GYEREK

Láthatatlan lelki terhek - még mindig a nőkre hárul az érzelmi házimunka

Kin múlik, hogy jól sikerül-e az ünnep? Hát a kontrollmániás anyákon, de ők ezt amúgy is imádják csinálni, nem?

Megosztom
Link másolása

„Jaj, engedd már el, nem fog összedőlni a ház, ha csak kétféle süti lesz délután! Nekem például elég a kókuszgolyó is. És felesleges volt ennyit vadászni ezt a játékot, hát nem tök mindegy, milyen az a rongybaba?”

„Igen, tudom, de Mariéknál a kisebbik allergiás a kókuszra, az ünnepeltnek meg az epres a kedvence tavaly óta, szóval nem csinálhatok csokitortát. A játékról meg csak annyit, hogy ők is mindig megkérdezik, minek örülne a gyerek ÉS én mit engedek, és tök jól esik, hogy ők legalább tiszteletben tartják a kéréseimet, és nem állítanak be minden alkalommal egy tonnányi műanyaggal, ami a jövő hetet se éri meg. De most kérlek, vedd le azt az inget, nem, nem lesz jó, hát látod, hogy folt van az ujján...És egyébként is örülne a mama, ha felvennéd, amit tőle kaptál, tudod, hogy ez milyen fontos neki. Nem? Nem tudod?”

Közfelelős szuperhős

Az alábbi beszélgetés elhangozhat egy születésnap, egy évforduló, karácsony, ballagás, vagy akár egy hétköznapi vendégség kapcsán is. Tulajdonképpen bármelyik napon, amikor az anyának kell mindenki helyett kisakkoznia és összelogosztikáznia, hogyan lesz a következő 24 óra (és az egész élet) a család aprajának és nagyjának is a legjobb. Vagy ha nem is a legjobb, de a lehető legoptimálisabb. Hogy a feladatokkal elkészüljön és mindenki életben maradjon, sőt, jól is érezze magát aznap és a későbbiekben is.

De hogy az időben még egészen közeli karácsonyt hozzuk példának, arra is neki kell gondolnia, hogy az adott évi közös ünneplés kinek milyen emléket képvisel majd. Hogy ha esetleg jövőre valaki már nem lesz ott az ünnepi asztalnál, akkor nyugodt lelkiismerettel gondoljanak vissza az élők az utolsó közös karácsonyra, mert odament a gyerek puszit adni a dédinek, vagy megette a Laci töltött káposztáját vagy nagyon jót játszott a sógoréktól kapott kirakóssal. Ezzel párhuzamosan pedig az is fontos, hogy a kisgyereknek is jó legyen majd visszaemlékezni ezekre a napokra még 20-30-50 év múlva is.

Gondolnia kell arra, hogy ha a gyerekkori szentestékről/születésnapokról mesélvén könnybe lábad a szeme a most még csak 6 éves Mátékának, azok örömkönnyek lesznek-e vagy inkább fájdalmasak.

Kap-e olyan lelki atombombát, amit sok év terápia sem tud helyre rakni, mert nem ő kapta a hatalmas plüss mackót, hanem az öccse, hogy az egyébként megbízható nagybácsi borgőzösen olyat mesélt neki az aktuális barátnőjéről, amit nem kellett volna, vagy hogy kiderül, nem a Jézuska hozza az ajándékokat.

Döntések láncolatán múlik mindez. De miért is várja el a társadalom (és benne maguk az anyák is), hogy mindig jó döntés szülessen, akár van rá elég idő (ki és mikor kapja a hatalmas plüss mackót), akár nincs (mikor szabad kimenni a konyhába és őrizetlenül hagyni a gyereket)?

Egy anya élete - főleg, amíg kicsik a gyerekei - egyébként is egy megállás nélküli döntéscunami, az ünnepek előtti és alatti extra adag láthatatlan érzelmi házimunka pedig hatványra helyezi ezt. Lehet-e ezeket a döntéshelyzeteket egyszerűsíteni, megvalósítani a mindenféle coach és megmondó ember által szajkózott belelazulást, elengedést, és vajon ezek hol kezdődnek és hol van a megvalósíthatósági határuk? Mert ha mondjuk meg is egyeznek a rokonok, barátok, hogy mindenki csak egy valamihez ragaszkodhat egy ünnep kapcsán, már ahhoz is komoly mikromenedzselés szükséges. Például hogyan döntsük el, kinek van több joga a saját igényeihez? A csecsemőnek, kisgyereknek, aki a kialakított alvási/evési rutintól eltérve nyűgös és ezért ünneprontó lesz? Vagy a dédinek, aki már helyhez és (meg)szokásokhoz kötött, és ki tudja, meddig lesz még velünk? Az ételérzékenynek, az elváltnak, az egyedülállónak, az utolsó idős várandósnak? Esetleg a hétköznapokban güriző apáknak, netán a még hétvégente is güriző anyáknak - mert hát hogy is szól a mondás: ha anya boldog, mindenki boldog?

Akárki is kerül ki győztesként, mindenkinek nem lehet jó. És bárki, akinek nem lesz jó, általában az anyákat okolja: miért nem az ő érdekeit helyezte előtérbe, miért ilyen igazságtalan?

Ez a megoldhatatlan feladat állandó része az anyai létnek, és nem is csak az a baj, hogy szinte kizárólag rájuk hárul, hanem az, hogy sokszor még ők maguk sem tudatosítják, ez mekkora stresszel jár.

Hogy nem tudnak mindenkinek a kedvére tenni.

Hogy nincs olyan, hogy valami egyszerre olcsó, szép és gyorsan készül el, mert a három feltételből egyszerre csak kettő tud teljesülni.

Hogy kivitelezhetetlen a mesekönyvet a saját valóságunkba átültetni.

Hogy azért vannak kipurcanva az anyák már az ünneplés előtt, mert sokszor hónapokkal az esemény előtt elkezdik összeírni a listákat, összeegyeztetni a naptárakat, repülőjáratokat, ételérzékenységeket és aktuális rokoni összeférhetetlenségeket, mindezt persze általában hiába, mert még aznap is változik a menetrend, valaki beteg lesz, nincs a boltban mentes tejszínhab, besértődik a rokon, rosszkor szól a csengő.

Nagyon találóan írja a szerző az alábbi cikkben, hogy a legtöbben mindezt természetesnek veszik,

a kívülállók (értsd nem anyák) ráadásul sokszor úgy gondolják,
ez MINDEN anyának jó, ők ezt SZERETIK és AKARJÁK is csinálni.

Hogy ők ÉLVEZIK, ha ők irányíthatnak, hogy ilyenkor náluk van a kontroll, és ha valaki ebben segíteni szeretne nekik, azt úgyse hagyják, mert az nem lesz olyan.

Amiben sokszor igazuk is van a segíteni vágyóknak, de nem mindig azért, mert az bántaná az anyák egóját vagy összeférhetetlen lenne a perfekcionizmusukkal.

Hanem mert a legtöbb esetben a segítség nem kalkulálja bele azokat a változókat, amiket az anyák sose hagynának ki az egyenletből. A rosszul sikerült kiszervezés utáni plusz munkát, amit aztán megint csak nekik kell elvégezni.

Köszi, hogy segítesz, majd elpakolok utánad!

Mert bizony, az anyák általában így gondolkodnak: ha átengedem másnak a feladatot és az rosszul sül el, azt is nekem kell majd helyrehozni, úgyhogy inkább nem engedem át.

Ha leülök pihenni, de közben kiönti, eltöri, szétszedi, nekem kell rendberakni. Ha más vigyáz rá és baj történik, nekem kell kórházba vinni, megvigasztalni, ápolni. Ha hagyom, hogy ő takarítson, lehet, hogy csak elkeni a koszt, a járólaphoz való szerrel mossa fel a parkettát, 40 fokon mossa ki a gyapjút, nem azt az öblítőt teszi bele, amit ahhoz a mosáshoz szoktunk.

Hogy ha a gyerekre bízza, mit vegyen fel, az egyáltalán nem biztos, hogy az alkalomhoz/időjáráshoz megfelelő lesz.

Hogy ha nem ő pakolja be a kicsinek a váltás ruhát, pelenkát, aktuális kedvenc plüsst, könyvet, akkor nem biztos, hogy mindezek eljutnak a gyerekkel együtt a célhelyszínre, nem jól választ ajándékot, nem úgy csomagolja be… és így tovább.

Ettől a hozzáállástól, az utólagos számonkérésektől persze abszolút érthető módon még annak is elmegy a kedve a segítéstől, akiben meglenne rá a szándék.

Emiatt kívülről sokszor tényleg elég kényszeresnek és kontrollmániásnak tűnnek az anyák,

és nagyon, de nagyon nem segít ezen az, amikor a kívülálló ráhúzz a helyzetre olyan, általános megállapításokat, mint hogy: „Mindamellett, hogy jelen van a tökéletességre törekvő hajlam, valójában egy nagyfokú félelem is meghúzódik a háttérben. Félelem attól, hogy mi történik, ha megszűnik a kontroll és az irányítás.”

Nem, nem attól félnek az anyák, hogy mi lesz, ha megszűnik a kontroll. Hanem attól, hogy mit kell majd nekik adott esetben helyrehozni anélkül, hogy arra fel tudnának készülni.

Attól félnek, hogy ha elengedik az irányítást, akkor otthon marad a sütis tálca, nem kap ajándékot az unokaöccs új barátnője, vagy másfél órás késéssel tudnak csak elindulni, és ki lesz ezért a hibás?

Hát az anyák.

(Aki pedig most azt mondja, hogy ugyan, nem kell foglalkozni a rokonokkal, az próbáljon meg felnevelni 1-2-3-több gyereket rokoni segítség vagy vaskos pénztárca nélkül.)

De hát akkor hogyan enyhíthetjük ezt a terhet?

Kezdésnek talán az is elég, ha elismerjük, hogy ez igenis teher, és el lehet benne fáradni. Hogy mások ezért komoly fizetést, de legalább is elismerést kapnak.

Ahogy az alábbi, ironikusan dalba öntött anyai kifakadásban a szerző megénekli az apák dícséretét, úgy kellene az anyáknak is néhanapján azt mondani a teljesen hétköznapinak látszó kőkemény szellemi és érzelmi házimunkájuk láttán: Olyan jó anya vagy!


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


GYEREK
Egyedül nevelte fel 19 éves fiát a Kozmix sztárja, Lányi Lala, és szerinte nem hős, csak tette, ami a feladata
„Apaként, férfiként mi képesek vagyunk önmagunkon erőt venni és a gyermekünkért képesek vagyunk akár önmagunkon is túlnőni” – mondta.

Megosztom
Link másolása

Idén 30 éves Kozmix együttes, és ebből az alkalomból a formáció frontembere, Lányi Lala volt a Három igazság podcast vendége.

Lányi Lala őszintén beszélt az adásban az apasággal kapcsolatos érzéseiről, például arról, milyen sokat jelentett számára az édesapja. A vele való kapcsolat, a tőle kapott minta határozta meg azt is, hogy ő milyen apa lett később.

Azt érezte, ehhez neki is fel kellett nőnie.

Sajnos korán, 17 éves korában elvesztette az édesapját, és emiatt akkor dühös volt a világra.

Kevesen tudják, hogy Lányi Lala egyedül nevelte fel a ma már 19 éves fiát. Természetesen a gyereknevelésében örök példaképe a saját édesapja volt.

Az is kiderült:

annak idején a Pető Intézetbe kellett járniuk, de most már egészségesen és egészségtudatosan éli az életét. Ma már kéttannyelvű iskolába jár.

Lányi Lala elárulta:

nem tartja hősnek magát amiért egyedülálló apa volt, szerinte ő csak tette a dolgát.

A teljes beszélgetést itt láthatjátok:


Megosztom
Link másolása

GYEREK
Szívszorító: az eltűnt lány szülei könyörögnek, hogy nyilvánítsák őt halottnak
A 20 éves Konanki március 6-án tűnt el barátaival a Dominikai Köztársaságban, egyelőre nem került elő.

Megosztom
Link másolása

A Pittsburghi Egyetem eltűnt diákja, Sudiksha Konanki

családja azt kérte a Dominikai Köztársaság rendőrségétől, lányukat nyilvánítság halottnak.

Diego Pesqueira, a Dominikai Köztársaság nemzeti rendőrségének szóvivője elmondta, hogy Konanki családja levélben közölte velük ezt a furcsa kérést.

A 20 éves Konanki tavaszi szünetében pihent volna meg barátaival a karibi szigetországban. A kirándulás során, március 6-án azonban eltűnt. Utoljára a strandon látták barátaival.

A hosszas keresés ellenére holttestét nem találták meg.

Miután barátai elhagyták a strandot, ő ott maradt azokkal az emberekkel, akikkel az odaút során találkozott. Aznap hajnali négy után veszett nyoma.

Az utolsó személy, akiről feltételezik, látta Konankit, a 22 éves Joshua Riibe volt.

A dominikai hatóságok pénteken egy nyomozás keretében lefoglalták Riibe útlevelét, és mindenhová követik, az országot nem hagyhatja el. Vasárnap kihallgatták a helyszínen, az NBC News riportere pedig látta, ahogy a nyomozókkal beszélve a tenger irányába mutat. Az NBC News-nak Riibe annyit mondott: "Csak próbálok segíteni nekik. Az óceán veszélyes hely."

A lány eltűnésekor azt nyilatkozta,

derékig érő vízben voltak, beszélgettek és csókolóztak. Egy hullám mindkettőjüket elragadta, és a nyílt tengerre rántotta.

Maga is sok vizet nyelt, alig bírt kiúszni, de végül ő és Konanki is kijutottak a partra. A lány csak ez után tűnt el.

"Amikor utoljára láttam, megkérdeztem, hogy jól van-e, de nem hallottam a választ.

Körülnéztem, de nem láttam senkit, azt hittem, felkapta a holmiját, és elment"

- mondta utalva rá, hogy a kérdés során a nő már nem volt mögötte.

A Dominikai Köztársaság hatóságai közölték, hogy senkit sem tartanak gyanúsítottnak Konanki eltűnésével kapcsolatban. A strandon nem találtak erőszakra utaló jeleket.

A szálloda szóvivője úgy nyilatkozott az NBC News-nak, hogy Konanki eltűnésekor vörös zászlók lobogtak odakint,

ezek jelzik, ha a tenger erős áramlattal és nagyon magas hullámokkal háborog.

Konanki a Pittsburgh-i Egyetem biológiát tanult, a virginiai Loudoun megyéből származik, ahol a családja él. A Konanki család egyelőre nem kommentálta a hírt.


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A Rovatból
Kozma Orsi szerint ő későn lett anyuka, mert 36 évesen szült, és érzi a generációs különbségeket közte és ikerlányai között
„Azt gondolják, azért jó, ha az ember idősen lesz szülő, mert akkor már lenyugodott, bölcsen rá tud látni a gyermekére. ”

Megosztom
Link másolása

Palikék vendége volt nemrég Kozma Orsi.

Az énekesnővel Palik László, Dombovári Vanda és Wágner Tamás beszélgetett az anyaságról, a szülői feladatokról és arról, milyen kihívást jelentenek egy családnak, ha ikergyermeik lesznek.

Kozma Orsi elárulta, hogy ő "későn lett anyuka", mivel 36 évesen szülte meg az ikerlányait, és érzi a generációs különbségeket.

"Azt gondolják, azért jó, ha az ember idősen lesz szülő, mert akkor már lenyugodott, bölcsen rá tud látni a gyermekére."

Erre Palik László így reagált:

"Tagadom. Teljesen más már a türelmi kapacitásunk hozzájuk. Nekem sokkal több van."

Kozma Orsi egy kérdésre, hogy különlegesnek gondolják-e az emberek ma is, ha valakinek ikrei vannak, azt válaszolta, hogy igen.

Őt magát sokkolta a hír, amikor megtudta, hogy ikrei lesznek, különösen, hogy hármasikreknek indult a terhessége.

Miután megszületett a két lánya, a legnagyobb gond az volt, hogy ki alszik, mikor alszik, ki eteti a gyereket, mikor megyünk sétálni, mi mikor tudunk pihenni, és még úgy is kemény volt az első másfél év, hogy a párja szülei és az ő szülei is tudtak nekik időnként segíteni.

Bevallotta, nem mindig tud mit kezdeni azzal, ahol a gyerekei tartanak. Próbál a fejükkel gondolkodni, empatikus lenni, de 48 éves nőként máshol tart az életben, mint a lányai, akik csak nyáron lesznek 12 évesek.

Ráadásul nagyon eltérő személyiség a két lánya. Arról is szó volt, hogy néha rá van kicsit feszülve a teendőkre, különösen akkor, amikor valamilyen határidős, iskolai feladatot kellene megcsinálniuk, ám a gyerekei éppen valami mással szeretnének foglalkozni.

A teljes adást itt nézheted meg:


Megosztom
Link másolása


GYEREK
Beatrix hercegnő elárulta: hetekig sírt, mert a gyermeke koraszülöttként jött világra, és nagyon pici volt
Borzasztóan aggódott, mert a baba lábacskája akkora volt, mint nagyobbik lánya plüss nyuszijáé.

Megosztom
Link másolása

Mi is beszámoltunk róla, hogy a brit királyi család tagja, Beatrix hercegnő nemrég visszatért hivatalos teendőihez gyermeke születése után.

A baba januárban jött világra, de azt kevesen tudják, hogy koraszülöttként, több héttel a kiírt időpont előtt.

A 36 éves Beatrix a Vogue magazinnak elárulta:

annyira pici volt a kislánya, hogy hetekig sírt. Olyan aprók voltak a lábai, mint a nagyobbik gyermek plüss nyuszijának a tappancsa.

Athena Elizabeth Rose most már egészségesen fejlődik, a hercegnő pedig a Borne nevű szervezet védnöke lett. A szervezet koraszüléssel kapcsolatban ad tanácsot.

Azt mondta, az aggodalommal töltött idő elszánttá tette. Most az a célja, hogy másoknak segítsen, és felhívja a figyelmet arra, hogy milyen tényezők játszanak szerepet a koraszülésekben.

"Azoknak a családoknak, akiknél a vártnál korábban érkezik a baba, azt üzenem: nincsenek egyedül."

Beatrix most babaváró bulikhoz készült kollekciót is piacra dobott a Mrs Alice nevű márkával együttműködésben. A kollekció bevételét a Borne számára ajánlják fel.

András herceg és Sarah Ferguson legidősebb lánya egyébként már egy hároméves kislány, Sienna édesanyja. A hercegnő férje pedig Edoardo Mapelli Mozzi ingatlanfejlesztő.

A videó, amiben bejelentették a második gyermek érkezését:

Forrás: The Sun

Megosztom
Link másolása