Kapi Levente: ,,Az anyasebekből ered az, hogy önbizalomhiánytól szenvedek”

Fekete Ádám születésekor megsérült, oxigénhiánnyal született. A harminckét éves férfi ma egyszerre író, költő, dramaturg, színész. Kamasz kora óta ír verseket, de színészként is bizonyította tehetségét. Huszonegy éves volt, amikor megkapta a Junior Prima-díjat. Három filmben és számos színházi előadásban játszott, miközben írói karrierjét is egyengette. Ma az irodalmi élet egyik kiemelkedő alakja.

- Az írás segít megérteni, hogy ki vagyok. Annyi előítélettel szembesülök a mozgássérültségem miatt, hogy jól esik kiírni magamból az érzéseket. Nem vagyok kerekesszékhez kötve, de nehezen tudok járni, néha botra is szükségem van, és aki meghallja a hangomat, rögtön érzi, hogy valami nincs rendben. Szaggatottan, lassan beszélek. Emellett azért is írok, mert nekem folyamatosan csinálnom kell valamit, mozgásban kell maradnom, különben szorongok, és értéktelennek érzem magam. Tehát az írás számomra egyfajta öngyógyítás is, hogy kiírjam magamból a nehézségeket.

- Szoktak előadásokra hívni, hogy mesélj az életedről, látván a sikereidet?

- Előfordult már, hogy tartottam motivációs beszédeket különböző helyeken, bár nem nagyon szeretem a szószóló szerepet. Idegenkedek tőle. Nem érzem magam senki szószólójának, hiszen minden állapot más, mindenki helyzete egyedi. Másfelől

nem nevezném kifejezetten sikeresnek az életemet,

illetve nem állíthatom, hogy hosszútávú boldogságot nyújtana azok a dolgok, amik egy külső szemlélő számára sikernek tűnhetnek. De örülök, ha segíthetek. Volt már, hogy tanácsot kértek tőlem más mozgássérültek egy lehetséges színházi karrier beindításával kapcsolatban. Hogyan lehet színészkedni kerekesszékkel? Hogyan lehet áttörni az akadályokat, amelyeket a színházi és filmes világ a mozgássérültek elé gördít? Ilyenkor elmondom a véleményem, lelkesítem azt, aki kérdez, de nem azért, mert tudom a választ ezekre a kérdésekre. Csak azt tudom mondani, hogy

- Téged is próbáltak lebeszélni?

- Mondhatni. Féltettek attól, hogy az egészséges emberek között majd megütöm magam, hogy meg fog terhelni a velük való versengés, és ha megpróbálok ugyanolyan lenni és ugyanannyit (vagy akár többet) elérni, mint mások, csak csalódni fogok, elsősorban önmagamban. Arról nem is beszélve, hogy

senki nem gondolta, hogy nekem is lehet barátnőm.

Pedig én is voltam szerelmes, miért ne lettem volna? Miért ne élhetnék úgy, ahogy bármelyik másik harmincas férfi, csak mert én mozgássérült vagyok? Szerintem igenis menni kell előre, csalódni kell, bírni az ütéseket, kritikusnak és harciasnak kell maradni, és menni kell tovább, mert

Nem biztos, hogy könnyű lesz, de kinek könnyű az élet? Az épeknek is megvannak a maguk problémái.

- Téged kik inspirálnak? Kikből merítesz erőt?

- Az írásban mostanság (újra) Thomas Bernhard és (újonnan) Tandori Dezső regényei. Bernhard nyelvhasználata, humora, brutalizmusa lázba hoz. Tandori a szertelen írásmódjával és tobzódóan részletes önéletrajzi leírásaival ragad meg, azzal, ahogy írássá teszi az életét. Mostanában még Witold Gombrowiczot és Eszterházy Pétert forgatom, bár Eszterházyval óvatosan bánok, nehogy tudatosan vagy tudattalanul utánozni kezdjem. Más személyeket nem tudok kiemelni, tehát nekem a példaképeim is ép emberek, belőlük tudok töltekezni.

- Nagyon fiatal voltál, amikor először szakmai díjat kaptál. Emlékszel még, hogy mit éreztél tizenegy éve?

- Színház kategóriában kaptam a Junior Príma-díjat, elsősorban dramaturgiai tevékenységem miatt, azt hiszem, bár a TÁP Színházas szerepléseim is közrejátszhattak. Akkoriban másodéves voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahová rögtön felvettek az érettségi után. Érdekes, hogy

Úgy éreztem, ez csakis egy megelőlegezett bizalom jele lehet, ami természetesen jól esett, de nem gondoltam, hogy valóban megillet a díj.

Még semmit nem tettem le az asztalra, inkább valami mély rokonszenv kifejezését láttam benne, és bátorítást az ezután következő időkre. Felemelő is volt, és szorongató is.

- Szeret téged a szakma! 2018-ban elnyerted a Petri György-díjat is, amit a költői munkásságod elismeréseként kaptál.

- Megtisztelő volt átvenni a Petri György-díjat, amely egy adott verseskötetnek szólt, életem első verseskötetének. Ez megerősítést jelentett számomra, és elindította a költői pályámat. Most is aktívan foglalkozom az versírással, habár az utóbbi években egy önéletrajzi regény a főprojekt. Most az írói tevékenységem van előtérben, ebben az évadban nem is rendeztem színházat, őszintén szólva kicsit elfáradtam benne. Szeretem a színházat, de most izgalmasabb a prózaírás, és jobban fekszik az ezzel járó bezártság.

- Mit értesz önéletrajzi regény alatt?

- A történet középpontjában a mozgássérültségem áll, azt járom körbe, hogyan hatott ez az életemre, a kapcsolataimra, beleértve a családi és szerelmi kapcsolatokat. Egy szerelmi történeten keresztül próbálom meg elemezni önmagamat, szétszálazni a döntéseimet, és a testem működését. De erről még nem szeretnék többet elárulni. A regény tele van személyes élményekkel, emlékekkel. A nevelkedésem történetét mesélem el, aminek elemi része a születésemnél fellépő oxigénhiány, és az ekörüli terápiás tapasztalatok. Innen jutunk el odáig, hogy hogyan küzdök a mozgássérült identitással, a saját exhibicionizmusommal, valamint a férfiasságommal, ami egy rendkívül képlékeny valami. Ehhez jön még az apaság kérdése, ami a koromból adódóan egyre aktuálisabb a számomra.

De testben létezni, kiszolgáltatva lenni és megítéltetni – ez nem csak egy mozgássérült témakör, ez mindannyiunk tapasztalata. A test mindannyiunk számára fájdalom és rejtély.

- Hogyan dolgozol? Mondjuk most, amikor a regényedet írod.

- Nincs rendszerem. Általában vendéglőkben írok, lopott időkben, amikor éppen van egy kis rés. Sokszor a kevesebb idő jobb, mert hatékonyabb vagyok. Ki tudja, talán ez is annak a jele, hogy számomra az írás egyfajta menekülés, elslisszolás a napról napra élendő életem elől, amelyben teret engedhetek valami egészen másnak.

Ha ő annyit nyom, mint egy kacsa, akkor boszorkány! - vallják a Gyaloggalopp középkori szereplői.

Ha ő egy éven át csak vadon termő dolgokat eszik, akkor boszorkány! - gondolhatják a mai kor kétkedői, ha eléjük kerül a skót etnobotanikus, Mo Wilde munkásságának egyik szenzációhajhásznak tűnő eleme.

Pedig Monica – és a többi etnobotanikus vagy etnobiológus szakember - tevékenységének egyetlen ördöngös része a kitartás, minden más eleme vegytiszta tudomány, amelynek hasznos információit mi magunk is hasznosíthatjuk.

Tünkány vagy boszordér az etnobotanikus?

Lázár Ervin Bab Berci kalandjai című könyvében van egy rövid történet arról, hogy a főszereplőnek egyszer csak megjelenik egy tündérnek tetsző alak, aki Bab Berci állandóan savanyú kedvére megoldást kínál neki egy szelence képében, majd szó nélkül eltűnik.

Valahogy így van az emberiség is a számára ismeretlen tudással, például az erdők-mezők által nyújtott segítséggel: a bizonytalanság miatt sokszor jobbnak látja eldobni, hiába származhat belőle akár haszna is.

Amit pedig eldobnak, az sokszor örökre megsemmisül.

Ennek a tudásnak a megőrzését, újraélesztését és mélyítését végzik az etnobotanikusok, etnobiológusok.

Az etnobotanika tudományága az emberek hagyományos növényismeretét, a növények használatát, valamint azok kulturális és vallási jelentőségét vizsgálja. Az etnobotanikusok azt kutatják, hogyan használták és használják az emberek növényeket a táplálkozáson túl gyógyászatra, rituális célokra, ruházat és építőanyagok készítésére, valamint egyéb mindennapi tevékenységekhez.

Munkájuk során végeznek néprajzi kutatásokat, azonosítanak és feljegyeznek az adott térségre jellemző növényfajokat, tanulmányozzák például a tájban élt vagy élő emberek gyógynövény felhasználási szokásait. Eredményeik nem csak történeti fontossággal bírnak, hanem a mai kor természetvédelméhez is hozzájárulnak, az általuk felhalmozott tudást pedig más tudományágak- orvostudomány, mezőgazdaság- is használni tudják.

Az etnobotanika célja tehát nemcsak a növények tanulmányozása, hanem annak megértése is, hogyan járulnak hozzá ezek a növények az emberi kultúrák fennmaradásához és fejlődéséhez.

Mo Wilde, a skót vadonevő

„Lélegzetvisszafojtva vártuk az esőt, aztán egy nap mennydörgés hallatszott a horizonton, és hirtelen több ezer kis csíra bújt elő a földből. Tudták, hogy az eső már csak pár óra távolságra van tőlük. Elképesztő”.

Monica Wilde gyerekkori élménye nem a zord éghajlatáról híres Skóciában, hanem Kenyában történt. A kislány hat éves volt, amikor kiköltöztek Nairobiba, ahol a családfő a legfőbb ügyész tanácsadójaként dolgozott. A kis Mo reggelente kimászott az alagsori WC ablakán, és amíg a ház népe (köztük négy kisebb testvére) aludt, ő felfedezőutakra ment. A helyi kikuyu törzs tagjai ismertették meg először a vadnövényekkel, miközben segített nekik a gyűjtögetésben, és

Később hazaküldték Angilába bentlakásos iskolába, ahonnan egyik nagynénjéhez ment a szünetekben. Vele is sokat járta a környéket, festőnövényeket gyűjtöttek, így Mo megismerte az ottani növényvilág hasznos tagjait is.

Felnőttként sem maradt egy helyben sokáig:

„Az 1980-as évek elején díszlettervező voltam a londoni Royal National Theatre-nél, mielőtt kivándoroltam Nyugat-Indiába, hogy a tengerparton pólókat szitanyomjak! 1995-ben visszatértem az Egyesült Királyságba, ahol a márkaépítés, a vállalati kommunikáció és a marketing területén dolgoztam,

 és az élettapasztalatomat az ajándékiparban operatív igazgatóként szerzett tapasztalataimmal egészítettem ki. Három gyermeket egyedül nevelő szülőként kész voltam bármihez hozzányúlni.”

- írja honlapján.

Később az egyik legpatinásabb, 160 éve működő gyógynövényes termékeket és étrendkiegészítőket gyártó céghez, a Napiers vezetőségébe került, ahol végre kiteljesedhetett a vad növények iránti szeretete, 50 évesen pedig mesterdiplomát szerzett gyógynövény-gyógyászatból.

2022-ben Mo egy éven át kizárólag a természetből származó élelmiszereken élt. Ennek az évnek a tapasztalatait a "The Wilderness Cure" (A vadon gyógymódja) című könyvében osztotta meg, mely egyfajta napló és útmutató, amely bemutatja,

A könyv központi témája a fenntarthatóság, az önellátás, valamint az ember és a természet közötti kapcsolat újjáélesztése. Wilde emellett megosztja tapasztalatait és véleményét az étkezési szokásokról, kritikával illeti az élelmiszeripart, de leginkább arra ösztönzi az olvasót, hogy fedezze fel a természetben rejlő elfeledett vagy sosem ismert (l)ehetőségeket.

Néhány receptjét a honlapján is megtaláljuk: elleshetjük tőle a lóheréből készült ropogós kenyérféleség vagy Skóciában ananászgyomnak nevezett vadon növő kamilla fajtából, a Matricaria discoidea-ból készült zselé elkészítésének titkát.

Fogásaiból egyik évben egy komplett Burns Night ünnepére menü is készült, melyben olyan érdekességeket kóstolhattak a vendégek, mint a vadgombapástétom hínáros zabkeksszel, a fácánkakas-moszat-póréhagyma leves, a legismertebb skót ételnek- és egyben mitikus lénynek- számító haggis szarvasból készült változata, vagy a kökényes pohárkrém.

Mo 2023-ban az Association of Foragers nevű szervezettel közösen kísérletet hirdetett:

A Wildbiome 1 projekt jelenleg is feldolgozás alatt áll, egy másik pedig 2025 áprilisában indul majd, hogy tovább bővítsék az adatbázist.

A vadon termő alapanyagok iránt érdeklődők számára szerencsére nem csak külhoni útmutatók állnak rendelkezésre: a közösségi médiában régóta jelen lévő etnobotanikával is foglalkozó Andrea abból főz, süt és tanít, ami az itthoni vadonban található.

Dénes Andrea, a sárközi vadonevő

Ma még talán kevés polgármester fejében verne gyökeret az a gondolat, hogy a rá bízott köztereket az ehető növények miatt tartsa a lehető legtisztábban.

Dénes Andrea, a pécsi Janus Pannonius Múzeum természettudományi részlegének főmúzeológusa szerint azonban az idő és a klímaváltozás okozta kihívások bizony efelé terelik a vezetőket is.

Most még illúziónak tűnik, de talán egyszer eljön az az idő is, amikor szempont lesz egy falu egy város tisztaságát azért óvni, mert

- nyilatkozta még 2015-ben.

Andrea botanikusként biztonsággal merült el a vadon termő, ehető növények világában, és ugyan kutatóként sokkal tudományosabb szinten foglalkozik az etnobotanikával, Erdőkóstoló néven futó blogját és az ehhez kapcsolódó social media felületeket a laikusok is könnyen és élvezettel bújhatják.

A szezonalitást szem előtt tartva vezeti az olvasók kezét és szemét a hazai erdők és mezők kínálta növények között, konkrét receptek segítségével mutatva be a helyes felismerés, etikus gyűjtés és otthoni felhasználás fortélyait.

Amire viszont minden finomság elkészítése előtt figyeljünk oda, az a gyűjtés helyének tisztelete és védelme.

Etikus természetjáróként csak olyan növényt szedjünk, amit egészen biztosan ismerünk, és csak annyit, amennyi az adott csoportosulást nem veszélyezteti, és magunk után ne hagyjunk se zoknit, se kőrakást, se keresztet.

Él egy magyar orvos, aki Afrikában épít kórházat. Dr. Fodor Réka, vagy ahogy sokan emlegetik, Afréka egyszerre két országban áll helyt, Magyarországon háziorvosként, egyetemi oktatóként és családanyaként, és Nigériában missziós orvosként. Megszámlálhatatlan afrikai beteget mentett meg, de nemcsak a malária elleni küzdelemeben segíti a helyieket, egy szegény afrikai faluban kórházat épít, és a közreműködésével nővéreket képeznek a mélyszegénység közepén, miközben gyerekek ezreinek biztosít oktatási és étkezési lehetőséget. Az is kiderül beszélgetésünkből, hogy sokszor az alapítvány által nyújtott napi egy étkezés jelenti szó szerint az életet azok közt a körülmények közt.

- Miért és mikor döntöttél úgy, hogy Afrikába mész gyógyítani?

- 12 évesen olvastam Albert Schweitzerről, aki európai orvosként Afrikába ment, hogy kórházat alapítson és segítsen a helyi embereknek. Több sem kellett, elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor én is missziós orvos leszek, ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre, ezért tanultam annyit. Majd megismerkedtem a férjemmel, Greguss Sándorral, született két lányunk, Anna és Kinga, de a gyerekkori álom ott lebegett a szemem előtt, egész addig, míg megláttam egy felhívást, amelyben missziós orvosokat kerestek Afrikába. Azonnal jelentkeztem, és hamarosan elindultam az első utamra, hazatérve pedig elmeséltem a férjemnek, hogy mit láttam, hogy mennyi szenvedő, beteg, szegény ember él ezen a területen. Nem volt kérdés, hogy segíteni fogunk nekik, végül 2017-ben megalapítottuk az Afréka Alapítványt a férjemmel, akit tavaly augusztusban veszítettünk el.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt?

- A férjem az ALS nevű gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, hónapok alatt teljesen lebénult. Nagyon nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára.

Innen folytattam az alapítvány munkáját, közben rá kellett jönnöm, hogy Sándor munkája mostantól az én feladatom lesz. A férjem fogta össze az Afréka kommunikációját, oktatási programját és az adománygyűjtést. Most, hogy ő a mennyben van, minden reggel hajnali 3-5 óra között e-maileket írok, kapcsolatot tartok a támogatókkal és promóciós anyagokat készítek. Ez nagyon fontos része a munkánknak, hiszen az adományok nélkül nem tudnánk fenntartani az iskolákat és a kórházat.

- Miből áll pontosan az afrikai misszió?

- A kórház építése mellett jelenleg öt iskolát működtetünk Nigériában. Az iskolákban több ezer diák tanul, ebből 181 Afréka ösztöndíjas, akiknek az oktatás mellett napi egy étkezést is biztosítunk. Az oktatási programoknak köszönhetően sok gyerek először kap lehetőséget arra, hogy iskolába járjon. Emellett évek óta segítjük a helyi nővérképző diákjait, akik egészségügyi szakmát tanulhatnak, így még nagyobb eséllyel tudnak majd elhelyezkedni a munkaerőpiacon. De ez nem volt mindig így, kilenc évvel ezelőtt még nem beszélhettem volna iskolákról, kórházról. Eleinte valóban csak gyógyítottam, főleg maláriás betegeknek segítettem. Ahogy egyre több missziós útra vállalkoztam, egyre többet akartam tenni az emberekért. Az afrikaiak mindig nagyon hálásak voltak, amikor meggyógyítottam egy beteget, megtapsoltak engem, de én úgy éreztem, hogy ez kevés, ezért úgy döntöttem, hogy az oktatást is segíteni fogom. Ez mostanra sikerült, de mindent a támogatóinknak köszönhetek. Az alapítványnak köszönhetően

A malária nagyon súlyos probléma Afrikában, és fontos, hogy minél többen hozzáférjenek a megfelelő orvosi ellátáshoz, de tudom, hogy ez nem elég a mélyszegénység felszámolására. Ha csak a betegeket kezeljük, azzal nem oldjuk meg a probléma gyökerét. Az évek során felismertem, hogy az oktatás ugyanolyan fontos, mint az orvoslás, ha nem fontosabb, hiszen hosszú távon ez ad lehetőséget az embereknek, hogy kitörjenek a szegénységből, ezért kezdtünk iskolákat építeni, és ezért hoztuk létre az ösztöndíjprogramot is, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekeknek legyen jövőjük. Tehát már nem csak a jelen problémáit orvosoljuk, hanem a jövőért is dolgozunk. Ennek érdekében évente körülbelül több missziós utat vezetek, amelyek átlagosan három hétig tartanak.

- Hol vannak közben a lányaid?

- Ameddig élt a férjem, ő volt a lányokkal, de most, hogy Anna felnőtt, elképesztő felelősséggel segít a kisebbik testvérének, így Kinga sincs egyedül. De a legutóbbi missziós utamról azért kellett előbb hazajönnöm, hogy Anna elinduljon az El Caminón.

- Mesélnél erről a misszióról?

- Nyár elején volt, és ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre távol voltam a családomtól a férjem halála óta. A misszió során mind a 181 ösztöndíjas diákunkat megtudtam látogatni, fontos számomra, hogy személyesen is találkozzak velük, és lássam, hogyan haladnak a tanulmányaikban.

Mint kiderült, az iskolák zárva voltak a húsvéti szünet alatt, ami ott több, mint két hétig tart, és a családja nem tudott naponta egyszer sem enni adni neki. Nagyon megrázott az eset, úgy éreztem, hogy kudarcot vallottunk. De nem adom fel, épp elég borzasztó helyzetet láttam az elmúlt kilenc évben ahhoz, hogy most még nagyobb erővel dolgozzak az afrikai szegényekért.

- Sokan már rég feladták volna.

- Ez egy folyamatos küzdelem, de hiszem, hogy a segítség valódi változást hoz az emberek életébe. Amikor látom a gyerekek arcán a reményt és a hálát, új erőre kapok. De nem titok, hogy rengeteg nehézséggel találkoztunk, a finanszírozási problémáktól kezdve a logisztikai kihívásokig. Az egyik legnagyobb próbatétel mindig az, hogy elegendő forrást biztosítsunk az iskolák és a kórház működéséhez, miközben

Afrikában mostanra sok barátot szereztem, köztük vannak papok és apácák, nélkülük nem menne. Ők segítenek az elejétől fogva, ha kell, akkor ételt készítenek, hogy bírjam a tizenkét órás munkát, vagy egyszerűen segítenek megérteni a helyi viszonyokat, amelyek egy európai ember számára felfoghatatlanok. Nem tudjuk elképzelni, hogyan élnek itt az emberek, és ez mellett nem mehetünk el tétlenül!

A hosszú távú célunk, hogy önfenntartó rendszereket hozzunk létre. Szeretnénk, ha az iskolák és a kórházak hosszú távon is működőképesek lennének, még akkor is, ha mi éppen nem tudunk jelen lenni, ehhez pedig elengedhetetlen az oktatás és a helyi szakemberek képzése. Büszke vagyok rá, hogy már húsz fő felett van azoknak a fiataloknak a száma, akik ma diplomás ápolók a mi támogatásunkkal.

Gianni szeret elmerülni egy-egy beszélgetésben, szerinte ezek az interjúk lehetőséget adnak az igazi eszmecserére. Olaszországi nyaralásuk után sikerült beszélgetnünk, nem volt egyszerű egy nyugodt órát találni ehhez, hiszen a vendéglátásban soha nincs megállás.

- Milyen volt a nyaralás Olaszországban? Itthon vagy otthon vagy?

- Ilyenkor hazamegyek, ez az érzésem. A szűk családban csak kilencen vagyunk és mindenki eljött. A mi nyaralásunkban is minden a gyerekekről szólt, együtt mentünk mindenhová, figyelni kellett az időbeosztásra, mert aludnia kellett az egyiknek, ennie a másiknak.

Szerintem amikor unalmassá válik egy vakáció két gyerek mellett, az jelenti azt, hogy nagyon jól sikerült. A gyerekeknek kell az állandóság, a mindennapos rutin, amiben feltalálják magukat, örülnek, játszanak, felfedeznek. Amikor azt mondja valaki, hogy milyen unalmas az élet, akkor van minden rendben, nem kell fölbolygatni, mert az élet majd magát bolygatja föl úgyis. Milyen érdekes, hogy mindenki az unalmat utálja, miközben az egy nagyon jó jel.

- Teljesen átlagos családként élitek az élet?

- Nagyon hiszek a család hagyományaiban, és ez teljesen jó a gyerekeknek is. Kell nekik ez a stabilitás az első pár évükben, amikor tulajdonképpen megszokják, hogy a szülők ott vannak, elérhetőek. A családi érték nem egy divathóbort.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Gianni Annoni (@gianniannoni) által megosztott bejegyzés

A szüleim is itt élnek Magyarországon, mert nekik, mint nagyszülőknek fontos, hogy a gyerekekkel lehessenek ebben az életszakaszban. Az unokáik az életük gyümölcsei, a nyugdíjas éveiknek ez a következő szintlépése. Azt akarták, hogy az unokákkal meg tudják élni mindazt, amit lehet, mert anno velünk kevesebbet tudtak lenni. Most mi élünk így szülőként, most mi dolgozunk, elfoglaltak vagyunk.

Itt ragadtak, mert úgy gondolták, hogy az a legjobb, ha együtt van a család. Nagyon fontos, hogy a családi energia áramolhasson, hiszen a gyerekek is ebből töltekeznek.

Azt gondolom, hogy fehér holló vagyok, mert a családi értéket képviselem, ami a mai világba kevésbé illik bele. Büszke vagyok erre, nem akarok megváltozni, mert ehhez le kéne venni a bőrömet, és arra nem lennék képes.

- Milyen egy vegyes családban élni?

- Van egy olasz mondás, amit eléggé sűrűn lehet hallani arrafelé, hogy ökröt és feleséget a saját országodból. Szerintem ebben nagyon sok igazság van, de az ember, ha szeret, akkor szeressen önzetlenül. Ahogy megy előre az idő, vannak elképzelések, vágyak, jó és rossz minták. Zita és köztem is akad kommunikációs zavar, de azt látom a mindennapokban, hogy az egész világban ez van most. Sűrű félreértések vesznek minket körül, mert nem lehet mindenről beszélni, és talán nem is kell. Nyilván az életben nem tudunk mindenre magyarázatot adni, hogy miért döntünk így vagy úgy.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Gianni Annoni (@gianniannoni) által megosztott bejegyzés

Én Olaszországban nőttem fel, máshogy vagyok szocializálva, másképpen tanultam, másképpen jár az agyam, de ez nem hiba. Nem a problémáról kell beszélni, hanem a megoldásról, és tudni azt, hogy mit akarunk.

Annyi probléma lehet egy kapcsolatban, ezeket el kell engedni. Minden egyes olyan házasságban, ahol nem ugyanabból a népből jöttek, egy tanácsom lehet: vakon szeretni! Ezzel el lehet kerülni a nagyobb bajokat. A gyerekek pontosan látják, hogy az egyikünk miért így viselkedik, a másik miért úgy, ők értenek mindent, mert bennük ez is, az is meg van.

- Mit gondolsz erről a mai világról?

- Ne felejtsük el, hogy olyan időket élünk, ahol lassan az ember is tárgy lesz, lecserélhető. Ezért vannak válások, mert az „én boldogságom”, az „én életem” fontosabb, nem küzdünk a másikért.

Én is voltam fiatal és bolond, nekem is volt nehéz korszakom, de hála istennek, ha lehet így mondani, volt az a tücsök hang bennem is, mint a Pinokkióban, és valahogy gátakat, meg határokat rakott elém, amit nem szabadott túllépnem. Nem akartam a családom nevére szégyent hozni, túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy megbántsam őket ezzel.

- Nyilván más vagy ma, mint a 30 évvel ezelőtt, mi hozta el ezt a bölcsességet?

- A bölcsesség szerintem a korral jár. Láttam, hogy az energiámmal nagyon sok embert megbántottam. Azt hitték, hogy egoból megyek előre, pedig nem így volt. Megtanultam ezt kezelni, pofont is kaptam eleget.

Leginkább mondjuk úgy, hogy diplomatikusabb lettem. A magam életét irányítom, ami a többieknek maximum egy példa lehet, hogyha akarják. Nincs annyi energiám, hogy másokkal foglalkozzak. A virtuális világ távol tart minket az ismeretektől, ezek nagy bajok lesznek, amit alapjáraton szerintem érzékelni fog majd a következő generáció. Annyira szabadszájúak lettünk hirtelen. Mindenki úgy akar élni, hogy csak azt hallja meg, amit akar. Nem tudom, hol van az igazság, lehet, hogy a korom miatt beszélek így. Úgy érzem, hogy

Ezt az energiát jobban is fel lehetne használni.

- Csak Magyarországon érezhető ez a probléma, vagy Olaszországban is hasonlóan?

- Az egész világon érezhető. Komolyan ezt akarjuk, hogy kifelé éljünk és ne üzenjünk pozitív dolgokat? Szerintem lépjünk hátrébb és értékeljük a családunkat, a nagymamákat, a rokonainkat. Nem kell szégyellni, cikinek érezni azt, ahonnan jöttünk, mert a szüleink jó és rossz mintáival lehettünk ilyenné, amilyenek vagyunk.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Candy Magyarország hivatalos oldala (@candy_magyarorszag) által megosztott bejegyzés

Szeretném, hogy az emberiség pozitívan gondolkozzon, csak pozitívan. Amíg van ereje annak, amit mondok, ki fogom használni, az sem baj, ha bántanak emiatt. Meg kapom én is, hogy takarodjak haza, de ez engem nem gyengít, mert őket minősíti. Nem előre kigondolt dolgokról beszélek most veled, van, ami éppen most jön fel bennem, és lehet, hogy soha nem mondtam ezelőtt.

- Sokat mozogsz az emberek között, ott is előjön ez a téma?

- Az étteremben általában viccelődök, hülyéskedek, olaszosan hangoskodok. Együtt vagyok a barátokkal, a vendégekkel, a kollégáimmal, de magamról nem kezdek el csak úgy beszélni. Mindenki tudja, látja, hogy mit csinálok 30 éve. Csapat- és emberszerető vagyok, nekem az öröm, hogyha a másik élete tiszta és boldog. Mindenkinek jár a tisztelet.

Kicsit elszabadult a pokol, mert a mai világ a pénz mércéjében van, mindig feljebb, mindig több kell, ez egy játék, amire az ember rá van kényszerítve. A kedvesség még nem jött divatba.

- Az olasz közösség összetartó Magyarországon?

- Nem, egyáltalán. Ez egy tévhit, régebben jobban összetartottak, még úgy is, hogy nem értettek egyet. Az olaszokat szeretik a világban, de van egy olyan folyamat, amiben kiközösítenek vagy félre tesznek minket irigységből. Akivel Olaszországban sem barátkoznék, azzal itt sem fogok valószínűleg.

A barátság egy mély szó. A szótárban el tudjuk olvasni a szó jelentését, de a mélységét nem.

- Mit üzennél annak, akinek a példaképe vagy?

- A mai fiatalságban más szabályok vannak, más a rendszer mint, ami a mi időnkben volt. A fiataloknak meg kell találni azt, ahol a motiváció és a példakép van. Azt a szenvedélyt, amibe bele kell zúgni, mintha a rózsaszín ködben lennél. Így kell szeretni ezt a szakmát és mindent, amit csinálsz. Szerintem nem lehet semmit elérni lemondások nélkül.

Hogy ki van melletted, ki marad melletted, ki néz föl rád. Ez olyasmi, minthogy a munka nem szégyen. Csak így tudsz előre menni: lemondás a hétvégékről, az ünnepekről, az estékről, a filmnézésről, a meccsnézésről.

A lemondás hosszú távon nagyon is pozitív. Nem jól értelmezzük, mert nem azt jelenti, hogy lemondasz az életedről, csak azt, hogy egy időre valamiről, ami a te érdekedben történik. Meg kell értsék a fiatalok, hogy mit jelent a munka, az izzadság, hogy egyáltalán miről van szó, mert ez fontos.

- Hogyan látod a jövőt?

- Nagyon jónak és azt gondolom, hogy én is benne vagyok egy metamorfózisban, mint minden a világunkban. Ma meg kell tanítani a gyerekeknek újra, hogy mi a fontos dolgok jelentése. Tudom azt, hogy játszanom kell, hülyéskednem, nevetnem, hogy jól legyek. Hogy elengedjek dolgokat, hogy türelmes és flexibilis legyek ehhez a világhoz, mert ami merev az törik.

Amikor az egyik kihasználja a másik jóindulatát, naivságát, hülyeségét és nem segít. Nem célom az ítélkezés, engem se ítélgessenek, de őszintén nem értem, hogy miért nem azt nézzük, hogy hogyan segítsük egymást. Az élet nem mindig alakul úgy, ahogy eltervezzük, de emiatt ne legyünk gondterheltek, mosolyogjunk, nevessünk sokat jóban-rosszban.