„A ló hátán ülve két szívem van” – a legfiatalabb női zsoké nem a győzelmet, a pillanatot élvezi
Ahogy Gönczi Rebeka gondolkodik a lovakról, az több önsegítő könyvet is megtöltene. Ezek a különleges és gyönyörű állatok az ő számára messze többet jelentenek, mint a versenysport eszközei, vagy mint a lóversenyfogadás befutói.
- A lovak alázatra tanítanak. A legkisebb agresszivitást is érzékelik, hamar megtanítják az embert arra, hogy durvasággal, erőszakos viselkedéssel nem lehet elérni semmit. Akkor képes jól együttműködni lovas és a lova, ha egymásra hangolódnak.
Aki ezt megtapasztalja, megtanul egy új szeretetformát, és az embereket is jobban fogja szeretni. A lovaknál nincsenek ünnepnapok, nincsenek hétvégék, a lovakkal mindennap kell foglalkozni, és aki foglalkozik velük, hamar rájön, hogy nem az 'én' az első, hanem sok más fontos feladat. Az 'én' sokadik helyen van, és ez így van jól, mert csak akkor tudunk alázattal nézni egy másik élőlényre, ha nem mi akarunk lenni az első helyen.
- Mindig is magától értetődő volt számodra, hogy versenylovas leszel?
- Édesanyám négyéves koromban elvitt egy lovas táborba, és teljesen magával ragadott ez a világ. Akkor és ott megszerettem a lovak jellemét. Majd elkezdtem egy lovasiskolát, és már nemcsak nyáron, hanem az év minden részében ott voltam a lovak körül. Egyre többet, egyre gyakrabban lovagoltam, és egy napon odaálltam édesanyám elé, hogy én komolyan gondolom a lovaglást, szívesen foglalkoznék vele profi szinten is. Innentől kezdve minden egyes napon lóhátra ültem, viszont még mindig csak egy hobbi volt számomra, amit az iskola mellett csináltam. Aztán kaptam egy lehetőséget, és elindulhattam életem első vágtáján, majd sorra következtek az újabb megmérettetések.
Nem könnyű nőként boldogulni ebben a férfiak uralta sportban- Csakhogy több, mint másfél évtizednyi lovaglás után 2019-ben súlyos balesetet szenvedtél.
- Korábban is volt balesetem, eltört a vállam, az ujjam, az orrom, és az is előfordult, hogy megrúgott a saját lovam. De 2019 szeptembere más volt, komoly sérüléseket szereztem, ez volt az első igazán nagy balesetem, és őszintén bízom abban, hogy az utolsó is.
Három csigolyám tört el, és egy bordám megzúzódott. A baleset után egy hónapig kaptam vérhígító injekciót minden egyes nap és gerincmerevítőt kellett viselnem, hogy beforrjanak a repedések és a törések a testemen. Nehéz időszak volt, amin csak tovább rontott, hogy az egyetemen szorgalmi időszak volt. Épp elég nehéz volt szembesülni azzal, hogy jó ideig nem galoppozhatok, amikor az egyetem is kérdésessé vált, borzasztóan éreztem magam. De közben tudtam, hogy a lovaglás az életem, hogy szükségem van rá, tehát folytattam. Egyetlen kérdést tettem fel magamnak: félelemmel fogok visszaülni a ló hátára? Ha félek, akkor nincs értelme tovább küzdeni. Ha nem félek, akkor ott a helyem a pályán.
- Féltél?
- Gond nélkül visszaültem a lóra. Ez a baleset bebizonyította, hogy valóban a versenylovaglás az életem. A sérülésem után rájöttem arra, hogy nem a siker hajszolása a cél, hanem hogy megéljem a pillanatokat és élvezzem a lovas sportot.
„Mi inkább ráhangolódunk a lóra, és a saját gyengéd eszközeinkkel bírjuk jobb teljesítményre.”- Milyen kihívásokkal szembesülsz ebben a férfiak által uralt sportban?
- Több akadályba ütköztem a nemem miatt,
Holott azt tapasztalom, hogy sokkal könnyebben tudok kapcsolódni a lovakhoz, miközben eszembe sem jut, hogy erővel ösztönözzem gyorsabb tempóra az állatot, mint sok férfi. Mi inkább ráhangolódunk a lóra, és a saját gyengéd eszközeinkkel bírjuk jobb teljesítményre. Talán ezért hozunk egyre jobb eredményeket versenylovasokként. Büszke vagyok rá, hogy a galoppozás egyre népszerűbb a nők körében is, és évről évre többen csatlakoznak. Ugyanakkor nehéz feladat kivívni a férfi zsokék tiszteletét, pedig mi is ugyanúgy sokat dolgozunk az eredményekért. Egy versenylovas sosem engedheti el magát, hiszen a testsúly megőrzése döntő jelentőséggel bír a versenyek alatt. Akinek mondjuk 50 kilogramm a versenysúlya, annak mindent meg kell tennie azért, hogy a verseny napján is pontosan ennyit nyomjon, a cél érdekében a megmérettetés előtti napokban rengeteg csalánteát iszunk, hogy kihajtsa a vizet, valamint rendszeresen szaunázunk.
Ezenkívül heti ötször járok futóedzésre és heti egyszer személyi edzésre. A mentális felkészülés egyénenként változhat, ami engem illet, általában a lovam eredményeit és a pályát tanulmányozom, illetve próbálok választ keresni a korábbi hibákra, hogy javíthassak rajtuk.
„Bosszantó, amikor a verseny előtt megjegyzéseket kapok”- A versenyeken a fogadások miatt nagy a tét. Versenyzőként mennyit érzékelsz abból, hogy fogadnak a lovadra?
- Valójában próbálom kizárni ezt a tényezőt, de bosszantó, hogy amikor verseny előtt kimegyek a pályára,
Vagy megkérdezik tőlem, hogy mi lesz az eredmény, mire én csak annyit mondok: bárcsak tudnám. De a gyerekek szurkolása egészen más, valódi feltöltődést jelent számomra, amikor futam előtt látom, hogy rám mosolyognak.
- Saját lóval indulsz?
- Nincs lovam, de sok lovon ültem már, és sokan nagyon közel kerültek a szívemhez, többet úgy szerettem, mintha az enyém lenne, de van egy, akit különösen a sajátomnak érzek. Ennek a lónak az anyukájával versenyeztem. Majd másfél éves korában bérbe vettük, és nemrég elkezdtünk együtt dolgozni. Van bennünk valami közös, ugyanis csikó korában a ménesben szerzett egy sérülést, és hosszú rehabilitációra volt szüksége a felépüléshez, akárcsak nekem a baleset után. Izgatott vagyok, ha eszembe jut ez a ló, remélem, hogy lesznek közös sikereink.
