Kecskés Karina: „A sors és a döntéseim úgy alakították, hogy én egyedül vagyok a három gyerekemmel”
- Színésznő, meseterapeuta és édesanya vagy, és ennek a sorrendje lehet, hogy egy napon belül is változik.
- Igen, hogy hol is van az identitásom, az nem egy egyszerű dolog. Mint nő, mint anya, nyilvánvaló, hogy ez automatikusan meghatároz, és az, hogy van három gyerekem, ez pedig az időmet teszi skatulyába, meg a fontossági sorrendjeimet.
- Azért te nem kíméled magad, nem az otthon tyúkanyóskodó anyuka vagy, hanem inkább fogod a három gyereket, a hónod alá csapod, és mész velük Kapolcsra.
- Ezt valahogy a sors és a döntéseim is alakították, mert én egyedül vagyok a három gyerekemmel, úgyhogy nincs is más választásuk. Igyekeztem a munkáimat a születésük után úgy alakítani, hogy az kapott inkább hangsúlyt, amiben ők is úgy tudtak részt venni, hogy ne a „ráncigálós színészgyerekek” legyenek, akiknek folyamatosan a szüleihez kell alkalmazkodni. Olyan programokat, táborokat és eseményeket igyekeztem csinálni, amik esetleg nekik is örömet szolgáltatnak. Pont most jöttünk haza Kapolcsról, mert a Művészetek völgyében volt egy udvarunk, és egész héten ők is aktív részesei voltak a műsoroknak, meg a kulturális programoknak, és az én mesefoglalkozásaimnak, ami minden délután volt.
- A mese az egy univerzális műfaj, ezt te nálam ezerszer jobban tudod, esszenciális, kortalan megfejtések találhatóak benne.
- Mivel te is nagycsaládos apa vagy, gondolom, te is sok mesét olvasol. Ezek nagyon ősi, archaikus „bödönből” származnak, amikor még minden egységet alkotott, mint az álmok, kicsit olyanok ezek a szimbólumok. Érzelmeket szólítanak meg, és azokat összegzik, vagy azokat próbálják sűrű eszenciába összetenni, és folyamatosan az érzéseket hívják elő, vagy azokat erősítik meg, vagy segítik az emberben.
- Igen, ha gyereknek mesélünk, vagy gyereknek mondunk verset, egy csomó olyan szituációval, érzelemmel, reakcióval találkoznak, ami, hogyha beépül az elméjükbe, már nem lesz idegen, amikor a való életben először fognak vele találkozni. Az egyik lányomnak, amikor már minden mesét kiolvastunk, mondtam, hogy találjon ki valami nagyon blőd címet. És akkor jöttek ilyenek, hogy „A háromfülű ló”, meg hasonlók, és nekem arról kellett mesét kitalálni. Abban nyilván szerepelt a háromfülű ló, de valahogy mindig bennem volt az a kényszer, hogy a mesehős találkozzon valamilyen szituációval, azt próbálja valahogy megoldani, és a végén legyen valami feloldás.
- Igen, tényleg pont ilyenek a mesék. Van valami probléma, ami miatt a mesehős elindul a nagyvilágba. Ugyanúgy, ahogy mi reggel elindulunk otthonról a nagyvilágba, velünk is millióegy esemény történik a nap során, és számtalan sok érzés hullámzik bennünk. Amikor mesét hallgat a gyerek, vagy amikor te olvasod, ezeken az érzéseken végigmegyünk. Azokat az érzéseket, amiket te megélsz, azokat át is adod, és ezért csodálatosak a mesék, mert mindig kivezetnek a problémából, sosem hagynak bennünket ott.
Ahogy az ember az életben is az utolsó verejtékéig küzd, mert nem hallottam senkit, aki boldogan ment volna a halál torkába. Tehát ezt megtanulják a gyerekek is a mesék és a történetek által.
- Ha az ördög ügyvédje akarnék lenni, akkor muszáj azt a kérdést feltenni, hogy nem álltatjuk-e a gyerekeket hiú reményekkel, hogy a jó mindig győz? Ha körülnézünk a világban, akkor ez kis számban igaz általában, és van egy hamis reményünk, amit gyerekkorunkban belénk tápláltak, mert a királyfi is addig küzdött, míg levágta mind a huszonnégy fejét a sárkánynak, tehát küzdj te is. De sokszor ez a küzdelem reménytelen a valóságban.
- Nekem az a tapasztalatom, hogy egyrészt a remény hal meg utoljára, másrészt pedig nem véletlenül záródnak úgy a mesék, hogy „…és boldogan éltek, míg meg nem haltak”.
Én nem gondolom, hogy a mesék áltatnának: az embernek kell, hogy legyen valami, ami mindig tovább tudja őt görgetni, és mindig azt tudja mondani, hogy „igen, majd egyszer csak könnyebb lesz, ez most csak egy állapot. Az életünk egy folyamatos változás, most ez nehéz, és bízom benne, hogy lesz jobb”. A mesék csak ebben erősítenek meg, hogy higgy abban, hogy jobb lesz, és tegyél érte, mert cselekvésre szólítanak föl. Egy mesehős sincs, aki karba tett kézzel várná, hogy az ölébe pottyanjon a sült galamb. Mindig elindulnak, tesznek, sosem hagyják abba a harcot vagy a küzdelmet.
- Pedig érdekes lenne egy mese, amikor a királyfi leül a barlang elé, és azt mondja, hogy be nem megyek a sárkányhoz, várjuk meg, míg magától megdöglik.
- Vannak mesék egyébként, ahol a szereplők elcsábulnak, vagy tévútra mennek, és akkor bekebelezi őket, mondjuk egy kocsma, vagy valami szerencsejáték, de ők nem is érik meg a történet végét. Az életben is van erre számtalan példa, de nekem nagyon-nagyon sok kapaszkodót tud nyújtani, hogy igen, tennem kell azért, hogyha bennem van a varázserő, olyannál változtathatom a sorsomat, amilyenné elképzelem.
- Legrosszabb esetben, ha már nagyon mélyen vagyunk, és a sötétség ellep, akkor jó meghallgatni egy mesét, mert addig sem a nyomorunkkal vagyunk elfoglalva.
- Igen, ebben is teljesen igazad van. Szerintem nekem is mindig ez segít, amikor beszippant a negatív gondolatok áradata, hogy kikapcsolom a fejemet, mert az tényleg nem visz semerre.
- Nem olyan régen olvastam veled egy interjút, amiben azt mondod, hogy egy bizonyos életkor után semmi más értelme nincs az életnek, csak az, hogy az addig megszerzett tudásoddal és tapasztalatoddal segíts szebbé és igazabbá tenni a világot. Ez összecseng azzal, ahogy én próbálom megfogalmazni a magam létezését, amelynek egyik pontja az tényleg az, hogy valamit adj tovább. Ez van a mesével is, azt tovább tudjuk adni.
- Igen, igen, hiszek abban, hogy nem véletlenül vagyunk itt. Van egy ilyen csodálatos mondat, hogy „ritkán és nehezen hozzáférhető emberi test birtokába jutottál, nincs idő tévutakra.” Bár nincs idő, de azért az ember mégiscsak belecsúszik a tévutakba, de azért szerintem
Szerintem nagyon fontos, hogy tegyünk másokért, én ebben hiszek. A nagy közösbe bele kell tenni valamit újra meg újra, hiszen én is mindig kiveszek belőle.
- A fellépéseiddel, de főleg a táboroztatással tudod ezt elsősorban megvalósítani, ha jól sejtem.
- Igen, tíz éve kezdtünk el Gyimesben egy mesetábort, de idén sajnos nem tudtunk kimenni, mert hogy nincs rá állandó támogatónk. Mélyszegény gyimesi gyerekeknek kezdtük el, irtó sok minden csináltunk, volt olyan év, hogy játszóteret építettünk nekik, tavalyi évben filmet készítettünk a nagyokkal, csodálatos volt. A János Vitézt forgattuk le egy olyan helyszínen, ahol minden adva van, adva vannak a szekerek, a patak, a disznók, a nyáj, a gyönyörű hegyek, a gyönyörű nők, a gyönyörű legények, tehát minden tényleg pont olyan, mint a János Vitézben. A tündérbirodalom a legvégén, tényleg nagyon szép. De ez például egy nagy szívfájdalmam, hogy irtó sok energia, idő, szeretet van benne, ott vannak ezek a csodálatos gyerekeink, és nincsen egy biztos, állandó folytonossága. De hát ilyen az élet.
- Igen, ezen nagyon hosszan lehetne bosszankodni, hogy miért van annyi másra forrás.
- Talán ezt a legnehezebb nekem elfogadnom, hogy nincs biztos semmiben. A változás az egyetlen, ami biztos.
- És hogy jön ide ilyenkor a parasztlegény, aki a végén megkapja a fele királyságot, meg a legkisebb királylányt?
- A harccal, meg a küzdelemmel, és a „jó tett helyébe jót várj”, mert ha kérsz segítőket, akkor nekem az a tapasztalatom, hogy mindig megérkeznek. Én mindig fejből mesélek, ami azt jelenti, hogy kihagyhatatlan a hallgatóság a mese során. Egy mese folyamatosan változik az adott nézők, vagy hallgatók által is. A történetet föl lehet cicomázni, de van egy gerince. Hogyha tudom, hogy azzal a mesével milyen probléma, vagy milyen nehézség az, ami leküzdhető, akkor onnantól kezdve fűszerezhetem, hogy hogy nézett ki a királynő, vagy éppen milyen virágkoszorú volt a kezében, mert nem változtatok a fontos láncszemeken. A lényeg az megmarad.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
- Ezek a fontos mérföldkövek egy-egy mesében szerinted nem változtak az évszázadok alatt?
- Most volt Kapolcson ez az udvarunk, ahol 15 éves kortól 60 éves korig beszélgettek egymással egy-egy napi témában és az volt a legnagyobb konklúziója ennek a tíznapos beszélgetés blokknak, hogy
A divat változhat, de azok az igazán fontos kérdések, hogy mi lesz vele, merre tart, család vagy nem család, szerelem, párkapcsolat, valós emberi kapcsolódások, vagy barátok, közösségbe való jelenlét, félelmek, vagy szorongások. Ezek mind-mind ugyanazok, tehát az ember nem változik.
- Abban talán lehet különbség, hogy hogyan, milyen úton és milyen mélységben kapja meg az ember ezeket az alapérzéseket. Szerintem e tekintetben még egy Z-generációs talán rendben van, de az Alfa generáció már lehet, hogy teljesen másképp fog működni, hiszen nem a mesékből szerzett tapasztalatok lehetnek a fő források, és nem az fog dominálni, hanem az a töméntelen mennyiségű audiovizuális…
- …ostobaság.
- Az, köszönöm. Szóval ebből hogy lehet jól kijönni?
- Nem tudom, fogalmam nincs, hogy milyenek lesznek azok a gyerekek, akiknek már a babakocsin is eléjük van téve a telefon.
Én értem, hogy nagyon-nagyon egyszerű manapság lekötni egy gyereket azáltal, hogy folyamatosan vibráló impulzusokat tolnak a szeme elé, de elmondhatatlan károkat okoz. A fantáziájuk, az agyuk nem dolgozik, hogy ők találják ki a képeket, és még egy matek példát se fognak tudni megoldani, mert még ahhoz is látni kell a számokat, amikor összeadom őket. De hiába mondom azt a gyerekemnek, hogy ne nyomkodd a telefonodat, hogyha én mindent fölülírva azért, mert most kaptam egy e-mailt, azonnal fogok rá válaszolni, akár a közös vacsora alatt is. Hogyha én nem mutatok példát, vagy én magam nem tudok határt szabni az online és az offline tér között, akkor milyen jogon várom ezt el? Magunkkal kell kezdenünk elsősorban a nevelést, legalábbis így gondolom.
- Ez abszolút így van. El kell dönteni, hogy az ember magába teszi az energiát, a gyerekbe teszi, a világba, a környezetébe, vagy a munkájába. Mindig egyensúlyozni kell.
- Igen, és ahhoz aztán tényleg egy árva forint se kell, hogy karon fogjam a gyerekemet, és elmenjek vele egyet sétálni, vagy megmásszunk közösen egy hegyet, vagy kiüljünk és közösen nézzünk meg egy naplementét.
és hogy ezáltal magasabb életszínvonalon legyünk, vagy pedig együtt legyek a gyerekeimmel, és az időmet rájuk áldozzam.
- Ezt mondom, ez az egyensúlyozás. Látod a gyerekeidben ezt az energiát, erőt, munkát, amit te ezzel a hozzáállással, filozófiával beléjük tettél? Kapsz ebből vissza?
- Néha végtelenül büszke vagyok magamra, és azt érzem, hogy hát igen, csodálatos, és néha meg teljesen kétségbeesve, őrjöngve, zokogva azt gondolom, hogy Úristen, egy feneketlen kútba öntök minden energiát, szeretetet. Nem tudom, szerintem az ember megcsinálja azt, ami tőle telik, és csak bízni tudunk. Én remélem azt, és igen, hiszek abban, hogy ahogy én jónak gondolom ezt a kis életet, annak valahogy meg lesz majd az eredménye.
A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.