INSPIRÁLÓ

Papp Réka Kinga: „Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én, nem akart nagy felhajtást az esküvővel”

A következő beszélgetésben szó lesz egy irodalmi barátságról, egy népdalénekes versenyről és egy esküvőről is.

Megosztom
Link másolása

Papp Réka Kinga egy időben sokat szerepelt a TV-ben, miközben egy beépített szekrényben főzött. Onnan vett át díjat, hogy fussa rezsire. Ma pedig Budapest-Bécs között ingázik, mert egy nemzetközi kiadó főszerkesztője. Ha van rá ideje, azért feláll a színpadra is vagy podcastol. Rutai Gábor interjúja.

- Mi már nagyon régóta ismerjük egymást, pont számolgattuk, hogy minimum 6 éve, még dolgoztunk is együtt, ehhez képest most találkoztunk először életünkben.

- Ezt úgy könyveltem el magamban, mint egyfajta irodalmi barátságot, te írtad a verseket, én meg elkornyikáltam őket telefonnal rögzített YouTube videókban meg stand up előadásokban, amiért elég hálás vagyok utólag is, jelentős műsoranyagot szolgáltattál. És ezek máig jól futnak, amikor előadás van, erre azért összecsendülnek a tenyerek. „Ég a bozót, vagyis inkább parázslik/ így legalább ellátok a garázsig...” kezdetű balladákra és hasonlókra.

- Ezek a közös alkotásaink, népdalok…

- Amikor megírtad a „Nem stróman az édesanyám” című csodálatos verset, elolvastam a Tumblr-en, és mint balta a fejembe, belehasított, hogy ez teljes egészében az Én az éjjel nem aludtam egy órát kezdetű népdal dallamára stimmel. Remegve vártam a villamoson, hogy hazaérjek, és bele tudjam ordítani a telefonomba.

A legnagyobb szakmai sikernek azt tartom, hogy a gyermekem, aki akkor volt nyolc éves, rettenetesen ki volt ábrándulva, hogy nem énekelheti el az iskolai népdal versenyen.

- Miért nem engedted meg neki?

- Nagyon kínos lett volna a KLIK-es iskolában, azt a kifogást bírtuk kitalálni rá, hogy a népdal kritériuma, hogy nem ismerjük a szerzőjét. Ennek meg ismerjük a szerzőjét, úgyhogy sajnos nem lehet népdalként indítani. Szerintem nem baj, hogy megkíméltük őt a politikai gyermeksztárság karriertől. Ráér ő még saját jogon befutni.

- Voltál Covidos?

Voltam vagy háromszor, azért nézek most úgy ki, mint Margaret Theatcher, mert kínlódok, hogy visszanövesszem a hajamat, amit a három Coviddal mind elhullattam. A középső az pont két héttel az esküvőm előtt talált meg, úgyhogy üldögéltem a kislányommal karanténban, és találgattuk, hogy vajon egészségesek leszünk-e a lagzi idejére. Hosszas kínlódás volt, hogy mi legyen, hogy legyen. Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én - mert oké, laktam én is körúton belül (penészes albérletben) de mégis - nem akartam nagy felhajtást a dologgal, és sokat szerencsétlenkedtem, hogy ki legyen a fodrász, mert azért ki akartam nézni valahogy.

Az egyik fodrász rettentően erőltette, hogy póthaj kell. „10-12 tincset betűzünk ide, befestjük a színedre, megvágjuk a méretre, szerintem 60-70 ezerből megúszod, később majd használhatod is”, de nem értettem: mire fogom később utólag használni?

Ezt végül nem csináltam, megoldottuk okosba. Aztán utólag nézegettem a képeket az esküvőről, hogy talán tényleg el kellett volna hívni ezt a fodrászt, mert tök kopasznak látszom. Nézett rám az újdonsült férjem, aki nagyon szeret engem és minden kilómmal és a legkevesebb hajammal is elvett, és azt mondta, hogy 'szívem, nem a fodrász b@szta el…'

- Az elején szoktam elmondani ezt, amikor bemutatom a vendégemet: humorista, aktivista, újságíró. Melyik vagy igazán?

- Ezt szívesen szétfésülöm, kezdjük az aktivistával. Sokat aktivistáskodtam, de ennek már azért jó pár éve, úgyhogy nem szoktam ezt a jelzőt felvenni. Ez nem úgy van, mint a köztársaság elnöki poszt, ha egyszer az voltam, akkor örökre az maradok. Úgyhogy köszönöm, de ezt a kitüntetést meghagyom azoknak, akik még mindig aktivisták. Nem mintha bármi bajom lenne vele, csak nem akarok olyasmit állítani magamról, amit nem csinálok. Én fő munkaidőben és főállásban szerkesztek egy angol nyelvű magazint, tehát újságíró vagyok, és amellett úgy szólván a művészi önkiteljesítésem meg a stand-up, amit pont hét éve kezdtem Valentin napon.

- Én azt, hogy „aktivista”, nem feltétlenül arra használom, hogy valaki valamilyen szervezetnek a kitüntetett szószólója, vagy nem feltétlenül arra gondolok, aki napi szinten nyomja az események szervezését, és odaláncolja magát állandóan bármihez. Nekem az is aktivista, aki akár stand-upos fellépéseken olyan témákat vesz elő, és feszeget, amik fontosak, amik feldolgozatlanok, amiket előrébb kellene mozdítani, és abban a sajátos műfajban kommunikál róla.

- Ez szerintem egy nagyon pozitív és megengedő definíció, amit szeretek, és nem is utasítom el. Ezeket a különbségtételeket azért szoktam nagy körültekintéssel körbejárni, mert az én valódi szakmám elvileg újságíró, és a magyar újságíró társadalomban egészen a közelmúltig volt egy mély irtózás a politikai elköteleződéstől és az aktivizmustól. Sokszor azt láttam kollegákon, hogy tulajdonképpen még jobban gyanakszanak az emberi jogi aktivistákra, mint a hivatalban lévő láthatóan korrupt politikusokra. És most anélkül, hogy különösebben aktuál politikába belemennék, vagy sarat dobálnék, szerintem ez alapvetően a 80-as, 90-es éveknek az öröksége. Tehát mondjuk

a mostani 30-asok egy mélyen apatikus, apolitikus, és én azt is mondanám, hogy cinikus létállapotban nőttek föl, ahol a magamfajták nem csak azért számítottak futóbolondnak, mert szerették Jókait, ami nagy vétség a kamasz gyerekek szemében, legyünk őszinték.

Volt a klasszikus pálya, hogy egy egyetemi évfolyamról kikerül egy-két ember, aki bekerül valamelyik pártnak az ifjúsági szervezetébe. Látjuk nyilván, hogy ebben a mostani kormány sokkal aktívabb volt, mint az akkori kormányok, a mostani ellenzék például. De azon kívül, mi a francot kerestél te emberi jogok, szólásszabadság, részvételi demokrácia, ilyesmi környékén? A 2000-es évek elején, közepén az még nagyon furcsának számított. Tudod, vannak emberek, akiknek semmi se felel meg. Én is ilyen vagyok. Ránézek valamire, látok egy problémát, egyből azt gondolom, hogy akkor most megoldjuk. Itt és most megoldjuk, most neki megyünk, „oszt” megoldjuk. Az én aktivizmusom az alapvetően ebből fakad. Ha van probléma, azzal kezdeni kell valamit, ami szerintem nem a legösszeférhetőbb stratégia Magyarországon, de hát van, akinek ez jutott.

- És mi a megfigyelésed úgy, hogy ma már egy nemzetközi kiadónál dolgozol?

- Nagyon érdekes volt ez a tapasztalat, amikor először dolgoztam nemzetközi közegben, hogy ott tényleg nagyon vegyesek voltak az emberek, és nem volt egy bizonyos kulturális háttér, amihez mindenki alkalmazkodott. Például én aktivizmusba is részt vettem, újságíróként dolgoztam, meg humoristaként és ebben nem láttak ott belső ellentmondást. Akkor tapasztaltam meg először, hogy nem kell magyarázkodnom, hogy hogyan sikerült ez így? Mert hogy ez nem egy ilyen tudatosan kialakított, ilyen ceruzával a papíron megrajzolt stratégia volt, hanem így alakult. Furcsa módon szerintem nem is annyira a munkatársaim igényelték, hogy bizonyos dolgokat leválasszak, hanem nekem lett az az igényem, hogy amikor felelős pozícióban vagyok és reprezentálom őket, meg egy hálózatot, akkor legyen meg a szétfűrészelése a dolgoknak, legyen egy határkijelölés - mikor vagyok komikus, és beszélhetek saját felelősségemre hülyeségéket (és ha valami vállalhatatlant mondok, akkor azért a felelősség engem terhel, és nem a munkatársaimat) -, és mikor vagyok a szervezet felelős vezetője, ahol mondjuk időnként tök mást adunk közre, mint ami az én álláspontom.

Amikor 2018 év végén elkezdtem nemzetközi lapnál dolgozni, akkor el is vágtam a magyarországi tevékenységeimet, szinte mindet. Most elővettem a hét évvel ezelőtti felvételt az első önálló stand-up előadásomról, és persze már a felére nem emlékeztem. Hál' Istennek jobb, mint amire emlékeztem. Azért hoztam szóba ezt a hét évvel az előtti előadást, mert elcsodálkoztam, hogy ott arról beszélek, hogy milyen érzés első nyilvánosságban lenni. Akkor nagyon sokat voltam tévében, de én azzal nem kerestem értelmezhető mennyiségű pénzt.

Laktam egy kis koszos albérletben, ahol nem volt konyha, úgyhogy a beépített szekrényben főztem. Mindenki azt gondolta, hogy ez valamilyen költői megfogalmazás, de nem. Ténylegesen egy beépített szekrényben főztem a kisgyerekemnek, aki aludt, és én rajta keresztül szellőztettem ki a pörköltszagot.

Azért úgy nagyon nehéz volt ebben az egyre durvuló első nyilvánosságban jelen lenni, hogy egyre több volt a zaklatás, szó se róla, akkor még nem utcán meg nyílt színen, meg személyesen, inkább online. És nekem nem volt sötétített üveg a kocsimon, meg stábom, ami mögé elbújjak. Úgyhogy szerintem azért is vágtam el ennyire ezt a köldökzsinórt. Azóta is gondolkodom ezen, hogy mennyire volt jó stratégia, vagy nem. Mert aztán meg hamarosan jött egy világjárvány, ami alatt csináltam néhány online előadást, de aztán egy idő után nem bírtam már ezt.

- De élvezted újra csinálni?

- A teljesen online előadásokat gyűlöltem iszonyatosan. Az nagyon nehéz. Azt megszoktam már, hogy egy kamerába meredek, de azt, hogy a saját laptopom kamerájába, és ott ott van még az ellenőrző ablak is, amin visszalátom magam, az nekem teljesen kiakasztó volt. Azt is megszoktam, hogy nem röhögnek a vicceimen. Oké, túlélem, de amikor elmondok egy viccet, hosszan tartom a hatásszünetet, ahogy kell, és erre nincs semmi reakció, és majd két perc múlva jönnek be a kommentek, hogy ha-ha-ha. Ebben nagyon sokan nagyon jók, nekem sajnos nem sikerült ezt elsajátítsam, úgyhogy most egy éve kezdtem el újra színpadon fellépni az új előadásommal, az a címe, hogy anyám pipája, és tekintélyes részben egy nagyon vidám témáról, a nagyanyám haláláról szól.

- Kanyarodjunk vissza egy kicsit a bölcsészdiplomádhoz. Magyar és médiaszakot végeztél, de az melyik pillanatban dőlt el, hogy újságíró leszel? Amikor már kétségbeesve írtad a szakdolgozatot, és valamit ki kellett találni az életeddel kapcsolatban? Vagy már eleve azért választottad ezt a pályát, mert neked mondanivalód volt?

- Én nem vagyok egy tipikus újságíró. Az én pályamodellemet hadd ne ajánljam senkinek, mert azért elég sok kínlódás volt benne, különösen elvált szülőként, egy kisgyerekkel. Irtózatos anyagi kínlódás, időnként teljes bizonytalanság. Egy ponton valaki a fejemre olvasta, hogy milyen dolog volt már 2018-ban elfogadni az MSZP pártalapítványától a Szabadsajtó díjat. Akkor mondtam neki, hogy

felhívtak, megkérdezték, hogy elfogadom-e a díjat, mondtam, hogy kérek öt perc gondolkodási időt. Megnéztem a bankszámlámat, hónap harmadika vagy negyedike volt, és volt rajta 15 ezer forint, és albérletet kellett fizetni. Úgyhogy elfogadtam azt a díjat, köszönöm szépen.

Szóval azért van ennek egy ilyen dimenziója.

De hogy valójában válaszoljak erre a kérdésre, sok mindenkinél látom, ahogy az újságírói pálya egyre szűkebb lesz és egyre lehetetlenebb (és ez Magyarországon exponenciálisan így van) ahogyan a pénz nagy része eltűnt a médiából a digitális átalakulással, illetve koncentrálódott nagyon kevés helyen. Ugyan több lehetőségünk van publikálni, de sokkal kevesebb az erőforrás. Ez főleg pénzt jelent, de nem csak azt. Én elég sok pályakezdővel, meg pályakezdésén gondolkodóval beszélek, és az mindenkinek nagyon prominensen ott van a fejében, hogy „ebből hogy fogok megélni, hogy fogok stabil állást találni?”

És hogy mikor dőlt el, azt nem tudnám megmondani. Arra emlékszem, hogy középiskolásan tökéletesen biztosra tudtam, hogy úgyis színész leszek, ami nem lettem. Az egyetem alatt aztán azt gondoltam, hogy médiakutató leszek,

médiakutató szakirányon is végeztem, és gondoltam, majd jól megmondom az összes újságírónak, hogy ők mekkora kretének, és hogyan kéne inkább csinálni.

És akkor az akkori szociológiatanárom azt mondta, hogy „esetleg nézz meg közelről egy ilyen munkahelyet, mielőtt mindenkinek megmondod, hogy mit kéne máshogy csinálni”. Akkor elmentem kóstolgatni, aztán ottmaradtam. Aztán elkezdtem videózni, és valahogy így. Véletlenről véletlenre.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A hármasikrek közül csak Olívia nyert szépségversenyt: „A testvéreim is nagyon szépek”
Csupor Olívia szülésznő, Miss Balaton nyertes, hármasiker. Magával ragadó fiatal nő, akit ikertestvérei neveztek be arra a versenyre, amelyet bármelyikük megnyerhetett volna.

Megosztom
Link másolása

Csupor Olívia a Miss Balaton 2022 győztese. Nem csak a fizikai adottságaival, hanem intelligenciájával és kedvességével is lenyűgözte a zsűrit. A hármasiker trió legidősebb tagja szülésznőként dolgozik, és nagyon elkötelezett szakmája mellett. Az elmúlt években példaképévé vált sok fiatal lánynak, ezzel inspirálva őket, hogy kövessék álmaikat és higgyenek önmagukban.

- Szülésznőként dolgozol, mégis indultál a Miss Balaton szépségversenyen, amelyet meg is nyertél. Melyik volt előbb: a modellkedés vagy a szülésznői praxis?

- Korábban sosem modellkedtem, nem jártam sem fotózásokra, sem divatbemutatókra. Őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy ezzel kellene foglalkoznom, hiszen alacsony vagyok modellnek. Az ikertestvéreim és a barátnőim neveztek be a Miss Balaton szépségversenyre. A szüleim arra neveltek minket, hogy mindig a tanulás az első.

Vagyis a szülésznői karrier előbb volt, de úgy alakult, hogy az államvizsga után rögtön a Miss Balaton-ra mentem.

Ez a két dolog egyszerre zajlott, ebből a szülésznőség megmaradt, a Miss Balaton pedig egy csodálatos élmény lett, amely alatt sokat tanultam magamról. De modellnek semmi esetre sem nevezném magam, én egyszerűen megnyertem egy szépségversenyt. Érdekes és tanulságos volt, hogy míg a közönség csak azt látja, hogy ott vagyunk a színpadon és szépen mosolygunk, a háttérben nagyon komoly felkészülés folyik sok edzéssel, tudatos táplálkozással és koncentrációval.

Csupor Olívia ikertestvérei között a győzelem után

- Mondtad, hogy az ikertestvéreid neveztek a Miss Balatonra.

- Így történt. Semmit sem tudtam erről az egészről, nagyon meglepett, amikor jött a válasz, hogy bekerültem a válógatóba, majd mindig eggyel közelebb kerültem a versenyhez, végül megnyertem. Az egészet egy kihívásként fogtam fel. Egy pillanatra sem bántam meg hogy végigcsináltam, de biztos, hogy nem kezdeném elölről, nehéz volt ez az időszak, egyszerre koncentrálni az államvizsgára és szépségversenyre úgy, hogy mind a kettőben a legjobbat hozzam ki magamból.

- Ikrek vagytok. Ilyen alapon bármelyik ikertestvéred is megnyerhette volna a Miss Balatont, ha indul...

- A testvéreim nagyon szépek, viccelődöm is, hogy legközelebb én fogom benevezni őket a versenyre. De valójában egyikőnknek sincsenek ilyen ambíciói, sokkal inkább a közös vállalkozásunkra szeretnénk koncentrálni.

Ami pedig az ikerséget illeti, három petéjű ikrek vagyunk, tehát nem hasonlítunk egymásra annyira, mint az egypetéjű ikrek.

- Közös vállalkozást említettél. Hárman együtt alapítottatok egy céget?

- Nagyon jó közöttünk a kapcsolat, ezért bátran kezdtünk együtt építeni egy kisebb vállalkozást. Testvéreim és én is sokat babysitterkedtünk az egyetem mellett, mindig is ez volt a mi iskola melletti munkánk. Szeretjük a gyerekeket, és mivel az egyik ikertestvérem rendezvényszervezőként dolgozik, adta magát, hogy komolyabban foglalkozzunk ezzel a területtel, ezért megalapítottuk a Kids&More-t. Rendezvényekre készítünk gyereksarkokat, hogy például egy esküvőn vagy céges rendezvényen is mindig vigyázzon valaki a gyerekekre, míg a szülők nyugodtan szórakoznak. Ma már animátorokkal dolgozunk együtt. És bár mindenkinek van saját munkája, ami prioritást élvez, egyre nagyobb hangsúly helyeződik erre a közös vállalkozásra is.

Olívia a kórházi műszak előtt is sportolni jár.

- Miért éppen a szülészet? Sosem akartál mással foglalkozni?

- Állatorvos szerettem volna lenni, de nem hittem eléggé magamban, nem gondoltam, hogy sikerülhet bejutnom egy olyan egyetemre, ahol annyira magas pontszámok kellenek, mint az Állatorvostudományi Egyetem.

A másik nagy vágyam az volt, hogy orvos legyek, csakhogy az orvosi képzésre sem mertem jelentkezni, ezért kötöttem egy kompromisszumot magammal, és beadtam a jelentkezésemet szülésznői képzésre.

Később, amikor már szülésznőként dolgoztam, akkor ismertem fel, hogy milyen gyönyörű szakmát választottam. A kezeim között születik egy új család, és ez egy nagyszerű érzés. Ott lenni és segíteni az édesanyáknak nem mindig könnyű, ugyanakkor nagyon szép feladat. Hálás vagyok, hogy ezzel foglalkozom.

- Biztosan szeretnél te is gyerekeket. Mit szólnál hozzá, ha ikrek lennének?

- Nagyon örülnék neki. A munkám során látom, hogy valóban óriási csoda, amikor valaki ikreknek ad életet. Egy egygyermekes kismama is sok nehézséget él meg a várandósság alatt, nem beszélve a szülésről. Ehhez képest kettő vagy három gyermek kihordása különösen nehéz, amit szavakkal nem lehet leírni. Ez egy csoda, ugyanakkor egy óriási próbatétel is az ikres anyuka számára, én mindenesetre boldog lennék, ha ikreim születnének a jövőben.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
Pásztor Anna: „Bármikor közelebb engedtem magamhoz egy ismeretlen nőt, annak rossz vége lett”
Az Anna and the Barbies vagány frontembere egészen mostanáig valahogy nem jött ki a nőkkel. Pásztor Anna őszintén mesélt arról, hogy mi változott, és hogy miért érti meg jobban a férfiakat.

Megosztom
Link másolása

Pásztor Anna az idén 20. születésnapját ünneplő, Fonogram-díjas Anna and the Barbies frontembere, a hazai zenei élet egyik karizmatikus szereplője. Széles közönséghez elérő, folyamatosan megújuló, sokszínű, érzékeny művész. Zenésztársaival együtt kitartó munkával, kreativitással és alázattal vált a hazai művészet egyik meghatározó alakjává.

- Egy négytagú fiúbanda élén állsz nőként. Szereted ezt a felállást?

- Nem igazán szeretek nőkkel dolgozni, nagyon rossz tapasztalataim vannak női munkatársakkal. Sokáig egyetlen nőben mertem megbízni, a saját édesanyámban. Bármikor máskor közelebb engedtem magamhoz egy ismeretlen nőt, előbb-utóbb rossz vége lett, és nem értem, hogy miért. Mindenesetre épp elég ilyen helyzettel találkoztam ahhoz, hogy ne akarjak nőkkel szorosan együttműködni.

- Tisztelnek a zenekar tagjai? Mégiscsak a rock’n’roll világáról beszélünk.

 

- Legyünk őszinték, rocksztárnak lenni nem büntetés. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozom.

Ami pedig a rock’n’roll világát illeti, olyan ez, mint a művészvilág: nem az számít, hogy mi a nemed, a legfontosabb kérdés, hogy elég jó legyél. Aki jó, azt tisztelik a társai, aki nem elég jó, az kiesik. Az én zenekarom sem azt nézi, hogy nő vagyok, hanem azt, hogy itt van egy ember előttünk, de vajon elég jól szerepel a színpadon? Töri a jeget előttünk, bármi is legyen? Tud kapcsolódni a közönséghez? Jól énekel? Ha ezek mennek, akkor nem fog elengedni a zenekar. Itt tényleg nem nézik, hogy nő vagyok, vagy férfi. Jó példa erre, amikor terhes voltam, akkor is én kaptam a legrosszabb helyet a koncertbuszban. Itt senki sem játssza meg magát, nyafogásnak pedig semmi keresnivalója a buszon, sem a színpadon, sem a próbateremben. Ez egy egyszerű, letisztult világ.

- Mindig is otthonosan érezted magad a férfiak világában?

- Mindig. Az öcsémmel igazi szövetség van köztünk. Három évvel fiatalabb, de amióta megszületett, ő a legjobb barátom, ő a legfőbb szövetségesem. De a zenekar többi tagjával is jól kijövök, értem a humorukat, jókat bulizok velük, minden adott ahhoz, hogy jó viszonyban álljunk egymással.

- A nőkkel már sosem szeretnél barátságot kötni?

- Az elmúlt időszakban kezdtem el nyitni a nők felé is, mára egyre több nőben kezdek megbízni. Most például itt vagyunk a Ciklus fesztiválon, ahol Pirner Almával és Budai Lottival beszélgettem a színpadon a nőiességről, női sorsokról és női önérvényesítésről. Bár sosem leszek igazi nőcis nő, a többi női rock’n’roll előadóval együtt nekem is feladatom, hogy ott legyek a női körökben.

Ez néha szórakoztató, mert mi, fiús csajok, nem játszmázunk, mi azt mondjunk, amit gondolunk, nem fogunk édesen beszélgetni, és ez meglepő egy női társaságban,

pedig valójában nincs abban semmi rossz, ha egy nő merészebb, ha nem olyan visszafogott. Vagyis közeledek a nőkhöz, és tudom, hogy erre szükség van, mert egy új női magatartást látnak, amivel, ha mások is tudnak azonosulni, akkor nem fogják egyedül érezni magukat.

- Hogyan lehetsz ennyire magabiztos?

- Mindig saját magunkkal kell kezdeni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a stabil belső énkép nélkül nem tudunk fejlődni. Ahhoz, hogy felépítsünk egy megingathatatlan nőt vagy férfit, előbb meg kell teremteni a teljes belső stabiltást, amit én úgy képzelek el, mint egy ólomgolyót, amely megmozdíthatatlan. Nem mozdul, akár hideget kap, akár meleget. Na jó, néha egy kicsit meginoghat néha ez a belső stabilitás, elvégre emberek vagyunk és nem gépek. De nagyon fontos, hogy rövid időn belül visszaálljon a saját helyére. Ez kell ahhoz, hogy békében legyünk önmagunkkal, és ha ezt elérjük, ha sikerül megszilárdítani az önképünket, akkor hirtelen az egész világ egy jobb hely lesz. Túl sok oldalról kapunk pofonokat, néha engem is felborítanak ezek a pofonok, de megtanultam gyorsan elengedni és felülkerekedni rajta. Kérek minden nőt, hogy találja meg a belső stabilitását, mert utána minden megváltozik, minden jobb lesz.

 

 

Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Szörnyszülöttek”, akik kéz nélkül is fityiszt mutattak a világnak
Egy királyi festőnő, a türelemüveget feltaláló Casanova és egy hollywood-i színész, akik végtagok nélkül írták be magukat a történelembe

Megosztom
Link másolása

 A művészet sokszor a hiányból és a nehézségekből meríti a legnagyobb ihletet: Toulouse-Lautrec saját bevallása szerint soha nem lett volna festő, ha egészségesen születik.

Paganini számára számos betegsége közül a Marfan-szindróma és az Ehlers-Danlos-szindróma tünetei tették lehetővé az ördöginek kikiáltott, virtuóz előadástechnikát.

Frida Kahlo pedig sorsfordító balesete nélkül világhírű festőművész helyett talán egyszerű, megbecsült orvos lett volna.

A testi fogyatékkal élőket elsőre pillantásra is látható furcsaságuk miatt évezredeken át egyfajta félelemmel és/vagy tisztelettel illette a társadalom.

A megszokottól eltérő fizikumuk mögött legtöbbször különféle spirituális okokat és különleges képességeket sejtettek. Ezek lehettek kifejezetten pozitív előjelűek- gondoljunk csak a magyar honfoglalók polidaktíliával (ötnél több ujjuk volt egy-egy kézen) „megáldott” táltosaira-, vagy épp ellenkezőleg: ártalmas, ördögi eredetűnek vélték, így sokszor, ha egy csecsemő látható fogyatékossággal született, őt és és anyját is elpusztította a közösség.

Bizonyos kultúrákban elterjedt volt az a hit, hogy az asszony „olyat szül”, amire terhessége idején rácsodálkozik.

Ilyen okot véltek felfedezni egy „pikkelyes testű lényt” szült ír asszony esetében, aki a Loch Ness-i szörnyet a tulajdon szemével látta.

Hasonló esetet 1066-ban is följegyeztek Kínában, ahol egy Chup'si nevű gazdaember szárnyasállatait megtizedelte egy macska. Bosszút állt az állaton: levágta mind a négy lábát. Később hasonló módon csonkított meg más macskákat is. Felesége, aki végignézte az állatok kínszenvedéseit, kétszer egymás után kar és láb nélküli gyermekeket szült.

Az idő múlásával (és leginkább persze a közoktatás elterjedésével) ezek a hiedelmek kikoptak a köztudatból, és a félelem helyét átvette a szánalom.

Hiszen milyen élete lehet mondjuk egy karok és lábak nélkül született embernek?

A választ most három olyan ember bemutatásával árnyaljuk, akik az élet által dobált citromokból bizony elég jó kis limonádét kevertek maguknak.

Vásári mutatványból sikeres festőnő: Sarah Biffen

 

1784-ben, egy sommerset-i farmer családba született Sarah Biffen, aki annak ellenére, hogy végtagok nélkül látta meg a napvilágot, ráadásul nő volt, egészen szép karriert futott be. Nem csak, hogy írni és olvasni is megtanult, de a család megélhetésének kiegészítéseként 13 évesen beállt egy vándorcirkuszba, ahol menet közben megtanult festeni is, így a „magamutogatásból” származó jövedelmét még alkalmi portékészítéssel is meg tudta toldani.

Az egyik vásáron aztán Morton akkori grófja, George Douglas is a vászna elé ült,

a gróf pedig annyira meg volt elégedve a végeredménnyel, hogy úgy döntött, finanszírozza a lány művészeti tanulmányait egy jeles festőnél.

Ennek köszönhetően 1816-tól Biffen önálló művészként tevékenykedett, nemesektől és királyi családoktól kapott megbízásokat. Egy korabeli újság így írt róla: „A hölgy (…) nyelvével könnyedén csomót tud kötni egyetlen hajszálra”.

Hírneve akkora volt, hogy Charles Dickens több regényében is utalt rá.

1824-ben férjhez ment egy bizonyos William Stephen Wright-hoz, akiről a kutatók minél többet próbálnak megtudni, annál több falba ütköznek.  Annyi bizonyos, hogy a házasság nem tartott sokáig, viszont Biffen 1824-től 1841-ig Mrs. Wright-ként szignózta a képeit, ami nagyban nehezíti képeinek felkutatását.

Amikor Morton grófja 1827-ben meghalt, Biffen nemesi támogató nélkül maradt.

Anyagi gondjait végül Viktória királynő és több mecénás oldotta meg,

így a folyamatos turnézásban megfáradva, Liverpool-ban élhette nyugdíjas éveit egészen 66 évesen bekövetkezett haláláig.

2019-ben egyik önarckép-miniatúrája 137 500 fontért, azaz több, mint 60 millió forintért kelt el.

 

A bányászpalack nőfaló atyja: Matthias Buchinger

 

1674-ben, a németországi Ansbach-ban született az a Matthias Buchinger, akit szülei ugyan sokáig igyekeztek a világ szeme elől elrejteni, a karok és lábak nélküli polihisztor hírét végül hetedhét határon túl is megismerték.

Buchinger testi hiányosságait nem csak szellemi leleménnyel, hanem személyre szabott gyógyászati segédeszközökkel is ellensúlyozta.

Kézcsonkjaira rögzített, uszonyszerű „kezeivel” nem csak írni, festeni vagy kártyázni tudott, de rendszeresen mutatott be különféle bűvésztrükköket, kitűnően lőtt, és vagy féltucatnyi hangszeren tudott játszani.

Utóbbi tehetsége kiterjedt a dulcimer, az oboa, a trombita és a fuvola mellett saját fejlesztésű hangszereire is.

Vizuális művészete főleg mikrográfiákból áll: metszetein egyes rajzi elemek igazából megfelelő ívekben futó, egészen apró betűs szövegek, jellemzően bibliai zsoltárok vagy a Miatyánk. Egyik önarcképén saját haja is ezzel a technikával készült.

Elképesztő finommotorikájának köszönhető az is, hogy valószínűleg ő készítette a világ első bányászpalackját is (ez a palackba zárt hajómakett vagy életkép, türelemüvegnek is hívott alkotás ).

„Olyan jól tud kártyázni, kockázni, shuffleboardozni [tologatós társasjáték] és roly-polyzni [a rulett egyik őse] a művégtagjaival, ahogy sokan a kezükkel és a lábukkal sem tudnának” – írta róla James Paris, aki 1731. március 10-én látta egyik előadását.

Leleményessége nem csak szakmai téren volt lehengerlő: négyszer házasodott, és a pletykák szerint 70 szeretőjétől is bőven születtek gyermekei hivatalosan jegyzett 14 utódja mellett. Ezen tulajdonsága Don Juan-hoz hasonló hírt szerzett neki: az 1780-as években Angliában a

„Buckinger csizmája” kifejezést a vagina eufemizmusaként használták (mivel a férfiú egyetlen „végtagja” a pénisze volt).

Hosszas turnézás után végül Írországban telepedett le, ahol 65 éves korában halt meg.

A cigisodró Hernyó-ember: Randian herceg

 

A Randian herceg néven ismert személy, akinek valódi neve sajnálatos módon a történelem süllyesztőjében végezte, Demarara-ban (Brit Guyana) született 1871-ben, brit indiai rabszolgák gyermekeként.

A hasonló nehézségekkel született gyerekek abban az időben semmilyen ellátásra vagy segítségre nem számíthattak, ezért legtöbbjük nem is érte meg a felnőttkort. Randian azonban kivételesnek bizonyult: az önálló mozgáson kívül sikerült megtanulnia írni, festeni, vagy az olyan, számunkra egyszerű hétköznapi tevékenységeket is elvégezni, mint mondjuk a borotválkozás. Azonban jövője szülőföldjén nem tűnt fényesnek, ezért egyre a kiugrás lehetőségét kereste.

1889-ben végül meghívták az Egyesül Államokba a híres-hírhedt P.T.Barnum ( A legnagyobb showman) által vitt vándorcirkuszba.

A hozzá hasonló, különféle születési rendellenességgel rendelkező társulati tagok, mint

A világ legcsúnyább nője, az alig 1 méteres Hüvelyk Matyi tábornok vagy
a 161 évesnek és George Washington dajkájának hazudott rabszolganő mellett Randian a Hernyó-ember nevet kapta.

A műsor részeként legtöbbször cigarettát sodort magának, meg is gyújtotta és el is szívta azt. Ezt a mutatványt az 1932-es Szörnyszülöttek című filmben az utókor is megtekintheti, mely egy torzszülötteket mutogató vándorcirkusz színfalai és egyetemes emberi játszmái mögé enged betekintést. Korát megelőző társadalomkritika és állásfoglalás, melybe sajnos minden jó szándék ellenére a rendező, Tod Browning bele is bukott.

Az alkotás egyébként mai napig megosztó. Annak idején Angliában 3 évre be is tiltották, és az eredeti hosszból is csak egy 60 perces változat maradt fenn, hiszen a filmen látható valamennyi színész saját teste látható. Semmi protézis, semmi filmtrükk, csak a nyers valóság.

Randiant életében jó humoráról, kellemes személyiségéről és kiemelkedő intelligenciájáról ismerték (négy nyelven beszélt, képzett asztalos volt, állítólag a dobozt, amelyben dohányzó készletét tartotta, szintén ő készítette el). Nem csoda hát, hogy végül sikeresen megházasodott, nyugdíjas éveit pedig családja körében tölthette New Jersey-beli farmján azzal a megnyugtató tudattal, hogy gyerekeinek már nem kell sem testi, sem anyagi nehézségekkel küzdeniük.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Deák Kristóf: „A végén a párommal, Ninával ott ültünk a székben, és nem bírtunk fölállni”
Deák Kristóf 2017-ben nyert Oscar-díjat a Mindenki című filmmel. Hogy lett rendező, ha a Műszaki Egyetemre járt? Mit csinál most? Többek közt erről beszélgettek Rutai Gáborral.

Megosztom
Link másolása

Deák Kristóf neve nem hangzik el úgy, hogy az Oscar kifejezés ne hangozzék el mellette. Már lassan fel is vehetné második keresztnévnek. A 41 éves filmes nem csak filmrendező, de vágó, forgatókönyvíró és filmproducer is egyben. Angliában él, legutolsó nagyjátékfilmje az Unoka, ami nagy siker volt 2022-ben. Sajátosan gondolkodik a fiatalon elnyert Oscar-díjáról.

- Hát így alakult. Mit lehet ezzel csinálni? Meg kell szokni. Most már hét év eltelt azóta és azt mondják, hogy már minden sejt lecserélődött, úgyhogy igazából én már teljesen másik ember vagyok. De sikerült szerintem lassan hozzászoknom, hogy ezzel együtt kell élnem.

- Ezek az édes súlyok az ember életében. Amit még érdekes lehet veled kapcsolatban elmondani, hogy hosszú ideig kollégák voltunk, bár lehet, hogy erről nem tudtunk. Az EstFM-en vezettél műsort, majd aztán abban a RádióCaféban is, ahol én is műsort vezettem.

- Bizony. Én voltam Rozsé, a Hófehérke visszatér 2. című műsorból, és aztán lett egy Simon Mondja című műsorunk, ami már egy városméretű betelefonálós vetélkedő volt, aztán a Hófehérke visszatér 3-mal jöttünk vissza, majd ezzel ért véget a pályafutásunk csúfos módon.

- A vége egy kiprovokált szituáció volt.

- Igen. Jópofa vagy, hogy a legcsúnyább résszel kell kezdenem, mert azért évek kemény munkájával építettük fel a Hófehérke visszatér 2-t, ami úgy indult, hogy az akkori főszerkesztőhöz bementünk, és azt mondtuk neki, hogy nagyon szeretnénk egy műsor csinálni, mert nagyon tetszik ez a rádió nekünk, és azt gondoljuk, hogy van egy szuper jó ötletünk. Nem volt. De sürgősen még aznap este megszültük. Volt egy sáv hajnali 2-kor hétfőn, tehát az a legrosszabb sáv, amikor mindenki már réges-rég alszik, azt megkaptuk, hogy ott hülyéskedjünk bármit. Igazából nem volt tétje valahogy senki számára, és azt gondoltuk, hogy csinálunk egy olyan műsort, ami egy éjszakai culture jamming.

Tehát szépen csöndben, a radar alatt csinálunk verziókat az Orson Welles-féle Világok harcára, vagyis úgy teszünk egy pár órán keresztül, mintha valami igaz lenne

és megnézzük, hogy aki betelefonál, az most el fogja hinni, és azért játszik velünk, vagy tudja, hogy ez egy játék, és azért játszik velünk, és mind a kettő nagyon vicces volt mindig.

- Nagyon szeretem ezt a műfajt én is. Még 2001-2002 környékén barátommal megalakítottunk egy világhírű zenekart. A Magic Wanders nevűt, és akkor a zenekaroknak még nem volt weblapja, de nekünk volt egy gyönyörű szép oldalunk, egy nagyon tehetséges grafikus csaj beállt ebbe a hülyeségbe, és megcsináltuk a weboldalt. Volt diszkográfiánk, lemezborítók, címek, interjúk, minden volt benne, csak zene nem. Engem rendszeresen interjúztak, mert olyan híreink voltak, hogy bejártuk a világot. Ezt évekig csináltuk. 
De térjünk vissza rátok, mert azt nem mondtad el, hogy hogy lett vége?

- Jól eltereltem a témát pedig. Csak nem engeded el. Úgy lett vége, hogy igazából kifulladtunk, meg más dolgok érdekeltek már minket akkor. Addigra mind a hárman a Filmművészeti Egyetemre jártunk, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy olyan adást, amiért biztosan ki fognak rúgni minket. Arról szólt az adás, de nem viccelek, órákon keresztül, hogy elmondtuk, hogy éppen mit csinálunk. Tehát mintha most azt mondanám, hogy „én éppen most itt beszélek a mikrofonba, és te éppen bólogatsz. Itt balra tőlem ezen a tévén mennek ezek a kis kukacok, és most megint mondok egy mondatot.” És nem viccelek, másfél órán keresztül tudtuk folytatni, lehet, hogy néha zenei betétek voltak, de miután az igazi, egyetlen és első valóságról szóló műsort megcsináltuk, utána kirúgtak minket.

- Pedig ennél real-ebbet nehéz elképzelni. Jó, akkor mindenesetre a terv bevált, a műsor véget ért.

- Nem tudom, hogy ez volt-e a legjobb terv, de akkor ez tűnt jónak. Hát ilyen huszonévesek voltunk.

- …és innen már egyenes út vetetett az Oscar színpadig.

- 15 év, két pislogás, és már ott is voltunk. Igen.

- A rendezői szakma rendkívül összetett, egy filmben tulajdonképpen mindent a rendező old meg helyetted, kvázi a szádba adja a gondolatokat, hogy hol kell szünetet tartani, hol kell magadat rosszul érezni.

- A filmrendező szerintem akkor végzett igazán ügyes munkát, - én is mindig erre törekszem -, hogyha nem adagol kiskanállal mindent a nézőnek.

A kedvenc példám a Saul fia, annak a filmnek a nagy részét a néző hozza oda a moziba a fejében és utána csak megnyom a rendező egy gombot, és hallunk egy pár hangot, és mögé tesszük, és nem is látjuk azt, hogy mi van, csak oda képzeljük.

Tehát ugyanígy meg ezer más trükkel egy rendező el tudja azt érni, hogy nagyon megmozdítsa a nézőben is a lelket és az emlékeket, és amikor azok elkezdenek dolgozni, akkor kezd el igazán hatni egy film. Akkor tud úgy hatni, hogy akkor is hat, amikor kimész a moziból, és még egy nappal később is, meg egy héttel később is eszedbe jut egy mondat, vagy egy pillanat, vagy valami. Tehát ezek a nagyon szuper dolgok, és az általában nem az, amikor mikrogrammra ki van találva, hogy mit látsz, és mit hallasz, és mit kapsz, hanem amikor jön valami olyasmi, amitől egy olyan gellert kap az egész, hogy soha nem felejted el. Szóval szerintem az a szép ebben a szakmában, hogy nagyon sokan dolgozunk együtt valamin, és hogyha sikerül azt elérni, hogy mindenki ilyen érzékeny módon szűrje át magán, és beletegye azt a kis pici valami gellert, akkor egyre több esély van arra, hogy egyre több nézőnél valahogy betalál az a dolog.

- Van a klasszikus színházi rendező, aki órákat tölt egy-egy karakter megformálásával a színésszel, de te egy másik világból érkeztél a rendezői szakmába, mennyire szereted azt a fajta munkát, amikor egy színészt kell instruálni?

- Nagyon! Nagyon, de én arra lettem nevelve Angliában, hogy teljesen egyenértékű alkotótársként dolgozzak a színészekkel, és ne akarjam apróra előírni nekik, hogy mit, hogyan csináljanak, mert teljesen fölösleges. A színpad sokkal több mindent elvisel, de vannak olyan színpadi rendezési technikák, amiket filmben is használunk. Például

én nem mondom meg Pogány Juditnak, (az Unoka című filmben van egy monológja), hogy ott mikor gördüljön le a könnycsepp, meg ilyesmi,

de azt például azért megbeszéltük, hogy milyen utat járjon be, és körülbelül hol tartson a monológban a téren belül, és körülbelül hol lépjen közelebb az Unokájához, akihez beszél, és a többi. Ugyanez érvényes nyilván a kellékek használatára, a jelmez használatára, a térben való mozgásra, orientációra, stb. Próbál az ember adni olyan mankókat, segítségeket, amikbe bele tud kapaszkodni a színész, hogy aztán utána azokon tudjon úgymond „végiglovagolni” és közben történjen valami vele a térben, ami ad egy plusz réteget a tartalomhoz.

- Miért nem foglalkoztál eddig szépirodalmi művekkel?

- Nagyon sok szépirodalmi kedvencem van, nagyon sok novella is. Azt vettem észre, hogy általában a novellák adaptációi azok, amik nekem filmen tetszenek. Tehát nekem a novella az a nagyjátékfilm, és a regény az meg az epikus hosszúságú sorozat. Azért az igazán-igazán jó szépirodalmi művek nagyon nehezen megfilmesíthetőek. Nekem azok az irodalmi alkotások, amikhez hozzányúlnék, azok ilyen óriási nagy „szent tehenek” igazából. Én még nem tartok ott szerintem a karrieremben, hogy ezeket elkezdjem.

- Mik ezek?

- Mondjuk az Umberto Eco-nak A Foucault-inga című regénye, az nekem az egyik bibliám, hihetetlenül betalált, és számtalanszor olvastam. Egyébként nagyon izgalmas is, és olyan dolgokról szól, amikről én egyébként szeretnék beszélni. Aki nem olvasta, annak azt tanácsolom, amit maga Eco is tanácsolt egyébként, hogy az első ötven oldalon valahogy küzdje át magát, mert az direkt olyan szemétre van írva, hogy csak az maradjon talpon, aki igazán értő olvasója lesz a könyvnek. Ezen egy kicsit át kell küzdeni magát az emberek, és utána viszont egy olyan összeesküvés-elméletes thriller, hogy

a Da Vinci kód az elmehet a fenébe. Az egy semmi ehhez képest. Sőt, igazából a Da Vinci kód az innen lett lopva, de egyébként is elmehet a fenébe.

Ha A Foucault-ingából tudnék egy sorozatot csinálni még életemben, akkor azt hiszem, hogy elégedetten távoznék. De van például Kurt Vonnegut regény is, a Macskabölcső. Jó lenne ilyen popularizáltabb formában egy szélesebb közönségnek átadni ezt a bölcsességet, ami ezekben a könyvekben van.

- Neked milyen kötődésed volt bármikor is a szépirodalomhoz, akár a költészethez?

- Ezt mindenképpen anyukámra kell, hogy fogjam, ő is imádott olvasni, négy éves korától olvasott már, ha jól emlékszem. Én is négy éves koromtól olvastam, és olyan mázlim volt, hogy az általános iskolában volt pont annyi protekcióm, hogy nem kaptam egyest magatartásból azért, mert végig a pad alatt olvastam, hanem hagytak. És akkor az ADHD-mat valahogy sikerült szublimálni, és ennek ellenére valahogy mégis tudtam figyelni, és a felelésnél el tudtam mondani, amit kellett.

- Egyébként tudsz filmet nézni? Én például több ezer verset írtam, így sokszor zavar az, ha másét olvasom, és tök jól lenne mondjuk élvezni és nem azt látni, mit írtam volna másképp.

- Szerintem egész jól tudok filmet nézni, és ez sok munka eredménye. Ha lépten-nyomon fennakadok azon, hogy „jesszusom ez mi, és miért, és hogyan?”, az borzasztó érzés, és nagyon nehéz. Azért el tudok veszni jó filmekben, és nem is kell hozzá olyan sok. Fiatal koromban mindent elemző szemmel néztem, mert tudni akartam, hogy hogyan csinálták azt, amit csináltak, tehát még a jó dolgokat sem tudtam teljesen élvezni, és akkor tényleg nagyon kiemelkedőnek kellett lennie egy filmnek, hogy elkapjon. Aztán amikor beletanultam egy picit a filmkészítésbe, akkor ezt elkezdtem elengedni, ez

mára odáig fajult, hogy legföljebb arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan lehet azt olcsón megcsinálni, vagy költséghatékonyan, egy egyszerű mobiltelefonnal.

- Olyan volt már, hogy megnéztél egy filmet, és a végén jöttél rá, hogy teljesen civil voltál, és meg kellett nézned újra, hogy mi miatt működött?

- Hát érdekes kérdés. A Minden, mindenhol, mindenkor, az egy kicsit olyan volt. Annyira letaglózott, annyira átgőzhengerezett rajtam, hogy ott teljesen elfelejtettem, hogy én egy filmes vagyok. Ez egy nagyon megosztó film, nagyon sok mindenkinek nagyon tetszik, és nagyon sok mindenkinek nagyon nem tetszik. Tavaly nyerte meg az összes létező Oscar díjat. A végén párommal, Ninával ott ültünk a székben, és nem bírtunk fölállni, és csak mondtuk, hogy azt a... Ez mi volt? És tényleg, ugye sírva fakad az ember konkrétan, amikor két kavics némán beszélget, az a jelenet, és nem tudsz mit kezdeni magaddal, mert tényleg úgy van ez a film kitalálva, hogy minden érzelmet átélsz, hogyha hagyod magad. Nekem kellett egy pár nap, meg egy újranézés, meg egy pár vita a filmről ahhoz, hogy helyre kerüljön, hogy itt mi történt.

- Mivel foglalkozol most, miben vagy benne nyakig, mire készülsz, mire számíthatunk tőled?

- Egy magyar vonatkozású dologban vagyok nyakig, azt még nem jelentettük be, úgyhogy olyan sok mindent nem tudok róla mondani, de egy számomra nagyon kedves színdarab adaptációján dolgozunk, amit még remélem, idén le fogunk forgatni, és dolgozom egy pár külföldi vonatkozású terven is. De tudod, van az a pont, amikor az ember elmegy turnézni a médiába, hogy akkor most reklámozza az éppen aktuális dolgot. Most nincs ilyen. Ha nem született meg a gyermek, akkor nem szeretem még előre kiönteni a fürdővízzel együtt.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.

Megosztom
Link másolása