INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Papp Réka Kinga: „Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én, nem akart nagy felhajtást az esküvővel”

A következő beszélgetésben szó lesz egy irodalmi barátságról, egy népdalénekes versenyről és egy esküvőről is.

Megosztom
Link másolása

Papp Réka Kinga egy időben sokat szerepelt a TV-ben, miközben egy beépített szekrényben főzött. Onnan vett át díjat, hogy fussa rezsire. Ma pedig Budapest-Bécs között ingázik, mert egy nemzetközi kiadó főszerkesztője. Ha van rá ideje, azért feláll a színpadra is vagy podcastol. Rutai Gábor interjúja.

- Mi már nagyon régóta ismerjük egymást, pont számolgattuk, hogy minimum 6 éve, még dolgoztunk is együtt, ehhez képest most találkoztunk először életünkben.

- Ezt úgy könyveltem el magamban, mint egyfajta irodalmi barátságot, te írtad a verseket, én meg elkornyikáltam őket telefonnal rögzített YouTube videókban meg stand up előadásokban, amiért elég hálás vagyok utólag is, jelentős műsoranyagot szolgáltattál. És ezek máig jól futnak, amikor előadás van, erre azért összecsendülnek a tenyerek. „Ég a bozót, vagyis inkább parázslik/ így legalább ellátok a garázsig...” kezdetű balladákra és hasonlókra.

- Ezek a közös alkotásaink, népdalok…

- Amikor megírtad a „Nem stróman az édesanyám” című csodálatos verset, elolvastam a Tumblr-en, és mint balta a fejembe, belehasított, hogy ez teljes egészében az Én az éjjel nem aludtam egy órát kezdetű népdal dallamára stimmel. Remegve vártam a villamoson, hogy hazaérjek, és bele tudjam ordítani a telefonomba.

A legnagyobb szakmai sikernek azt tartom, hogy a gyermekem, aki akkor volt nyolc éves, rettenetesen ki volt ábrándulva, hogy nem énekelheti el az iskolai népdal versenyen.

- Miért nem engedted meg neki?

- Nagyon kínos lett volna a KLIK-es iskolában, azt a kifogást bírtuk kitalálni rá, hogy a népdal kritériuma, hogy nem ismerjük a szerzőjét. Ennek meg ismerjük a szerzőjét, úgyhogy sajnos nem lehet népdalként indítani. Szerintem nem baj, hogy megkíméltük őt a politikai gyermeksztárság karriertől. Ráér ő még saját jogon befutni.

- Voltál Covidos?

Voltam vagy háromszor, azért nézek most úgy ki, mint Margaret Theatcher, mert kínlódok, hogy visszanövesszem a hajamat, amit a három Coviddal mind elhullattam. A középső az pont két héttel az esküvőm előtt talált meg, úgyhogy üldögéltem a kislányommal karanténban, és találgattuk, hogy vajon egészségesek leszünk-e a lagzi idejére. Hosszas kínlódás volt, hogy mi legyen, hogy legyen. Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én - mert oké, laktam én is körúton belül (penészes albérletben) de mégis - nem akartam nagy felhajtást a dologgal, és sokat szerencsétlenkedtem, hogy ki legyen a fodrász, mert azért ki akartam nézni valahogy.

Az egyik fodrász rettentően erőltette, hogy póthaj kell. „10-12 tincset betűzünk ide, befestjük a színedre, megvágjuk a méretre, szerintem 60-70 ezerből megúszod, később majd használhatod is”, de nem értettem: mire fogom később utólag használni?

Ezt végül nem csináltam, megoldottuk okosba. Aztán utólag nézegettem a képeket az esküvőről, hogy talán tényleg el kellett volna hívni ezt a fodrászt, mert tök kopasznak látszom. Nézett rám az újdonsült férjem, aki nagyon szeret engem és minden kilómmal és a legkevesebb hajammal is elvett, és azt mondta, hogy 'szívem, nem a fodrász b@szta el…'

- Az elején szoktam elmondani ezt, amikor bemutatom a vendégemet: humorista, aktivista, újságíró. Melyik vagy igazán?

- Ezt szívesen szétfésülöm, kezdjük az aktivistával. Sokat aktivistáskodtam, de ennek már azért jó pár éve, úgyhogy nem szoktam ezt a jelzőt felvenni. Ez nem úgy van, mint a köztársaság elnöki poszt, ha egyszer az voltam, akkor örökre az maradok. Úgyhogy köszönöm, de ezt a kitüntetést meghagyom azoknak, akik még mindig aktivisták. Nem mintha bármi bajom lenne vele, csak nem akarok olyasmit állítani magamról, amit nem csinálok. Én fő munkaidőben és főállásban szerkesztek egy angol nyelvű magazint, tehát újságíró vagyok, és amellett úgy szólván a művészi önkiteljesítésem meg a stand-up, amit pont hét éve kezdtem Valentin napon.

- Én azt, hogy „aktivista”, nem feltétlenül arra használom, hogy valaki valamilyen szervezetnek a kitüntetett szószólója, vagy nem feltétlenül arra gondolok, aki napi szinten nyomja az események szervezését, és odaláncolja magát állandóan bármihez. Nekem az is aktivista, aki akár stand-upos fellépéseken olyan témákat vesz elő, és feszeget, amik fontosak, amik feldolgozatlanok, amiket előrébb kellene mozdítani, és abban a sajátos műfajban kommunikál róla.

- Ez szerintem egy nagyon pozitív és megengedő definíció, amit szeretek, és nem is utasítom el. Ezeket a különbségtételeket azért szoktam nagy körültekintéssel körbejárni, mert az én valódi szakmám elvileg újságíró, és a magyar újságíró társadalomban egészen a közelmúltig volt egy mély irtózás a politikai elköteleződéstől és az aktivizmustól. Sokszor azt láttam kollegákon, hogy tulajdonképpen még jobban gyanakszanak az emberi jogi aktivistákra, mint a hivatalban lévő láthatóan korrupt politikusokra. És most anélkül, hogy különösebben aktuál politikába belemennék, vagy sarat dobálnék, szerintem ez alapvetően a 80-as, 90-es éveknek az öröksége. Tehát mondjuk

a mostani 30-asok egy mélyen apatikus, apolitikus, és én azt is mondanám, hogy cinikus létállapotban nőttek föl, ahol a magamfajták nem csak azért számítottak futóbolondnak, mert szerették Jókait, ami nagy vétség a kamasz gyerekek szemében, legyünk őszinték.

Volt a klasszikus pálya, hogy egy egyetemi évfolyamról kikerül egy-két ember, aki bekerül valamelyik pártnak az ifjúsági szervezetébe. Látjuk nyilván, hogy ebben a mostani kormány sokkal aktívabb volt, mint az akkori kormányok, a mostani ellenzék például. De azon kívül, mi a francot kerestél te emberi jogok, szólásszabadság, részvételi demokrácia, ilyesmi környékén? A 2000-es évek elején, közepén az még nagyon furcsának számított. Tudod, vannak emberek, akiknek semmi se felel meg. Én is ilyen vagyok. Ránézek valamire, látok egy problémát, egyből azt gondolom, hogy akkor most megoldjuk. Itt és most megoldjuk, most neki megyünk, „oszt” megoldjuk. Az én aktivizmusom az alapvetően ebből fakad. Ha van probléma, azzal kezdeni kell valamit, ami szerintem nem a legösszeférhetőbb stratégia Magyarországon, de hát van, akinek ez jutott.

- És mi a megfigyelésed úgy, hogy ma már egy nemzetközi kiadónál dolgozol?

- Nagyon érdekes volt ez a tapasztalat, amikor először dolgoztam nemzetközi közegben, hogy ott tényleg nagyon vegyesek voltak az emberek, és nem volt egy bizonyos kulturális háttér, amihez mindenki alkalmazkodott. Például én aktivizmusba is részt vettem, újságíróként dolgoztam, meg humoristaként és ebben nem láttak ott belső ellentmondást. Akkor tapasztaltam meg először, hogy nem kell magyarázkodnom, hogy hogyan sikerült ez így? Mert hogy ez nem egy ilyen tudatosan kialakított, ilyen ceruzával a papíron megrajzolt stratégia volt, hanem így alakult. Furcsa módon szerintem nem is annyira a munkatársaim igényelték, hogy bizonyos dolgokat leválasszak, hanem nekem lett az az igényem, hogy amikor felelős pozícióban vagyok és reprezentálom őket, meg egy hálózatot, akkor legyen meg a szétfűrészelése a dolgoknak, legyen egy határkijelölés - mikor vagyok komikus, és beszélhetek saját felelősségemre hülyeségéket (és ha valami vállalhatatlant mondok, akkor azért a felelősség engem terhel, és nem a munkatársaimat) -, és mikor vagyok a szervezet felelős vezetője, ahol mondjuk időnként tök mást adunk közre, mint ami az én álláspontom.

Amikor 2018 év végén elkezdtem nemzetközi lapnál dolgozni, akkor el is vágtam a magyarországi tevékenységeimet, szinte mindet. Most elővettem a hét évvel ezelőtti felvételt az első önálló stand-up előadásomról, és persze már a felére nem emlékeztem. Hál' Istennek jobb, mint amire emlékeztem. Azért hoztam szóba ezt a hét évvel az előtti előadást, mert elcsodálkoztam, hogy ott arról beszélek, hogy milyen érzés első nyilvánosságban lenni. Akkor nagyon sokat voltam tévében, de én azzal nem kerestem értelmezhető mennyiségű pénzt.

Laktam egy kis koszos albérletben, ahol nem volt konyha, úgyhogy a beépített szekrényben főztem. Mindenki azt gondolta, hogy ez valamilyen költői megfogalmazás, de nem. Ténylegesen egy beépített szekrényben főztem a kisgyerekemnek, aki aludt, és én rajta keresztül szellőztettem ki a pörköltszagot.

Azért úgy nagyon nehéz volt ebben az egyre durvuló első nyilvánosságban jelen lenni, hogy egyre több volt a zaklatás, szó se róla, akkor még nem utcán meg nyílt színen, meg személyesen, inkább online. És nekem nem volt sötétített üveg a kocsimon, meg stábom, ami mögé elbújjak. Úgyhogy szerintem azért is vágtam el ennyire ezt a köldökzsinórt. Azóta is gondolkodom ezen, hogy mennyire volt jó stratégia, vagy nem. Mert aztán meg hamarosan jött egy világjárvány, ami alatt csináltam néhány online előadást, de aztán egy idő után nem bírtam már ezt.

- De élvezted újra csinálni?

- A teljesen online előadásokat gyűlöltem iszonyatosan. Az nagyon nehéz. Azt megszoktam már, hogy egy kamerába meredek, de azt, hogy a saját laptopom kamerájába, és ott ott van még az ellenőrző ablak is, amin visszalátom magam, az nekem teljesen kiakasztó volt. Azt is megszoktam, hogy nem röhögnek a vicceimen. Oké, túlélem, de amikor elmondok egy viccet, hosszan tartom a hatásszünetet, ahogy kell, és erre nincs semmi reakció, és majd két perc múlva jönnek be a kommentek, hogy ha-ha-ha. Ebben nagyon sokan nagyon jók, nekem sajnos nem sikerült ezt elsajátítsam, úgyhogy most egy éve kezdtem el újra színpadon fellépni az új előadásommal, az a címe, hogy anyám pipája, és tekintélyes részben egy nagyon vidám témáról, a nagyanyám haláláról szól.

- Kanyarodjunk vissza egy kicsit a bölcsészdiplomádhoz. Magyar és médiaszakot végeztél, de az melyik pillanatban dőlt el, hogy újságíró leszel? Amikor már kétségbeesve írtad a szakdolgozatot, és valamit ki kellett találni az életeddel kapcsolatban? Vagy már eleve azért választottad ezt a pályát, mert neked mondanivalód volt?

- Én nem vagyok egy tipikus újságíró. Az én pályamodellemet hadd ne ajánljam senkinek, mert azért elég sok kínlódás volt benne, különösen elvált szülőként, egy kisgyerekkel. Irtózatos anyagi kínlódás, időnként teljes bizonytalanság. Egy ponton valaki a fejemre olvasta, hogy milyen dolog volt már 2018-ban elfogadni az MSZP pártalapítványától a Szabadsajtó díjat. Akkor mondtam neki, hogy

felhívtak, megkérdezték, hogy elfogadom-e a díjat, mondtam, hogy kérek öt perc gondolkodási időt. Megnéztem a bankszámlámat, hónap harmadika vagy negyedike volt, és volt rajta 15 ezer forint, és albérletet kellett fizetni. Úgyhogy elfogadtam azt a díjat, köszönöm szépen.

Szóval azért van ennek egy ilyen dimenziója.

De hogy valójában válaszoljak erre a kérdésre, sok mindenkinél látom, ahogy az újságírói pálya egyre szűkebb lesz és egyre lehetetlenebb (és ez Magyarországon exponenciálisan így van) ahogyan a pénz nagy része eltűnt a médiából a digitális átalakulással, illetve koncentrálódott nagyon kevés helyen. Ugyan több lehetőségünk van publikálni, de sokkal kevesebb az erőforrás. Ez főleg pénzt jelent, de nem csak azt. Én elég sok pályakezdővel, meg pályakezdésén gondolkodóval beszélek, és az mindenkinek nagyon prominensen ott van a fejében, hogy „ebből hogy fogok megélni, hogy fogok stabil állást találni?”

És hogy mikor dőlt el, azt nem tudnám megmondani. Arra emlékszem, hogy középiskolásan tökéletesen biztosra tudtam, hogy úgyis színész leszek, ami nem lettem. Az egyetem alatt aztán azt gondoltam, hogy médiakutató leszek,

médiakutató szakirányon is végeztem, és gondoltam, majd jól megmondom az összes újságírónak, hogy ők mekkora kretének, és hogyan kéne inkább csinálni.

És akkor az akkori szociológiatanárom azt mondta, hogy „esetleg nézz meg közelről egy ilyen munkahelyet, mielőtt mindenkinek megmondod, hogy mit kéne máshogy csinálni”. Akkor elmentem kóstolgatni, aztán ottmaradtam. Aztán elkezdtem videózni, és valahogy így. Véletlenről véletlenre.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Ott Anna: „Átjön az édesanyám, és azt látja, hogy nem felmosok, porszívózok, mosogatok, hanem lefekszem egy kanapéra és olvasok”
Magyarország egyik legolvasottabb embere, Ott Anna. Nagyon irigylésre méltó szakmát űz, sokan hallgatnak a szavára, sokan követik, és az ő ajánlására fognak könyvet a kezükbe. Rutai Gábor interjúja.

Megosztom
Link másolása

Ott Anna nem úgy olvas, mint az átlagember. Megannyi kellékkel veszi körül magát és mindnek fontos szerepe van. Közben anya is lett, ami minden elolvasott könyvnek más színezetet ad. Erről mesél nekünk.

- A könyv, meg az olvasás nekem tényleg egy nagy menekülés, egy nagy megérkezés, egy erőforrás. Én azért olvasok, mert nagyon szeretném azt a könyvet elolvasni, vagy nagyon szeretnék egyedül lenni, csendben lenni, bekuporodni egy pokrócba, és valahogy 30 percet magammal tölteni. Aztán persze abból munkát faragok, mert van egy belső késztetésem, hogy „ezt neked is el kell olvasnod. Ez annyira csodálatos volt, hogy ez nem maradhat csak az enyém.”

- Körülbelül milyen arányban van azok a könyvek, amire te nyúlsz rá, és az, amit a kezedbe adnak?

- Mániákusan gyűjtöm a könyvajánlásokat számomra fontos emberektől, költőktől, íróktól, akikkel dolgozom. „Mondj már egy olyan könyvet, ami szerinted kihagyhatatlan, vagy mi volt legutóbb az, ami neked nagyon fontos volt?” Vagy most, hogy például régótadolgozom egy témán és ez foglalkoztat, rengeteg embert felhívtam, hogy „te figyelj, mondd már el, hogy a szülővé válásról, a nőiségről, melyik az a könyv, ami neked a legtöbbet adott.” Szóval, így nagyon sok ajánlást kapok. 
A másik dolog, amit nagyon szeretek, amikor egy könyvben találom meg a következő fonalat, amit fel kell venni. Mondjuk egy író hivatkozik egy másik íróra vagy egy könyvre, és akkor úgy megyek tovább. Ha az a kérdés, hogy kiadók presszionálnak-e, nem. Mármint, kapok könyveket, és látom, hogy mik fognak készülni a következő három vagy hat hónapban, de nincs rajtam nyomás, hogy ezeket nekem el kell olvasnom.

- Azért kérdeztem, mert mondtad, hogy ez elsősorban kikapcsolódás, amiből aztán munkát csinálsz. De ha a kezedben nyomnak egy könyvet, hogy ezzel kell foglalkozni, az onnantól munka, legfeljebb szerencséd van, és megtalál az a könyv menet közben.

- Olyan nincs, hogy valaki a kezemben nyom egy könyvet, hogy ezt el kell olvasnom. Persze amikor felkérnek egy könyvbemutatóra, hogy egy szerzővel beszélgessek az éppen aktuálisan megjelenő könyvéről, akkor ezt el kell olvasnom, de azért ebben a tíz évben most már körülbelül tudják, hogy mi az, ami engem foglalkoztat, vagy amiben rutinosabban mozgok, vagy ki az a szerző, akivel már alapvetően van egy kapcsolatom, vagy volt már egy múltunk, vagy egy előző beszélgetés, ami tök jó, hogyha folytatódik.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kocsubej-Ott Anna (@ottanna) által megosztott bejegyzés

Egyetlen egyszer kaptam ilyen felkérést, az én kiadómtól. Nála jelent meg egy másik könyv, és rögtön rám gondoltak, hogy nekem kéne a szerzőt megszólaltatni a színpadon. Mondtam, hogy jó, küldjétek át. De nem tetszett, nem értettem vele egyet. Sok problémám volt vele, miután elolvastam, és

mondtam a kiadónak, hogy hát bocsánat, de nem tudok azonosulni ezzel az egésszel. Pikírt leszek, cinikus, és neki fogok menni. Mondták, hogy csak nyugodtan, bírni fogja a szerző. Aztán így is lett.

Szerintem egészen sajátságos színpadi beszélgetés kerekedett belőle. Minden esetre én nem bánom, hogy nem kell ilyeneket csinálnom.


- Mostanában a szülővé válás van a fókuszban nálad, hiszen van egy 2 éves gyermeked. Hogy éled meg ezt az időszakot?

- Kezdődött azzal, hogy elkezdett járni, elkezdett beszélni. Megjelent a távolodásunk, és ettől az elmúlt hónapokban teljesen be vagyok pánikolva. Milyen érdekes, nem? Amikor az ember csak a víz fölé szeretné kicsit dugni a fejét, hogy kapjon levegőt, és most, amikor meg kap levegőt, akkor meg az, hogy „gyere vissza, gyere vissza”, és este bújok mellé az ágyba. Amikor először adja le a gyereket a szülő bölcsibe vagy oviba, és várja azt a pillanatot, hogy „na most, most lesz egy pár órám magammal”, de amikor elveszik tőle, akkor jön valami egész más érzés. Mi még csak félmegoldással pár órára, pár napot járunk, de arra emlékszem, hogy

talán az anyává válásom legnagyobb kérdése volt, hogy ez oké-e? Hogy idegenekre hagyom.

Persze meg vagyok bizonyosodva arról, hogy jól van, hogy ezt ő bírni fogja, hogy ezek az emberek ugyanúgy fogják babusgatni, szeretgetni, tisztába tenni, etetni, itatni, mint otthon én. Aztán jön az az érzés, amikor a gyerek iszonyú mosolyogva ott marad, és megkapom az első fotókat, hogy vígan homokozik és csúszdázik, és észre se veszi, hogy én négy órát nem voltam ott. Ez egy másik borzasztó állapot, hogy „Jézusom, a gyerekem jól van”. De ezt az egész anyává válást iszonyúan élvezem, minden mélységével és magasságával, mert annyi érzést és önmagammal való szembetalálkozást hozott, amit más még nem.

- Hogyha párhuzamba állítjuk ezeket az eseményeket a könyvélvezet folyamatával, akkor milyen változásokat észlelsz magadban? Hiszen biztos, hogy az egész világhoz való kapcsolódás egy gyerek születésével teljes mértékig meg tud változni. A viszony a szereplőkkel, a történéseivel, az más húrokat pendít meg az olvasóban.

- Az ember szerintem sokkal érzékenyebb, sokkal sebezhetőbb. És nem bírok semmit, ami a gyerekekkel kapcsolatos tragédia. Azt vettem észre most pár hete, és a férjemnek mondtam is, aki amúgy pszichiáter, hogy van egy ilyen tünet, hogy a halál.

A halálról nagyon sokat kezdtem gondolkodni, és ez egészen biztos, hogy a fiammal való kapcsolat miatt lett, hogy Úristen én meg fogok halni, mi lesz vele.

Teljesen ad hoc módon mondjuk vezetek, és eszembe jut, hogy Jézusom, ez most mennyire veszélyes útszakasz. Húsz éve van már jogosítványom, és soha nem merült fel bennem. És akkor rájöttem, hogy valószínűleg a hírekkel való ilyen szintű foglalkozás, vagy az elmúlt pár hetek eseményei, ami a gyerekeket érinti. Vagy egy könyv, amit például nemrég olvastam, az a címe, hogy Elmentem az öcsémhez (Karin Smirnoff), szerintem az elmúlt pár hónap legerősebb története, tényleg mindenkit arra buzdítok, hogy olvassa el. Az pont egy családon belül erőszakról szól, és ráadásul gyerekek ellen elkövetett erőszakról. Ezek rettenetesen padlóra tudnak vinni, és bekúsznak valahogy, és nem hagynak utána napokig nyugton. Nem tudod, hogy mi a probléma, hogy most mi történik, de aztán eszedbe jut, hogy jaj, hát ez. De közben mennyire csodálatos, hogy nagyon más szemüvegen keresztül olvasok bármit. Nagyon másképp beszélgetek mondjuk írókkal.

- Ez például miben változott?

- Ez abban, hogy mondjuk a Tóth Krisztával beszéltem az elmúlt tíz évben hatszor, és egyszer sem kérdeztem meg, hogy „Te Kriszta, mégis hogy tudod megírni ezeket a verseket? Hogy tudod effektív, praktikusan? Hova rakod a gyereket? Mikor van neked erre időd?”  Vagy a Szabó T. Anna, amikor megírja az Elhagy kötetet. Úristen, ott mi szólalt meg? Honnan? Szóval, nagyon másképp. Persze rátalálok olyan szövegeikre is, amiken régen átsiklottam, mert nyilván valami más érdekelt, vagy mozgatott.

- Jó, hogy ezt mondod, mert pont akartam kérdezni, hogy az olvasáshoz való hozzáférésed, kedved, az változott-e valamit? Hiszen nyilvánvalóan a fókusz teljesen máshova került, tehát azt merem rólad feltételezni, hogy a gyermek előtt a fókusz az valóban az olvasás és az interjúk világa volt, ami aztán a gyerek nevelésbe fordult át.

- Amikor megtudtam, hogy babát várok, az első, ami bekapcsolt (na jó nem az első, de elsők között), hogy Jézusom, hát hogy fogom ezeket összeegyeztetni? Mert oké, az ember ha elmegy egy nyolc órás munkából a gyesre, akkor értelemszerűen három éves korában beszoktatja az óvodába, és visszamegy dolgozni, ez a normális rendje az életnek. Na most nekem egyrészt a munkámnak egy fontos része az, hogy olvasnom kell, és még hogyha nem is dolgozom egy ideig, akkor is a magam jóléte miatt olvasok elsősorban tényleg, még mindig. Ezt nagyon sokan meg is erősítették a környezetemben, hogy ezt most felejtsem el. De azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem az első fél évben többet olvastam, mint előtte. Mert otthon voltam. Nekem nem volt ilyen tapasztalatom, hogy otthon lehet lenni. Én több helyen dolgoztam mindig, rohangáltam A-ból B-be.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kocsubej-Ott Anna (@ottanna) által megosztott bejegyzés

De ekkor otthon ültem, és volt egy kis babám, aki egyfolytában vagy evett, vagy aludt. Rengeteg olyan képem van, ahol a karomon vagy a vállamon fekszik, és közben a könyv a kezemben, és olvasok. Szóval óriási mennyiségben tudtam olvasni. Az pedig egy másik dolog, amiért hálás lehetek, hogy szuper volt a terhességem, szuper volt a szülésem, nem volt semmiféle komplikáció, jól voltam lelkileg. Így minden együtt állt ahhoz, hogy én olvashassak.
 De aztán természetesen ez megváltozott, és akkor jött az érdekérvényesítés, hogy én most szeretnék elvonulni egy másik szobába 40 percre, „kérhetek-e mondjuk ebben segítséget?”.

Most gondolj bele, átjön az édesanyád, és azt látja, hogy nem felmosok, nem porszívózok, nem mosogatok, nem port törlök, nem mosok-teregetek, hanem én most elvonulok és lefekszem egy kanapéra és olvasok.

Én nem feltétlenül azért olvasok, mert nekem ez most jó. De amúgy nagyon jól esik, és ezt is engedtessék meg, hanem azért, mert két hét múlva nekem beszélgetnem kell a könyvről. Szóval, akkor volt egy pont, amikor - ezt eddig is tudtam magamról, hogy nekem mit jelent az olvasás -, ebbe a másféle új élethelyzetbe viszont nagyon megerősödött bennem az, hogy igenis nekem szükségem van néha kicsekkolni. Egészen egyszerűen idegrendszerileg nem bírom a szociális létet sokáig. Valószínűleg azt gondolják az emberek, hogy én egy extrovert ember vagyok, nagy, pezsgő baráti társaságban élem az életet és dolgozom, de azt hiszem, hogy én ebben nagyon el tudok fáradni. Nekem nagyon-nagyon nagy szükségem van arra, hogy ebből visszavonuljak, és egy könyvvel csendben egyedül legyek. 
Például most volt ez a hosszú hétvége, otthon volt a férjem is, együtt voltunk, jött egyik nagyszülő, másik nagyszülő, barátok… és pár napra rá érzem, hogy hú, nagyon jól esett, amikor dolgozhattam. Csendben, otthon, egyedül. Ezt fel kell ismerni, hogy erre az én jól működésemhez szükségem van, és nagyon másképp tudok utána 40 perc múlva visszamenni a kisfiamhoz, vagy a férjemhez, vagy elmenni a munkahelyemre, és dolgozni.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kocsubej-Ott Anna (@ottanna) által megosztott bejegyzés

- Tehát nem történt olyan változás, hogy amikor ránéztél egy könyvre, akkor némi undor fogott el, hogy ezzel is kéne foglalkozni.

- Sajnos ez a változás nem érkezett el az életemben, pedig anyagilag biztos jobban járnék. Habzsolom még mindig, és az biztos, hogy lassul, lassul. Szóval inkább a polcon tornyosulnak, minthogy fel tudom dolgozni őket. De tök jól vagyok ezzel az új ritmusommal is.

- Milyen ősélményeid vannak az irodalommal kapcsolatban?

- Hát nem nagyon vannak. Janikovszky Éva élményem van, de például vers élményem kifejezetten nincs. Azt mondják, hogy

az a fajta sűrűség, az érzelmeknek az a fajta esszenciája, ami benne van a versekben, az abban segít a gyerekeknek a fejlődésük során, hogy amikor találkoznak egy új érzéssel, helyzettel, érzelemmel, már nem lesz nekik idegen, mert hallották már a mesében, a versben.

És ez nagyon érdekes amúgy, mert én azt gondoltam, hogy verset majd később kell olvasni a fiamnak. Van egy Krusovszky Dénes gyermekverses kötet, Azóta őzike a címe, a kisfiam ágya mellett van egy sólámpa, és én ezt le szoktam kicsit takarni, amikor azt szeretném, hogy most már alvás legyen, és hát ez a kötet pont nagyon jól eltakarja ezt a sólámpát. Ezért ott van. És a gyerekem ezt észrevette pár hete, és mondta, hogy ezt olvassam. És képzeld el, hogy a gyerekem két-három hete Krusovszky gyerekversekre alszik el, ami egészen elképesztő. Persze lehet, hogy nem azért, mert az én fiam versekre vágyik, hanem az én hangom elég neki, és mindegy, hogy mit olvasok. De ez nekem egy tök jó visszajelzés volt, hogy nincs ilyen, hogy akkor melyik korosztályban mit húzzunk be, és mikor lépjen be a gyerek a lírába.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Ezeket a lábakat én nem mutogatnám ilyen rövid nadrágban” - nem kell egy életen át cipelnünk a másoktól kapott, torz testképünket
Gózon Eszter stylist nem csak ruhatárakat alakít fenntarthatóvá, hanem a fejekben is igyekszik rendet és békét teremteni a környezetvédelem, a divat és személyes önképünk egymásnak sokszor ellentmondó kérdéseivel kapcsolatban.

Megosztom
Link másolása

Szinte minden nő életében előfordult már olyan időszak, amikor sem a ruhásszekrényben, sem a saját bőrében nem találta önmagát.

Mert más lett, megváltozott, átalakult kívül és belül is.

Karriert vagy családi állapotot váltott, életmód- vagy szemléletbeli átalakulás kezdődött az életében, vagy egyszerűen csak átrendeződtek a prioritásai.

Mondjuk fontos lett számára az, hogy a ruhái ne csak az ízlését tükrözzék, hanem a környezetet se károsítsák.

Gózon Eszternek, a The less waste stylistnak egy ilyen prioritás váltás olyan mértékben alakította át az életét, hogy mára az egykori modellből és franciatanárból fenntartható és tudatos ruhatár-mentor, greenfluencer, hal helyett hálót és sokszor lélekbúvári tudást is osztogató segítő lett.

Zöld sztrádáról zöld ösvényre

Eszter útja a fenntartható divat szakmába szintén a kevesebb több elvén alapult. A hazai megjelenés előtt találkozott Bea Johnson Zero Waste Home című könyvével, melynek hatására

2018-ban elkezdte vezetni a Zero Waste Hungary oldalt, ahol az elsők között írt magyarul a témáról.

A ma már sajnos a greenwashing egyik alap kulcsszavaként használt zerowaste akkor még ismeretlen kifejezés volt itthon, Eszter pedig egyike volt azon keveseknek, akik belevágtak a környezetvédelmi edukálásnak ebbe a formájába: tippeket, fontos infókat osztott meg közérthető módon olyan dolgokról, mint a csomagolásmentesség vagy a fair trade fontossága (és ezek sorrendiségének kérdése), az egyszerhasználatos eszközök alternatíváiról vagy fontos hazai greenfluencer-ekről.

A számtalan zöld területet érintő blog mellett azonban egyre nagyobb szerepet kapott saját zöld útja is.

Saját fenntartható ruhatárának nehézkes kialakítása során döbbent rá, mennyi kérdése és kétsége támad az embernek, ha környezetvédelmi szempontból is jól akar kinézni.

Ez indította el a szín-és stílustanácsadás felé, először, mint ügyfél, később pedig már mint oktató. A szakma kitanulásakor már egyértelmű volt számára, hogy a hozzá érkezőknek nem csak a színtípusuknak megfelelő színeket fogja megmutatni, hanem azt is, hol és hogyan tudják az új ismeret tükrében környezetkímélő módon illeszteni be az új darabokat a gardróbjukba.

Ma már nem csak szín-és stílustanácsadással, hanem alkatelemzéssel is foglalkozik, ezen tudás birtokában pedig sokszor nem csak kívülről, de belülről is megváltoztatja az ügyfeleit.

Second hand torzító tükreink

Kivétel nélkül minden hozzá érkező nőnek van valamilyen frusztrációja, és Eszter itt nem csak a klasszikus, a társadalom általi általános pressziókról beszél.  Sajnos szinte mindannyiuknak van a tarsolyában olyan örökölt családi önértékelési probléma, ami talán bagatellnek tűnik, mégis mélyen meghatározza az adott személy testtudatát és az öltözködéshez való viszonyát.

Ezek lehetnek a saját testükre vonatkozó berögzült megjegyzések, melyeket sokszor még gyerek- és kamaszkorban kaptak („Ezeket a lábakat én nem mutogatnám ilyen rövid nadrágban.” „Aki ilyen nagyra nőtt, az inkább ne hordjon magassarkút.”)

Lehetnek ezek stílusbeli szabályok, melyek vagy sohasem léteztek, vagy már régen elavultak ( „Egy vörös hajú nem hordhat pirosat.” „Mintásat mintással sose veszünk fel.” stb).

A fentiekhez hasonló hozott csomagok mellett Eszter olyan érdekes kollektív mintákat is felfedezni vél, mint a „dáma nagyi-praktikus anya-útkereső unoka” felállás.

Erről így írt egyik posztjában:

„Van egy, a kinézetére sokat adó, igazi "dáma", vagy "nagyasszony" nagymama, az a típus, aki még kilencven éves kora környékén is vörös rúzzsal sminkeli magát, és aki nem pusztán belép az ajtón, hanem megjelenik valahol. Van neki egy lánya, aki ennek a szöges ellentéte: nem sminkel, nem érdeklik a ruhák, az öltözködés, nem akarja, hogy feltűnést keltsen és észrevegyék, sőt, akár megvetéssel is tekint ezekre a 'világi hívságokra'.”

És van az ő lánya, a dáma unokája, aki hozományba kapta mindkét világot, és megrekedt közöttük. Eszternek sokszor az is a feladata egy-egy ilyen esetnél, hogy kívülről is megadja az engedélyt az önazonosságra, hogy megerősítse ezeket az unoka-nőket abban a nehezen, de megszerzett/megtanult hitükben, hogy az ember nem attól lesz felszínes, hogy foglalkozik azzal, hogy milyen ruhák állnak jól neki, és hogy kisminkeli magát, hanem attól, ha ezen kívül semmi más nincs az életében.

Nem egymáshoz, hanem önmagunkhoz mérünk

Mivel az átlaghoz képest sokkal több testet lát a maga valójában, szakmai szemmel, Eszter azt is fontosnak tartja, hogy a túl kicsi a mellem-túl nagy a fenekem-túl rövid a lábam berögzülések lassan de biztosan eltűnjenek.

„Azt lekövetni, hogy a testünk mennyire illik bele az éppen uralkodó trendbe, nagyon nehéz. Ezért van az, hogy nálam a testalkatelemzés sem arról szól, hogy mi előnyös és mi előnytelen, hanem arról, hogy mivel milyen hatást ér el az ember” – mondta a Hype&Hyper-nek adott egyik interjújában.

Egy elemzés során nála az ügyfél nem fog olyan kifejezéseket hallani, hogy előnyös vagy tiltólistás.

Ahogy a testünk, a testünkhöz való viszonyunk és a szépségről alkotott fogalmunk is egyedi.

Hiszen van, aki szereti kiemelni a lábát, legyen az az aktuális ideálhoz képest erősebb vagy vékonyabb, van, aki elrejteni igyekszik a fenekét, míg mások inkább kihangsúlyoznák a magukét. Eszter minden igényhez hozzá tudja adni azt a szükséges trükk-tárat, amivel az adott hatás elérhető.

Ugyanígy, azon túl, hogy nevéhez híven egy less waste stylist természetesen nem fogja az embert a fast fashion boltokba küldeni az elemzés végén, Eszter a fenntarthatóság csomagot is mindig személyre szabja.

Ha valaki irtózik a second hand üzletektől, akkor olyan márkákat fog ajánlani, amik már a gyártásnál figyelembe veszik a környezet védelmét.

Ha valakinek a pénztárcája nem engedi meg a hirtelen jövő nagyobb ruházati befektetést, akkor együtt megkeresik a legsarkalatosabb pontjait a gardróbnak, és az alapján állítanak fel egy fontossági sorrendet.

„Amit tőlem kapsz, az a szabadság, hogy érted a testalkatod arányait, és ismered azokat az optikai trükköket, amelyeket a stylist, tanácsadó és divattervező tanítványaimnak is megtanítok” -írja honlapján.

​Eszter tanári attitűdjéből adódóan valóban nem halat osztogat, hanem halászni tanítja a hozzá fordulókat, hosszútávú és megvalósítható rendszereket alakít ki nekik, teszi ezt ráadásul sokunk örömére a social media felületeken ingyen is.

Cherchez la greenfluencer!

Az Instán és a blogjában ugyanis rendszeresen oszt meg olyan tartalmakat, melyek segítségével bárki elindulhat a maga fenntartható ruhatár kialakításának macskaköves útján. Mi az ideális arány az alapdarabok és az extravagáns ruhák között? Mivel lehet a tokát leplezni? És egyáltalán, mennyire kell komolyan venni ezt az egész zöld utas divat kérdést?

Maga az influenszer-kultúra elég megosztó téma, azonban a greenfluencerek, vagyis a mikroinfluencer-nek nevezett, kis követőtáborral rendelkező tartalomgyártók sokban különböznek a klasszikus influencerektől.

Ők általában nem termékek vagy szolgáltatások megvásárlására buzdítják követőiket, hanem

utat mutatnak a saját példájukon keresztül, edukálnak, mikroközösségek lehetőségeire hívják fel a figyelmet, vagy a lakóhelyük témába vágó eseményeiről informálnak.

Eszter például rendszeresen ad hírt storyban az AdományTaxi tevékenységéről, vagy a hamarosan kezdődő Fashion Revolution Week 2024-ről, melyen minden évben részt vesz minimum kommunikációs szinten, de sokszor szereplőként is. Idén például Divatforradalmárok témában április 18-án kerül majd színpadra Fritzson-Bajdor Tündével (Swappis) és Majoros Zitával (Printa), ahol Pölz Klaudia moderálásával fognak beszélgetni arról, hogy miként formálható a fenntartható divat iránti attitűd itthon, milyen tendencia figyelhető meg öt évvel ezelőtthöz képest, illetve hogy milyen akadályai vannak a fenntartható divat széleskörű terjedésének.

Akiket érdekel a téma, de nem tudnak ezeken a programokon részt venni, azoknak Eszter jó szívvel ajánlja a többi hazai fenntartható divattal foglalkozó influencer bekövetését, elsősorban Mengyán Esztert ( Holyduck! ) és Csalár Bencét, akiknek nyomtatásban is megjelentek témába vágó írásaik.

Rajtuk kívül viszont még nagyon sok olyan divattervező, stylist, lelkes magánember van, aki szintén folyamatos inspirációt szolgáltathat számunkra, csak keressünk rá #fenntarthatodivat hashtagre, egészen biztosan találunk több olyan tartalomkészítőt is, aki szimpatikus lehet számunkra.

A szimpátia ugyanis kiemelt fontossággal bír ebben az esetben is. Valakinek a szárazabb, tömör zöld divatipari tények ismerete lesz az, aminek hatására elindul a maga zöld ösvényén, valakinek az egészen személyes, akár magánéleti jellegű tartalmak lesznek elég őszinték ahhoz, hogy elkezdjen más szemmel nézni a saját életére.

Egy second hand boltban is egymás mellett lapul a vintage blézer és a fast fashion sportmelltartó, és bármelyiket választjuk, ugyanúgy tudjuk az önazonos ruhatárunkat építeni és a környezetet óvni.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„A vásárlóim között van Paris Hilton, Kylie Jenner, Katy Perry, Beyonce, Jared Leto és Zendaya” - Egy magyar kesztyűs világraszóló sikere
A hollywoodi színészek kedvenc tervezője egy újpesti családból származik, és bár sosem gondolta volna, végül Kaliforniában találta meg közönségét. A tervező személyesen mesélt legizgalmasabb munkáiról.

Megosztom
Link másolása

Gáspár Dorottya, vagy ahogy a világsztárok ismerik, Dorothy Gáspár  1985-ben, 21 évesen költözött Budapestről az Egyesült Államok nyugati partjára, hogy szerencsét próbáljon. Ma főként filmes produkciókhoz készít egyedi kesztyűket és jelmezeket. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a világ leghíresebb emberi egymásnak adják a kilincset Dorottya Los angelesi műhelyében.

- Mindig is tudta, hogy kesztyűtervezéssel akar foglalkozni?

- A családom kesztyűüzemet működtetett Budapesten, tizenegy testvéremmel sokat segítettünk szüleinknek a munkában, elkerülhetetlen volt, hogy kitanuljam a mesterséget. Majd, amikor Amerikába költöztem és munkát kerestem, praktikus okokból egy kesztyűkészítő céghez mentem dolgozni. Tehát nem a pályaválasztás volt izgalmas az életemnek ebben a szakaszában, hanem a tény, hogy az amerikai cég már akkor több, mint ötven éve tervezett kesztyűket és jelmezeket a hollywoodi filmekhez.

Dorothy Gáspár a saját tervezésű kesztyűjében

- Ennek közel negyven éve. Mikor vette át a műhely vezetését?

- Néhány évvel azután, hogy felvettek dolgozni. Ez a cég számára nehéz időszak volt, a műhelyben már csak kesztyű és jelmez átalakítással foglalkoztak, nem készítettek új termékeket, és nem építettek új kapcsolatokat a filmes megbízókkal.

Amikor akad egy különlegesebb munka, azt rögtön elvállaltam,

ritka, egyedi darabokat kezdtem készíteni a jobb időket is megélt műhelyben. De egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a vezetők kiöregedtek, és már nem akarták tovább vinni a vállalkozást, ezért egy napon megkérdeztem, hogy miért ne vihetném tovább én a céget?

- Vagyis élt a lehetőséggel.

- Azért nem volt ez olyan egyszerű folyamat. Fiatal voltam és idegen, a vezetők nehezen bíztak meg bennem, a helyzetemet pedig tovább rontotta, hogy korábban nem terveztem jelmezeket, ezért a kesztyűkészítés mellett még nagyon sokat kellett tanulnom. Rengeteget dolgoztam, hogy bebizonyítsam, igenis képes vagyok a műhely vezetésére, amikor pedig akadályba ütköztem, azonnal megoldást kerestem rá. Végül megkaptam a céget, és ezzel elszántan folytattam a filmes együttműködéseket.

- Milyen érzés volt, amikor először meglátta a mozivásznon a saját tervezésű kesztyűjét?

- Felemelő! Sosem fogom elfelejteni, ahogy ott ültem a moziteremben, és néztem a Titanic című filmet, amelyben egy ponton a szereplő (Kate Winslet) megállt a lépcsőn, és ott volt rajta az én kesztyűm. Ez egy emlékezetes pillanat volt számomra. Azóta számos ilyen élményben volt részem, és minden alkalommal nagy büszkeséggel töltött el, amikor megláttam a munkámat a mozivásznon.

- Találkozik a kesztyűit viselő hírességekkel?

- Változó. A munka mindig egy felkéréssel kezdődik, első lépésben megkeresnek a produkció jelmeztervezői a kész tervekkel, ezek többnyire kézzel rajzoltak. Majd végigmegyünk az egyes karaktereken, részletes információkat kapok arról, hogy milyen tulajdonságok jellemzik az egyes figurákat, amelyeket a színészek játszanak. Ezt követően elkezdem belehelyezni magam a karakterek helyzetébe,

hónapokon keresztül csak erre koncentrálok,

majd elkészítem a kesztyűket. Hasonló a helyzet a nagy koncertek előtt, amikor szintén hosszan dolgozom egy kesztyűn. Van, amikor a kivitelezés előtt eljönnek hozzám a sztárok, máskor én megyek el hozzájuk, megint máskor csak méreteket kapok tőlük. Egyénenként különbözik, hogy ki akar találkozni velem, a kesztyűtervezővel és ki az, akinek arra sincs ideje, hogy személyesen méretet vegyek tőle.

Usher, ahogy Dotothy Gáspár kesztyűt visel egyik nagy koncertjén

 

- Kik a megrendelői?

- Elsőként Julie Andrews-t szeretném megemlíteni, akit a Mary Poppinsból ismerhetünk. Nagy rajongója vagyok Julie-nak, ezért hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, amikor egy napon bejelentkezett hozzám azzal a kéréssel, hogy szeretne magának kesztyűt csináltatni. De Lady Gagát is az elsők között kell említenem, ugyanis túlzás nélkül állíthatom, hogy

Gagának rengeteg kesztyűje van tőlem, akárcsak Madonnának.

Szeretik viselni a kesztyűeimet a koncerteken, a nyilvános eseményeken, forgatásokon, vagy csak úgy a mindennapokban. Illetve a vásárlóim között van Paris Hilton, Kim Kardashian, Kylie Jenner, Kendall Jenner, Rhianne, Katy Perry, Beyonce, Usher, Jared Leto és Zendaya. Ez csak az elmúlt pár hónap listája.

- Jelenleg kinek készít kesztyűt?

- Egyenlőre csak annyit mondhatok el, hogy három filmbe is tervezek kesztyűket az interjú napján, az egyik egy western, a másik horror, míg a harmadik fantasy. A legtöbb esetben titoktartási kötelezettség miatt semmit nem beszélhetek a készülő filmekről, de mindig elmondom, hogy a munkám hamarosan látható lesz a mozikban.

- Mit gondol, minek köszönheti ezt a sikert?

- Egyrészt minden területét ismerem a szakmának, hiszen már gyermekként megtanultam, hogyan kell elkészíteni egy kesztyűt, milyen folyamatokból áll a munka, és mi kell a legjobb minőség érdekében. Ezen kívül

nagyon aprólékosan dolgozom,

részletesebben, mint más manufaktúrák, és végül: különleges darabokat készítek. Minden megrendelőm számára garantálom, hogy nem fognak látni még egy ugyanolyan kesztyűt, amit elvittek tőlem – legyen szó mindennapi emberekről vagy világsztárokról.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Ezt kaptuk eddig a méhlegelőktől - tapasztalatok és tanácsok, ha saját „beporzó rezervátumra” vágyunk
Milyen különleges fajok bukkantak fel a 2021-ben kialakított fővárosi méhlegelőkön, hova lehet jelentkezni rovarmegfigyelőnek és mit tartsunk szem előtt, ha saját magunk vágnánk bele egy beporzó rezervátum létesítésébe?

Megosztom
Link másolása

Ahhoz, hogy ne jussunk az elhíresült kézzel (pontosabban csirketoll-seprűvel) porzó kínai körtetermelők sorsára, sok nyugati országhoz hasonlóan hazánkban is szükséges felhívni a figyelmet a beporzók védelmére. Fontos beszélni róluk, hiszen a gyökér- és levélzöldségeken kívül szinte valamennyi termesztett zöldségnövény esetén szükség van rovarbeporzásra.

A városi környezetben élők számára a figyelemfelkeltésnek az egyik legkézenfekvőbb, és több szempontból is hasznos formája a méhlegelő.

Hazánkban még nincs túl nagy hagyománya a városi közterületek ilyen fajta hasznosításának, ezért érthető volt az első, 2021-es telepítéseket övező kétkedés, rosszallás és az esetleges önbíráskodás.

A szakemberek szerencsére igyekeznek minél többször és minél sokrétűbben tájékoztatni a lakosságot a méhlegelők céljáról, a bevont területeken történő változásokról és a további tervekről, bár sokszor kénytelenek egyes információkat visszatartani (például, hogy melyik kerületben bukkant fel egy növénykülönlegesség, a méhbangó), a kialakult törékeny élettér megőrzése érdekében.

Az óvodás korba lépett budapesti méhlegelőkkel kapcsolatos eddigi tapasztalatokból igyekeztünk összeszedni a legközérdekűbb és leghasznosabb tudnivalókat, legyen ez a parlagfű vagy toklász kérdése, a tavaszi hagymások szerepe vagy az, mit érdemes szem előtt tartani, ha beszállnánk a bogárhotel bizniszbe.

Kinek jó ez egyáltalán?

Talán nem meglepő módon, mindenkinek.

Egy méhlegelő persze értelemszerűen elsősorban az állat-és növényvilágnak kedvez, hiszen elkerített rezervátumként otthont adhat számos olyan fajnak, melyek máshol nehezen vagy sehogy sem találnak élőhelyet.

„Paradox módon az utóbbi évtizedekben a mezőgazdasági vegyszerhasználat miatt a nagyvárosok zöldfelületei lettek a beporzók ökológiai menedékei”nyilatkozta még 2022-ben Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze.

Ezek a háborítatlan területek még olyan, alig ismert fajoknak is szállást nyújtanak, mint a Nomada thersites, mely egy kisméretű méh, amiből itthon még múzeumi példány sem lelhető fel.

A ritka jószágot a XII. kerület egyik, pontosan meg nem nevezett méhlegelővé alakított részén figyelték meg.

Ezekhez az eredményekhez azonban sokszor szerencse, és még többször nagy türelem szükséges. Egy évekig, évtizedekig fűkaszált vagy géppel nyírt terület átalakítása során óhatatlanul megjelennek azok a pionír növények, melyek az allergiásoknak vagy a kutyatulajdonsoknak okoznak nem kis bosszúságot.

A parlagfű és az egérárpa (közismertebb nevét toklász) a bolygatott földterületek, így építkezések, útszélek elterjedt növénye, azonban ha megfigyelünk egy erdei rétet, szinte biztos, hogy nem találunk belőlük. Egy jól beállt gyepes társulás ugyanis kiszorítja őket.

A fajgazdagság mellett nem elhanyagolható tény, hogy minden ilyen érintetlen zöld terület pozitív hatással van az adott város környezet klímájára, ami az egyre erősödő aszályos nyarakat látva nem elhanyagolható előny.

Méhlegelő az angliai Cornwallban

Dr. Szigeti Viktor biológus szerint a jövőben a kutatók szeretnék a lakosság érdeklődő tagjait, mint segítőket bevonni a méhlegelőkkel kapcsolatos adatgyűjtésbe, meghonosítva ezzel itthon is a citizen science műfaját. Egy már most is futó kezdeményezés, a Pollinátor motinoring néven futó projekt például örömmel látja a lelkes jelentkezőket. Ha pedig saját kertünkből kerítenénk el egy kisebb darabot a hasznos rovarok számára, a kutatók szerint erre érdemes figyelnünk:

Szakaszos böjt helyett szezonális svédasztal

Ahogy mi emberek is szeretünk az év minden napján élelemhez jutni, úgy a beporzók sem szívesen böjtölik ki a kora tavaszi vagy késő őszi napokat. A méhlegelőkről legtöbbünknek a tavasz végén vetett egynyári virágok vagy ilyenkor virágzó évelők jutnak eszünkbe, pedig kiemelten fontos, hogy a lehető legszélesebb időintervallumban táplálékot tudjon nyújtani a benne élőknek az adott legelő.

Ehhez nem kell mást tennünk, mint az amúgy is közkedvelt tavaszi hagymás virágot közül minél többet ültetni a területre.

A hóvirág, a téltemető, a sáfrányok és a hunyorok fontos élelemforrásai a tavaszi időszaknak, őket követik a különböző nárciszok, díszhagymák, jácintok. Ezeket nyugodtan ültethetjük lombhullató cserjék és fák alá is, a gyümölcsfák beporzásának elősegítéséhez kifejezetten ajánlják a kertészek a tövükbe ültetett nárciszokat, krókuszokat, hiszen ha ezekhez „odaszoknak” a beporzók, a fák virágzására is biztosan visszatérnek majd.

A hóvirág fontos élelmeforrása a tavaszi időszaknak

Fontos a fényviszonyoknak megfelelő növényeket választani, és ugyan a legtöbb rovar a napfényesebb területeket preferálja, vannak, melyek az árnyékban érzik jól magukat, és ha van rá mód, ott is táplálkoznak. Számukra érdemes a kert árnyékosabb pontjaira árnyékliliomot, haranglábat , nefelejcset ültetni, de jó választás a tüdőfű, az ibolya vagy a szellőrózsa is. Az éjszakai lepkéknek pedig az éjjel nyíló estikék kínálnak táplálékot.

Vegyük figyelembe a fajtaválasztásnál, hogy a vad típusokhoz közelebb álló szimpla virágú fajták általában több pollent termelnek, mint a belőlük nemesített dupla szirmú vagy hibrid változatok.

Szerencsére ma már hazánkban is egyre több kertészet külön is jelzi a kifejezetten jól mézelő növényeket, ami megkönnyíti a választást.

Aki pedig veteményessel büszkélkedik, annak talán még könnyebb dolga van, hiszen a legtöbb beporzó csalogató növény egyszerre szép és hasznos a termés számára, és nem okoz gondot virágozni hagyni néhány tő petrezselymet vagy kaprot, a paradicsom alá bársonyvirágot, az uborka alá sarkantyúkát, borágót és bazsalikomot vetni, hiszen ezek nem csak szépek és hasznosak a rovarvilág számára, de finomak is.

Az évelő fűszernövény közül a rozmaring, a kakukkfű, a citromfű is népszerűek a rovarok körében, sőt, a csalánt is érdemes egy-egy kevésbé frekventált helyen meghagyni, mert ezek sok lepkefaj hernyókori tápláléknövényei.

Föld alatti bunker vagy több emeletes társasház

Ahány rovar, annyiféle lakhatási preferencia. Vannak, melyek a földbe vájt magányos üregekben élnek, vannak, akik családostul élvezik a magaslati helyeket, ezért jól tesszük,

ha igyekszünk mindenfajta igényt kielégíteni - vagyis minél kevesebbet bolygatást végezni mind a földön, mind a föld felett.

A kert sarkában meghagyott rőzsehalmok, farönkök, levélkupacok számos rovarnak nyújtanak fészkelő- és búvóhelyet, ezért jó, ha az elszáradt növényeket csak tavasszal, és csak óvatosan távolítjuk el, vagy kifejezetten méhlegelőnek szánt területen nem is nagyon piszkáljuk őket.

Remek lakóhely lehet egy általunk készített rovarhotel is.

Kialakításukban oda kell figyelni, hogy száraz és árnyékos helyre kell elhelyezni, legalább egy méter magasan a földtől, úgy, hogy előtte ne legyen növényzet, amely eltakarja az üregek, fészkek bejáratait.

Legyen kellően masszív, szélnek, esőnek álljon ellen, és kizárólag olyan anyagokból épüljön, amik nem veszélyesek a kis lakókra, tehát sem lakkot, festéket vagy más vegyszer ne használjunk a készítésükkor.

A lakás és az élelem mellett a rovarok számára is kiemelten fontos a vízforrás.

Ehhez egy sekély mélyedés is elég, amiben álló vagy lassan folyó víz van. Ha sár is társul hozzá, azzal nagyban segítjük a sárból készült fészket rakó rovarok megtelepedését is.

Ha pedig semmi időnk hasonló dolgokkal pepecselni, akkor elég, ha például áprilisban vagy májusban kimenőt adunk magunknak és a fűnyírónknak is, ugyanis a klasszikus angol pázsit nem csak a karizmainkat meg a pénztárcánkat, de a biodiverzitást is a földbe döngöli.


Megosztom
Link másolása