INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Varga Dániel vízilabdázó: „A 40. születésnap az semmi, de a 40 és fél!?”

Varga Dániel világ- és olimpiai bajnok vízilabdázó, de amint a beszélgetésből ez kiderül, ennél még sokkal több. Rutai Gábor interjúja.

Megosztom
Link másolása

Mint ahogy a pólómeccseken is több dolog történik a felszín alatt, mint gondolnánk, úgy Dani lelkében is sok rejtett, izgalmas gondolat bújik meg, aminek most alaposan utánajártunk:

- Egy világ és olimpiai bajnok vízilabdázót, Varga Dánielt köszöntök sok szeretettel. Engem mindig érdekelt, hogy egy sportoló hogyan viszonyul a művészetekhez, hiszen sokan a sportot is egyfajta művészetként értékelik.

- Hogy a sport mennyire művészet? Valamennyire biztos, hiszen van benne kreativitás, van benne önkifejezés, van benne flow-élmény, van benne esztétika, van benne lelkiség, van benne önmegvalósítás. Ezek szerintem mind a művészetnek, illetve a kultúrának a jegyei, és ez a sportban is megjelenik. Biztos, hogy nem egyenlő mértékben élik meg a sportolók ezeket és nem minden néző, illetve sportfogyasztó látja ezeket a jegyeket, de mindenkinek meg van a lehetősége, hogy lássa az előbb felsorolt óriási értékeket is a sportban.

- Belefutottam egy interjúba, amit a Renoir kiállításon adtál. Ott az hangzott el tőled, hogy „a kéz és a test, mint a mozdulatot végző, közvetítő csak egy dolog. Művész nincs tudat nélkül, művészeti megjelenés nincs lélek nélkül, ez pedig a vízilabdára is igaz. A test szerepe mellett a mentális képességek is fontosak, és ennek a lelki lenyomata maga a produktum.”

- Hú, ez tök jó volt, és ezt én mondtam? Ezzel most is egyetértek

- Ugyanebben a beszélgetésben kicsit szó esett arról is, hogy a festészet, bár elkerült téged, de mindig izgatta a fantáziádat.

- Ez nem egészen így pontos. A festészet nem került el régebben. Bár nagyon erős, hogy a festészetet említünk, mert sosem voltam festő, nem is tudok festeni, de festettem egy időben. Tizenkilenc éves koromtól volt hat-nyolc év, amikor ez nagyon érdekelt, és csináltam.

Jó szórakozás volt, és egy jó önismereti út, de mindig távol tartottam magamat attól, hogy én festőnek, vagy az eredményeket festményeknek nevezzem.

Nagyon szerettem, és nagyon értékes időszaka volt ez az életemnek.

- Mi az, ami megragadott? Tájkép, portré, absztrakt?

- Leginkább absztrakt volt. Aztán ez is lett a vége, ez is volt a korlátja, hogy én ezt nem vittem tovább. A képzettségem hiányzott. Sokkal nagyobbak voltak a vágyaim az önkifejezésre, a vágyaim magára az akcióra, magára a mozdulatra, az élményre, az esztétikumra, a gondolatok megjelenítésére, és amíg nem zavart, hogy ez nem olyan lett, mint amilyen lehetne, addig csináltam szívesen. Amikor elértem a határaimhoz, többet akartam, mint amit tudtam, akkor elment az egésztől a kedvem, és el is engedtem. Egyébként nem is olyan régen állt össze a fejemben egy magyarázat ezzel kapcsolatban. Bizonyos életszakaszokhoz tartoznak törvényszerűségek. Ahogy a gyerek az óvodában rajzol felhőtlenül. Az iskolában még szeret rajzolni, de ekkor eljön az az idő ott a pubertáskor környéken, hogy ha jól rajzol, meg tudja csinálni azt, amit csinál, akkor viszi tovább, ha nem, akkor meg abbahagyja. Ezt olvastam, tanultam, illetve

a fiamnál is ezt kezdem látni, aki tíz éves, hogy még szeret rajzolni, amíg nem gondolkodik el azon, hogy egyébként más jobban rajzol.

Na, a lényeg az, hogy nálam ez az időszak kimaradt a gyerekkoromban és 10-15 évvel később indult el, és tartott egészen addig, amíg nem jött el ez az érzés, hogy engem most már zavar, hogy nem az történik, amit szeretnék.

- Egy élsportolóról nekem az jutna eszembe, hogy nem hagyja annyiban. Amikor valaki learat minden babért, mint sportoló, akkor azt az attitűdöt merem feltételezni róla, hogy ő az a típus, aki tűzön-vízen át eléri a célját.

- Vannak ilyenek, de szerintem nem csak a sportban, az élet minden területén több út vezet a sikerhez, és akkor fel kell tenni a kérdést, hogy mi a siker? Van az a siker, amit elérünk, és érmet jelent, helyezést jelent, címeket jelent, és van az a siker, amiben megvalósulunk, amiben megvalósítjuk önmagunkat, amivel a képességeink határait feszegetjük, illetve a képességeink által hozunk létre valamit. És szerintem semmit nem lehet megúszni. Vannak életszakaszok, amiket meg kell élni, és ha nem éljük meg, akkor azok elakadások. De az élet megy tovább, és valahol visszaköszön az életünkben, hiszen nem éltük meg, nem dolgoztuk meg, nem tudatosítottuk, vagy egyszerűen csak nem hagytuk úgy magunk mögött, ahogy azt kell. És ezek nem is az évekkel jönnek vissza, hanem életeseményekkel jönnek vissza.

- Mondasz példát erre a saját életedből?

- Legyen például a szocializáció. Én 11 éves koromban magántanuló lettem, aztán volt egy év, amikor rendes osztályban, rendes gyerekként jártam, de azt fél évig bírtam, de nem a szociális képességek hiánya miatt, hanem valahogy az egész rendszer idegen volt nekem.

Akkor felajánlották, hogy átengednek, ha elmegyek egy másik iskolába, és akkor azt a másik iskolát is magántanulóként végeztem el.

De kimaradtak azok a kortárs dinamikák, kortárs kapcsolatok, kortárs történetek, ami normálisan egy 10-től 18 éves korig a fejlődés lélektannak ott abban az időszakban az alapkövei. Na most ezeket nem lehet megúszni. Nyilván az uszoda és az uszodai közeg, azok a dinamikák, azok a szerepek, azok a működések adtak nekem magabiztosságot, táptalajt, identitást, de azért, amikor kilépek a medencék világából, akkor nekem az egy picit diszkomfortos. Ez szerintem abban gyökerezik, hogy ezek nem lettek lejátszva, megélve, megtapasztalva, megfejlődve akkoriban.

- Tök jó, hogy ezt te látod.

- Hát van benne munkám.

- Meg néhány pszichológus…

- Nem kell sok, csak jó legyen.

- Mi volt diszkomfortos, amikor fél évig közösségbe jártál iskolába? Mert gondolom az, hogy sportolóként edzéseken, hasonszőrű srácokkal együtt dolgoztál, az ott a szociális kapcsolatnak megfelel.

- A sportban van egy rendezőelv, ami alapvetően hierarchián alapszik. Persze vannak átjárások, meg vannak szerepek, és van sok minden, ami a dinamikát vagy az erőteret mozgatja. Ha hierarchiát, mint kiinduló pontot nézzük, akkor mivel tehetséges és jó játékos voltam már kiskoromtól kezdve, ezáltal megvolt a helyem a csapatban.

- És ezt nem találtad meg az iskolai környezetben? Átkerültél egy másik szerepe?

- Nehéz volt az, hogy éreztem, hogy a képességeim alapján nagyon sok mindenben, élen járnék. Ezek nem csak kognitív, vagy érzelmi intelligencia béli képességek, hanem sok minden. De mégis valahogy a kapcsolódásokat nem sikerült úgy létrehozni, hogy az jól tudjon működni. Ami egyébként még tovább menve, valamennyire azért szülői minta, transzgenerációs dolog.

- És tudod-e, hogy mit kezdjél ezzel?

- Ez egy folyamat. Nem arról van szó, hogy elolvastam két könyvet és most már akkor megvan, hogy ez mi. Viszont annak nagyon örülök, hogy ebben a folyamatban benne vagyok. De nem is annyira egy konkrét cél az, amit keresünk szerintem, hanem maga az élet értelme, a fejlődés, az „életben levés”.

- Az a jó ebben a transzgenerációs ügyben, hogy ha nálad egy picit leforgácsolodik ebből, már csak kevesebbet adsz tovább.

- Ez, igen, és szerintem ez egy nagyon szép gondolat. Még az első fiunk születésénél fogalmaztuk meg a fiúk anyukájával, hogy a mi szüleinkhez képest mi már valamit csináljunk jobban, bizonyos kérdésekre már legyen válasz, marad még elég kérdés így is. Szülőként pedig az a feladatunk, hogy a gyerekeinknek megadjuk azt a lehetőséget, hogy ők is már előrébb legyenek ebben a történetben.

- Sokan keresik évezredek óta az élet értelmét, és nyilván, aki egy kicsit ráér ilyesmin töprengeni…

- …az nem találja.

- Igen, de én mindig ide lyukadok ki, hogy talán ennyi, hogy terheket levenni.

- Szülőként ez teljesen érthető találat, szerintem. De azért nemcsak szülők vagyunk, hanem vagyunk fiúk, lányok, vagyunk barátok, vagyunk férjek, feleségek, vagyunk egyéniségek, vagyunk egyedül is, vagyunk csapattagok, csoporttársak, munkatársak.
Gyerekkorom óta, - amilyen eszem akkor volt legalábbis -, valahogy érdekelt az elmúlás, érdekelt az öregkor, érdekeltek az élet értelme-kérdések.

- Féltél az öregedéstől?

- Nem, de egyre jobban kúszik be a félelem az életemben, ahogy minden nap eggyel közelebb vagyok hozzá, bár még nagyon távol szerintem, remélhetőleg. Volt egy csomó feltételezésem gyerekként, hogy mondjuk a felnőttek azok okosak. Hát azért ez megdőlt az életem során. Nem tudom, hogy te cáfolod-e, vagy mi a te tapasztalatod?

- Nem, szerintem mindenki hülye.

- Igen, igen, igen, vagy legalábbis mindenki hülye, csak senki sem magáról gondolja azt. Szóval, az idős kor vagy az életút az arról is szól, hogy egyre okosabbak, bölcsebbek vagyunk és fejlődünk.

- Tavaly töltötted be a 40-et, és én arra emlékszem, hogy engem az nagyon megvitt, amikor nekem a negyvenedik szülinapom volt. Előtte különösebben nem nagyon érdekelt, hogy hány éves vagyok. De akkor, ott már hirtelen belehelyezkedtem a szüleim generációjába, amiről gyerekként láttam, hogy az már olyan „felnőtt”, az már középkorú. Ehhez képest tavaly az ötvenen már fütyürészve ugrabugráltam át. Te hogy voltál ezzel?

- Ez úgy volt, hogy ahogy közeledett a 40, pár nappal előtte, vagy aznap, volt néhány interjú, vagy beszélgetés ezzel a 40-nel kapcsolatban. És teljesen őszintén és természetesen mondtam azt, hogy semmi. Egyrészt fiatal környezetben vagyok azáltal, hogy két kisgyerekem van, (bár nőnek, mint a gomba), illetve a játékosaim is. Tehát az engem körülvevő munkatársak, emberek azok nem 60-asok, hanem 25-30 évesek. Másrészt magamat is annak érzem, harmadrészt testileg is úgy érzem magamat.

De jött a 40 és fél! És nem tudom, mi történt, de elkezdtek történni dolgok, érzésben is, fáradékonyságban is, meg elkezdtem gondolkodni, dolgokról beszélgetni, jobban érdekeltek ezek a témák.

Egyébként, hogy erről is szó van, jut eszembe, hogy még persze nem kizárt, hogy hatással van rám az, hogy másodéves pszichológus hallgató vagyok, a Károly-ra járok, és ott azért a személyiség lélektan az megmozgatja az embernek a lelkét, és lehet, hogy ez is hozzájárult ehhez az összegzéshez.

- Az önismerettel való foglalkozás felnyitogat ajtókat.

- Talán igen, talán emiatt is, de alapvetően a lényemből is adódik ez, de jöttek a külső hatások. A 40 az semmi, de a 40 és fél?! Elindultam a lejtőn, úgy éreztem.

- Tehát pszichológus leszel egyszer?

- Egyszer majd lehet, hogy leszek pszichológus, de az sem biztos. Viszont imádom, mert nagyon inspirál, nagyon jó látni annak az irodalmát, annak a tudományát, ami egyébként napi szinten foglalkoztat. Mindig is érdekelt a pszichológia, képzeld el, pszichológiából érettségiztem. Az első olvasmányaim között is volt pszichológia.

- Kit olvastál?

- Hát Jungot, de nem értettem, azt ma már tudom. És ez nyilván bugyogott bennem, valamikor erősebben, valamikor kevésbé.

- Mennyire jó eszköz az analitikus gondolkodás akkor, ha valaki vezető edző? Hiszen azt gondolnám, hogy aki ennyire analitikusan képes önmagával szemben gondolkodni, cselekedni, az a tanítványaival szemben is tudja ezt gyakorolni.

- Szerintem az a fontos, hogy valaki tudja, hogy ő milyen. A dolog az önazonosság és annak elfogadásával kezdődik szerintem. Ez azért fontos, mert amikor megnyilvánulunk, ugyanilyenek vagyunk, ebben az esetben van a legnagyobb esély arra, hogy olyat tudunk adni a másiknak, ami működik, már csak azért is, mert ez az egyetlen hiteles út. Viszont fel kell készülni arra is, hogy ha a másiknak más elvárása van, vagy adott esetben pillanatnyi sikerélmény elérés érdekében nekünk másnak kellett volna lenni, mégsem azt választottuk, hiszen ilyenek vagyunk. 
El kell fogadni azt, hogy esetleg nem vagyunk tökéletesek. Mert valahol nem a tökéletességről szól, hanem a hitelességről. Én azért lehetek majd egyszer nagyon jó edző, mert minden, ami bennem van, azt hitelesen tudom átadni a játékos számára, szeretettel tudok felé fordulni, és egyébként értek a vízilabdához.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A Minecraft film tiszteleg a 23 évesen rákban elhunyt híres youtuber, Technoblade előtt is
Egyértelmű és megható utalást tesznek rá a Minecraft filmben.

Megosztom
Link másolása

Annak idején, 2022 nyarán mi is beszámoltunk róla, feladta a rákkal vívott harcot egy ismert youtuber szervezete.

A 23 évesen elhunyt Technoblade, akit több millióan követtek youtube-on, Minecfraft játékosként vált híressé. számos Minecraft-versenyen aratott győzelmet. Halála után az édesapja szereplésével tettek közzé egy videót, amelyben Technoblade, vagyis Alex örökre elbúcsúzott a rajongóitól.

A hírek szerint a Minecraft-film meghatóan tiszteleg a gamer emléke előtt.

A film egyik jelenetében egy koronát és köpenyt viselő animált malac tűnik fel – ez egyértelmű utalás Technoblade ikonikus játékbeli avatárjára. A jelenet során Henry, akit Sebastian Eugene Hansen alakít, megkérdezi: "Ez egy király?" Steve (Jack Black) azt feleli: "Nem, ő egy legenda."

Állítólag a jelenet Hansen ötlete volt, ő javasolta Jared Hess rendezőnek, hogy emlékezzenek meg Technoblade-ről a filmben. Hess lelkesen támogatta az ötletet, és a tervezőcsapattal közösen valósították meg ezt az érzelmes jelenetet.

Korábban a Minecraft fejlesztői is tisztelegtek előtte, például a Minecraft: Java Edition indítójában egy koronát viselő malac képével.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Úristen, 53 évesen mit fogok csinálni, kinek kell egy múmiaszakértő?” - Szikossy Ildikó története az újrakezdésről és Afrikáról
Szikossy Ildikó eredetileg antropológus doktor, neve szorosan összefügg a váci múmiák feltárásával, amire még Bill Gates is felfigyelt. Sikeres élete mégis egyik napról a másikra romba dőlt, de nem adta fel. Ma Afrikában vezet szafari csoportokat, hihetetlen történeteket osztott meg velünk.

Megosztom
Link másolása

Szikossy Ildikó úgy ismeri Tanzániát, mint a tenyerét, de senki ne higgye, hogy gyerekkori álma volt Afrika és az ő csodálatos nemzeti parkjai. Őt a csontok érdekelték és a nyomozás. És 27 évig úgy is látszott, hogy az az ő útja. Most mégis Afrikában él.

- Hogyan lett belőled múmiaszakértő?

- A múmiák tulajdonképpen az ölembe pottyantak, valójában biológus akartam lenni kiskoromtól kezdve, mert nagyon szerettem az állatokat. Sikerült bekerülnöm az egyetemre, de ott azzal szembesültem, hogy a legtöbb tantárgynál az állatokon kísérleteznek. Keresnem kellett valami más szakot, így találtam rá az embertanra.

A régmúltban élt emberek maradványaival kezdtem foglalkozni, és engem különösen a csontok érdekeltek, mert az egyfajta nyomozás volt.

A fogak különösen árulkodóak, mert a régi korokban még nem volt szájhigiénia, ezért a fogkőben megőrződnek a tápanyag maradványok, mikroszkóp alatt azonosítani lehet mindent, amit akkoriban ettek.

A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani tárának a gyűjteményébe dolgoztam, amikor

egy véletlen folytán előkerültek a váci múmiák, így a kezdetektől benne voltam a feltárásokat végző szakértői csapatban.

27 évig kutattam a múmiákat, mint történeti antropológus, akik tudományos kutatási területe körülbelül a kétszáz évestől a néhány ezeréves leletekre vonatkozik.

Bejártam a fél világot, mert ha az ember tudományos kutató, akkor a kutatásait időnként a szakmai közösség előtt be is kell mutatnia a nemzetközi konferenciákon. Előadásokat tartottam és cikkeket írtam olyan tudományos szaklapokba, amik minősítették a munkánkat.

,,A múmiákat név szerint ismertem, tudtam a történetüket, nehéz volt ezt elengedni."

Nekem személyesen nagyon fontos volt a váci múmiák kutatása, hogy ne csak a tudományos közösség ismerje meg az eredményeinket, hanem mindenki, akit érdekelt a téma. Ezért nagyon sok tudományos ismeretterjesztő előadást is tartottam a múzeumban is, a nevemhez három sikeres kiállítás fűződik, ami a múmiákról szólt.

- Múlt időben beszélsz, miért szakadt vége ennek?

- Sajnos egy nehéz fordulat áll be, amikor a múzeumnak új vezetője lett és emiatt a tudományos kutatók nagy része elhagyta az intézményt, így én is. Ez hatalmas trauma volt, hiszen a múmiák nem hevernek szanaszét a világban, én amúgy is nagyon belemélyedtem ebbe a szakmába.

A múmiákat név szerint ismertem, tudtam a történetüket, nehéz volt ezt elengedni.

Ezekkel a kutatásokkal különleges eredményeket értünk el, ami a nemzetközi színtéren is látványos volt. A váci múmiáink az antibiotikum rezisztencia kutatáshoz is hozzájárultak, mert ők egy olyan korban éltek amikor még nem létezett antibiotikum.

Erre a hírre egyébként Bill Gates is felfigyelt és kiposztolta, hogy Magyarországon milyen érdekes kutatások zajlanak.

De mégiscsak ott kellett hagynom, az egész abba maradt, és én nem tudtam hogyan tovább.

- Ezzel befejeződött a kutatói karriered?

- Ez a veszteség nekem egyfajta gyász volt, először a borzasztó fájdalom volt, a kilátástalanság, hogy

úristen 53 évesen mit fogok csinálni, egy ennyire túl specializált tudással, kinek kell egy múmiaszakértő?

Nem mehettem el külföldre sem, mert a váci múmiák hungarikumok. Én nem tudnék egy egyiptomi múmiával dolgozni, már csak azért sem, mert a szakma nagyon telített, világszinten talán 100 múmiakutató van, nincsenek szabad állások.

- Ez tényleg egy ritka szakma, de akkor mit találtál ki helyette?

- Isten bizony egyszerűen az elején ötletem se volt. Már ott tartottam, hogy lehetnék mondjuk recepciós vagy titkárnő, bár doktorim van, de hát mi mást tudnék csinálni? Mindenféle állásokra pályáztam, de nem vettek föl a korom miatt. Nekem addig minden a múmiákról szólt, még szabadulószobát is terveztem a múzeumnak, ezért más szabaduló szobákhoz is jelentkeztem, hogy vannak ötleteim, de oda sem kellettem. Nem álltak túl jól a dolgaim.

A barátaim tanácsolták, hogy menjek el tanítani, hiszen végül is biológia-kémia szakon végeztem. Ennek még a gondolatától is rosszul voltam,

hiszen 27 évig halottakkal foglalkoztam, és akkor most menjek el a kamaszok közé?

Ez akkora nagy váltás, hogy el se tudtam képzelni, hogyan tudnék a rettentő élénk, izgő-mozgó, nyüzsgő, kiabáló kamaszok közé egy iskolába elmenni és tanítani. Megrettegtem, hogy 53 évesen kezdő pedagógus legyek.

- A szerencse mégis rád mosolygott...

- Végül is igen, két szálon indult el a dolog, mert felkért egy biznisz tréner, hogy segítsek a szakdolgozata elkészítésében. Először azt hittem, befektetéssel kapcsolatos, de kiderült, abban ad tanácsot, hogy milyen területen lennél jó. Nekem pont erre volt szükségem, a véletlen hozta Lukács Terkát az utamba. Akkor még kétségbe voltam esve, és kilátástalan volt minden, próbálkoztam családfa kutatással is. De ő nagy segítségemre volt, mert helyre tettük az ötleteket, amik a fejemben voltak.

Azt mondta, hogy fogjak meg egy szálat a fejemben kavargó gondolatokból, és kezdjek el azon haladni.

Ekkor azt gondoltam, hogy kimegyek Egyiptomba, és idegenvezetést tartok, de kiderült ez kivitelezhetetlen.

Jó ötletnek tűnt, bár hamar a kútba esett, de akkor ebből jött a másik ötletem: szafari vezető leszek Tanzániában!

- Ez nagyon váratlan és vad válts, hogyan került egyáltalán Tanzánia a képbe?

- Az akkori párom Tanzániából származik és nagyon szerettem az országát, arra gondoltam, elmehetnék oda szafarikat vezetni. tudtam, hogy szeretem az állatokat, és mint biológus mesélhetnék is róluk érdekességeket egy szafarin.

- Szóval a tanzániai szafari könnyebbnek bizonyult?

- A facebookon indítottam egy csoportot Szerelmem Tanzánia címmel, akkoriban még hobbiból posztolgattam, hogy kitöltsem azt az időt, amíg arra vártam, hogy valamilyen munkát kapjak. Egyre jobban átláttam, és kezdett bennem ez a biznisz körvonalazódni.

Nagyon sokat meséltem a posztokban, hiszen sokszor jártam ott, és a követőim mondták, hogy menjünk már el Tanzániába,

ott szeretnék hallani ezeket a helyszínen. Igazából az ő motiválásukra indult a legelső út.

A tanzániai családunk azonnal mellém állt, és elkezdtük együtt ezt a programot, mert az exférjem családja utazás szervezéssel foglalkozik, így jött össze az első magyar csoport.

- Mi a legnagyobb kihívás szerinted, ha Tanzániába utazunk?

- Minden turistám beleszeret Afrikába, megmagyarázhatatlanul, talán mert ott van az emberiség bölcsője. Mégis ami

a legmellbevágóbb, és amire figyelmeztetnem is kell az utasokat, az a szegénység,

azt látni, hogy ott milyen körülmények között élnek az emberek. A legelején emlékszem engem is nagyon megviselt a szegénység látványa, vagy bizonyos dolgok hiánya, és eleinte én is százszorosan óvatosabb voltam.

Látni a házaikat, a gyerekeket a koszos, poros, szakadt ruhákban, sokszor mezítláb vagy egy kis papucsban, ahogy követ rugdosnak, még egy labdájuk sincs. Ez szokott elsőre mindenkit nagyon mellbe vágni, miközben nálunk a gyereknek külön szobája van, roskadásig tele játékokkal. Persze kint is vannak, főleg a városokban jobb körülmények között élő családok, sőt gazdagok is, de a szegénység szembetűnőbb.

- Milyen a hangulata ehhez képest az afrikai embereknek?

- Boldogok, kedvesek és szeretetteljesek, imádják a turistákat. Nem kell félni, lehet egyedül mászkálni az utcán, bár vannak olyan afrikai országok, ahol csak rendőri vagy katonai kísérettel sétálhatnak a turisták, de Tanzánia biztonságos.

A helyiek szeretnek mindenkivel beszélgetni, nagyon sokan beszélnek angolul, és hogyha a turista tud egy-két szót szuahéliül, fülig ér a szájuk a boldogságtól.

Nagyon közvetlen emberek, és ez annak köszönhető, hogy soha nem volt még háború Tanzániában,

ráadásul a vallások is teljesen békésen megvannak egymás mellett. Ott nem a vallás számít, hanem az, hogy melyik törzsből való vagy.

Mindenki nagyon segítőkész, ezt megtapasztaltam én is. Egyszer leeresztett a kocsim kereke, rögtön hárman is megálltak felpumpálni. Ellenben Magyarországon, a múltkor leállt a kocsim, be kellett volna bikázni, és komolyan mondom, sírtam, mert egy órán keresztül senki nem állt meg, hogy megkérdezze, hogy mit akarok, hiába integettem villogó kocsival, elfordították az emberek a fejüket. Ez Tanzániában elképzelhetetlen.

- Tanzániában miből élnek az emberek?

- Szinte mindenki bizniszel valamit, kevés az állami munkahely. Emiatt az emberek nagy része valamit árul: ételt, ruhát, italt, vizet, szállítást vagy építőmunkát kínál, ezt mindig el lehet adni, és a befolyt pénzből próbálják magukat és a családjukat eltartani. Sok külföldi próbálkozik üzletelni a helyiekkel, de ez inkább kudarcos, mert azért szeretik pénzügyileg átverni az idegent.

Az afrikaiak csak a mának élnek, ha pénzt kapnak, akkor azt aznap elköltik, mert holnap az holnap lesz,

akkor majd Isten megsegíti őket, és holnap is ad majd pénzt.

Jellemzően emiatt nem gondolkoznak előre, nem tudnak félretenni, de nem felesleges dolgokra költik a pénzt, hiszen óriási a család, mindig van, akit meg kell segíteni. Mivel nincsen megtakarításuk sem, ezért egymást segítik. Ez úgy működik, hogy WhatsApp-on „hozzájárulást” kérnek, szétküldik az összes rokonnak, barátnak, ismerősnek, hogy mire kell a pénz, és mindenki küld nekik annyit, amennyit éppen tud. Ez a szívesség mindig körbe jár, így mindig összejön az a pénz, ami mondjuk egy temetéshez vagy az orvosi költségre, egy esküvőre, esetleg a beiskolázáshoz szükséges.

- Több generáció él együtt?

- Tanzániában csak annak van nyugdíja, aki állami alkalmazott volt, de ez nagyon kevesek kiváltsága. Mivel az öregeknek nincsen nyugdíjuk, a család tartja el őket. Ez olyan szinten természetes, hogy

a gyerekek egész kis koruktól arra vannak nevelve, hogy az időseket tiszteljék,

így természetes, hogy törődnek és segítenek az idősebbeknek, ez nem kérdés. Amikor turistákat viszek, nem bírják a tanzániai emberek nézni, ha egy idős ember húzza a bőröndjét, azonnal segítenek nekik.

Az idősebbeket sokkal jobban körülugrálják, mindig az idősebbek kapnak először enni, például az étteremben, természetesen sokkal nagyobb adagot is kapnak, és nekik nem kell várniuk, beengedik őket előre bárhová. Itt nincsenek leírva az öregek, minden helyi lakosból azonnal tiszteletet vált ki egy idősebb ember.

- Milyen alapvetően a tanzániaiak felfogása?

- Az emberek szegényebbek, de sokkal boldogabbak, és még egy dolgot emelnék ki, ami nagyon fontos: a stressz mentesség. Nincs ez a rohanás, ami Magyarországra, Európára jellemző, nincs határidő betartási kényszer. Amikor megérkezem Tanzániába, és egész nyáron ott vagyok, akkor

olyan mintha az idegeimet vasalóval simítgatnák, egyszerűen nyugalom és békesség van.

Nem számít, mikor indulunk el, az ottaniak úgyis késnek, mert hova kéne rohanni. Ha reggel kilencre terveztük a transzferünket, lehet, hogy csak tizenegyre ér oda, persze a magyar turistának égnek áll a haja, az első napokon kivannak ettől, de aztán megértik, hogy ez Tanzánia, itt ez van. El kell tudni fogadni a helyi tempót.

Nagyon szeretek a helyi emberek között lenni, beszélgetni velük: kezet fogunk, a gyerekeket megsimogatom, így barátok, testvérek, rokonok leszünk pillanatok alatt.

Egyszerűen olyan szeretettel fordulnak egymáshoz, hogy az hihetetlen. Például,

ha egy árusról tudják, hogy rossz körülmények között él, akkor tuti, hogy vesznek nála valamit, hogy ezzel megsegítsék.

Vagy, ha egy szegény nő betér egy étkezdébe a gyerekével, azonnal intézkednek, hogy ingyen enni kapjon.

A sógornőm tanította nekem, hogy mindig nőtől vásároljak, ha zöldséget-gyümölcsöt megyünk venni, hogy támogassuk ezzel. Ez is egy helyi dolog, hogy a nőknek is legyen munkájuk, hogy fizetni tudják a gyerekeiknek az iskolai költséget. Emiatt, most egy nőket segítő mozgalom kialakításán is dolgozunk.

- Milyen Tanzániában a tanítási rendszer?

- Képzeld el, az országút mellett gyalogolnak az emberek, és az iskolások is, gyakran két órát oda és kettő vissza. Én rosszul lennék ilyen kisgyereket elengedni egyedül az út szélén menetelni. De Tanzániában

az autósok annyira vigyáznak, hogy olyan nincs, hogy egy gyereket elütnének. Ez példaértékű.

Az általános iskola itt is kötelező, tehát a falvakból is el kell a gyerekeknek menni az iskolába. Mivel ilyen nagy távolságok vannak, ezért sok gyerek bentlakásos iskolába jár, ezek nagyon elterjedtek, és az is érdekes, hogy minden iskolába kötelező az egyenruha.

A tanítás korán reggel, 7-kor kezdődik, értelemszerűen a nagy meleg miatt.

A gyerekek csak a szünetekre mehetnek haza, még hétvégére sem, mert akkor sportesemények vannak. Tehát évente négyszer járnak haza, ami nekem nagyon mellbevágó volt, mert el nem tudom képzelni, hogy ennyire ritkán lássam a gyerekemet. Persze, el lehet menni meglátogatni őket, de elhozni az iskolából csak a szünetek során lehet.

A gyerekek egyébként szeretik az iskolájukat, és a tanárok, mint második szülő vannak jelen. Elég szigorú szabályok uralkodnak az iskolában, talán úgy lehet elképzelni, mint nálunk a szocializmusban volt, ha a tanár mond valamit, akkor az úgy van.

A végtelen szavanna az afrikai állatokkal, lenyűgöző látvány

- Milyen egy magyaros szafari a vadonban?

- Tanzániában a legizgalmasabb nemzeti parkokat járjuk be, a Szerengetit, amit mindeniknek látnia kellene. A végtelen szavanna az afrikai állatokkal, lenyűgöző látvány az őket körülvevő természetben.

A kocsikra igazából már úgy tekintenek az állatok, mintha tereptárgyak lennének,

van, hogy egy elefánt a fülével súrolja a kocsit, vagy éppen az orrunk előtt gázol át egy zebra csorda.

Fantasztikus, amikor egy oroszlán család fekszik tőlünk pár méternyire, és az egyik elindul felénk, hogy a kocsink melletti pocsolyából igyon.

Mindig felkészítem az utasokat, hogy ilyenkor nem lehet megmoccanni, nem lehet hangosan megszólalni, nem lehet hirtelen mozdulatot tenni, sőt

a szafari előtt nem engedem, hogy parfümöt használjanak a hölgyek, mert az állatoknak sokkal jobb a szaglása, és ebből gond lehet.

Ismerem az állatok szokásait, tudom mi az a jel, amikor várható egy oroszlán felbukkanása, és minden egyes állatról mesélek érdekességeket az utunkon. Olyan történeteket, amik nem köztudottak. Például, miért van együtt mindig a zebra és a gnú, hogy melyik fán találunk valószínűleg egy lustálkodó leopárdot, vagy azt is, hogy hogyan védekezik az akácia az ellen, hogy a zsiráf teljesen lelegelje, de azt is elmondom, miért csíkos a zebra.

Megtanítom a turistáknak felismerni az állatokat, nagyon élvezik a kalandokat,

és az utazás végére hatalmas tudással térnek haza, mert a végén még ki is kérdezem őket.

- Sosem volt olyan veszélyes helyzet, amibe váratlanul belebotlottál?

- Amikor a Szerengetiben szállunk meg, ami egy végtelen füves puszta, ott egy olyan táborhelyünk van, amiben komfortosan berendezett katonai sátrakat állítanak föl nekünk, kényelmes ágy és fürdőszoba is van benne.

Éjszaka nem szabad kijönni a sátorból, mivel bejöhetnek a táborba az állatok,

bár tapasztalt vadőr vigyáz ránk, és figyel, hogy minden biztonságos legyen.

Ez nagyon vadregényes, mert ott vagyunk a véget nem érő szavanna közepén, minden zaj beszűrődik, hallani ahogy a békák brekegnek, vagy ha valami motoszkál kint. Ugyan a ragadozók nem mernek közel jönni a sátrainkhoz, de a távolból hallani az éjszaka oroszlánüvöltést, vagy este látni egy-egy hiénát a konyhasátorhoz lopakodni. Egy alkalommal, amikor szerintem már mindenki aludt, de még csináltam a következő napnak a programjait,

egyszer csak azt hallom, hogy valamilyen furcsa csámcsogó hang van a sátram körül.

Mindenféle állathangot be tudok azonosítani, de ezt egyszerűen nem tudtam, hogy mi lehet.

A csámcsogás szépen haladt körbe, úgyhogy fölhívtam az őrt, hogy ugyan nézze már meg, mi van odakint. Láttam, hogy jön a lámpával és kérdeztem, hogy mi volt ez. Akkor mondta nagy nevetve, hogy nem kell félni, csak egy víziló körül legelte a sátramat. Én majdnem szívinfarktust kaptam, mert a víziló egy nagyon agresszív állat, és ha megijesztik, akkor a víz fele kezd rohanni. Úgyhogy ez alapszabály, hogy soha nem szabad egy víziló és a víz között lenni. Pillanatok alatt végiggondoltam, hogy hol volt a víziló, és merre van a víz és pont közötte állt a sátram.

Szerencsére a víziló jóllakott, és mivel már megszokta a sátrakat a területen, békével elment.

Reggel csak ámultam, mert egy fűszál se maradt úgy körbe ette a hatalmas területet. Ez a tábori élmény, csak utólag volt ijesztő, de jó kezekben voltunk.

A szafarink után mindig Zanzibárba megyünk, hiszen ott is rengeteg különleges látnivaló van, és az út legvégén, jól esik néhány nap tengerparti láblógatás és pihenés, mert annyira sok élményt adott Tanzánia mindenkinek, hogy a turistáknak pár nap kell mire feldolgozzák.

- Hogyan tervezed a jövődet?

- Amikor hazaérek Európába, akkor általában úgy érzem, hogy megbolondulok a hirtelen rám zúduló sok kötöttségtől, a határidőktől. Nagyon nehéz a visszaállás a stresszmentes afrikai életből, ezért is tervezem azt, hogy amikor nyugdíjas leszek, szeretnék ideköltözni.

A nyugdíjamból kint meg tudok majd élni, az élet jóval olcsóbb, és most már gyerekeket szeretnék tanítani,

méghozzá kreatív és logikus gondolkodásra. Ez az, amit én hiányolok az iskolai nevelésben. Minden évben legalább százötven-háromszáz kiló adományt viszünk ki, és két árvaháznak juttatjuk el, de csak a legegyszerűbb játékokat tudom kivinni, mert a bonyolultabb játékokkal nem tudnak játszani a gyerekek, a dominót már meg kellett tanítanom nekik.

Sajnos, nem látják át a játékban a helyzeteket, időbe telik nekik. Az életmód felgyorsulása viszont ott is látványos.

Bár Tanzánia elmaradottabb, de a nyugati hatás már elérte őket is,

mindenki kezében ott van a mobiltelefon. A nagyvárosokban tulajdonképpen úgy zajlik az élet, mint más világvárosban. Úgyhogy, sajnos nem tudnak túl sokáig ebben a megszokott létükben maradni.

- Milyen életkörülmények várnak rád amikor ott leszel majd nyugdíjasként?

- A kinti családommal fogok élni, akik körülvesznek, és segítenek majd. Az ő házuk teljesen olyan ott, mint itthon, mindennel felszerelt. Mivel a családi bizniszben dolgozom, számítanak rám továbbra is.

Apósom 92 éves, és mérhetetlenül bölcs ember. Vele angolul beszélgetünk, és a törzsi szokásokat próbálom kiszedni belőle,

hogy minél többet tudjak meg arról, ahonnan származnak. Előbújik belőlem az antropológus, és ez hihetetlenül izgalmas kutatás.

Pár évem van a nyugdíjig. Végül, a krízis éve után elvállaltam Magyarországon egy tanári állást. Bekerültem egy iskolába, és nagy örömömre szeretnek a gyerekek, alig várják az óráimat. Mesélek nekik a szafariról is, imádják a történeteimet az útjaimról. Szóval, nem kudarcélmény ért a tanításban, ahogy annyira féltem tőle, hanem napi szinten pozitív visszacsatolást kapok a gyerekektől. Ez nagyon motiváló.

Az egész nyarat mindig Tanzániában töltöm, és ezalatt két csoportot kísérek, a téli szünet alatt pedig egyet.

- Akkor ez happy end lett?

- A múmiákat ugyan el kellett engednem, de rám találtál egy új szerelem, ami Tanzánia. A sors, végül is minden baj ellenére, jól hozta össze a dolgot. Ami nagyon fontos, hogy ki mertem lépni a komfortzónámból, mertem váltani.

Nagyon nehéz volt elindulni, nehéz volt ezt az egészet meglépni.

Mindenkinek, aki mély válságban van, azt javaslom, hogy egyszerűen csak akkor tudunk a meleg dagonyából kimászni, ha merjük vállalni a komfortzónánk elhagyását, ha elengedjük a kapaszkodókat, és ha köd is vesz minket körül, akkor is lepünk és megyünk előre.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Nem voltunk benne biztosak, hogy valaha hazajutunk” – megszólaltak az űrhajósok, akik majdnem örökre az űrben ragadtak
Majdnem halálos utazásuk szörnyű részleteiről meséltek az űrállomáson rekedt űrhajósok.

Megosztom
Link másolása

Most először nyilatkozott részletesen az a két amerikai űrhajós, akiket eredetileg tavaly júniusban nyolc napra küldtek fel az ISS-re, ám végül 286 napot kellett fent maradniuk, mert a Boeing Starliner űrhajó súlyosan meghibásodott. Butch Wilmore és Sunita Williams azt mondják,

a helyzet az első pillanattól kezdve annyira súlyos volt, hogy kis híján elvesztek az űrben.

Wilmore és Williams egy múlt havi sikeres földetérés után kezdtek el nyilatkozni a sajtónak. Most árulták el először, hogy már a küldetés kezdetén is komoly problémák voltak, és alig úsztak meg egy katasztrófát, amikor az ISS felé közelítettek.

Felidézték, hogy

amikor Wilmore kézi vezérlésre kapcsolt, hirtelen elvesztették négy hátsó hajtóművüket, és ezzel a biztonságos manőverezés képességét is.

Az űrrepülési szabályok szerint ilyen helyzetben – még akkor is, ha gyakorlatilag karnyújtásnyira voltak az ISS-től – vissza kellett volna térniük a Földre. Csakhogy Wilmore ekkor már rájött, hogy valószínűleg teljesen elvesztették az irányítást az űrhajó fölött.

„Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy nem tudom, egyáltalán képesek vagyunk-e még visszatérni a Földre.

Sőt, őszintén szólva, inkább azt éreztem, hogy valószínűleg nem” – mondta Wilmore az Arstechnicának.

Ezzel a baljós gondolattal szembesülve az űrhajósnak arról kellett döntenie, hogy vajon az a kockázatosabb, ha mégis megpróbálnak hazarepülni, vagy ha inkább megkísérelnek dokkolni az ISS-nél. Eközben Williams szerint „rengeteg ki nem mondott kommunikáció zajlott” kettejük között a kapszulában.

„Egyáltalán nem tudtuk pontosan, hogy mi történik velünk, miért állnak le sorban a hajtóművek, és mi lenne a helyes megoldás”

– tette hozzá Williams.

Wilmore közben részletesen elmesélte, hogy mi járt a fejében:

„Ott vagyunk tehát, elvesztettük a hatfokozatú szabadságot biztosító manőverezést, négy hátsó hajtómű kikapcsolt, és magamban próbálom felidézni az orbitális mechanikát. A Nemzetközi Űrállomás ekkor úgy helyezkedett el előttünk, hogy az eleje lefelé mutatott. Ez azt jelentette, hogy nem pont vele egy vonalban, hanem picit alatta voltunk.

Ha pedig az űrben valami alatt vagy, akkor gyorsabban mozogsz, vagyis elkezdesz távolodni az állomástól.

Ezeket mind fejben számoltam, miközben fogalmam sem volt arról, mekkora kontroll maradt a kezemben. Mi történik, ha elveszítünk még egy hajtóművet? És mi van, ha a kommunikációnk is megszakad? Akkor mit fogok csinálni?”

Wilmore elmondta azt is, hogy a Starliner egy olyan vizuális rendszert használ, amely az ISS-t használja viszonyítási pontként. A meghibásodás miatt azonban „ez is elkezdett eltérni a helyes pályától”.

„Azt nem mondom, hogy teljesen elvesztettük az űrállomást, de elkezdtünk távolodni tőle” – magyarázta Wilmore.

„Ekkor már mindketten elég idegesek voltunk, mert a rendszer bármelyik pillanatban automatikusan megszakíthatta volna a dokkolási kísérletet.”

Végül a problémát úgy sikerült megoldani, hogy a NASA földi irányítói távolról újraindították a hajtóműveket, de ez csak úgy volt lehetséges, hogy Wilmore-nak teljesen fel kellett adnia az irányítást, miközben ő és Williams tehetetlenül lebegtek az űrben.

„Ez volt az egyik legnehezebb pillanat” – mondta Wilmore.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

NASA (@nasa) által megosztott bejegyzés

Végül a hajtóművek újra beindultak, Williams pedig óriási megkönnyebbülést érzett, amikor végre dokkolni tudtak.

„Ott helyben egy kis boldog táncot jártam. Egyrészt persze azért, mert imádok az űrben lenni, és végre megérkeztünk az ISS-re, ahol jó barátok vártak minket. Másrészt azért, mert elképesztő öröm volt, hogy végre sikerült a dokkolás. A fő érzésem ekkor az volt, hogy hú, oké, most végre lélegezzünk egyet, és próbáljuk megérteni, mi is történt” – idézte fel Williams.

Bár a Starliner végül sikeresen dokkolt, Wilmore azt mondta, már a megérkezés után rögtön tudta, hogy valószínűleg másik űrhajóval kell majd hazajönniük.

„Az volt az érzésem, hogy nem fogunk ebben az űrhajóban hazajönni. Valószínűleg nem”

– mondta Wilmore. „Az egyik első telefonhívásom Vincent LaCourthoz, az ISS repülési igazgatójához szólt, aki részt vett abban a döntésben, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szabályzatot, és megpróbálunk dokkolni. Egyből azt kérdeztem tőle: 'Oké, most akkor ez az űrhajó egyáltalán biztonságos menedék még számunkra?'”


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Makány Márta: „Nem nyuszik vagyunk, de most még eléggé vitatott kérdés a divatos öltözködés”
Aki azt gondolja, hogy a divat csupán felszínes csillogás, még biztosan nem találkozott a magyar divattervezővel, aki a ruháit nem csak a testre, hanem a lélekre is szabja. A Forbes Power Women’s Summiton készítettünk vele interjút.
Szegedi Éva - sassy.hu
2025. április 18.


Megosztom
Link másolása

Makány Márta a magyar divatvilág egyik kiemelkedő alakja. Akad, aki a régóta ismeri a nevét, mások menyasszonyi ruhái révén figyeltek fel rá, vagy a vele készült interjúk és az életmódváltásával kapcsolatos hírekből.

Tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola textil szakán kezdte, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (korábban Magyar Iparművészeti Főiskola) szerzett diplomát ruhaipari formatervező szakon.

Ruhái az érzelemgazdag, nyitott és pozitív életfelfogását tükrözik. Saját bevallása szerint soha nem akart mással foglalkozni, mint gyönyörű ruhák készítésével.

Arról, hogyan látja most a divatot és miben látja a saját szerepét, a Forbes Power Women’s Summit női üzleti eseményen beszélgettünk.

- Az öltözködésben mennyire vagyunk nyuszik, mi, magyar nők? Merünk-e stílusosak lenni?

- Úgy vélem, hogy nem nyuszik vagyunk, hanem most még eléggé vitatott kérdés a divatos öltözködés. Sokak szemében ugyanis pazarlásnak vagy egyenesen hivalkodásnak tűnik. Emiatt, bár mindenki szeretne csinos lenni, úgy akarunk divatosan öltözködni, hogy ne szólják meg, és ne gondolják azt, hogy túl sok pénzt költöttünk rá.

A másik, hogy sokan szeretnek tutira menni. Ezen azt értem, hogy léteznek bizonyos karakterek, típusok, sokan ezek alapján választják ki, milyen stílusban fognak öltözködni, és nem mernek attól eltérni, változtatni rajta. Pedig nem kell mindenkinek ugyanolyan a ruhában járnia.

- Te magad milyen értéket szeretnél közvetíteni a ruháidon keresztül? Mi az üzenetük?

- Egyrészt azt a szeretetet szeretném átadni, amit a vendégeim iránt érzek. Fontos számomra, hogy minden, amit viselnek, örömet szerezzen nekik. Másrészt, mivel nem vagyunk egyformák, és mindenkinek kicsit másfajta ruhára van szüksége, arra törekszem, hogy azt találjam meg, amire annak a bizonyos vendégemnek személy szerint szüksége van.

- De hogyan lehet kiemelkedni a mezőnyből a fast fashion, a tömeggyártott, applikációkon keresztül értékesített, olcsó, műanyag ruhák korában?

- Nagyon rugalmasnak kell lenni időben, térben, és maximálisan oda kell figyelni a vásárlókra. Amikor egy-egy vendéggel vagyok, teljes mértékben rá koncentrálok, minden energiámmal azon vagyok, hogy megértsem, melyek az igényei, mi teszi boldoggá.

Mivel a vendég áll a központban, nem az én teendőim, egy formaruha és egy alkalmi ruha megtervezését is ugyanolyan izgalmasnak találom. Nem rangsorolom a feladatokat. Akár örömanya jön hozzám, akár menyasszony, akár a gyermeke elsőáldozására készül a vendégem, akár egy bálra vagy diplomaosztóra, akkor és ott az életében az a legfontosabb esemény. Nekem pedig az a célom, azt kell elérnem, hogy azon a napon tökéletesen magabiztos lehessen, és akár a tükörbe néz, akár részt vesz az eseményen, megkapja a pozitív visszaigazolást a megjelenéséről.Makány Márta a magyar divatvilág egyik kiemelkedő alakja. Akad, aki a régóta ismeri a nevét, mások menyasszonyi ruhái révén figyeltek fel rá, vagy a vele készült interjúk és az életmódváltásával kapcsolatos hírekből.

- Valamelyest tetten érhető, hogyan változtak a magyar nők igényei az öltözködésben az elmúlt harminc év során?

- Sokféle változás történt. Például amikor a pályámat kezdtem, még nagyon sokan jártak varrónőhöz, úgy, hogy előtte ők vették meg hozzá az anyagot.

Ma már mindenki divatos szeretne lenni, de a testi adottságainak megfelelően: amit érdemes kiemelni, az kapjon hangsúlyt, amit szeretne eltakarni, azt elleplezzük, kezeljük. Nekünk, tervezőknek az a feladatunk, hogy a vendégeinknek a legdivatosabb darabokat adjuk, de úgy, hogy azok alkatilag a legelőnyösebbek legyenek számukra.

- Jellemzően milyen típusú öltözékért térnek be hozzád a vendégek?

- Alkalmi ruhákért és munkahelyi, üzleti ruhákért is. Van olyan vendégem, akinek még a függönyét is én választom ki, és nadrágja szárát is én hajtom fel, más meg kizárólag egészen különleges alkalmakra keres öltözéket, vagy csak egy tanácsadásra jön el. Egymástól egészen különböző emberek jönnek hozzám, és mindegyikük másképp igényli egy tervező jelenlétét.

- Lehet látni, mi lesz a divat jövője, mi történik 5 vagy 10 év múlva Magyarországon? Előre lehet jelezni, miként változnak az igények?

- Természetesen lehet látni bizonyos trendeket, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. A hétköznapokban ma már a legtöbben a kényelmesebb ruhákat keresik, és a laza, rugalmas anyagokat. Az a cél, hogy minél komfortosabban érezzék magukat benne. Ezekhez sokan sportcipőt húznak.

Emellett két erőteljes trendet látok. Az egyik a „Megvesszük, és ha már nem kell, akkor kidobjuk” irányt követi; előfordul, hogy csak egy alkalomra vásárolnak ruhát, mert olcsón megkapják. A másik trend a fenntartható módon felépített ruhatáraké.

A nők egy részének a ruha örömforrást jelent, gyakorlatilag megajándékozzák magukat vele. Ami engem illet, ennél sokkal funkcionálisabb szemlélettel rendelkezem, a ruhát a magam számára nem tekintem ennyire fontosnak. Kevés saját ruhám van – például ugyanolyan fazonból és színből öt egyforma – és addig hordok egy-egy darabot, amíg el nem kopik.

Azon már el lehet gondolkodni, hogy kihez melyik irányzat áll közelebb, hiszen különbözőek vagyunk, mindenki számára más szempontok fontosak. Nincsen egyetlen, kőbe vésett igazság a Földön a divatban sem.

- Előfordult, hogy elbizonytalanodtál, esetleg megkérdőjelezted azt, hogy valóban ez a szakma a te utad?

- Még soha nem fordult elő. Azt szoktam mondani, hogy nekem azért nincsen kockázatom, mert nem értek máshoz, világéletemben ruhákkal foglalkoztam, középiskolában is textil szakra jártam. Nálam nem áll fenn az a helyzet, mint a karrierváltók esetén, hogy mondjuk közgazdászként dolgoznak, majd abbahagyják, és más tevékenységbe fognak. Nekem csupán a divaton belül van mozgásterem, de azon túl már nincsen.

Mára viszont akkora ismertséget szereztem, hogy tőlem inkább tartanak. Ha például felajánlom egy márkának, hogy segítek nekik, akkor mindenki azt gondolja, biztosan nagyon drága vagyok. Pedig szerintem nem, viszont sok évnyi tapasztalattal rendelkezem, és szívesen tervezek, nem csak a saját nevem alatt, és nem csak magamnak, hanem mindenki másnak is. Mindig adódik új feladat, amit nem feltétlenül kommunikálok kifelé, de boldogan csinálom.

- Inspirációt ilyenkor honnan merítesz?

- Szerencsére nincsenek elakadásaim, óriási tettvággyal és energiával kezdem a reggeleket, és száz ötletem van minden nap. Inkább abban rejlik a kihívás, hogy ne akarjak egyszerre több mindent csinálni.

Ha konkrét személynek tervezek, akkor mindig őt próbálom a fókuszba helyezni, azzal együtt, hogy alkatilag mi a megfelelő számára. Nemrég járt nálam egy vendég, akinek megmutattam két anyagot, és megkérdezte, honnan tudtam, hogy neki ez fog tetszeni. Mondtam, hogy az a fél óra, amíg beszélgettem vele, pont elég volt arra, hogy lássam, milyen irányba mehetünk, és mit mutathatok meg neki.

- Sokan tartanak példaképnek. Mit üzennél azoknak fiatal nőknek, akik még keresik az útjukat?

- Elsősorban azt, hogy ne féljenek, ne ragaszkodjanak görcsösen ahhoz, amit már ismernek. Másodsorban azt, hogy bízzanak magukban. Harmadrészt azt, hogy nincsen rossz döntés, csak változás van. Úgy vélem, a változás jó, mert mindig hoz valami újat.


Megosztom
Link másolása