INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Radnay Csilla: „Az lehetetlen, hogy az én életem főszereplője az Orbán Viktor legyen”

Csilla egyszerre ragyogó színésznő és közben kiváló „szeretetkutató” is. Az a legjobb, ha ezt a kettőt egyszerre tudja megélni.

Megosztom
Link másolása

Radnay Csilla Junior Príma díjas színésznő, jelenleg a Vígszínház tagja. Színházi munkái mellett rendszeresen forgat, eljátszotta a Nyitva című romantikus játékfilm női főszerepét, és szerepelt az Apatigris, a Bátrak földje és A besúgó című sorozatokban. Most Rutai Gáborral beszélgetett.

- A Nyitva című filmmel lettél szélesebb körben is ismert, és emlékszem, hogy a Me Too mozgalom kapcsán is kénytelen voltál állást foglalni. Az azóta eltelt 6 évben szerinted változott-e ebben valami? Ugyanis azt veszem észre, hogy amikor már nagyon tolunk valamit és nagyon erőszakosan akarunk egy társadalmi réteget rávenni valamire, akkor ez sokszor kontraproduktív.

- Ezt én is észrevettem már, meg az is van szerintem, hogy nagyon két szintéren zajlik az életünk: az online térben és az offline térben, és az online térben sokkal látványosabban élünk, mint az offline-ban. Az offline-ban jobban el tudunk bújni, azt hiszem, és a visszaélések azok pedig mindig a sötétben és az árnyékban és az zárt ajtók mögött történnek, ezek pedig az offline életünkben vannak, és azt nem hiszem, hogy ezek eltűntek volna. Egy kicsit változott a véleményem erről a mozgalomról azóta, mert akkor én nem feltétlenül voltam barátja ennek az egésznek, méghozzá azért, mert azt láttam, hogy nagyon sok képmutatásnak ad terepet. De azóta pedig már azt gondolom, hogy nem baj, mert közben meg nagyon sokan ebből merítettek erőt ahhoz, hogy a valós sérelmeikről beszélni tudjanak. Többet ér, hogyha valaki abból tud erőt meríteni, hogy végre megszólalhat, mint a másik része, amivel nekem gondom volt. És ebben talán érezhető egy változás, hogy bátrabban merünk megszólalni. De az az igazság, hogy azért az a közeg, amiben én mozgok, az egy értelmiségi, városi közeg.

- Egy kicsi buborék.

- Igen és nagyon távol áll attól, ami mondjuk csak ebben a kis országban is történik innen, 40-50-60-100-200 kilométerre. És a kettő szinte áthatolhatatlan távolságra van, áthatolhatatlan falak választják el a kettőt egymástól, tehát igazából, amiről én most az elmúlt három percben beszéltem, az is puszta szájtépés, mert a valóságtól és az árnyéktól, a zárt ajtóktól nagyon távol vagyunk.

- Előkerült ugyanez, amikor a Járai Kírával beszélgettem, ő azt mondja, hogy a bulvár az abban segíti, hogy azokhoz a rétegekhez is eljuthat, ahova egyébként nem tudna, mert nem pont azokat a forrásokat fogyasztják, ami mondjuk ezen a burkon belül fogyasztandó.

- Szerintem ebben van igazság. De a bulvárnak szerepe van abban, hogy kiüresítik a fogalmakat. És az lehet, hogy maga a fogalom beépül a köztudatba, ha szerencsénk van, de a jelentése, a tartalma, az közel sem biztos, hogy világos mindenki számára. Tehát mondjuk, ha beszélünk bántalmazásról: azt nagyjából mindannyian bántalmazásnak vennénk, hogyha egy páros egyik tagja lecsapja a másikat. Az eléggé szembetűnő. De a bántalmazásnak ezer formája van, és biztos vagyok benne, hogy például az érzelmi bántalmazást, a verbális bántalmazást, azt még Budapesten, még az én közegemben sem mindenhol veszik komolyan, holott gyakorlatilag életeket, személyiségeket lehet vele kettétörni.

- Nehéz, mert sokan nem is veszik észre már egy idő után, hogy miben vannak benne. Ez sokszor ilyen „csendes gyilkos”.

- Hát igen. Valahogy az a furcsa jelenség üti fel a fejét szerintem, hogy sokat beszélünk valamiről, és egyre kevesebbet mondunk el róla. A bulvárnak nem az edukáció a célja, hanem a szenzációkeltés, vagy a kattintásvadászat, és a kettő az borzasztóan távol áll egymástól.

- Téged azért szerencsésen elkerült a bulvár. Gondolom, hogy ez tudatos is.

- Volt néha, hogy kopogtattak, de akkor mondtam, hogy nincs itthon senki. Így hamar kiderült, hogy engem ez nem érdekel, és ők meg nem érdeklődtek tovább.

- Ha valakinek van egy kiemelt időszaka, mint például neked a Nyitva c. film, akkor nyilván hemzsegnek körülötte az emberek, és hogy ez mennyire szippantja be az adott karaktert, az már személyiségfüggő.

- Biztos, igen. Meg talán attól is függ, hogy ki mit vár ettől a szakmától, a pályájától, hogy az önbecsülése mennyiben függ attól, hogy mit ér el, hogy az a siker, amiben éppen pillanatnyilag része van, az mennyire szervesen része a saját magáról alkotott képnek, és hogyha ez egy építkezés, hogy a bulvár ezt nekem szépen visszaigazolja, akkor nyilván abban aktuálisan el tudom képzelni, hogy könnyű lehet belekeveredni.

- Neked miért volt evidens az, hogy téged ez hidegen hagy?

- A nagymamámnál ott volt a kisasztalon a Nők lapja, meg ott volt a Story, meg a Best, meg a nem tudom mi. Tehát nem volt ez teljesen idegen, nem elitizmusból alakult ez így, vagy nem lenézésből. Én ezeket át is lapozgattam, sőt néha most is előfordul, bár nyomtatott lapot már nagyon ritkán veszek a kezembe, de érdekel maga a jelenség, hogy mi ez, hogy mit csinál az emberekkel, hogy hogyan fogalmaz, hogy hogyan kelt szenzációt.

Aztán egyszerűen azt láttam, hogy ami ott van, az nem igaz. Aztán képzeld, rájöttem, hogy ami a vastagpapíros magazinban van, az se igaz,

de arra már a saját káromon jöttem rá, és az nagyon fájt, pedig úgy reménykedtem…

- Érintett voltál valamiben?

- Hát, amikor az egyik olyan magazinba készült interjú velem, amiért én nagyon odavoltam, utólag rájöttem, hogy egy PR részese voltam csak. Nem arról volt szó, hogy a Radnay Csilla nevű színésznő annyira érdekel bennünket, vagy hogy mi lehet vele, vagy hogy mit gondol a világról. Van egy ilyen hülye idealizmusom, sajnos nem tiporta még teljesen el az élet, pedig már ideje lenne. Engem az igaz dolgok érdekelnek, és engem az kérdezzen, aki kíváncsi rám.

- Mint például én?

- Igen, köszönöm.

- Miért vágysz arra, hogy az élet kiirtsa belőled az idealizmust? Könnyebb lesz attól az élet? Mert én messze földről híresen idealista vagyok.

- Tényleg? Még mindig?

- Én most már ragaszkodok ehhez foggal-körömmel. Nagyon sok kalamajkába keveredek emiatt, de nekem így jó.

- Én se bánnám, hogyha nem maradnék néha nagyon egyedül ebben. De olyan sokszor maradok benne nagyon egyedül. Persze az az igazság, hogyha az illúzióknak annyi, akkor is egyedül leszek, csak legalább az illúziókban nem fogják már nyomni a vállamat. Persze lehet, hogy hülyeség és nem kell arra várni, hogy elpusztuljon az idealizmus bennem, de az biztos, hogy nem könnyíti meg az életet, hogyha az ember olyan értékekben hisz, amikben rajta kívül már nagyon kevesen.

- Mi vagyunk az utolsó hősök.

- Istenem, ez annyira szép.

- Alakítsuk meg a magyar idealisták pártját.

- Na az biztos, hogy elpusztítana minden idealizmust.

- Mi az, ami mostanában foglalkoztat?

- Már jó pár éve tulajdonképpen egyetlen dolog érdekel az életből, az a szeretet kérdésköre. Minden olyan történet, vagy esemény, vagy mű, vagy bármi, ami a szeretettel, vagy annak hiányával, vagy annak betegségével, vagy bármilyen értelemben a szeretettel foglalkozik, az érdekel. Minden más egyáltalán nem.

Mindannyian a szeretet képességével születtünk, csak valami történik velünk korán.

Szépen ki tud virágozni, vagy sem, vagy eltorzul, vagy megbetegszik bennünk. A létező összes emberi probléma gyökerében az van, hogy nem tudjuk szeretni egymást, nem tudjuk jól szeretni egymást, nem tudunk se jól adni, se jól kapni, és ez rettenetesen szomorú. És valószínűleg a gyökere a problémának az ott a gyerekkorban van

- Nálunk most született gyermek és foglalkoztat minket, hogy hogyan lenne célszerű megalapozni egy kis csecsemőnél a kötődést, a szeretni tudást, a ragaszkodást. Aztán nyilván ez nem garancia semmire, mert később még elronthatja az élet, de legalább az alapok megvannak.

- Az, hogy hogyan fog aztán mindenhez hozzáállni, az biztos, hogy ott dől el piciként. Persze utána még bármi jöhet, bármilyen rossz élmény, problémák stb., de az, hogy magát tudja szeretni, hogy magát tudja képviselni, hogy milyen viszonyban van az őt körülvevő világgal, az emberekkel, az emberekhez hogy tud kapcsolódni, ennek mind ahhoz van szerintem közel, hogy mit tanult meg a szeretetről.

- Miért kezdett el ezt téged foglalkoztatni? Miért lettél „szeretetkutató”, hogy jött ez a hivatás?

- Nem tudom, sokat gondolkodtam a saját problémáim gyökerén is, a környezetemben lévő embereknek a bajain, gondjain, nyomorúságán, a saját nyomorúságomon, és valahogy minden esetben ide jutottam. Aztán lehet, hogy azért, mert már eleve ezzel a szemüveggel néztem, de inkább azt hiszem, hogy nem. Inkább azt hiszem, hogy tényleg minden ide vezethető vissza, hogy egyszerűen csak éltem és néztem magam körül az életeket, meg a magamét is egy erős reflexióval, és erre jutottam, hogy ezt a képességet kell meggyógyítani magunkban. Hogy amikor egy hullámvölgyben vagy, és azt mondod, hogy „jó, akkor most önvizsgálatot tartok”, és egy ilyen önvizsgálat során elkezdesz mélyebbre menni időben és térben.

Nem tudom, hogy kinek hány krízis jut egy élet során, én már túl vagyok egyen-kettőn,

és akkor mindig újabb és újabb rétegek foszlottak le, és rácsodálkozik az ember, hogy Jézusom, ez van alatta, és mi lehet még ez alatt.

- Például erről te tudtál beszélni mondjuk édesanyáddal vagy akik föl-föl bukkannak, mint szereplők az élettörténetedben? Mert ez is egy izgalmas dolog, hogy oda tudsz állni, mondjuk az édesanyád, az édesapád elé, és azt tudod mondani, hogy figyelj, én ezen sokat gondolkodtam, de szerintem ott ti nagyon elcsesztétek.

- Ez egy nagyon érdekes kérdés szerintem, mert nyilván az emberben, hogyha őt sérelem, vagy fájdalom éri, akkor van igény egyfajta revánsra sokszor, talán nem mindig, vagy nem is revánsra, hanem valami kicsi jóváltételre, vagy hogy elismerjük mindannyian, hogy igen, ez történt. Eljutottam eddig a pontig, nekem ez jól esne, de mit okozna a másiknak?

Vajon nem kegyetlenség-e a részemről, hogyha bizonyos dolgokat felrovok egy másik embernek?

Talán nem tudott volna máshogy cselekedni, nem tudott volna máshogy jelen lenni, mert őneki is megvolt a maga története, és akkor így szépen megyünk vissza a transzgenerációs traumák, meg mintázatok öröklésében, hogy nem tudott mást tenni. Tehát vajon az-e az én feladatom, hogy megpróbáljam vele megértetni, hogy mi történt, hogy nekem hogy ártott, vagy az az én feladatom, hogy én megértem, hogy mi történt velem, és úgy oldjam fel a kérdést vagy a dolgot, hogy én már ne adjam tovább? És én erre az utóbbira szavazok, de ez nem jelenti azt, hogy bárki más élhetne jogos igényével, hogy meg tudja beszélni.

- Beszélgessünk másról is. Hogy érzed magad a Vígszínházban?

- Én nagyon jól érzem magam! Nekem ez egy egészen rendkívüli meglepetés volt az élettől, hogy egyrészt ugye a COVID közepén hívott fel a Rudolf Péter, és hívott el akkor még vendégként három szerepre. Ami teljesen szürreálisan hatott, mert akkor mi egyáltalán nem dolgoztunk.

- Minek volt ez köszönhető?

- Hogy engem hívott? Nem tudom, hogy neki jutottam eszébe, vagy valaki másnak, és akkor ez hogy jött így. Azt tudom, hogy akkor ketten is elmentek szülni a színházból, tehát két szerepátvétel is volt, tehát az is nyilván szerencsésen jött ki. Nem tudom, hogy miért én jutottam eszébe. Mi egyébként dolgoztunk együtt tizenöt évvel azelőtt az én első kőszínházi bemutatómban színészként, kollégaként. De mindenesetre

szürreális volt, mert akkor én már nem dolgoztam, mint ahogy egyikünk sem, hiszen zárva voltak a színházak és éppen az ember azon gondolkodott, hogy melyik multihoz jelentkezzen pénztárosnak, hogy pénzt keressen.

Ez volt az egyik része ennek a szürrealitásnak, a másik meg az, hogy azért én nagyon sok színházban játszottam már eladdig, és tisztában voltam vele, hogy az ilyen méretű intézményeket, ezeket gyárnak szoktuk hívni, és ebben arányosan sokkal kevesebb figyelem meg szeretet, meg emberi tényezők jutnak egy-egy kis ott dolgozó hangyára, és ehhez képest én meg nagyon nagy szeretettel találkoztam. Nagyon-nagyon jól fogadtak, egyáltalán nem erre számítottam, vagy nem erre készítettem a lelkemet, és ez tulajdonképpen azóta is így van, és ez nekem rettenetesen sokat ad, hogy tényleg olyan, mintha haza mennék dolgozni.

- Arról már beszéltünk, hogy ez neked mennyire fontos.

- Ez nekem rettenetesen fontos. A szeretet a legfontosabb. Igen. Tehát az, hogy én bemegyek, és az öltöztetőnő nekem már kikészített egy teát, az olyan apróság, de olyan csodálatos, és közben mégis a legnagyobb dolog.

- Feltételezem, hogy ha a korábbi direktor környékez meg, aki nem feltétlenül erről az attitűdről vált híresé, akkor másként reagálsz.

- Hát, figyelj, én nem szeretek feltételezésekbe bocsátkozni, mert én egyáltalán nem ismerem Eszenyi Enikőt. Találkoztunk életünkben, de semmilyen viszony nincsen köztünk. És én azért világéletemben szerettem megadni mindenkinek azt az esélyt, hogy legalább személyes tapasztalat alapján alakítsam ki róla a véleményemet. És mivel ilyen nincs, ezért én puszta megfigyelő vagyok ebben a történetben. Úgyhogy erre nem tudok mit mondani. Egyébként ez egy érdekes kérdés, hogy ha teoretikusan beszélünk arról, hogy az ember hogy visel ilyen hatalmi visszaéléses helyzeteket, vagy hogyan viselkedik ilyen helyzetekben. Mert egy másik mániám az az, hogy

elképesztően gyerekként vagyunk kezelve, gyerekszerepben vagyunk tartva, úgyis mint színészek, de úgyis mint állampolgárok, úgyis mint munkavállalók, de úgyis mint fogyasztók, szóval szinte majd minden aspektusában az életünknek taknyos kölyöknek vagyunk kezelve, aki legyen hálás azért, mert van luk a fenekén.

És hogyha az ember ezzel azonosul, már pedig miért ne tenné, hogyha mindenhol ezzel találkozik, ez néz vissza a tükörből, az nincs jó hatással az embernek az élet minőségére és színvonalára. De ez csak egy probléma a sok közül. Én az a típusú ember vagyok, aki időnként bedugja a homokba a fejét, mert már nem tudnám szavatolni másképpen a mentálhigiénémnek az épségét. Tehát például én egy ideje politikai kérdésekben a föld alatt vagyok három méterrel.

- Az SZFE kapcsán azért lehetett téged hallani.

- Hát az SZF-e az már mikor volt? Három éve? Azóta kitört két háború.

- Szóval az SZFE környékén te még utoljára beszóltál a Vidnyánszkynak, és utána egyszer csak beledugtad a fejed ebbe a homokba?

- Nem, egyébként nem akkor dugtam bele, mert utána még követtem az eseményeket. Szerintem azt történik velem, hogy elviselhetetlen a világ.

Elviselhetetlenek az átláthatatlan hatalmi játszmák, elviselhetetlen, hogy ennek milyen következményei vannak egy átlag ember életére nézve.

És az lehetetlen, hogy az én életem főszereplője az Orbán Viktor legyen. Hát az nem lehetséges! Vagy akármelyik. Teljesen mindegy, hogy melyik. De az nem lehet, hogy én arról beszélgessek, hogy mit mondott, meg mit csinált, meg mit gondol, meg miért nem úgy csinálja, meg stb... Nem, kizárt dolog! Nem, én nem erre vettem jegyet.

- És akkor, ha azt csinálod, hogy erről nem veszel tudomást, akkor jobb?

- Hát igen. Nehéz. De közben nem tudok jobbat. Mert az meg nem opció, hogy én magam váljak egy keserű, frusztrált, nem tudom, milyen emberé. Valahogyan védenem kell magamat. Én ezt megteszem, és nagyon-nagyon igyekszem, hogy azok mentén az értékek mentén éljem az életemet, és kontaktáljak az embertársaimmal, amiket én validnak tartok, és nekem még jelent valamit az, hogy kedves vagyok egy idegennel. Ha ez picit valamit számít a világban, és ő azt aztán továbbadja, ezzel máris többet tettem, mint hogyha legyilkolnám az agy- és idegsejtjeimet a sajtó őrjöngésével, meg a politika őrjöngésével, meg az emberek őrjöngésével.

- Tehát magyarán igyekszel a privát életedben körülvenni magad azokkal, akik megfelelnek ennek az elvárásnak, és egyébként meg bemész a színházba, ahol szintén hasonló közeget tapasztalsz, és ez így elég?

- Igen, én elégedettségre törekszem, és nem érdekelnek a megugrandó akadályok ilyen értelemben, hogy nagyobb, több, jobb kell nekem. Nem, nekem elég az, ami van, az én saját életemet szeretném úgy élni, ahogy nekem az jó. Ennyi, ennyi. Nem akarok ennél többet.

- Mik a vágyaid?

- Hogy minél több szeretetet adhassak és kaphassak. Ilyen immateriális vágyaim vannak. Bár egyszer még nagyon szeretnék majd egy olyan helyen lakni, ahol platánok vannak a kertben, ez egy ilyen anyagi vágy. Ez tök jó lenne, egy kis kőterasszal, azt nagyon bírnám.

De leginkább az, hogy erőszakmentesen és minél nyugodtabban tudjak egy életet élni, ennyi vágyam van. Nem túl sok.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása