„Az étel a művészet egy formája” - mese a séfről, aki forradalmasította a vegán konyhát

Eddig húsz albuma jelent meg, most gyerekalbumot adott ki, Baba HANGoló dalok címen Palya Bea. A dalok különlegessége, hogy segítik a beszéd fejlődését és erősítik a szülő-gyerek kapcsolatot. Az énekes mesélt arról is, hogyan inspirálták saját lányai az új lemez elkészítésében. 

- Írhattál volna bármilyen más művet, akár új slágert is. Miért ezt a műfajt választottad?

- Eddig három gyereklemezt készítettem, mert izgat a kérdés:  hogyan lehet jó gyerekzenét csinálni, amely nem gügyögős, hanem kimunkált, de mégis jól befogadható. Ezek a dalok úgy segítik a beszédfejlődést, hogy általuk a kicsiknek lesznek szavaik, a beszédüknek lesz egy belső zenéje, ritmusa, és megtanulják a hangjukat színesen és bátran használni. Mindez persze nemcsak a kicsikre hat, hiszen a Baba HANGoló dalok hallgatása és együtt éneklése erősíti a szülő-gyerek kötődést. Segíteni akartam a dalokon keresztül a mai szülőknek a saját tapasztalataim rímbe és dallamba gyúrásával. Az a cél, hogy ezt tényleg használni tudják, átszője a mindennapjaikat, és a dalok által nem az öltözködés, az etetés, vagy az elindulás nehézsége lengi be az otthon tereit, hanem ezek a kedves szavak és dallamok. Az én népzenén és klasszikus költőkön nevelkedett agyam még a magyar kultúra kincseit is természetes módon szőtte bele ebbe a lemezbe, amelynek a zenéje tele van népdalra emlékeztető fordulatokkal, a szövegek  pedig József Attila, Petőfi Sándor és Weöres Sándor hangulataival. - Amikor kisgyerekes anyaként küzdöttél a mindennap kihívásaival, a gyermekeid számára is elérhetőek voltak hasonló fejlesztő dalok? 

- Ó, én végigénekeltem, mondókáztam és meséltem a babás időszakot! És büszkén mondom, hogy a lányaim beszédén ez hallatszik is. Részben használtam már meglévő dalokat, például a népi mondókák világa is gazdag, és népzenében is otthon vagyok, csodás népdalaink vannak. A nagy költők versei is előjöttek, mint valami gyógyító-lüktető ritmikus mantra. Tudok több száz Weöres Sándor-verset kívülről, sok kisgyerekes zsonglőrködést, kihívást jelentő akciót ez kísért le. Azonban ösztönösen saját dalocskákat énekelgettem nekik, születésüktől fogva. Mert

És milyen érdekes, hogy pont ez a személyes réteg segített abban, hogy a modern szülőket meg tudjam szólítani, ez adta egy korábbi dalom, a Lába lába sikerét, amely sok tekintetben a Baba HANGoló dalok inspirációja volt. - Ma miből merítesz erőt? Mi ad elegendő energiát? 

- Az anyaság legapróbb sikerei is feltöltenek. Egy jól gördülő reggeli rutin békéssé tesz, tudom, hogy a lányok napja jól indul, és jobb eséllyel lesz jó az egész napjuk. Hiszen egy film első képkockájában benne van az egész film. Ilyen szempontból a családi rítusaink sokat segítenek, cselekvések, amelyek ha esik ha fúj, mindig ugyanígy ismétlődnek. Például mindig ugyanazokkal a szavakkal és mozdulatokkal ébresztem őket. Finom érintés a hajon, és „Lilikém, szeretlek, jó, hogy vagy, ébi-ébi-ébresztő.” De ilyen öröm az is, amikor  Panni lányomat elringatja a neki írt altatódalom.

Még egy utolsót fordul, és odasúgja: „anya, még egyszer…”.

Ez mind kell az egyszülős életed működtetéséhez. Már csak azért is, mert rengeteteget dolgozom, koncertezem, és tanítok másokat is arra, hogy hogyan találják meg a saját hangjukat, hogyan énekeljék szabaddá magukat. 

 - Foglalkoztatott valaha az „elég jó anya vagyok” kérdés?

- Persze. Jelmondatom lett, hogy én elég jó anya vagyok, sőt, Lilinek és Panninak meg a legjobb, legtestreszabottabb… mondjuk ki: tökéletes anyukája! Ez a kérdés minden anyában felmerül, és bízom benne, hogy az új dalaim is segítenek igennel válaszolni.

Az én technikám: a szeretést, az ő lényük fontosságát eléneklem, kifejezem hangokkal, szavakkal, dalokkal. Ma a beszélgetés szegényedik, kütyüs a világ, kevesebb a nemes szó, az ízes mondat, a beszélgetés közben megtartott szem- és hangkontaktus. Ez aztán kötődési zavaros párkapcsolatokat hoz később. Ezért is fontos a Baba HANGoló dalok anyaga, amely több mint egyszerű gyerekalbum. Ezek gyógyító, kötődést-csináló dalok. Nekem is húsz év önismereti képzés kellett ahhoz, hogy egészségesen kötődjek, ma már tudom, hogy a szeretés korai kiéneklése meghatározza a babák egész életét, a fiatal szülőnek pedig jó lehetőség újratanulni szeretni.

- Pusztán velük lenni mérhetetlen öröm és gazdagság. Tele vannak ötletekkel, humorral, izgalmas szavak, moziba illő jelenetek sora az egész közös életünk. Mindig sokat beszéltem, énekeltem hozzájuk, és ma jó látni, milyen pontosak az önkifejezésben, tisztán kérik, mit szeretnének.Tudnak megköszönni dolgokat, tudnak bocsánatot kérni, el tudják mondani azt is, ha valami nehéz.

Gyorsan, könnyen tanulnak, kíváncsiak a világra. Imádják az épp készülő dalaimat. Panninak azonnal nyílik a szája, dúdol velem, jár a keze, izeg-mozog. Lili pedig rögtön javaslatokat tesz újabb rímekre, és véleményezi a dallamfordulatokat. A dalokat rajtuk teszteltem, tőlük jön az első körös visszajelzés - és eddig pozitív, egész nap énekelgetik, zuhanyzás közben szól a Mini-menet, meg a Fél kettőre, vagy amit épp hallottak. A jó dallamok és szavak önmagukban is hatnak. A dalokban sok váltakozó hangrendű magánhangzó van, és sok csend, hogy a hangokat meg lehessen emészteni. Nem akartam túl sok hangszert sem, inkább sóhajokat, tenyérsusogást, test-ütőzést használtam. De van itt még valami.

Ebből a célből a Baba HANGoló dalok írásakor még a szokásomnál is bátrabban használtam az érzelmeket, és a nagyon konkrét testrészeket, testi érzeteket kifejező szavakat. Például, ha a Belebújik (Öltöztetés) című dalban az van az utolsó versszakban, hogy ölelő kar kis test körül / anya, baba együtt örül - akkor ez előrevetíti azt, hogy bármilyen babra munka egy rugdalózó kisbabát felöltöztetni, a végén ott a „megcsináltuk!” öröme, és a kapcsolódás ajándéka. Ez tesztelt bölcsesség, hisz rengeteg dalomnál e kötődés-teremtő, kapcsolat-erősítő jelleget emelik ki a hallgatók, a szülők. - Szerinted mire van szüksége ma a gyerekeknek? 

- Hogy a szülője jelen legyen. A kicsiknek biztonságot ad, ha a szülő benne van az itt-és-most-ban, és ha elérhető érzelmileg, tehát nem elnyomja, hanem kimutatja és szabályozottan kommunikálja az érzelmeit. Mindezzel a gyerekét is ugyanerre hívja. Ennek elérésére pedig az éneklés, a hang szabadsága az egyik legjobb eszköz. 

Harsányi Gábor elképesztően energikus, sugárzik belőle az aktivitás. A színész elárulta, hogy ebben nagy munka van, hiszen próbál fitten és egészségesen élni, ahogyan ő fogalmazta „egyben tartani” magát:

„A magas életkorom miatt elég ijesztő amit már látok magam körül, hogy a pályatársaim sorra elmennek az életből. Sokan titkolják a betegségüket, nem mondják el, és egyszer csak nem hívnak többé. Ha egyszer elromlik egy alkatrész bennünk, ami nem cserélhető, akkor lehet nincs tovább.”

Fekete öves karatés, minden nap edz

„Minden reggel beállok a zuhany alá, hideg-meleg vízzel kezdem a napot, ez ébreszti fel a fizikumomat. Ha ez meg van, akkor már bírom a többit..”

Egy forgatáson - a Fiúk a térről - kellett megtanulnia karatézni 1968-ban. Fiatal pályatársaival együtt, mint Bujtor István, Huszti Péter, Kovács István, Darvas Iván egy verekedési jelenethez kaptak leckéket egy karatemestertől. Harsányi Gábor akkor szeretett bele ebbe a sportba.

Ezek több szempontból is jók, mert elősegíti a befelé fordulást, az elfogadást, az alázatot, és nyugalmat ad. Minden nap egy órát edzek, ma már ennyi elég nekem.”

Elárulta, hogy pechére a váratlan helyzetek miatt mindig izgulós volt, és ilyenkor az egekbe szökik  a vérnyomása. Ezért gyakran a fellépései előtt is használta a karatés légzőgyakorlatokat. Meggyőződése, hogy ez az energia ami kialakul benne ilyenkor, szétterjed a nézőtéren és a színpadon, ami sokban hozzájárul ahhoz, hogy a közönséget le tudja kötni.

„Azt figyeltem meg, hogy azok a színészek akik izgulnak, jobban rákapcsolódnak a közönségre. Segít az alakításban, és az átalakulásban is hasznos dolog.”

A szerepek befolyásolták az életét

„Több száz tévés filmben és rengeteg színdarabban szerepeltem, nagyon sok örökre a szívemben maradt. A szerepeim nem változtattak meg, de befolyásolták az életemet, hiszen boldoggá tettek, és további sikerekre, szép dolgokra ösztönöztek. Számtalan jelenet megmaradt bennem, ahogy felvettük, ahogyan történtek dolgok. Például a korábban említett Fiúk a térről-ben, Bujtor Istvánnal volt egy pofozkodós jelentem. Pista a testvéremet alakította, pékek voltunk. A jelentben meg kellett vernie, ezért lekevert egy hatalmas pofont. Nekem a jelenetben elő kellett kapnom a vita hevében dühösen egy kést és egy lisztes zsákba kellett belevágnom.

Mindenesetre a  forgatás a baleset miatt leállt, szerencsére megúsztam pár öltéssel.”

„A színpadi szerelem is ilyen maradandó szép emlék – mondja Harsányi Gábor. - A fiatal színészek, ha szerelmespárt játszanak általában szerelembe esnek. A kapcsolatuk forróbb lesz, ez gyakran megesik. Ezért is veszélyes színésszel házasodni” - mondja nevetve. - „Például imádtam Almási Évát, akit nagyon megszerettem egy darabban, szerencsére a férje, Balázsovits Lajos ezt nem vette zokon, különleges házasság volt az övék.”

Így folytatta az emlékezést az idős művész:

„Túl szerény vagyok, nem voltak sztárallűrjeim, ma már tudom, hogy ez hiba volt.

én túlzottan szerény ember vagyok, pedig rengeteg sikert elértem. Mindig nagyon élveztem és elismertem a kollégáim tehetségét, én csak így tudok játszani.”

Gyereket nem jó ötlet a forgatásra vinni

„A feleségem képzőművész, 50 éve élünk együtt, nagyon szerencsés a házasságunk. A színészi pálya nagyon göröngyös, ebben folyamatosan kell egy támogató háttér. A családot nem egyszerű megoldani. Három gyerekünk van, mindenben támogattam őket, nagyszerűen helytállnak az életben.

Van aki azt mondja: vagy család, vagy karrier. Van ebben igazság, de mégis a család egy tartóerő, ami értékes és hosszútávon biztonságosabb is.

Én szerettem úgy dolgozni, hogy van családom, de akkor tudok teljesen elmerülni a feladatomban mégis, ha magamban vagyok. Ha nagy ritkán elvittem a gyerekeimet a forgatásra, az egyik szemem mindig rajtuk volt. Szerintem nem jó ötlet, mert elvonja a figyelem egy részét.”

Szállóige lett, az Egy óra múlva itt vagyok!

„A színház és a színművészet, a mindenkori jelennek a művészete. Amint vége a darabnak, talán egy emlék lesz, aztán elmosódik, eltűnik. Amiről nem készül felvétel, film, az nincs is. Sajnos a mai gyerekeknek a Bodrogi Gyuszi a Süsü, a sárkány, a Sinkovics Imre a Törpapával maradt fenn. Engem a Palacsintás királlyal, vagy a Láng Vincével azonosítanak be.

Szóba került a mesterséges intelligencia is: „Elképesztő dolgokra képes az AI, de szerintem nem fogja megszüntetni a hús-vér embert, mert a szeme üres. Az is jelent valamit, amit nem tudunk belőle kiolvasni, azt, hogy nincs benne a lélek. Bár tagadhatatlan, hogy nagyon sok mindenre jó, például újra felidézhető vele Michael Jackson koncertje, ami hologrammal készült.

Ha most azt hinnénk, hogy mindezt a gyerekeitől, vagy a fiataloktól hallja csak, tévednénk. Harsányi Gábor maga is követi ezeket az alkalmazásokat:

„A mai rohanó világban én mindent követek, mert minden érdekel. Nem lehet elhanyagolni a történéseket, nem szabad megsértődni, sem betokosodni. Nem szabad elismerni, hogy megöregedtem. Az kiülne az ember arcára, ha valaki már egy öreg bácsi. Még nem akarok elmenni nyugodni” – mondja nevetve. - „Tehát itt vagyok és figyelem a világot, ami nagyon érdekes, mindig rácsodálkozom.”

Alkot és tervezi a jövőt

Ha kérhetne valamit a jó tündértől, nem gondolkodna sokat:

Életem forgatókönyvéből is szeretnék még egy filmet. Valamint megírtam a folytatását, a Jó estét nyár jó estét szerelemnek. Ebben  a főszereplő 40 év elteltével tér vissza, kijön a börtönből és belecsöppen a XXI. század digitális világába. A főszerepet saját magam játszanám el, a forgatókönyv is elkészült hozzá. Ha ezek közül valamelyik megvalósulna még, akkor örökké boldog leszek.”

Harsányi Gábor tehát nem pihen, tele van tervekkel. Most jelent meg legújabb könyve, a Fecsegő Kulisszák. Ez tartja most izgalomban, és a sok kedves üzenet, amivel Facebook rajongói körbe veszik.

„Ha felteszed magadnak ezt az egyszerű kérdést, azzal több száz terápiás alkalmat spórolhatsz meg”

- állítja a mentálhigiénés tanácsadó.

Olesya Luraschi, a Harvardon szerezte képesítését és most többek közt TikTok-csatornáján osztja meg követőivel tudását pszichológia és mentálhigiéné témáiban.

Egy nem rég közétett videójában feltette azt a kérdést, amit a pszichológusok csak "csodakérdésnek" neveznek:

A szakértő szerint ez az egyszerű kérdés segíthet visszafordítani az emberek gondolkodását, és ahelyett, hogy csak a szembenálló problémákat látnák meg és egyből feladnák az álomélet elérését, a kérdés segítségével képesek konkrét lépéseket megfogalmazni, amelyeket megtehetnek céljaik eléréséhez.

A Lake Superior State University pszichológusa, Russell Searight szerint a pszichológusok legalább 1998 óta használják ezt a megközelítést.

A "csodakérdés" nem minden kommentelőt nyűgözött le:

-írta Luraschi egyik követője.

De nem mindenki állt ilyen negatívan az ötlethez. Sokan azt írták, a kérdés felnyitotta a szemüket és új szemlélettel gazdagodtak.

@olesyaluraschi #psychologyfacts #fypシ #paychologyfacts #entreupreneur #psychology #leadershipdevelopment #entreupreneur #psychology ♬ original sound - Olesya Luraschi

Via

- Szerintem különösebben nem kell bemutatni, de azért azok kedvéért, akik mégis elkerülték volna a munkásságodat; színésznő vagy, és legfrissebben a Semmelweis című filmből, - mint a női főszereplő - lehet ismerni. Én kb. két hete néztem meg, és élmény volt számomra, semmi rosszat nem fogok tudni róla mondani, hiába szeretnék. Egyébként nem szeretnék. Viszont, ahol talán először találkoztam veled, az a „Rossz versek” volt.

- Igen, az 2018-ban jelent meg.

- Akkor végeztél éppen, ugye?

- 2019-ban végeztem, ez a végzős év volt nekem és imádtam, hogy akkor jelenik meg egy film, amit szeretnek az emberek. Ez egy jó indulás volt tulajdonképpen.

- Azon gondolkoztam, hogy ha most valaki azt mondaná, hogy nézzük meg valamelyiket a kettő közül, akkor én a Rossz verseket szeretném még egyszer megnézni.

- Egyrészt azt a filmet szerintem nagy kultusz övezte egy bizonyos körben. Másrészt nagyon érdekes, hogy nagyon sokan mondják ezt, amit te, hogy nagyon maradandó élmény a magyar filmek között.

- Ha jól sejtem, akkor neked is teljesen más fajta munkát jelentett, ha a két filmet össze akarnánk hasonlítani a te szemszögedből. Nekem kívülállóként az jön le, hogy a Rossz versek az egy kicsit improvizatívabb, játékosabb színjátékot engedett meg, a Semmelweis pedig egy nagyon pacekul összerakott, szinte hollywoodi jellegű gyár.

- Így van.Érdekes egyébként, nemrégiben én is visszanéztem a Rossz verseket, és abszolút kölyök vagyok benne. Össze se lehet hasonlítani úgy a kettőt.

- Ennyit számít az a pár év?

- Szerintem nagyon sokat.

- De mi történt veled ennyi idő alatt?

- Egyszerűen ott még cuki voltam.

- Épp akartam mondani, hogy mennyire nem vagy ma már az.

- Már mindjárt harminc vagyok, ott pedig huszonkettő körülbelül,

De ott nyilván ez is volt a szerep, hogy egy ilyen életvidám, cuki csaj legyek, akiért okkal siránkozik egy férfi. Ezt kellett megtestesíteni. Egyébként a munkamódszer az abszolút egy újszerű munkamódszer volt számomra, amit ott kipróbálhattam. Ez tényleg improvizáció-alapú volt nagyon sok szempontból a Semmelweis pedig egy elég feszített, ahogy mondtad, profi munkatempójú, nagyon olajozottan működő rendszer volt, ahogy dolgoztunk.

- Hiányzik neked az a Katica?

- Nem. Nem tudom, valahogy naivabb voltam abban az időben. Én sokkal jobban szeretek harminc lenni. Egyrészt sokkal többet tudok a világról, meg a körülöttem lévő dolgokról, de valahogy magamról is.

- De az általában nem jó.

- Nem? Nem tudom, én jónak érzem.

- Az ember minél többet tud, annál elkeserítőbb a helyzet.

- Én azt érzem, hogy pont most vagyok abban a fázisban, hogy tudom használni azt, amit tudok magammal kapcsolatban. Van egy biztonságérzetem.

- Egyszer írtam egy verset, abban ez áll:


„…nem jó tudni mindent

s mindennel egyre kevesebbet

jobb volt lehunyt szemmel szaladni

mint vallani pár nemes elvet”

- Van benne valami. Értem, amit mondasz, van benne az a típusú szabadság, amit az ember megél jó esetben 17-től 23 éves koráig, az a féktelenség, vagy ez a fejjel a falnak életérzés, ami amúgy nagyon felszabadító és zsigeri tud lenni. Hogyha így visszagondolok, akkor feljön ez a szikrázó érzés, ami fiatal korban benne van az emberben. Ez a naivsággal átitatott vehemensség, de valahogy esküszöm, hogy nem hiányzik nekem.

- Vajon miért lehet az, hogy neked fontosak ezek a kapaszkodók?

- Lehet, hogy ez is egy szakasz, lehet, hogy ez is egy életkori sajátosság. Én abban hiszek, hogy mindig egyre jobb lesz. Ha most azt mondtam volna, hogy ez nem így van, hogy én nem vagyok bepanelezve, vagy valahol befalazva, vagy nem kapaszkodom valamibe, vagy nincsenek bennem görcsök, vagy nem vagyok néha befeszülve, akkor lenne szerintem baj. De ha én ezt folyamatosan látom, kamerázom, úgy, hogy közben próbálok rajta változtatni, akkor folyamatosan előre fogok haladni. Legalábbis ebben hiszek, vagy ez az, amire vágyom.

- És nem félsz attól, hogy menet közben elveszíted magad? Mert az ember fölvesz egy csomó panelt, érik, okosodik, meg bölcsül, csak közben meg pont a lényeg veszik el az önazonosságának a lényege.

- Egyelőre nem érzek ilyet, de hogyha érezném, akkor biztos, hogy megpróbálnék ellene tenni. De egyébként jogos a félelem, de lehet ezt mindenféleképpen oldani, például pszichológussal.

- Változtatott rajtad valamit ez legújabb siker? Mert szerintem ebben nagyon sok zsákutca lehet benne, de hogyha te ennyire tudatosan szemléled saját magad, a saját önazonosságodat, akkor valószínű, hogy odafigyelsz arra is, hogy ne ragadjon ez magával.

- Gyűlölöm azt, amikor valaki a teljesítménye függvényében többre tartja magát, mint más embereket. Mert minden ember más, más a teljesítmény, mások a képességek, mások a tehetségek, más az, ahol tartunk az életünkben, de valahol mégis tök egyek vagyunk, vagy egyformák vagyunk, vagy az a dolgunk, hogy egymást fejlesszük. Egyébként azt figyeltem meg, hogy akik igazán értékesek emberileg és szakmailag is, valamiben expertek, azok egyáltalában nem nagyképűek, vagy nem engedik magukat felülni egy magas lóra.

- Ez így van. Érdekes ilyenkor megfigyelni a celebritások világát, akik lehet, hogy csak éppen valakinek az exvalakijének a valakijei. Ha megnézünk mondjuk tíz magyar úgynevezett celebet, abból biztos, hogy nyolc tulajdonképpen semmilyen értéket nem teremt, de mégis valahogy kitermelődik, és megtöltik a képernyőt, és valamiért valakik úgy gondolják, hogy szükség van erre.

- Ez a legérdekesebb, erről egy külön beszélgetést lehetne nyitni, hogy az embereknek mire van igényük valójában. Itt a kiszolgálás kérdése is előkerül, azt gondoljuk első pillanatban, hogy az akad be a közönségnek, ami könnyen emészthető. Itt a felelősség kérdések kerülnek elő, hogy hol keverem el mondjuk a poppal azt, ami egy kicsit magasabb minőségű. Vagy van-e rá indíttatásom, hogy belekeverjem esetleg? Mert egy az egyben nem hiszem, hogy meg lehet változtatni a tömegek ízlését, de biztos, hogy vannak erre módszerek, amikbe mi nem látunk bele, hogy hogyan kell csöpögtetni az értéket. 
Nagyon-nagyon kecsegtető a könnyű siker, és egyébként hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem kap el engem a hév, nem vagyok én se hirtelen, vagy nem akarok valamit azonnal, vagy nem vagyok türelmetlen, de megpróbálom magamat visszahúzni, hogy sokkal többet tudok fejlődni emberileg, szakmailag, hogyha kivárom a dolgokat, és ha több energiát kell beletenni, akkor több energiát kell.

- Megengedi ezt a mai világ szerinted? Mert közben meg egymást tapossák az emberek. Időt hagyni sokszor luxus.

- Igen, de nagyot is lehet zuhanni. Főleg, hogyha az ember gyorsan kerül nagyon magasra, szerintem az a legveszélyesebb, mert onnan nagyon-nagyon fáj szerintem esni.

- A beszélgetésünk elején ugye szóba került az, hogy te pont azért élvezed a jelen korodat azzal szemben, amilyen voltál, mert tele vagy kapaszkodókkal és ugye aki kapaszkodik, az nem tud leesni.

- Csak a szakmámban, „én akarok lenni a legjobb, hamar akarok odaérni, sokat akarok termelni, maximalistának lenni, legtöbbet kihozni magadból, meg büszkének lenni magadra”, ez mind jó, de ha csak ez a fontos, akkor nincs szerintem kapaszkodó, nincs valódi belső magyarázat a dolgokra. Tehát megtanulni adni, megtanulni másokra figyelni, megtanulni en bloc az életben részt venni, az szerintem iszonyú fontos, amellett, hogy nagyon jónak is lehet mellette lenni.

- Mennyire magányos műfaj ez a fejlődéstörténet, amiről most beszélünk? Mert ez nekem egy kicsit olyan, mint hogyha azt mondanánk, hogy tök jó, hogyha vannak körülöttünk értékes emberek, de ezt az utat mindenki egyedül járja be.

- Tök érdekes, amit mondasz. Igen, teljesen. De közben mégis az egész élet a másokhoz való kapcsolódásról szól, nem? Vagy hát kinek miről? Nekem például arról, hogy jobb ember legyek, hogy morálisan tisztább legyek, hogy a szándékaim tisztábbak legyenek a másokkal való interakcióimban, hogy én a viszonyaimban ugyanannyit tudjak belepakolni, mint amennyit kapni. De hát ezek alapdolgok igazából. Felfogom azt, hogy nem vagyok kiválasztott, felfogom azt, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek, és hogy igazából semmi nem történik, és az élet megy tovább, és nekem jó értelemben be kell állni a sorba és kifelé helyezni a hangsúlyt, az a fontos szerintem.

- Amióta beszélgettünk, kétszer hangzott el tőled, hogy „ugyanolyanok vagyunk, én is ugyanolyan vagyok, mint a többiek”. Ennek mi lehet az oka? Ez most nálad egy mantra?

- Nem, hanem egy ráébredés az egységélményre, és most vegyük ki a dologból a spiritualitást.

- Szerintem ne vegyük.

- Ne vegyük, mert igazából nem lehet. Minden bajt az ego csinál a világban. Nyilván nem lehet azt mondani, hogy nincs ego, mert különálló testben élünk, és innen szemléljük a dolgokat, és innen éljük meg, és ez is a feladatunk, ha így vagyunk itt. De valahogy mégis ott van a lehetősége az egységélménynek, a kollektív megéléseknek, amihez az empátia vezet. Valahogy én ebben hiszek, mert szerintem minden rossz a világban abból jön, hogy sok ember csak magáért van. A többség.

- Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy ezt csak úgy lehet csinálni, ha az ember egy burokban él. Mert hogyha kipukkad ez a burok, akkor annyi szemét ömlik az emberre, hogy elfogja az undor az egységélményétől.

- Nagyon érdekes, amit mondasz. Lehet. Lehet.

- Tehát akkor végül is fenntartasz azért egy ilyen burkot. Tök jó, ha az ember ezt megteheti.

- Persze, persze. Az egységélmény, az mégiscsak egy bizonyos zónán belüli egységélmény. Igen.

- Meglestem az Insta oldaladat, ahol láttam, hogy téged az asztrológia komolyan foglalkoztat. Az asztrológia az nekem erősen a tudomány és a spiritualitás határmezsgyéje.

- Bár nem ismerek minden spirituális gyakorlatot, de szerintem a legtudományosabb spirituális gyakorlat tulajdonképpen, és sokezer éves emberismereten alapszik, illetve a bolygók mozgásának megfigyelésén. Tehát ilyen módon tényleg elég tudományos, illetve ugye a csillagászattal összehozható. Bár nagyon sokan azt mondják, hogy ez jóslás. Az asztrológiát is egyébként nagyon sokféleképpen lehet csinálni. Én is nagyon sok asztrológusnál voltam már, mielőtt ezzel elkezdtem volna így komolyabban foglalkozni

- …és kitanultad!

- Igen, igen, tulajdonképpen kitanultam. Először autodidakta módon érdeklődtem iránta nagyon hosszan. Volt egy meghatározó találkozásom egy asztrológussal, aki egyébként jós is volt mellette. Tehát tulajdonképpen, amivel először találkoztam, az a jóslásnak és az asztrológiának a keveréke volt, mert sok asztrológus úgy dolgozik, hogy valami mással még ötvözi. Lehet, hogy számmisztikával, lehet, hogy ő egy tisztánlátó valaki, vagy tenyérből tud olvasni, tehát bármivel lehet. Én jelen pillanatban csak a tanult részével foglalkozom, tehát a bolygómozgások milyen hatásokat eredményeznek. Ez tulajdonképpen egy 20% intuíciót megengedő tanult tudás, amit én tudok alkalmazni.

- Mennyire valid emberi tulajdonságokra, eseményekre, sorsokra máshol keresni a magyarázatot, mint önmagunkban? Kérdezem azért, mert annyira szépen tudatosan beszéltél korábban az önazonosságról, az önképünk építéséről, hogy befele való figyeléssel tudunk magunkon változtatni, hogy az események ezek alapján történjenek, hogy ha időt hagyunk neki, az nekünk a legideálisabb. Versus asztrológia, ahol a nagy univerzum jelöli ki nekünk a történést.

- Én ebben nem hiszek. Azt gondolom, hogy ez a téves asztrologiai megközelítés, ami miatt nagyon sokan elutasítják az asztrológiát. Én nem hiszek a predesztinációban például. Minden függ attól, hogy a lélek, aki itt van ebben a testben, milyen fejlettségi szinten tart, miközben az itteni munkát végzi. Szerintem van különböző rezgéstartománya a dolgoknak, meg lehet egy asztrológiai aspektusnak a legrosszabb részét is élni. Attól függ, hogy te milyen állapotban vagy, vagy mennyire vagy felkészülve arra a feladatra, amit dob az élet. Szerintem arra nagyon jó, hogy rávilágítson ezekre, hogy hova lehet még emelkedni, vagy hogy tudod jobban csinálni. Erre szerintem tök jó válaszokat ad, vagy a miértekre, hogy miért jön be egy helyzet az életembe, és hogyan tudom megoldani. Abban hiszek, hogy vannak bizonyos periódusok, amikre lehet a veled szemben ülő embert figyelmeztetni, „ez és ez lehet, hogy nehezebb lesz, de ezzel és ezzel meg fogod tudni oldani.” De az, hogy „március hatodikán ez és ez fog történni, megtalálod életed szerelmét”, igazából ilyeneket nem lehet mondani.

- Te mennyit foglalkozol a saját asztrológiai képleteddel egy nap?

- Igazából vissza szoktam fejteni. Legalábbis mostanában ezzel foglalkozom, hogy visszafejtem az elmúlt éveket.

- Tehát vannak fontosabb életesemények minden egyes évben, és akkor azt mondod, hogy megnézed, hogy éppen hogy álltak a bolygók?

- Igen és visszafele erről egy pontos feljegyzést kezdtem el vezetni.

- És nagy AHA élményeid vannak.

- Igen, igen. Vagy, hogy valami tök mást éltem meg, mint ami papírformaszerűen akkor kellett volna, hogy történjen.

- És ez nem bizonyítani te el?

- Nem, mert mindig nyitva van bennem ez az ajtó, hogy igazából nincs eleve elrendeltség. Mi alakítjuk a sorsunkat, és ez csak a kulcs ahhoz, hogy hogyan csináljuk jobban, vagy hogyan próbáljuk meg, vagy hogyan van lehetőségünk jobban csinálni.

- Hogyha párválasztásról van szó, akkor nálad ez fontos? Hogy „úristen, rák, na jó, nem, veled nem megyek el randizni!”

- Össze tudom vetni, persze, meg vannak ezek a részek, de nem ez határoz meg. Sokkal nyitottabb és kíváncsibb vagyok annál. Először mindig esélyt kell adni valakinek.

- „Skorpió, oké, nem baj, nem baj, de szép a szeme, akkor lássuk.”

- Van az asztrológiának egy része, a szinasztria, ez a párkapcsolati elemzés, ez nem csak párkapcsolattal működik, hanem anya-gyerek viszonyban, munkatársi viszonyban, stb. A két képletet összevetjük tulajdonképpen, és ugyanúgy kiad egy chart-ot, ahol látszik az, hogy milyen fényszögeket vetnek egymásra a két ember bolygói, és ott kijön, hogy milyen feszültségek jelentkezhetnek.

- Ugorjunk vissza az időben. Gyereknek is ilyen voltál? Miket fogyasztottál?

- Emlékszem, hogy én módszeresen kerestem a sötét mélységet az irodalomban. Szász Jánosnak a csodálatos filmjeit néztem, mai napig nagyon szeretem, de hogy valahogy így próbáltam ebbe a sötét masszába beolvadni. Semmi fényt nem akartam beengedni, mert valahogy azt gondoltam, hogy az nem igazi. Holott pont az az igazság, - most már azt gondolom, így kicsit felnőtt fejjel,- hogy az a jó művészet, amiben ott van a fény is, vagy ott van a fény akár az alagút végén, vagy az, ahogy önmagunkat meg tudjuk találni, ahogy a boldogságnak a morzsái ott vannak a művészetben.

- Az a kép van bennem, hogy egy kicsit darkosabb kamaszlányt képzeljünk el, aki ebbe a sötét mocsárba dagonyázva élvezi a fájdalmat, de általában az ilyen kamaszoknak egyébként boldog család áll a hátterében. Feltételezem, hogy talán neked is.

- Így van. Igazából az volt az egésznek a lényege, hogy mélyülni akartam, vagy barázdálódni lelkileg. Nyilván azért kerestem az underground színházat, az irodalomban való mélység megtalálásának a lehetőségét, mert egyébként egy tök helyes, csacska, normális közegből jövő, normális anyagi helyzetből jövő szép kislány voltam. Valószínűleg komolyabb akartam lenni, vagy mélyebb, és ez az első teljesen érthető módon, amihez az ember fordul, amikor ráadásul irodalmi érdeklődésű, és elkezd belemenni a dolgokba.

- Szüleidtől korai irodalmi élmények jutnak eszedbe?

- Elsőnek a zene, nagyon sok zene. Adtak a kezembe könyveket is, regényeket. Apukám történelmi érdeklődésű, elsők között olvastam így a Szinuhe című Egyiptomban játszódó Mika Waltari regényét, ami nagy hatást tett rám, és talán kicsit fiatal korban találkoztam vele. Aztán a biblia öt évesen.

- A biblia?

- Egy képes biblia.

- Az egy gyönyörű mese.

- Horror.

- Igaz, főleg az Ótestamentum, az kész horror.

- Vérengzés.

- És tetszett?

- Nem, ez volt az érdekes, hogy öt éves voltam, és nem tudtam elvileg olvasni, és megtanultam rajta ilyen autodidakta, és akkor a szüleim így néztek, hogy úristen, azt hitték, hogy a szép képeket nézegetem, ami gyönyörű volt egyébként.

- Az, hogy neked képes biblia került a kezedbe, mennyire véletlen, mennyire érhető tetten a vallás a családban?

- Meg vagyok keresztelkedve, jártam hittan órára is, keresztények vagyunk tulajdonképpen, de nem vagyok vallásos. De vitt a nagymamám templomba, vannak élményeim gyerekkoromból, és ezek nagyon jó élmények, meg kis imakönyvem is volt, de nem volt ilyen nagyon nagy szigorral ez jelen, ott volt, de tök lazán kezelve tulajdonképpen.

- Ez a spiritualitás felé való nyitottságodnak szerinted adott?

- Ezen én is szoktam gondolkozni, hogy a kettő összefügg-e, vagy ha igen, akkor hogyan? Szerintem egyébként összefügg.

- Nagyon sok gondolkodó jut előbb-utóbb ugyanerre a végkifejletre, akik sokat foglalkoznak a spiritualitással, akár az asztrológiával is, akár a meditációval is, akár az energiákkal is, előbb-utóbb megtalálják az összefüggést valamiféle „külső rendezőelv” felé, és valahogy elkezd összekapcsolódni. De akár filozófusok, akár fizikusok, akik egyre egyetemesebb dolgokkal foglalkoznak és gondolkodnak, jutnak valahogy ide.

- Az biztos, hogy van egy teremtő, vagy egy „rendező elv”, ahogy mondtad, ami mentén létrejött a világ.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.