INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Szalay Bence: „Gyerekként gyűlöltem templomba járni és színházba menni - később mégis pap akartam lenni és színész lettem”

Filmek, sorozatok és valóságshow-k sztárja, de szerinte ez mind csak oltári szerencse. Honnan jött, milyen álmokkal ment a pályának és mi akart lenni akkorra, ami számára a jelen? Rutai Gábor interjúja.

Megosztom
Link másolása

Szalay Bence másodéves volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amikor megkapta a Viszkis szerepét Antal Nimród filmjében. Sikeres fiatal színész, aki

14 évesen még papnak készült, ezért a középiskolát egy olaszországi papneveldében kezdte.

Végül úgy döntött, ott túl sok a kötöttség. Nem mintha a színházban nem lenne.

- Téged az elmúlt időszakban volt, hogy duplán lehetett látni az egyik kereskedelmi csatornán. Az Árulók című valóságshowban…

- …és párhuzamosan a Zámbó Jimmy életéről szóló sorozatban. Egyébként szerintem mind a kettő kimagasló színvonalú produkció volt a maga nemében. A realitykkel kapcsolatban nekem mindig van egy félelmem (általában joggal), de ez most olyannak tűnt, ami izgalmas. Ahol nem kiabálnak emberek, hanem beszélgetnek emberek. Egy igazi szellemi próbatétel volt ez a 12 nap. A Zámbó Jimmy sorozaton pedig szerintem érződött a rengeteg munka és pénz, illetve egy nagyon profi stáb gyűlt össze. Én erre is nagyon büszke vagyok.

- Én is élvezettel néztem az Árulókat, lehetett rajta izgulni, fordulatos volt.

- A kereskedelmi tévék nyilván mindig félnek behozni valami új formátumot, de ez most egy olyan kísérlet volt, ami vagy óriási bukás, vagy hatalmas siker lesz. Hála Istennek az utóbbi lett.

- Ráférne ezekre a műsorokra, hogy valami értéket is közvetítsenek. Olyanok, amiben van egy kis értelem. Viszont ez már nem az első reality, amiben szerepeltél

- A Nyerő Párosban is voltam a párommal, de elég hamar kiestünk. Nem értettem, mit kell csinálni a műsorban, csak nagyon jól éreztem magam ott. Nagyon jól éreztünk magunkat, és buliztunk, nem álltunk úgy bele a dolgokba. Utólag visszanézve, most már tudom, hogy nagyjából mit kell egy ilyen műsorban csinálni, erre én meg a párom nem voltunk alkalmasak, de nem bánom. Nagyon hamar kijöttünk, de sokan szerettek benne minket, szóval nem volt rossz.

- Hogy megy neki egy fiatal a színészpályának, milyen elképzelésekkel? Mert végtére is egy színésznő árnyékában nőttél fel. Mikor dőlt ez el, hogy színész leszel?

- Gyerekkoromban gyűlöltem templomba járni és színházba menni. Majd pap akartam lenni és színész lettem… Gyerekként bele vagy erőszakolva egy szentmisébe, ami a legtöbb esetben unalmas. Hideg van és semmit nem értesz belőle. És semmit nem is kell, hogy értsél belőle - rossz tapasztalataid lesznek. Verseket olvasni gyerekként, mondjuk József Attilától, hát hogyan tanulod meg? Egy szöveget akkor lehet a legkönnyebben megtanulni, ha érted azt. Színdarabra is beültettek, de én lekapcsoltam, mert nem értettem, mert még gyerek voltam. Azóta eltelt egy kis idő, és felnőttként teljesen más szentmisére menni és színházba járni is.

14 évesen határoztam el, hogy pap leszek, és akkor kiköltöztem Olaszországba, megpróbáltam, de kiderült, hogy nincs dolgom vele.

Igazán akkor dőlt el, hogy színész leszek, amikor a suliban mindenben bukdácsoltam. Kivéve a drámaórákon és a diák színjátszókon, ahonnan díjakat hoztunk el. Éreztem, hogy ehhez van érzékem és jól is érzem magam benne. Nem sajnáltam a belefektetett munkát. Szóval a gimi környékén alakult így, hogy nekem biztosan ezzel kell foglalkoznom. Igen, a nevelőanyám Gombos Judit színésznő, így nagyon sokat voltam mellette a színházban. Így is indultam el, hogy színházi színész akarok lenni, csak másodévesként, elég fiatalon bejött a lehetőség, hogy a Viszkis című filmben a címszerepet eljátszhatom. Onnantól kezdve tulajdonképpen behúzott magával a film, rögtön jöttek egyéb felkérések a sorozatokra, még egy film, még egy sorozat, és akkor így már valahogy oda sodródtam.

- Azért kérdezem, mert nekem az az elképzelésem, hogy ha valaki színész akar lenni, akkor vagy filmsztár vagy az a színész akar lenni, aki a Radnótiban, a Katonában szerződtetve óriási szerepeket játszik majd el egy szűkebb, de minőségi rétegnek.

- Gyerekként azért szerintem ezt nem látjuk jól. Gyereket mondok húsz éves kor alatt, aki még nem tapasztalt, nem dolgozott, nem volt közösségben annyit, ő még nem tudja, mivel jár ez, meg hogy milyen nehéz ebben működni.

Én azt hittem, hogy ha színészt leszek, jönnek majd a szerepek, lesz egy családi házam, sok gyerekem így 31 éves koromra, meg majd lesz már nyaralóm is.

Tehát nem volt pontos elképzelésem, csak nagy általánosságban gondolkodtam. Megmondom őszintén, nekem a közeg volt vonzó a színházban. Nem is a szereplés, hanem a próbák. Láttam, hogy próbálnak, hogy nevetnek együtt, hogy jól érzik magukat, és ez mai napig megvan. Egy színházi munkafolyamatnak azt a részét szeretem, amikor másfél hónapig dolgozunk az anyagon, és közben iszonyat felszabadultan, jól érzem magam a többi emberrel. Ezért akartam alapvetően színész lenni, mert akkor örök gyerek lehetek, és szerintem ez volt az első motivációm.

„Ezért akartam alapvetően színész lenni, mert akkor örök gyerek lehetek”

- Közben meg valószínűleg nem így megy, mert egy professzionális szakmát űz az ember, ahol a próbafolyamaton persze lehet haverkodni, meg nevetgélni, de azért közben - főleg súlyosabb szerepeknél -, annyira át kell lényegülni, hogy ez nem fér bele.

- Igen, de egy olyan családot kapsz szerintem egy színházi közegben, ahol megvannak a legjobb barátaid, a legjobb ellenségeid, a legjobb szeretőid, és megvan a legjobb lelki társad is. Arra az időszakra. Szóval nagyon sok szerepet töltenek be a partnereid egy ilyen időszak alatt. Pláne akkor, hogyha arról van szó, hogy lemegyünk vidékre, össze vagyunk zárva másfél hónapra. Hát ott akarva, akaratlanul kialakul egy ilyen kisebb családi kör. Filmezésnél ugyanez, minden nap együtt vagyunk, állandóan mindenki reggel ötkor már ott van, mindenki este éjfélkor végez, és kialakul egy olyan mini családi nexus, ami engem mindig újra és újra boldoggá tesz.

- Most sikítozik bennem a kis pszichológus, hogy vajon a család iránt érzett olthatatlan vágy miért ilyen erős benned?

- Nekem van egy édesanyám és édesapám és én oda születtem, nekünk ez volt a közös életünk. Öt-hat éves voltam, akkor váltak el. Onnantól kezdve se itt nem vagyok, se ott nem vagyok, szóval nyilván megjelent ez a teljesen elveszett érzés gyerekként. A színészi pálya választásában még ez is benne lehetett, hogy akkor engem majd mindenki szeretni fog.

Gyerekként elhiszed, hogy ez lehetséges, hogy te annyira szimpatikus lehetsz mindenkinek, hogy téged mindenki szeret. Aztán jött a pofára esés,

hogy egyszerűen nem tudok mindenkinek szimpatikus lenni. (Szerintem egy idő múlva már nem is akar az ember.) Nyilván ebből a gyermeki bizonytalanságokból jön, amiben voltam, akármennyire jó körülmények között voltam anyánál is, meg apámnál is. De mégiscsak egy csonka családban, vagy mozaikcsaládos képben nőttem föl, ezért más a családról alkotott képem talán, mint egyeseknek.

- Mára egyébként mennyire állsz két lábbal a földön, mennyire tudsz határozott lenni, vagy mennyire engeded magad sodródni? Ki tudsz állni magadért, tudsz-e határozottan tenni magadért? Ez a fajta attitűd mennyire van benne a természetedben?

- Szerintem nem annyira. Ennek vannak negatív meg pozitív oldalai. Negatív az, hogy néha le tudnak dominálni engem egyes szituációkban. Pozitív az, hogy mindig tapasztalatok újat, és merek belevágni valamibe, amit más rám önt, és a végén jól érzem benne magam. Abban a munkafolyamatban, amit én csinálok, jobb a szabadság, jobb ha nem köteleződsz el mindig egy valami mellett.

- A szabadság és a kiszolgáltatottság az két külön dolog.

- Nagyon liberális embernek gondolom magamat, és szeretem, hogyha meggyőznek valaminek az ellenkezőjéről. Én ezt élvezem. Szerintem ez a pozitív része, ez a szabadság része, hogy megengedem magamnak a változást magam körül. Nem vagyok egy törtető. Nekem megvan a világról, meg mondjuk a politikáról alkotott képem, de eszem ágában nem lenne valakit meggyőzni ennek az igazságáról. Hát én magam se tudom, hogy ez igaz-e. Folyamatosan meglepődök magamon, meg a körülöttem lévő világon. Amikor valakik kiállnak és azt mondják, hogy márpedig ez így van, és hogy miért nem érted, ezt egyszerűen túl nagy bátorságnak gondolom. Én inkább a csendes megfigyelő vagyok és nyilván ennek hátránya lehet, hogy sokszor behúznak olyan helyzetekbe, amiben lehet, hogy nem érzem magam a komfortosan. Egyébként az utóbbi időben, közel harminc évesen tanultam meg nemet mondani bizonyos dolgokra.

Amikor az van, hogy nem ilyen félkamukkal megyek el valahonnan, hogy „figyelj, meg kell etetnem a kutyát, úgyhogy most nem érek rá tovább itt lenni”, hanem megmondom, hogy haza akarok menni, úgyhogy köszi, szia.

Nyilván egyébként ennek is az az oka, hogy gyerekként is azt szerettem volna, hogy elfogadjanak, meg szeressenek.

- Tehát azt gondolod, hogy mostanra már ez kevésbé motivált téged. De mi az, ami jelenleg motivál?

- Sokszor vagyok motiválatlan. Ez ilyen butaság, de tulajdonképpen tényleg azt érzem, hogy itt van az ember a Földön, és ha innen nézem mindig a dolgokat, akkor ez egy nagyon vicces dolog.

Az ember fogja magát és próbálja lefoglalni magát szerelemmel, szomorúsággal, vidámsággal, munkával, pihenéssel, de tulajdonképpen, ha ezek mögé gondolok, és mindig minél távolabbról nézem, annál értelmetlenebbnek tűnik az, hogy fölkeljek és csináljak bármit is.

Néha hajlamos vagyok ebbe belepörgetni magamat, de ez végtelen depresszióhoz tud vezetni, úgyhogy inkább ezt is tanulom, hogy hogyan ne erre gondoljak. A szerelem motivál. A párom, miatta van értelme. A kutyám, akit elvihetek kirándulni, az motivál. Látom rajta a boldogságot. A munkám, ha kapok egy jó lehetőséget, akkor egyszerűen mindenem arról szól, és minden köré épül.

Szalay Bence vereset is mond a műsorban

- Ezek olyan dolgok amiket fölsoroltál, amiket az ember kb. csak kap az élettől.

- Nem gondolom. Ezt nem gondolom. Nagyon sokat tanultam ebből a párkapcsolatomból. Eddigi párkapcsolataim azért nagyjából úgy működtek egész az egyetemig, hogy itt van, tök jó, most már nem jó, eldobtam. Csak így voltam. Emberi kapcsolataim csak ilyenek voltak. Ez nagyon jónak tűnt, mert állandóan jó valami, és nem figyelek arra, hogy körülöttem mi történik. Most ebben a kapcsolatomban nagyon sokat kellett dolgozni. És mai napig sokat kell dolgozni azért, hogy ez egy működő kapcsolat legyen, és ez egy jó kapcsolat legyen. Újra és újra hálás vagyok, hogy azokon a problémákon, amiken túltettük magunkat, újra boldog lehetek, és újra és újra bele tudok szeretni ebbe az emberbe. Ezekbe szívesen fektetek energiát is, mert az emberi kapcsolatokban mindig kell.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása