológia szakemberei már sokféleképpen igyekeztek különböző szakaszokra bontani a gyerekkort.

A különböző iskolák eltérően közelítik meg a gyermeki fejlődést, de egy dologban mindegyik egyetért: a gyerekkor tele van olyan kulcsfontosságú életszakaszokkal, amelyek meghatározzák a felnőtté válás folyamatát. Ezek a szakaszok nemcsak a gyerekek testi, hanem lelki és szociális fejlődésére is hatással vannak. Erik Erikson a pszichoszociális fejlődés szakaszait a különböző krízisek szempontjából állította fel. A csecsemőkori bizalom – bizalmatlanság vagy az 1 és 3 éves kor között autonómia – szégyen, kétely  tengelyen való elhelyezkedés problematikája minden szülő számára ismerős, ha nem is ilyen komoly tudományos magasságokban,

a „Nahát, csak most tűnik fel, hogy hetek óta senki sem ordít a fürdőszoba ajtaja előtt, amíg zuhanyzom!” - típusú ráeszméléseken keresztül mindenképpen.

Jean Piaget tanuláselmélete (melynek a mai komplex matematika tanítást is köszönhetjük) szerint a 2 és 7 éves kor közötti időszak (Műveletek előtti szakasz) során a gyerekek még nem rendelkeznek a megfordítás képességével, gondolkodásukat a vizuális ingerek uralják, nem értik, hogy pl. a víz mennyisége egy magas, keskeny pohárból egy alacsony, szélesebb pohárba átöntve megmarad.

A szülők számára ennek egyik látványos példája, amikor a gyerek már nem borul ki, ha ugyanazt a mennyiségű édességet egy kisebb vagy egy nagyobb tálban kapja meg.

A tudomány mindig talál valami új és fontos (vagy annak látszó) nézőpontot a gyerekek fejlődésének vizsgálatában, felállít hozzá különféle mérhető rendszereket és megugorható léceket. A legtöbb szülő azonban ennek az élethosszig tartó folyamatnak túlnyomó részt a számszerűsítehetetlen oldalával találkozik.

Mert hát ki tudja azt megmérni, vagy akár csak megmagyarázni, mi játszódik le egy anyában vagy apában az olyan mérhetetlen mérföldkőnek számító pillanatokban, mint amikor mondjuk először hányja le őt a gyermek, vagy amikor először mondja neki azt, hogy „Utállak!”

(Hogy ne csak mindig a pozitív eseményekről emlékezzünk meg.)

Hogyan lehetne mérhető adattá változtatni azokat az élményeket, amikor valami először történik meg a gyerekkel és/vagy a szülővel? Hogyan tudná bárki tudományos vizsgálatnak alávetni az olyan ráeszméléseket, mint amikor már hetek óta nem kéri a 7 éves, hogy vágjuk le neki a lekváros kenyér héját, felezzük meg a szőlőt vagy hámozzuk meg az uborkát?

Megkérdeztünk néhány szülőt, nekik milyen hasonló, személyes rácsodálkozásuk volt a gyerekükkel kapcsolatban, ami egyszerre volt felszabadító és egyben szívszorító is.

„Tavaly volt egy ilyen: Anya, képzeld ma beiratkoztam a könyvtárba! - ekkor jött a felismerés, hogy már nélkülem is elintéz dolgokat, van az életének egy része, amiben nem vagyok jelen.

A másik ilyen, ami annyira természetesen és fokozatosan történt, hogy észre sem vettem, de már nem jön át hajnalban, hogy szundítson még egy kicsit hozzámbújva.”

„Amikor a rongyosra nézett, kívül belül megtanult és tudományos pontossággal ismert Thomas a gőzmozdonyból idézek egy tipikusat és először látom az arcán, hogy nem emlékszik.”

„A legkisebb most tanulta meg magát segítség nélkül bekötni. Addig áthajoltam felette, becsatoltam, aztán puszizás. Most beugrik mindenki a helyére, és indulás. A puszi meg sehol. Erre most ébredtem rá. Úgyhogy külön puszizást kell beiktatnom.”

„Utoljára mostam ki a második gyerek után az ovis ágyneműt és utána odaadtam az óvónőnek, hogy legyen az ovinak pót. Mindketten megkönnyeztük.”

És kifejezetten léleksimogató volt, amikor már felnőtt gyerekek szülei válaszoltak arra a kérdésre, milyen furcsa, keserédes pillanatokat tudnak okozni a már többdiplomás, kétméteres csetemék is:

„Gyerekszobába teregetni.

Egyszer csak a kiürült szekrénybe saját cuccot pakolni.

Gyerekét dajkálni.”

Szülői mérföldkövek

És itt eljutunk egy fontos kérdéshez: nem kellene a kicsik méricskélése mellett a szülőség mérföldköveivel is foglalkozni?

Nem kellene őket ugyanígy mérni, vizsgálni, tanulmányozni, sőt, ünnepelni?

Nem lenne ugyanolyan fontos mérföldkőként fel-és elismerni, amikor mondjuk egy anya először megy bankba, postára, ügyeket intézni a gyerekkel?

Vagy amikor egy apa először marad otthon egyedül az esti fektetésre?

A személyiségfejlődésben a legnagyobb ugrás állítólag a huszas és a negyvenes éveink között történik. Dr. Sasha Heinz fejlődéspszichológus, a felnőttkori fejlődés kutatója szerint nem csak azért fontos ezekkel a korszakváltó pillanatokkal tisztában lennünk, hogy bölcsebbek és érettebbek legyünk. Az élethosszig tartó szülői önismereti utazás hozzásegíthet minket ahhoz, hogy egyre könnyebben tudjuk kezelni a gyerekneveléssel járó nehéz helyzeteket.

A szakértő azt ajánlja, érdemes a belső munkát azzal kezdenünk, hogy számba vesszük az összes, általunk követett szülői szabályt. Ha ez kész, nézzünk egy-egy adott szabály mélyére: honnan származik? Saját gyerekkorunkból hozzuk, vagy pont annak ellentéteként került fel a listánkra?

A környezetünk várja el tőlünk az adott szabály betartását? Ha nem lenne, milyen lenne a szülői magatartásunk? Van értelme ennek a szabálynak? Egyáltalán tetszik ez a szabály? Az őszinte válaszokból sok mindent megtudhatunk magunkról.

Fontos megjegyezni, hogy szabály alatt nem csak a korlátozásokat értjük. Ugyanannyi időt és energiát igényelnek a szülőségünk képéhez kapcsolódó pozitív elvárások is. Például lehet ez az a kép, hogy „A boldog/elégedett/követendő családok minden évben elmennek nyaralni” vagy hogy az olyan klasszikus kisbabás időszakra vonatkozó szabályok, mint az együttalvás- nem együtt alvás témaköre vagy a hozzátáplálás tankönyvi megvalósítása. Ezeket a „szabályokat” is át lehet világítani.

A fejlődésünk mérföldköveinek feldolgozása megköveteli, hogy elengedjük a családunktól, kultúránktól vagy a médiától szerzett prioritásokat. Mi dönthetjük el, hogy „elég jók” vagyunk-e.

És itt jön be még egy nagyon fontos kérdés: mi magunk hogyan definiáljuk a sikeres szülőséget? Mit jelent számunkra jó szülőnek lenni? Heinz azt tanácsolja, legyen reális képünk magunkról és családunkról, és megugorható elvárásokat támasszunk mind saját magunk, mind szülőtársunk, és természetesen a gyerek irányába is.

Ehhez nagy segítség lehet egy már komolyabb múlttal rendelkező, általunk jól ismert másik szülő példája: neki mik (voltak) a saját szabályai, hogyan oldja vagy oldotta meg a szabály áthágások problémáját vagy a szabályok priorizálást, stb. Ez a személy lehet a saját felmenőink közül valaki, de az is előfordulhat, hogy a másik szülő rokonságából, baráti körből találunk valakit, akinek inspirló a szülősége.

A „felnőttkori fejlődés” gyakorlatára érdemes úgy gondolni, mint az öngondoskodás eszköztárának egy fontos elemére.

És ne feledjük: nem az a cél, hogy a valaha volt legjobb szülő legyünk. Hanem az, hogy szülői mivoltunkban is képesek legyünk az önreflexióra és a folyamatos fejlődésre és a saját gyerekünk számára a körülményekhez képest a lehető legjobb szülők legyünk.


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A 7 éves kislány olyan beszédet mondott a közös játék fontosságáról, amitől leesik az állad
Ha csak egy videót nézel meg ma, ez legyen az!

Megosztom
Link másolása

A mindössze 7 éves Molly Wright kiállt a színpadra, és mindenkit lenyűgözött.

Az ausztrál iskolás lány 2021-ben adott egy inspiráló TED-előadást, amiben a közös játék fontosságáról beszélt a gyermekkori agyfejlődés korai szakaszában.

A kislány olyan magabiztossággal mondta el a hozzáértő felnőttek által összerakott beszédet, hogy azt sokan megirigyelhetnénk.

„Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a ’kukucska’ játék megváltoztathatja a világot?”

– kezdi az előadást.

Ezek után egy ismerős kisbaba példáján keresztül mutatta be, milyen hatással van a kicsikre, ha a szülők a rájuk fordított figyelem helyett inkább telefonjukat nyomkodják.

Kutatások kimutatták, hogy a korai fejlődési szakaszban a gyerekeknek rendkívül fontos a megfelelő figyelem és gondoskodás, mert ez az időszak alapozza meg az agy fejlődését és a későbbi érzelmi, szociális, valamint kognitív készségeket.

A figyelemhiányos környezetben felnövő gyerekek gyakran nehezebben alakítanak ki kapcsolatokat. A kötődés hiánya gátolhatja az érzelmi szabályozás képességét, ami növelheti a szorongás, depresszió és más érzelmi problémák kockázatát a későbbi élet során.

A kis Molly előadásából megtudhatjuk, hogy a gyerekek fejlődése szempontjából mennyire meghatározó az első 5 év. Ebben az időszakban hihetetlen mértékben fejlődik az emberi agy.

A kislány előadása arra világít rá, hogy egy olyan hétköznapi dolog, mint a közös játék, aminek talán nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, mégis mekkora hatással lehet gyermekeinkre.

„Látjátok, a kukucska tényleg meg tudja változtatni a világot!”

– fejezte be beszédét a kis Molly, aminek üzenete napjainkban is igazán aktuális.


Megosztom
Link másolása