Halni és élni hagyni – természetvédelem a síron innen és túl
Egyszer azt álmodtam, hogy az anyai nagymamám hamvait hurcolom egy nejlonzacskóban a nógrádi dombok között, miközben anyámmal arról vitatkozunk, hogy hol is kellene őt elszórni. Én váltig állítom, hogy gyerekkorom óta azt hallom Zuzutól (zuglói nagymama), hogy azt szeretné, ha a tengerbe szórnák. Anyám viszont ragaszkodik hozzá, hogy nógrádi lányként a nógrádi dombok között engedjük el utolsó útjára nagymamámat.
Az álomnak vége lett, nagymamám szerencsére még mindig köztük él, és váltott sírhelye, pontosabban urnahelye van a veresegyházi temetőben a szülei sírhelyénél, így ez az álom nem nyomasztja a mindennapjaimat, vagy a Halottak napi teendőimet.
Sőt, valószínűleg később se fogja, mivel azt viszont pontosan tudom róla, hogyan szeretné, hogy a sírjához viszonyuljunk. Mindig is sokkal többre tartotta a szeretet egyszerű és őszinte kifejezéseit, az öleléseket, a kézzel készített ajándékokat, és kiváltképp a természetben talált, „ready-made” kincseket. Ezért aztán biztosan nem fogunk majd annak idején művirágot vagy műanyag mécsestartót vinni a sírjára Halottak napján. Meglehet, nem is akkor fogjuk őt „meglátogatni”, hanem inkább szeptember elején, a születésnapja környékén, hogy tudjunk neki virágot szedni a saját kertünkből, és ha van a sír körül teendő, azt jó időben, világosban tudjuk megtenni. És ami a legfontosabb,
Mintha csak egy elhagyatott kertben tennénk egy kellemes sétát.
Sírkerti változók
Nagymamám sose gondolná szerintem, hogy ezen temetőhöz és temetéshez való hozzáállását mások zászlóra tűzik és „Fenntartható temetőlátogatás” vagy „Környezetkímélés a síron túl” címmel lobogtatják. Pedig jelenleg ott tartunk, hogy sajnos igenis fontossá vált ezeket a zászlókat úton-útfélen meglobogtatni, ugyanis a legtöbb hazai temető már fizikai és lelki értelemben is inkább egy paneltömbre, mintsem egy kertre kezd hasonlítani. Ez pedig sem az embereknek, sem a környezetnek nem jó.
Mert ez a rend már nem az a rend, amit az őseink a természettel együtt alakítottak ki, akik nem (csak) a látszatra adtak, hanem a halál kérdésében is együtt dolgoztak a környezettel.
Ők még megadták a halottnak a tisztességet, az élőknek a gyász feldolgozásához a segítséget, a természetnek pedig a lehetőséget, hogy végezze a dolgát.
A mai ember viszont a tiszteletet inkább az élők felé kommunikálja, a gyászfeldolgozásban már szinte csak a szakemberek tudnak segíteni, a természetnek meg sokszor gyakorlatilag ott teszünk keresztbe az elmúlásban folytatott munkájában, ahol csak tudunk.
Nem véletlenül szinonimája a temetőnek a sírkert. A természet számára ugyanis nem ér véget az élet az eltemetéssel, elhamvasztással, föld alá kerüléssel.
A huszadik század embere viszont a maga modern temetkezési és temetőrendezési szokásaival nem csak vizuálisan, hanem biológiai értelemben is túlzottan eltávolodott a természettől. Gátat szabott az elmúlásnak a kettős koporsókkal és műkő fedlapokkal, fagy-és alga elleni szereivel és a gyomirtókkal.
Aztán csodálkozik, hogy jóval lassabban bomlanak le a holttestek.
Isá, por ës homou…leszünk
Lassan klasszikusnak számít a városi legenda, miszerint a mai halottak a túl sok elfogyasztott tartósítószer és felkent kozmetikum miatt lassabban bomlanak. A mítoszt már cáfolták, viszont ennek kapcsán rámutattak egy nagyon fontos változásra: a lassú lebomlásban sokkal nagyobb szerepet játszanak a megváltozott temetkezési szokások, mint azt gondolnánk.
Korábban például nem temetkeztek ennyire mélyre, így a földfelszínhez közelebbi holttesteknek megfelelő környezetben 100 év alatt még a csontja is elporladt.
Mélyebbre temetés esetén ebbe a „gépezetbe” kerül nem elhanyagolható porszem-tényezőként például a talaj magas páratartalma, amin például egy rendszeresen túlöntöző/túlgondozó sírhelyápolási gyakorlat csak tovább ront. Lassítja még a folyamatot az agyagos, megfáradt, élettelen talaj, a holttestekre adott műszálas ruházat és a nehéz tölgyfa- és ólomkoporsók is.
Ezek miatt nem alakul át a holttest humusszá, hanem csak egy szürkésfehér, pasztaszerű anyag lesz belőle, ami idővel megkeményedik, megakadályozva a további bomlást.
Hamvasztás esetén értelemszerűen a lebomlást az ember elvégzi a természet helyett, de ez sem tekinthető környezetvédelmi szempontból tiszta megoldásnak, hiszen nem csak a felhasznált energiával, de például a régi típusú amalgám fogtömésekből a légkörbe jutó higannyal is terheljük a rendszert.
Az elmúlt években egyébként újra változni látszanak a hazai temetkezési szokások, leginkább anyagi okokból., Budapesten például a temetéseknek már csak 10-15 százaléka koporsós.
Azonban vannak olyan települések is, ahol bizonyos időszakonként ha kérünk, se kaphatunk koporsós temetést, a magas talajvízszint miatt.
Az ilyen földrajzi adottságú temetőkben a természetnek sikerült egy több mint kétszáz éves ember alkotta szabályt keresztül húznia. Mária Terézia még 1777-ben hozta azokat a temetőkezelési és temetkezési rendeleteket, melyek például előírják, hogy az újonnal kialakításra kerülő temetőket a településen kívülre helyezzék el, a temetőt a lábasjószágtól kerítéssel védjék, vagy hogy a sírhelyeket „érkezési sorrendben” kell feltölteni.
„Hagyják figyelmen kívül hogy gazdagabb, vagy szegényebb emberről van szó, csak arra legyenek tekintettel, hogy akik közt szülő-gyermek, vagy rokoni kapcsolat van, illetve házastársak, azokat egymás mellé temessék.”
Ezt az egyenlőségre való törekvést később sokan igyekeztek a sírhely monumentalitásával, különlegességével áthidalni, amikor pedig a huszadik századi társadalmi átrendeződések megtörténtek, gyakorlatilag mindenki elhagyta a régebbi fejfás vagy helyi kőből készült, egyszerű sírjellel ellátott úgynevezett gyepes sírhantot, és anyagi lehetőségeinek megfelelő nagyságú (mű)kőbe zárta a fájdalmát. Ezzel pedig nem csak a holttestek természetes és gyors elbomlását, de számtalan „békénhagyott” természetes élőhely virágzását is megnehezítették.
S halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen
Molnár V. Attila biológus, a Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszékének docense az elmúlt években kutatótársaival több mint 1500 hazai és külföldi temető botanikai értékét vizsgálta. A kutatás rávilágít arra a laikusként is könnyen sejthető összefüggésre, hogyan sérült a temetők növény-és ezáltal állatvilágának sokszínűsége a műkő és beton elterjedésével.
A különböző korú sírok által utalt temetői területek lehetővé tették egyfajta „vetésforgó” létrejöttét. A természetes enyészet és az emberi emlékezet halványodása miatt időről időre létrejöttek olyan temetői részek, melyeket hellyel-közzel visszafoglalt magának a vadon. Az így visszazöldült területeket pedig anélkül lehetett újra használatba venni, hogy a temető méretét növelték volna.
Ezt a dinamizmust szakítja meg a hagyományos kezelés megváltozása, a sokszor átgondolatlan fűnyírás, és elsősorban a modern síremlékek állításának szokása.
A kutató felhívja a figyelmet arra a fontos kérdésre is, hogy mindannyiunknak nagyon-nagyon sok ősünk van, és bár erre ritkán gondolunk, valójában csak kevés felmenőnk sírjához járunk ki megemlékezni.
Ha az egyes generációváltások korát átlagosan 25 évre becsüljük, akkor két évszázaddal (8 generációval) korábban egy ember őseinek száma az adott nemzedékben 256 volt. Ennyi sírt még akkor is képtelenség karban tartani, ha a házaspárokat, adott esetben 2-3 generációt közös sírba helyeznek el.
Mindenesetre azt a kevés sírt, amelynek mi viseljük gondját, fontos lenne úgy ápolni, hogy minél nagyobb teret adjunk a természetnek.
Ilyen rezervátumnak számít számos tiszántúli terület, ahol a termékeny talajokat már mind felszántották, és csak a földsáncok, kunhalmok és a temetők mutatják az eredeti növénytársulásokat. A kutatás egyébként több, mint 100 védett növényfajt talált a Kárpát-medence vizsgált temetőkben, számos orchideaféle mellett olyan megkapó nevű fajokkal, mint a nagy pacsirtafű, a Janka-tarsóka vagy a csipkés gyöngyvessző. Utóbbiról, mely egy jégkorszaki sztyeppei reliktum, a botanikusok az ezredfordulóig azt hitték, Magyarországról kipusztult. 2000-ben fedezték fel ismét a pusztamonostori temetőben, a kísérő növények alapján pedig a szakemberek úgy vélik, nem mesterséges betelepítéssel került oda, hanem a háborítatlan környezetnek köszönhetően maradt fenn.
Amit ma megtehetsz
Mit tehetünk mi, még élők a temetők élővilágának védelméért?
Azt gondolnánk, elég, ha nem viszünk művirágot, paraffin gyertyát, műanyag mécsest a temetőbe. Hogy elég, ha élő, gondozásmentes növényt ültetünk a sírra, nem használunk fagy-és alga elleni szereket a sírköveken, nem gyomirtózunk. És igen, ez is fontos.
De sokkal fontosabb a magunk és a még élő szeretteink végső nyughelyéről közösen beszélgetnünk. Átgondolni, milyen emlékőrzési, sírgondozási feladatot, milyen temetői mentalitást szeretnénk majd magunk után hagyni, és hogyan tehetjük ezt a legkörnyezetkímélőbb módon.
