INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Orosz György: „Ha te hamarabb vagy vicces, mint ahogy téged kigúnyolnak, meg tudod előzni, hogy bántsanak”

Rádiós műsorvezetőből lett stand-upos, még abban az időben, amikor minden fellépéskor meg kellett harcolni a közönség elismeréséért. Ma sem gondolja, hogy a csúcson lenne. Azt mondja, ez még az alaptábor.

Megosztom
Link másolása

Orosz Gyuri nemcsak humorista, de még Mensa HungarIQa tag is, így joggal merült fel a kérdés, hogy az „intelligens humorból” hogy lesz közérthető humor és egyáltalán mivégre és hogyan kell azt előállítani. Rutai Gábor interjúja.

- Különösebben nem kell bemutatni, sokat szerepelsz a tévéképernyőn, mint humorista. A humoristák nyáron mit csinálnak? Körülbelül úgy kell elképzelni, mint a színészeket, hogy nyáron megy a hakni, fellépések mindenfelé, és szeptembertől meg beáll az évad?

- Pihen az ember ilyenkor, most két nappal ezelőtt még Majorkán a tengerparton feküdtem, de ezen kívül persze munkával telik. A Covid időszak alatt egy kicsit felborult a rend, mert abban az időben szabadtéren jobban lehetett előadásokat szervezni, ezért olyankor nyáron mentünk inkább, télen zárt térben nem lehetett, vagy egy idő után maszkban, de az meg nem volt olyan kényelmes. De alapvetően persze a klub fellépések azok a színházi évadhoz hasonlóan működnek, tavasszal, ősszel, télen vannak előadások. Nyáron most mi kerthelyiségben vagyunk, van klub fellépésünk, hiszen szeptember-októberben jönnek a televízió még felvételek, rádiókabaré-felvételek, és addigra igazából oda már olyan műsort viszünk, ami ki van gyakorolva. Ezekben a kis klubokban folyik a műhelymunka a stand-up comedy esetében. 
Persze vannak olyanok, akik asztalnál is egész jól meg tudják szinte készre írni a műsoraikat, de szerintem nagyon sokat segít az, ha ott ül velünk szemben a közönség, látjuk az arcát, látjuk a reakciót, tudjuk, hogy mi az a határ, ameddig elmehetünk, és születnek a spontán poénok, amit később utána be is építünk a műsorunkba.

- Úgy 20 éve a rádióműsoromba két akkor népszerű és a mai napig működő humorista fiút hoztak be a stúdióba, hogy egy fél órát beszélgessek velük. Mondom de jó, akkor itt majd biztos egy jókedvű beszélgetés lesz. Úgy nem csesztem föl magam se előtte, se utána, mint akkor, mert alig szólaltak meg. Körülbelül annyi volt a teljesítményük, hogy: igen, hát nem tudom, nem. A mai napig nem jövök rá, hogy ez azért volt, mert nekik még új volt ez a szitu, hiszen akkor indultak a pályán, és most rádióban kellett megszólalni vagy ők ezt úgy gondolták, hogy egyszerűen megtehetik.

- Nem feltétlenül nagyképűség lehetett ez,

nagyon sok zárkózott ember van a humoristák közt. A humornak az egyik alapja valamilyen fajta zárkózottságból vagy kirekesztettségből fakad. Ez egy eszköz, ez egy kard, egy pajzs az életben.

- Tehát vagy erős vagy az iskolában, vagy vicces?

- Ha jó a humorod, akkor igen. Ha te hamarabb vagy vicces, mint ahogy téged kigúnyolnak, akkor meg tudod előzni, hogy bántsanak. Én ilyen szempontból egy kicsit speciális vagyok, én a műsoraimat is nagyon speciálisan állítom össze, írom, készítem el, másképpen működnek az előadásaim. Rádiós műsorvezető voltam tíz éven keresztül, tehát alapvetően, hogyha kommunikálni kell, akkor azzal nincs problémám a való életben sem. Valószínűleg velük ez lehetett a gond, meg voltak rémülve még ott az elején. Lehet, hogy egy kicsit visszahúzódóbbak, nem saját terepen voltak.

- Jó, akkor ezt most elfogadom így, egy régi mély sebet sikerült most összevarrni. Nem alszom emiatt álmatlanul, csak most eszembe jutott.
De tegyük rendbe a hazai stand-up szcénát, mert nekem ez kissé zavaros.

- Menjünk vissza egészen akár Maksa Zoliig, mert nekem egyébként ő nagy mentorom, sokáig léptem fel vele. Szoktam is mondani, hogy a mi társulatunk a magyar humorból fakad, és a magyar humor felé megy. Maksa Zoli a saját idejében új generációnak számított, például őt Nagy Bandó András vitte magával, és előadások előtt-után felléphetett vele. Egyébként pont Maksa Zoli mesélte, hogy egy szilveszteri rádiókabaré után

az anyukája bement a szobájába és mondta, hogy gyere fiam, mert itt áll az ajtóban Nagy Bandó András. Előtte ők még nem találkoztak. Mondja a Maksa, hogy miért állna itt a Nagy Bandó András - de tényleg ott állt,

és mondta Zolinak, hogy pakolj össze, öt perc múlva indulunk, megyünk Szegedre fellépni a főiskolára. De hát, azt mondja, mit fogok mondani? Azt felelte, majd azt a kocsiban megbeszéljük.
Tehát ő volt akkor az új generáció. Ők egy picit meg is járták, hogy mint új generáció megérkeztek, és amikor igazából jött volna nekik 35 éves koruk környékén a pálya nagyobb felívelése, akkor megjelent a stand-up comedy Magyarországon, és a 18-20 évesek lényegében azt a generációt teljesen lenyomták.

- Sőt, azt a generációt már a fiatalok nagyon porosnak, avíttasnak, néha még akár kínosnak is titulálják.

- Pedig szenzációsan nagy szakemberek, és nagyon sokat lehet tőlük tanulni. A mai napig fellépünk velük, és nagyon sok előadást is szervezünk Maksának és Ihos Józsinak is. Ők abszolút aktívak stand-uposként is, át tudtak váltani erre a műfajra. Abban az időben a rádiókabaréban jelent meg pár olyan fiatal stand-upos, akik nem kaptak ott sok lehetőséget.

Megvolt ennek a menete, nyolc évente volt a Humorfesztivál, nyolc évet adtak egy embernek, hogy a kis fellépésekből egyszer csak ő is kiállhat a mikrofon elé.

Ezt a nyolc évet nem nagyon szerették volna végig várni, úgyhogy erős nyomulás érkezett. Sokan Fábry Sándorhoz kötik az egész stand-up comedy műfajt, nyilván ő egy stand-upos volt, de igazából ő nem is alapítója a társulatoknak.

- Ő egy felület.

- Lejárt a Godot-ba fellépni a stand-uposokkal, és nyilván így a Fábry Show kapcsolatba került ezzel az egész szakmával. A Fábry Show-n belül volt egy kis műsor, amiben bemutatkoztak a stand-uposok, és utána lett a Showder Club műsora. Akkor még egyetlen egy társulatként a Dumaszínház adta a stand-uposokat. 
Én ennél 5 évvel később érkeztem. Rádiós műsorvezető voltam Debrecenben és mondták, hogy ezt a stand-upot próbáljuk ki. Csináltunk egy társulatot, ez a Mindenkinek jár az unalom, kicsit abszurdabb nevű társulat lett, meg elkezdtünk csinálni az öcsémmel egy rádióműsort. Aztán gondoltuk, nézzük meg Budapesten, mit ér ez a tudás amit itt összeszedtünk, és így érkeztem én ide Budapestre, és végül a TV2 humorbajnokságát megnyertem.

Hirtelen megkeresett a Comedy Central, Showder Club, Dumaszínház mindenki, de az összes társulat, televízióműsor, rádiókabaré ilyen hosszú papírokat adtak, hogy ezeket a szabályokat kell betartani, ezeket nem lehet csinálni, ezeket nem lehet mondani.

Nem rasszizmusról, politikáról, szexről, ilyenekről akartam beszélni, nem ez volt az én gondom. Elkezdtek formailag, tartalmilag szabályrendszereket elém tenni, és mondtam, hogy normálisak vagytok? Ezt akarod nekem ideadni? Hát hagyjál engem békén! 
Aztán egy idő után úgy láttam, hogy egy kicsit megrekedt a szakma.

Lett egy húsz fős csapat, és olyan érzésem volt, hogy ebbe a húsz fős csapatba senki nem tud már bekerülni. Ez itt kész, ezt itt bezártuk, most ez a húsz ember, harminc évig ők lesznek Magyarországon a humoristák.

Viszont én rengeteg, nagyon tehetséges, ügyes fiatallal találkoztam, és úgy gondoltam, hogy nyissuk meg a színpadokat, nyissuk meg ezt az egész világot, ne legyen ennyire zárt. Annyi mindent nem hoztak a rádiókabaré idejéből át a stand-uposok, és valahogy ezt a zártságot, ezt mégis hozták magukkal.
 Ezzel a sok szabállyal nagyon jól le tudták zárni ezt az egészet, uralták a felületeket, nem értettem. 
Akkor elkezdtük ezt a tehetséggondozás, tehetségkutatás programot, a Humortechnikumot. Gondoltam, építsünk fel egy csapatot, próbáljuk ki, ne egyetlen lehetőséget adjunk egy embernek, hanem adjunk egy teljes évet.

- Gyakorlatot is kell szerezni, gondolom.

- Persze! Mi inkább írókat kerestünk, nem előadókat. Az előadást azt meg lehet tanulni rutinnal, de írni nem tudsz megtanulni, a kreativitás nem tanulható. Elkezdtük építgetni a csapatot, és így jött létre a Stand Up Comedy Humortársulat, aminek egyébként a feleségem lett a producere, menedzsere. Most 28 fővel megyünk, évente megrendezzük a Humortechnikumot, és jelen pillanatban több mint egyharmadát adjuk a Showder Club szereplőinek.

Tudod, amikor már valaki magasabban fenn van a Mount Everest-en, három lépésre a csúcstól, akkor már nagyon óvatos, onnan már nem akar leesni. Mi még az alaptáborban vagyunk, mi még azt csinálunk, amit akarunk.

- Köszönöm szépen, hogy ezt rendbe raktad. Megmondod őszintén, nem vagyok nagy stand-up néző, az ember néha belesodródik egy stand-upos estbe, vagy a tévén odakapcsol és ott ragad, körülbelül szerintem az átlagemberek így találkoznak a műfajjal.
Most nem feltétlenül fogsz szeretni, de nem is ez a cél, hogy egymást simogassuk. Szóval például a verseknek van egy nagyon jó tulajdonságuk, hogy a nagy részüket a verskedvelők be tudják azonosítani. Ha hallanak egy verset, akkor nagyjából érzik, hogy ki a költő, de legalább meg tudják mondani, hogy egy nyugatos költő volt, vagy hogy körülbelül hova lehet őt elhelyezni. Nekem ez az egyik fő kritikám a stand-uppal kapcsolatban - és szerintem most meg fogsz cáfolni -, hogy ezt ott annyira nem érzem. Hogyha csak a szöveget olvasnám, és nem látnám azt, hogy ki az előadó, nem tudnám megmondani, hogy ez most kinek a szövege. Nincs igazi karakter a szövegek mögött.

- Maga a poén, az egy logikai feladvány. Leírták ezt tudományosan, tizenkétféle poentírozási technika van. Tudok olyan humoristát, aki ebből mondjuk kétfélét vagy háromfélét használ, így egy kicsit tudsz mondjuk stílusban különbséget tenni. Vagy azt, hogy milyen szavakat használ. Ha nézzük a Tra Barnát, nézzük az Aranyosit, amikor már élőszóban beszélnek, akkor azonnal tudod, hogy kiről van szó. Leírva nem. A stand-up, az nem egy írott műfaj.

- Az oké, de ha már az általad említett Nagy Bandót, de akár Laár Andrást...

- …Boncz Gézát például! A Boncz Géza írásait pontosan tudod, hogy ő írta. Nekem ő a példaképem.

- Erre akarok kilyukadni, hogyha ezeket az embereket említem, akkor ők szöveg alapján felismerhetőek.

- Boncz Gézához is kellett, hogy halld, kellett, hogy lásd. Nem volt elég a leírva. Ragaszkodsz a leírt anyaghoz?

- Nem, nem ragaszkodok a leírt anyaghoz, csak azt mondom, hogy a karaktert esetleg a nyers szöveg alapján is lehessen azonosítani, de lehet, hogy ez eggyel nehezebb feladat a humornál. 
Én például nagyon szeretek szellemes, humoros könyveket olvasni. Ha mondjuk egy Kurt Vonnegut-ot olvasnék vakon, a harmadik oldalnál már lejönne, hogy ő írta. De ez számos egyéb szerzőnél is hasonló.

- Igen, én is írok szövegeket, forgatókönyvet, sok mindent, olyat is, amit inkább csak a pénz miatt csinál az ember. Ez este van, Ilyenkor szeretek egyedül lenni.

- Éjjeli bagolyként működsz?

- Elsősorban, igen. Amikor fellépek, ahhoz igazítom az ébredést, hogy akkor legyek a topon. Tehát ha este 8-10-kor van a fellépés, akkor nem kelhetek reggeli 8-kor. Ilyenkor előtte sokáig fent vagyok és amikor rám tör a nyugalom, a csendesség, leszáll a nap, akkor jobban tudok dolgozni.

- Tudtad, hogy mi klubtársak vagyunk? Mindketten tagok vagyunk a Mensában.

- Jaj, az nagyon jó! Lehet, hogy azért tudunk jót beszélgetni.

- Lehet. Ez mennyire van benned, és mennyire tudsz és akarsz élni ezekkel a nagyközönség előtt?

- Általában, hogyha ezt a fajta humorérzékemet veszem elő, erre azt szokták mondani, hogy ez hülye vicc. Sőt, idegesítőnek szokták találni.

Ha otthon vagyok a családommal, csak ezt a humort használom, nem vagyok hajlandó populáris, mindenki által érthető humort összerakni, és mindenkit idegesítek, a feleségemet, a családomat, a barátaimat.

Ezért egy érdekes stratégiát választottam, nagyon sokszor rakok úgy össze egy poént, hogy van először egy első hulláma, ami még nagyon bonyolult, nem biztos, hogy mindenki értené.

- Vagyis ami neked szórakoztató.

- Igen. Van egy második hulláma, amit az általános aggyal rendelkező emberek megértenek, és mindig van egy lecsengése, hogy mindenki értse. De például elmentem egy Mensa találkozóra, kétszázan voltak körülbelül, és egy stand-up műsort kértek tőlem, meg utána egy órás beszélgetést. (Akkor még nem voltam Mensa tag, ott szúrtak ki, hogy jó lenne, ha megcsinálnám a tesztet.) És akkor

elmondtam a műsort, és az első poénnál már az egész közönség nevetett. Annyira élveztem, hogy nem kell magyarázni, nem kell odatenni még egy mondatot.

De igazából a poén, a vicc, a humor, azok logikai feladványok, hiszen az ember attól nevet, hogy meglepődik, és a meglepettségét nevetéssel palástolja. Tehát ha most biológiailag megnézzük, hogy ez hogyan működik, akkor ez így működik.
 Egyébként matematikusnak készültem, amit a stand-upban is használtam a legelején, amikor elkezdtem ebben működni. Megnéztem, milyennek kell lenni egy műsornak matematikailag. Megnéztem a népszerű előadókat, hány poént mondanak percenként, így le tudtam mérni a saját műsoromat, hogy tart-e már ott, ahol tartania kell.

- Na jó, ez tipikus Mensás viselkedés. És mi a jó „humorsűrűség”?

- A legsűrűbbek, a 8-9 mp/poén, azok már elég sűrűek, de ők gyorsan is beszélnek. A 10-13 mp, azt mondom, azok a jó előadók, akik annyi poént belevisznek. Vannak azok az előadók, akik akkor kezdték a színpadon a pályájukat, amikor még nem voltak ismertek. Sok ilyen előadó van, az Aranyosi Péter is hasonló, és én is ilyen vagyok.

Álltunk úgy színpadon, majdnem hogy tíz évig, hogy amikor kimentünk, a közönségnek fogalma nem volt róla, hogy ki vagyok. Ezért nekem először a közönséget meg kellett vennem, be kellett magam mutatni. Dolgoznom kellett érte.

És csak utána jött a népszerűség, de a kezdeteket soha nem felejti az ember. Még ha mindenki ismer az országban, akkor is úgy megyek ki a színpadra, hogy az, aki ott ül, azt először teljesen megfogom, és nagyon-nagyon foglalkozom a közönséggel.
Viszont vannak olyan előadók, akik hirtelen bekerültek a televízióba, egy ország megismerte őket, és azóta állnak színpadon. Ők úgy gondolják, „én ez az előadó vagyok, tudjátok, hogy mit tudok, te ülj be rám, te nézz meg engem, csak neked adok elő.” Ezek az emberek például egy rossz közönség előtt, vagy egy nem működő közönség, vagy egy fáradt közönség, a munkából jövő ideges közönséggel nem tudnak mit kezdeni. Mert ők nem tanulták meg, hogy hogyan kell bármilyen közönséget magadhoz édesgetni.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Fekete Ádám: „Senki nem gondolta, hogy nekem is lehet barátnőm”
Fekete Ádám oxigénhiánnyal született, ennek ellenére ma sikeres író, költő, dramaturg, a Freeszfe tanára, jelenleg pedig egy új, izgalmas könyvön dolgozik. Az idáig vezető útról és a készülő műről mesélt nekünk.
Sassy - sassy.hu
2024. augusztus 23.


Megosztom
Link másolása

Fekete Ádám születésekor megsérült, oxigénhiánnyal született. A harminckét éves férfi ma egyszerre író, költő, dramaturg, színész. Kamasz kora óta ír verseket, de színészként is bizonyította tehetségét. Huszonegy éves volt, amikor megkapta a Junior Prima-díjat. Három filmben és számos színházi előadásban játszott, miközben írói karrierjét is egyengette. Ma az irodalmi élet egyik kiemelkedő alakja.

 

- Az írás segít megérteni, hogy ki vagyok. Annyi előítélettel szembesülök a mozgássérültségem miatt, hogy jól esik kiírni magamból az érzéseket. Nem vagyok kerekesszékhez kötve, de nehezen tudok járni, néha botra is szükségem van, és aki meghallja a hangomat, rögtön érzi, hogy valami nincs rendben. Szaggatottan, lassan beszélek. Emellett azért is írok, mert nekem folyamatosan csinálnom kell valamit, mozgásban kell maradnom, különben szorongok, és értéktelennek érzem magam. Tehát az írás számomra egyfajta öngyógyítás is, hogy kiírjam magamból a nehézségeket.

- Szoktak előadásokra hívni, hogy mesélj az életedről, látván a sikereidet?

- Előfordult már, hogy tartottam motivációs beszédeket különböző helyeken, bár nem nagyon szeretem a szószóló szerepet. Idegenkedek tőle. Nem érzem magam senki szószólójának, hiszen minden állapot más, mindenki helyzete egyedi. Másfelől

nem nevezném kifejezetten sikeresnek az életemet,

illetve nem állíthatom, hogy hosszútávú boldogságot nyújtana azok a dolgok, amik egy külső szemlélő számára sikernek tűnhetnek. De örülök, ha segíthetek. Volt már, hogy tanácsot kértek tőlem más mozgássérültek egy lehetséges színházi karrier beindításával kapcsolatban. Hogyan lehet színészkedni kerekesszékkel? Hogyan lehet áttörni az akadályokat, amelyeket a színházi és filmes világ a mozgássérültek elé gördít? Ilyenkor elmondom a véleményem, lelkesítem azt, aki kérdez, de nem azért, mert tudom a választ ezekre a kérdésekre. Csak azt tudom mondani, hogy

nem szabad elveszíteni a hitet, amikor mindenki ellenünk van, és próbálnak lebeszélni az álmainkról.

- Téged is próbáltak lebeszélni?

- Mondhatni. Féltettek attól, hogy az egészséges emberek között majd megütöm magam, hogy meg fog terhelni a velük való versengés, és ha megpróbálok ugyanolyan lenni és ugyanannyit (vagy akár többet) elérni, mint mások, csak csalódni fogok, elsősorban önmagamban. Arról nem is beszélve, hogy

senki nem gondolta, hogy nekem is lehet barátnőm.

Pedig én is voltam szerelmes, miért ne lettem volna? Miért ne élhetnék úgy, ahogy bármelyik másik harmincas férfi, csak mert én mozgássérült vagyok? Szerintem igenis menni kell előre, csalódni kell, bírni az ütéseket, kritikusnak és harciasnak kell maradni, és menni kell tovább, mert

ha elég kitartó az ember, akkor képes áttörni a falat. Az, hogy a fal másik oldalán milyen, az már egy másik kérdés. Az csak ott derül ki.

Nem biztos, hogy könnyű lesz, de kinek könnyű az élet? Az épeknek is megvannak a maguk problémái.

- Téged kik inspirálnak? Kikből merítesz erőt?

- Az írásban mostanság (újra) Thomas Bernhard és (újonnan) Tandori Dezső regényei. Bernhard nyelvhasználata, humora, brutalizmusa lázba hoz. Tandori a szertelen írásmódjával és tobzódóan részletes önéletrajzi leírásaival ragad meg, azzal, ahogy írássá teszi az életét. Mostanában még Witold Gombrowiczot és Eszterházy Pétert forgatom, bár Eszterházyval óvatosan bánok, nehogy tudatosan vagy tudattalanul utánozni kezdjem. Más személyeket nem tudok kiemelni, tehát nekem a példaképeim is ép emberek, belőlük tudok töltekezni.

Fekete Ádám aktív része a magyar színházi és irodalmi életnek (Fotó: Szerda Zsófi)

- Nagyon fiatal voltál, amikor először szakmai díjat kaptál. Emlékszel még, hogy mit éreztél tizenegy éve?

- Színház kategóriában kaptam a Junior Príma-díjat, elsősorban dramaturgiai tevékenységem miatt, azt hiszem, bár a TÁP Színházas szerepléseim is közrejátszhattak. Akkoriban másodéves voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahová rögtön felvettek az érettségi után. Érdekes, hogy

itt senkit nem zavart, hogy mozgássérült vagyok; ugyanúgy tekintettek rám, mint a többi, dramaturg szakon tanuló fiatalra.

Úgy éreztem, ez csakis egy megelőlegezett bizalom jele lehet, ami természetesen jól esett, de nem gondoltam, hogy valóban megillet a díj.

Még semmit nem tettem le az asztalra, inkább valami mély rokonszenv kifejezését láttam benne, és bátorítást az ezután következő időkre. Felemelő is volt, és szorongató is.

- Szeret téged a szakma! 2018-ban elnyerted a Petri György-díjat is, amit a költői munkásságod elismeréseként kaptál.

- Megtisztelő volt átvenni a Petri György-díjat, amely egy adott verseskötetnek szólt, életem első verseskötetének. Ez megerősítést jelentett számomra, és elindította a költői pályámat. Most is aktívan foglalkozom az versírással, habár az utóbbi években egy önéletrajzi regény a főprojekt. Most az írói tevékenységem van előtérben, ebben az évadban nem is rendeztem színházat, őszintén szólva kicsit elfáradtam benne. Szeretem a színházat, de most izgalmasabb a prózaírás, és jobban fekszik az ezzel járó bezártság.

- Mit értesz önéletrajzi regény alatt?

- A történet középpontjában a mozgássérültségem áll, azt járom körbe, hogyan hatott ez az életemre, a kapcsolataimra, beleértve a családi és szerelmi kapcsolatokat. Egy szerelmi történeten keresztül próbálom meg elemezni önmagamat, szétszálazni a döntéseimet, és a testem működését. De erről még nem szeretnék többet elárulni. A regény tele van személyes élményekkel, emlékekkel. A nevelkedésem történetét mesélem el, aminek elemi része a születésemnél fellépő oxigénhiány, és az ekörüli terápiás tapasztalatok. Innen jutunk el odáig, hogy hogyan küzdök a mozgássérült identitással, a saját exhibicionizmusommal, valamint a férfiasságommal, ami egy rendkívül képlékeny valami. Ehhez jön még az apaság kérdése, ami a koromból adódóan egyre aktuálisabb a számomra.

Mozgássérültként nem könnyű az élet, az ember ki van szolgáltatva a saját önképének, amit a közösség is formál, minden rászegeződő tekintet, fintor.

De testben létezni, kiszolgáltatva lenni és megítéltetni – ez nem csak egy mozgássérült témakör, ez mindannyiunk tapasztalata. A test mindannyiunk számára fájdalom és rejtély.

- Hogyan dolgozol? Mondjuk most, amikor a regényedet írod.

- Nincs rendszerem. Általában vendéglőkben írok, lopott időkben, amikor éppen van egy kis rés. Sokszor a kevesebb idő jobb, mert hatékonyabb vagyok. Ki tudja, talán ez is annak a jele, hogy számomra az írás egyfajta menekülés, elslisszolás a napról napra élendő életem elől, amelyben teret engedhetek valami egészen másnak.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Boszorkányos erdőjárók - az etnobotanikusok már a spájzban vannak!
Két nő, aki szó szerint habzsolja a természetet: Mo Wilde egy éven keresztül a vadonból táplákozott, Dénes Andrea pedig a magyar olvasóknak csinál kedvet szezonális receptjeivel az erdők kóstolásához.

Megosztom
Link másolása

Ha ő annyit nyom, mint egy kacsa, akkor boszorkány! - vallják a Gyaloggalopp középkori szereplői.

Ha ő egy éven át csak vadon termő dolgokat eszik, akkor boszorkány! - gondolhatják a mai kor kétkedői, ha eléjük kerül a skót etnobotanikus, Mo Wilde munkásságának egyik szenzációhajhásznak tűnő eleme.

Pedig Monica – és a többi etnobotanikus vagy etnobiológus szakember - tevékenységének egyetlen ördöngös része a kitartás, minden más eleme vegytiszta tudomány, amelynek hasznos információit mi magunk is hasznosíthatjuk.

Tünkány vagy boszordér az etnobotanikus?

Lázár Ervin Bab Berci kalandjai című könyvében van egy rövid történet arról, hogy a főszereplőnek egyszer csak megjelenik egy tündérnek tetsző alak, aki Bab Berci állandóan savanyú kedvére megoldást kínál neki egy szelence képében, majd szó nélkül eltűnik.

Bab Berci végül addig latolgatja az ismeretlen szándékait- jó tündér volt-e vagy boszorkány, esetleg a kettő keverékeként tünkány vagy boszordér- hogy biztos megoldásként a még mindig zárt szelencét a tóba hajítja.

Valahogy így van az emberiség is a számára ismeretlen tudással, például az erdők-mezők által nyújtott segítséggel: a bizonytalanság miatt sokszor jobbnak látja eldobni, hiába származhat belőle akár haszna is.

Amit pedig eldobnak, az sokszor örökre megsemmisül.

Ennek a tudásnak a megőrzését, újraélesztését és mélyítését végzik az etnobotanikusok, etnobiológusok.

Ők azok a szakemberek, akik a növények és az emberek közötti kapcsolatot a különböző kultúrák és közösségek kontextusában tanulmányozzák.

Az etnobotanika tudományága az emberek hagyományos növényismeretét, a növények használatát, valamint azok kulturális és vallási jelentőségét vizsgálja. Az etnobotanikusok azt kutatják, hogyan használták és használják az emberek növényeket a táplálkozáson túl gyógyászatra, rituális célokra, ruházat és építőanyagok készítésére, valamint egyéb mindennapi tevékenységekhez.

Munkájuk során végeznek néprajzi kutatásokat, azonosítanak és feljegyeznek az adott térségre jellemző növényfajokat, tanulmányozzák például a tájban élt vagy élő emberek gyógynövény felhasználási szokásait. Eredményeik nem csak történeti fontossággal bírnak, hanem a mai kor természetvédelméhez is hozzájárulnak, az általuk felhalmozott tudást pedig más tudományágak- orvostudomány, mezőgazdaság- is használni tudják.

Az etnobotanika célja tehát nemcsak a növények tanulmányozása, hanem annak megértése is, hogyan járulnak hozzá ezek a növények az emberi kultúrák fennmaradásához és fejlődéséhez.

Mo Wilde, a skót vadonevő

„Lélegzetvisszafojtva vártuk az esőt, aztán egy nap mennydörgés hallatszott a horizonton, és hirtelen több ezer kis csíra bújt elő a földből. Tudták, hogy az eső már csak pár óra távolságra van tőlük. Elképesztő”.

Monica Wilde gyerekkori élménye nem a zord éghajlatáról híres Skóciában, hanem Kenyában történt. A kislány hat éves volt, amikor kiköltöztek Nairobiba, ahol a családfő a legfőbb ügyész tanácsadójaként dolgozott. A kis Mo reggelente kimászott az alagsori WC ablakán, és amíg a ház népe (köztük négy kisebb testvére) aludt, ő felfedezőutakra ment. A helyi kikuyu törzs tagjai ismertették meg először a vadnövényekkel, miközben segített nekik a gyűjtögetésben, és

hamar megtanulta például, melyik növény levelét kell a kirándulásai alatt szerzett csípésekre vagy sebekre raknia ahhoz, hogy ne kelljen hazamennie ragtapaszért, és folytathassa a kalandot.

Később hazaküldték Angilába bentlakásos iskolába, ahonnan egyik nagynénjéhez ment a szünetekben. Vele is sokat járta a környéket, festőnövényeket gyűjtöttek, így Mo megismerte az ottani növényvilág hasznos tagjait is.

Felnőttként sem maradt egy helyben sokáig:

„Az 1980-as évek elején díszlettervező voltam a londoni Royal National Theatre-nél, mielőtt kivándoroltam Nyugat-Indiába, hogy a tengerparton pólókat szitanyomjak! 1995-ben visszatértem az Egyesült Királyságba, ahol a márkaépítés, a vállalati kommunikáció és a marketing területén dolgoztam,

feltaláltam a színes lángú születésnapi tortagyertyákat,

 és az élettapasztalatomat az ajándékiparban operatív igazgatóként szerzett tapasztalataimmal egészítettem ki. Három gyermeket egyedül nevelő szülőként kész voltam bármihez hozzányúlni.”

- írja honlapján.

Később az egyik legpatinásabb, 160 éve működő gyógynövényes termékeket és étrendkiegészítőket gyártó céghez, a Napiers vezetőségébe került, ahol végre kiteljesedhetett a vad növények iránti szeretete, 50 évesen pedig mesterdiplomát szerzett gyógynövény-gyógyászatból.

2022-ben Mo egy éven át kizárólag a természetből származó élelmiszereken élt. Ennek az évnek a tapasztalatait a "The Wilderness Cure" (A vadon gyógymódja) című könyvében osztotta meg, mely egyfajta napló és útmutató, amely bemutatja,

hogyan élte túl ezt az évet a Skót Felföldön, kizárólag vadon gyűjtött növényeket, gombákat, halakat, húsokat fogyasztva.

A könyv központi témája a fenntarthatóság, az önellátás, valamint az ember és a természet közötti kapcsolat újjáélesztése. Wilde emellett megosztja tapasztalatait és véleményét az étkezési szokásokról, kritikával illeti az élelmiszeripart, de leginkább arra ösztönzi az olvasót, hogy fedezze fel a természetben rejlő elfeledett vagy sosem ismert (l)ehetőségeket.

Néhány receptjét a honlapján is megtaláljuk: elleshetjük tőle a lóheréből készült ropogós kenyérféleség vagy Skóciában ananászgyomnak nevezett vadon növő kamilla fajtából, a Matricaria discoidea-ból készült zselé elkészítésének titkát.

Fogásaiból egyik évben egy komplett Burns Night ünnepére menü is készült, melyben olyan érdekességeket kóstolhattak a vendégek, mint a vadgombapástétom hínáros zabkeksszel, a fácánkakas-moszat-póréhagyma leves, a legismertebb skót ételnek- és egyben mitikus lénynek- számító haggis szarvasból készült változata, vagy a kökényes pohárkrém.

Mo 2023-ban az Association of Foragers nevű szervezettel közösen kísérletet hirdetett:

nem egy év, hanem csak 1 vagy 3 hónapos vad-diétára hívta a bátor jelentkezőket, akiknek az egészségügyi állapotának - leginkább a mikrobiomjának - változását szerették volna dokumentálni.

A Wildbiome 1 projekt jelenleg is feldolgozás alatt áll, egy másik pedig 2025 áprilisában indul majd, hogy tovább bővítsék az adatbázist.

A vadon termő alapanyagok iránt érdeklődők számára szerencsére nem csak külhoni útmutatók állnak rendelkezésre: a közösségi médiában régóta jelen lévő etnobotanikával is foglalkozó Andrea abból főz, süt és tanít, ami az itthoni vadonban található.

Dénes Andrea, a sárközi vadonevő

Ma még talán kevés polgármester fejében verne gyökeret az a gondolat, hogy a rá bízott köztereket az ehető növények miatt tartsa a lehető legtisztábban.

Dénes Andrea, a pécsi Janus Pannonius Múzeum természettudományi részlegének főmúzeológusa szerint azonban az idő és a klímaváltozás okozta kihívások bizony efelé terelik a vezetőket is.

Most még illúziónak tűnik, de talán egyszer eljön az az idő is, amikor szempont lesz egy falu egy város tisztaságát azért óvni, mert

táplálékot jelent egy parkban a tyúkhúr vagy a porcsin, és a patakpart tisztaságát meg azért, mert fontos gyógy- és főzeléknövény az ott élő csalán vagy podagrafű.

- nyilatkozta még 2015-ben.

Andrea botanikusként biztonsággal merült el a vadon termő, ehető növények világában, és ugyan kutatóként sokkal tudományosabb szinten foglalkozik az etnobotanikával, Erdőkóstoló néven futó blogját és az ehhez kapcsolódó social media felületeket a laikusok is könnyen és élvezettel bújhatják.

A szezonalitást szem előtt tartva vezeti az olvasók kezét és szemét a hazai erdők és mezők kínálta növények között, konkrét receptek segítségével mutatva be a helyes felismerés, etikus gyűjtés és otthoni felhasználás fortélyait.

A most kezdődő őszi időszakban érdemes kipróbálni a kökényes habos pitét, ha újra esősre fordul az idő, és ismét kihajtanak a tavaszi levélzöldségek, az egyszerűen elkészíthető  kányazsombor pestot, vagy ha már ráfordultunk az igazi kuckózós, teázós szezonra, a fenyőtűvel készült mázas kekszeket.

Amire viszont minden finomság elkészítése előtt figyeljünk oda, az a gyűjtés helyének tisztelete és védelme.

Etikus természetjáróként csak olyan növényt szedjünk, amit egészen biztosan ismerünk, és csak annyit, amennyi az adott csoportosulást nem veszélyezteti, és magunk után ne hagyjunk se zoknit, se kőrakást, se keresztet.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Afréka, a missziós orvos: „Sajnos nemrég az egyik ösztöndíjasunk, egy fiatal lány éhen halt”
Az Afréka Alapítvány eddig több tízezer afrikai ember életében hozott pozitív változást. Egy különleges történet következik Dr. Fodor Réka missziós útjairól, kitartásról és a szüntelen tenniakarásról.

Megosztom
Link másolása

Él egy magyar orvos, aki Afrikában épít kórházat. Dr. Fodor Réka, vagy ahogy sokan emlegetik, Afréka egyszerre két országban áll helyt, Magyarországon háziorvosként, egyetemi oktatóként és családanyaként, és Nigériában missziós orvosként. Megszámlálhatatlan afrikai beteget mentett meg, de nemcsak a malária elleni küzdelemeben segíti a helyieket, egy szegény afrikai faluban kórházat épít, és a közreműködésével nővéreket képeznek a mélyszegénység közepén, miközben gyerekek ezreinek biztosít oktatási és étkezési lehetőséget. Az is kiderül beszélgetésünkből, hogy sokszor az alapítvány által nyújtott napi egy étkezés jelenti szó szerint az életet azok közt a körülmények közt.

- Miért és mikor döntöttél úgy, hogy Afrikába mész gyógyítani?

- 12 évesen olvastam Albert Schweitzerről, aki európai orvosként Afrikába ment, hogy kórházat alapítson és segítsen a helyi embereknek. Több sem kellett, elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor én is missziós orvos leszek, ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre, ezért tanultam annyit. Majd megismerkedtem a férjemmel, Greguss Sándorral, született két lányunk, Anna és Kinga, de a gyerekkori álom ott lebegett a szemem előtt, egész addig, míg megláttam egy felhívást, amelyben missziós orvosokat kerestek Afrikába. Azonnal jelentkeztem, és hamarosan elindultam az első utamra, hazatérve pedig elmeséltem a férjemnek, hogy mit láttam, hogy mennyi szenvedő, beteg, szegény ember él ezen a területen. Nem volt kérdés, hogy segíteni fogunk nekik, végül 2017-ben megalapítottuk az Afréka Alapítványt a férjemmel, akit tavaly augusztusban veszítettünk el.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt?

- A férjem az ALS nevű gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, hónapok alatt teljesen lebénult. Nagyon nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára.

Annyira megrázott, hogy nem voltam képes elmenni egy újabb afrikai misszióra, ezért két hetet töltöttem az egyik kolostorban, hogy megerősödjek.

Innen folytattam az alapítvány munkáját, közben rá kellett jönnöm, hogy Sándor munkája mostantól az én feladatom lesz. A férjem fogta össze az Afréka kommunikációját, oktatási programját és az adománygyűjtést. Most, hogy ő a mennyben van, minden reggel hajnali 3-5 óra között e-maileket írok, kapcsolatot tartok a támogatókkal és promóciós anyagokat készítek. Ez nagyon fontos része a munkánknak, hiszen az adományok nélkül nem tudnánk fenntartani az iskolákat és a kórházat.

Dr. Fodor Réka a missziós utak alatt naponta 12 órát dolgozik (Fotó: Afréka Alapívány)

- Miből áll pontosan az afrikai misszió?

- A kórház építése mellett jelenleg öt iskolát működtetünk Nigériában. Az iskolákban több ezer diák tanul, ebből 181 Afréka ösztöndíjas, akiknek az oktatás mellett napi egy étkezést is biztosítunk. Az oktatási programoknak köszönhetően sok gyerek először kap lehetőséget arra, hogy iskolába járjon. Emellett évek óta segítjük a helyi nővérképző diákjait, akik egészségügyi szakmát tanulhatnak, így még nagyobb eséllyel tudnak majd elhelyezkedni a munkaerőpiacon. De ez nem volt mindig így, kilenc évvel ezelőtt még nem beszélhettem volna iskolákról, kórházról. Eleinte valóban csak gyógyítottam, főleg maláriás betegeknek segítettem. Ahogy egyre több missziós útra vállalkoztam, egyre többet akartam tenni az emberekért. Az afrikaiak mindig nagyon hálásak voltak, amikor meggyógyítottam egy beteget, megtapsoltak engem, de én úgy éreztem, hogy ez kevés, ezért úgy döntöttem, hogy az oktatást is segíteni fogom. Ez mostanra sikerült, de mindent a támogatóinknak köszönhetek. Az alapítványnak köszönhetően

évente több ezer maláriás beteget látok el, az évek során több tízezer ember életét tudtam megmenteni.

A malária nagyon súlyos probléma Afrikában, és fontos, hogy minél többen hozzáférjenek a megfelelő orvosi ellátáshoz, de tudom, hogy ez nem elég a mélyszegénység felszámolására. Ha csak a betegeket kezeljük, azzal nem oldjuk meg a probléma gyökerét. Az évek során felismertem, hogy az oktatás ugyanolyan fontos, mint az orvoslás, ha nem fontosabb, hiszen hosszú távon ez ad lehetőséget az embereknek, hogy kitörjenek a szegénységből, ezért kezdtünk iskolákat építeni, és ezért hoztuk létre az ösztöndíjprogramot is, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekeknek legyen jövőjük. Tehát már nem csak a jelen problémáit orvosoljuk, hanem a jövőért is dolgozunk. Ennek érdekében évente körülbelül több missziós utat vezetek, amelyek átlagosan három hétig tartanak.

- Hol vannak közben a lányaid?

- Ameddig élt a férjem, ő volt a lányokkal, de most, hogy Anna felnőtt, elképesztő felelősséggel segít a kisebbik testvérének, így Kinga sincs egyedül. De a legutóbbi missziós utamról azért kellett előbb hazajönnöm, hogy Anna elinduljon az El Caminón.

Évről évre több nélkülöző gyermeknek ad reményt (Fotó: Afréka Alapívány)

- Mesélnél erről a misszióról?

- Nyár elején volt, és ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre távol voltam a családomtól a férjem halála óta. A misszió során mind a 181 ösztöndíjas diákunkat megtudtam látogatni, fontos számomra, hogy személyesen is találkozzak velük, és lássam, hogyan haladnak a tanulmányaikban.

Ezentúl minden egyes ösztöndíjashoz el fogok látogatni, ugyanis sajnos nemrég az egyik ösztöndíjasunk, egy fiatal lány éhen halt.

Mint kiderült, az iskolák zárva voltak a húsvéti szünet alatt, ami ott több, mint két hétig tart, és a családja nem tudott naponta egyszer sem enni adni neki. Nagyon megrázott az eset, úgy éreztem, hogy kudarcot vallottunk. De nem adom fel, épp elég borzasztó helyzetet láttam az elmúlt kilenc évben ahhoz, hogy most még nagyobb erővel dolgozzak az afrikai szegényekért.

- Sokan már rég feladták volna.

- Ez egy folyamatos küzdelem, de hiszem, hogy a segítség valódi változást hoz az emberek életébe. Amikor látom a gyerekek arcán a reményt és a hálát, új erőre kapok. De nem titok, hogy rengeteg nehézséggel találkoztunk, a finanszírozási problémáktól kezdve a logisztikai kihívásokig. Az egyik legnagyobb próbatétel mindig az, hogy elegendő forrást biztosítsunk az iskolák és a kórház működéséhez, miközben

nehezítik a munkánkat az áramszünetek, a közbiztonság teljes hiánya vagy a katasztrofális közlekedés.

Afrikában mostanra sok barátot szereztem, köztük vannak papok és apácák, nélkülük nem menne. Ők segítenek az elejétől fogva, ha kell, akkor ételt készítenek, hogy bírjam a tizenkét órás munkát, vagy egyszerűen segítenek megérteni a helyi viszonyokat, amelyek egy európai ember számára felfoghatatlanok. Nem tudjuk elképzelni, hogyan élnek itt az emberek, és ez mellett nem mehetünk el tétlenül!

A hosszú távú célunk, hogy önfenntartó rendszereket hozzunk létre. Szeretnénk, ha az iskolák és a kórházak hosszú távon is működőképesek lennének, még akkor is, ha mi éppen nem tudunk jelen lenni, ehhez pedig elengedhetetlen az oktatás és a helyi szakemberek képzése. Büszke vagyok rá, hogy már húsz fő felett van azoknak a fiataloknak a száma, akik ma diplomás ápolók a mi támogatásunkkal.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Kapi Levente: ,,Az anyasebekből ered az, hogy önbizalomhiánytól szenvedek”
A tiktokker, a szocialista mama, a modell és a festő. Kapi Levente mindegyik szerepében otthonosan mozog. Az alig 25 éves híresség életét sok nehézség formálta, amiben megtanulta hogyan legyen önmaga. Az érzékeny lelkű külső azonban egy nagyon tudatos, határozott férfit takar. Őszintén mesél életéről, érzéseiről és elképzeléseiről.

Megosztom
Link másolása

A szocialista nagymama szerepébe bújva lett pillanatok alatt népszerű Levente. Ezerarcú embernek tartja magát, aki szeret szélsőséges szerepeket is kipróbálni.

- Honnan vetted a szereplőt, a karaktert?

- Gyerekként nagyon sok időt töltöttem mind a két mamámmal, de főleg az apai ágon lévő nagyanyám adott mintát a karakterhez, aki mondjuk úgy, beleragadt a szocialista stílusba, de minden téren. Nem csak az öltözködésében, az autentikus pongyolával, hanem a gondolkodásában, szokásaiban, megnyilvánulásaiban: igazából gyerekkorom óta kísért engem ez a stílus – mondja nevetve. A szocialista mama sztorijait a nézőim is nagyon élvezik. Egy baráti társasággal színdarabot is készítettünk a nagymama aranylakodalmáról. Párszor előadtunk, elég nagy sikere volt.

- A folyosón pletykáló öregasszonyok megdöbbentően hitelesek. A témákat hogyan találod ki?

- Már gyerekként is nagyon érzékeny voltam, most is képes vagyok magamra venni dolgokat. Szerintem azt ventilálom ki valahogy ezekben a jelenetekben, amiket így vagy úgy átéltem, láttam, hallottam. Számomra ez volt a legkézenfekvőbb kifejezési eszköz.

A hétköznapi, kellemetlen helyzetekből szoktam a szituációkat kialakítani, továbbgondolni, amiket megfigyeltem.

A paródián túlmutathatnak a videóim, ez egy szövevényesebb jelenség. Sokan ráismernek a mamájukra ezekben a vicces történetekben, mert hasonló élményeik vannak.

- Mit szól ehhez a nagymamád, amikor nézi a klippedet?

- A modernebb nagymamám figyeli a social média eseményeket, nevet rajtuk, ő értékeli. A másik, a vaskalaposabb nemcsak azt nem érti, hogy lehet ezzel pénzt keresni, hanem, hogy hogyan jut ez el az emberekhez. Egyszer hallotta félfüllel, amikor apuék néztek, és megjegyezte, hogy ez a két mondat pont olyan, mint amit ő szokott mondani – na és akkor mosolyogva mondtuk neki: Mama az egész olyan, mint te.

@leventekapi♬ eredeti hang - Kapi Levente

- Nem tudja, hogy ő inspirál téged?

- Tettem már célzást rá, de nem szereti, ugyan nem sértődik meg rajta, nem veszi magára. Nyilván a gyerekkoromban átélt dolgaim vittek errefelé. Minden közeli hozzátartozómat azonban távol tartok ettől a szereplésemtől. Ezt tudatosan én vállaltam, mert tudom, hogy ennek néha vannak kellemetlen pillanatai is. Éppen ezért kihagyom őket ebből.

- Felmerül a kérdés, hogy ehhez a hozzáálláshoz mi vezetett? Sok mindenen mentél át?

- Anyukámmal volt egy elég komoly gyerekkori traumám. Mára már valamennyire sikerült értelmet találnom és válaszokat a dolgokban.

Az anyasebekből ered az, hogy önbizalomhiánytól szenvedek. Nagyon fiatalon sokszor egyedül kellett megoldanom mindent.

Nyilván ez sikerült is, de a környezetem világít rá, hogy nem szerencsés, hogy visszacsatolást várok. Néha annyira apró dolgokban nyilvánul ez meg, nem is gondolná az ember. Az önismereti utamnak arra a szakaszára léptem, ahol több tudásra lesz szükségem. Tök jól feldolgoztam a dolgokat, kiegyensúlyozott életet élek, viszont vannak elakadásaim. Sokszor belefutok abba, hogy a sikereimmel triggerelek másokat. Ennek is próbáltam a jó oldalát nézni. Azért sikerült kitűnnöm, mert megléptem dolgokat, amiket mások nem mernek.

- Ezek szerint a modellkedésbe is csak úgy beleugrottál?

- Az egy érdekes történtet. A menedzserem tavaly nyáron azt kérdezte, hogy van-e valamilyen dolog, ami egy álmom, vagy a határán van annak hogy szinte lehetetlen? Mondtam neki, hogy a Fashion Week-en szeretnék megjelenni. Mint néző? – kérdezte. Hát nem, mondtam, mint szereplő. Feladtam neki a leckét, mert nincs modell múltam, és senki sem ismert a szakmában. Mégis összejött, nyitottak voltak rám. Ez egy olyan visszaigazolást adott, ami nyilván a külsőségekről szól, de nekem nagyon sokat segített az önbizalmam terén. Ebben is egy lehetőséget láttam, amit szeretek csinálni.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Levente Kapi (@leventekapi) által megosztott bejegyzés

- Extrém fotók is készülnek rólad, modellként teljesülnek a vágyaidat?

- Szeretek polgárpukkasztó is lenni, a meghökkentés a célom, amikor azt gondolják,

már így is elég extrém valamiben. Ezt még tovább, a csalódás határig is eltolom. Nem szeretem ha beskatulyáznak valamilyen szerepben.

Sok arcom van amivel tudok azonosulni. Nyilván ha nem lennék önazonos, akkor leugrana rólam az egész és nem lennének jók a képek sem. Szerintem naiv vagyok, és szeretek annak is tűnni. Megtanultam azt, hogy jobb, amikor azt hiszik te vagy a bohóc, közben a tiéd a cirkusz.

- Én magam egy vászon vagyok és szeretem átalakítani magam, szerepekbe bújni, extrém dolgokat kipróbálni. A ruha mögé bekerülve valaki mássá lehet válni, nagyon szeretem az önkifejezésnek ezt az eszközét.

Képes vagyok belefolyni bizonyos szerepekbe, beletöltődöm és önmagammá válva ki is tudok belőle jönni.

Ez a művészvilág felé is egy út, a játék, az önkifejezés, és én egy művészlélek vagyok. Szerintem minden embernek számos képessége, adománya van az élettől. Ezeket nem felfedezni, nem kipróbálni vagy használni nagy pazarlás. Kicsit csalódott vagyok az emberiségben, már nem szeretnék megmenteni senkit. Rájöttem, hogy magamat kell érvényesítenem.

- Miért ábrándultál ki az emberekből?

- Kezdetben azért, mert azt láttam, hogy nincs fejlődni akarás, és nagyon fiatal fejjel meg akartam változtatni az embereket. Nyilván rájöttem, hogy ez lehetetlen. Viszont ami számomra a teljes kiábrándulást hozta el, az a tolerancia hiánya. Nem csak élni nem hagyni a másikat, de kvázi még meg is ítélni, ez számomra elfogadhatatlan. A kritizálás sokáig megviselt, rosszul esett.

Nekem, ha nem tetszik valami, nem fektetek bele energiát, nem ott van a fókuszom.

A kritikák sokszor megalázni vagy eltaposni akarnak, de nekem megadták azt a löketet, hogy ne befolyásolják azt, amit csinálok. Az alkotói szabadságom a legfontosabb számomra.

Nagyon sok embert zavar, hogy ilyen fiatalon hírnevet szereztem, és ezt próbálják megkérdőjelezni.

Ezt érzékelem, mert sokszor olyan dolgokba is belekötnek, ami nem rajtam múlik. Nyilván nem én döntöm el, hogy ki lesz híres.

- Híresnek érzed magad?

- Korábban próbáltam ezt nem felvállalni vagy kimondani. Aztán bátrabb lettem és ma már ki mondom azt, ami van. Magyar viszonylatban azt gondolom igen, ismert vagyok, azzá váltam, nyilván nem Hollywoodhoz képest, de megállítanak az utcán, felismernek amerre járok.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Levente Kapi (@leventekapi) által megosztott bejegyzés

- Hogyan érkezett meg az életedbe a festészet?

- Mind a két nagymamám amatőr festőművész, az egyikük rajztanár. Amikor nem tudtam eldönteni, hogy hova jelentkezzek középiskolába, akkor ő mutatott pár rajzot, és azt mondtam: ezt akarom csinálni. Fél év alatt kellett felkészülnöm, de felvettek az ország első számú művészeti gimnáziumába. Festő akartam lenni, de aztán sajnos 16 éves koromban, megint jött egy elég nehéz időszak az életemben. Akkor elköltöztem anyukám anyjához. A nehéz anyagi körülményeink miatt átmentem estire. Pénzt kellett keresnem, ezzel segítettem neki, hogy meg tudjunk élni. Érettségi után a festői álmom félbeszakadt. Mostanság érzem újra, hogy miért ne valósíthatnám meg ezt az álmomat is?

Eldöntöttem, hogy újra a vászon elé ülök. Van egy markáns inspirációm, egy vízióm.

Analógiát tudtam vonni a belső folyamataim és a társadalom működése, történései között. Egyáltalán nem lesz vicces, vagy vidám, szöges ellentéte lesz a TikTokomnak. Egy elgondolkodtató anyag készül, nagyon várom, hogy megvalósuljon. Tehát újra festek és januárra tervezem ezt a kiállítást.

- Milyen stílusban festesz?

- Kezdetben fotorealisztikus voltam, mostanában meglepő módon az absztrakt stílust választottam. Képi világát tekintve, kicsit melankólikusabb, komorabb, mert ezt az oldalamat így tudom megélni.

A színekben nyilvánul meg, és a kedvenc témáim a magány, és a sivárság.

Szerintem ebből is lehet töltekezni, kicsit olyan, mint amikor a tűzzel játszik valaki. Amíg nem égeti meg magát, addig van benne egy kis izgalom. Hajlamos vagyok benne ragadni ebbe az érzésben, amikor hosszabb ideig dolgozom egy képen. Nyilván ilyenkor úgy is élem az életem, olyan zenéket hallgatok. Remeteként beülök a faodvába, alkotok, töltekezem és nem tudom mi történik kint.

- Sokszor a nevettetők, nagyon is komoly, határozott emberek, benned is meg van ez a kettősség?

- Igen, én is ilyen vagyok. Az emberek egy képet alkotnak rólam abból amit látnak, és ez az elvárásuk is velem kapcsolatban. Gyakran megkapom, hogy csalódtak bennem, mert nem illek bele az általuk elképzelt szerepbe. Sokszor érzem azt, hogy azt várják el tőlem, hogy folyton hülyéskedjek. Pedig van egy komoly oldalam is, ami szintén én vagyok. Szeretek elmélyedni egy szellemi eszmecserében, ez nagyon fontos számomra.

- Mi a sikered esszenciája?

- A nehézségek és a hátrányok sokat segítettek a mai önmagammá lennem, hiszen én a mínusz tizedikről kezdtem. Amikor beindult a TikTok, sokan figyelmeztettek, hogy maradjak ember. Nekem ezzel soha nem volt külön feladatom, mert én nagyon megbecsülök minden apró dolgot és tudom az emberi értékeket, mint olyant. Van egy nagyon jó viszonyítási alapom, és azt is tudom, hogy nem az én történetem a legnehezebb a világon. De nem véletlenül kaptam, és ebből szeretném kihozni a legtöbbet.

Egy szabad áramlatban élek, ami nekem nagyon fontos, hogy tiszta maradjon. Szabadnak születtem: semmit sem bánok az életemben, bár pár dolgot elrontottam.

Azt gondolom, hogy egy ezer arcú ember vagyok, de van gerincem, ami megingathatatlan. Fiatalon megtaláltam, hogy hova tartozom, és ha bármikor akadályba ütközöm, tudom, hogy ki vagyok és honnan tudok töltekezni.


Megosztom
Link másolása

Ajánljuk