Dr. Neszmélyi Emil: „Nem is szabad ilyen veszélyes helyekre menni, én majd elmegyek, és elmondom milyen volt”
Dr. Neszmélyi Emil már két alkalommal állt a Mount Everest csúcsán, de a többi földrész legmagasabb pontjait is meghódította, sokszor a halál közelében járva. Az érdekelt, hogy miért kísérti a halált, és mint öröklési jogász, hogyhogy szintén a halál közelében ténykedik. Persze aztán kiderült, hogy mindezt ő teljesen másképp látja.
- Sokan ismerik már a nevedet, de mondjuk el, hogy civilben ügyvéd, egyébként „expedíciós teljesítménysportoló” vagy. Jól mondom?
- Igen, ez a kategória. Szeretnek engem „lehegymászózni” sokan. Hegymászással is foglalkozom, főleg ha az Everest kerül szóba, de a sarkkörök is foglalkozhatnak, és a távleküzdéses kihívások is. Ez inkább egyfajta teljesítménysport, mint hegymászás, különösen úgy, hogy én az asztmám miatt 7200 méternél bizony felveszem azt a palackot.
- Volt egy olyan terved is, hogy a két sarkkör is legyen meg. Ez hogy áll most?
- A két sarkkör várat magára. Itt vannak egyrészt szervezési kihívások, másrészt pedig az Északi sarkra annyira könnyen a jégtábla széléről nem könnyű eljutni, lévén oda elsősorban orosz gépek tudnak landolni, és ezt a Spitzbergákról kéne felszállással megtenni. Az orosz gépek a jelenlegi hadi helyzet okán nem landolhatnak a Spitzbergákon, így onnan nem tudnak felszállni. Úgyhogy ez ilyen szempontból még bizonytalan.
- Hogyha választanom kéne, hogy mit ne csináljak az életben, akkor az biztos, hogy a könyvelő vagy ügyvéd vonal lenne. Nekem az túl fekete-fehér, tőlem nagyon távol áll. Vagy a nagyon monoton tevékenységek, mint például a maratonfutás, vagy a nagyon magas hegycsúcsok megmászása, amihez nekem rögtön bekapcsol a „monoton riadó”. Amikor egy kilométert meg kell tenni 8000 fölött, akkor ahhoz kell egy monotontűrő lelkiállapot, nem?
- A monotonitás tűrésére kell alkalmasság, meg a fájdalomtűrés az alapvetően egy kötelező alkalmasság.
- Mi fáj?
- Mindened. Alapvetően az oxigénhiány miatt és a hatalmas terhek miatt. Ott minden sokkal nehezebbnek érződik.
Én például, hogyha csak önmagamért kellett volna legelőször a tibeti oldalon 2010-ben kilépnem az alaptáborból fölfelé, önmagamért meg se tettem volna. Sokkal fontosabb célok vezéreltek.
- Mint például?
- Az, hogy az északi oldalról (a technikásabb, nehezebb oldalról, ahol nagyobbak a távolságok, ahol a halálzónában sziklákat kell mászni, sokkal hidegebb, nincs helikopteres mentés), nem jutott fel még magyar. És nekem az volt a kifejezett célom, hogy ott legyen a magyar zászló, és ebben a műfajban jegyezzenek minket. Reméltem, hogy ezzel beindítok egy olyan sorozatot, hogy igen, a nehezebb oldalról, ahol nagyobb eséllyel kell visszafordulni, beindulnak a magyarok, és még többen feljutnak. A legnagyobb sajnálatomra sajnos a nehezebb oldalt, a veszélyei és a kockázatai miatt azóta a honfitársaim közül senki nem választotta.
- Miért leng téged körül a halál, mint fogalom? Ezen gondolkozom pár napja, és elmondom most, hogy mire gondolok. Egyrészt nyilván, aki a halálzónában szeret járkálni, azt körüllengi a halál, hiszen oda az ember túlélni megy, mert meghalni könnyű. A civil életben öröklési joggal foglalkozol elsősorban, ami szintén a haláról szól. Megnéztem a Facebook oldaladat, ahol az az idézet van a fejlécben, hogy „kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni”, ami megint nettó a halállal foglalkozik. Nem tudom, hogy ez a kérdéskör előkerült-e valaha is veled kapcsolatban, de engem most leginkább ez érdekel.
- Ez egy érdekes dolog, mert nyilván a halál és az elmúlás az egy olyan dolog, ami mindenkit érint. Nem közhely, pedig közhelyesnek hangzik: egy biztos az életben, hogy egyszer csak el fogunk távozni. Az, hogy a halálzónán keresztül vezetett az út két alkalommal is, ez a kihívás része. Én már előtte is eléggé régóta öröklési joggal foglalkoztam. De most kiemeltél olyan dolgokat, ami jelen van az életben, de nem tölti ki a 24 órámat. Mégis miért csináljuk mi ezt? A kihívások megszólítanak bennünket, és engedünk a csábításnak, és teljesítjük, és
Itt be is jön az öröklési jog, merthogy hátrahagyunk mindent, ami a földi javainknak a kézzel fogható értékkel bíró, akár beárazható része. Én nagyon sokszor beszélgetek a hivatásomnál fogva olyanokkal, akik tudják, hogy nincs sok hátra. Ezt segítünk rendezni, hogy ne pereket hagyjon hátra, hanem úgy osszon el mindent, hogy az igazságos legyen, és ezt ne is tudják megtámadni. Amikor ilyen emberekkel beszélgetek (és többnyire utánanéznek, hogy milyen ügyvéddel hozta őket össze a sors), akkor jönnek a kérdések, hogy én miért és hogyan, és bárcsak ő is megtette volna. És nagyon bánják azokat a dolgokat, amilyen élményeket kihagytak az életben és azzal kell leélni az életüket, hogy „mi lett volna, ha”. Nekem jó úgy élnem, hogy nálunk nincs „mi lett volna, ha nem úgy éljük le az életünket”, tehát olyan nagyon nagy hiányérzetünk nincs. Nekem vannak még terveim, de ha végül egyik sem teljesülne, és nem tudnék elmenni további expedíciókra, akkor is rendben vagyok. A többi csak hab a tortán.
- Valóban véletlenek egybeesés, hogy a halállal foglalkozol a szabadidődben is, meg a munkaidődben is?
- Igen, mert alapvetően nem a halállal foglalkozom. Az öröklés azt jelenti, hogy valaki megörökli azt a vagyont, és ő él tovább. Tehát inkább a továbbéléssel foglalkozom. Az öröklésben új tulajdonosok keletkeznek, miután valami befejeződik. Az Everest is a túlélésről szól, és nem a halálról. Ott van valami, ami jelen van, de nem arra figyelünk. Amikor mondjuk futsz a hegyen lefelé nagy sebességgel és már a gravitáció átveszi valamelyest az irányítást, majd el kell futni két fa között, akkor
Persze a halál jelen van, ez soha nem zavart, és én mindig inkább azt láttam, hogy mi az életet képviseljük. Talán ezért nem is tűnt fel nekem az, amit most nagyszerűen összefoglaltál és összegyűjtöttél. Az én munkásságomat lehet így is elemezni.
- A munkásságod nagy részét azt teszi ki, hogy élményekről számolsz be, és ahhoz ezeket meg kellett tapasztalni.
- Igen, és könnyű velem azonosulni, mert ezek az előadások is könnyebben fogyaszthatók úgy, hogy én egy profi módon felkészült, de nem ebből élő hivatásos sportoló vagyok, ennek megfelelően egy vagyok közülük. Én is egy irodában dolgozom, meg bíróságon előfordulok, illetve ügyeimet intézem, de mellette fel tudok készülni. Az előadások alatt nagyon sokszor látom, hogy együtt van velem légszomjuk is, hogy fejfájást is éreznek, és amikor valamilyen fagyási sérülés beindul, akkor együtt fáznak velem, és ezeket együtt megélni, ez egy plusz az előadásban azoknak, akik könnyen azonosulnak. De könnyebb úgy azonosulni, hogyha ténylegesen egy közülünk az, aki ezt a történetet elmeséli minden szépítés nélkül úgy, ahogy ő ott nyomorult módon ezt átélte. Közben persze vicces is, és természetesen vannak helyzetkomikumok az előadásban, mert ha azt nézzük, ez egy történetmesélés, nyolc éve telt házakkal lépek fel különböző Everest-tel kapcsolatos témákban.
- Mennyire foglalkoztat a téged ért kritika?
- Teljesítmények jellemzik a létezésemet, a civil életben ügyvédként, sportdiplomataként, jó ideje most már tréner és coaching vonalon is, és emellett pedig a teljesítménysport. Persze megjelennek a kritikusok, és elkezdik megpróbálni semmibe venni ezt, másokat meggyőzni arról, hogy semmi értéke annak, amit elértem. Előfordultak az életemben magukat sokkal többre tartó egyszerű bloggerek, akik majd megmondják, hogy miért nem úgy van. Például véleményezték az előadásomat úgy, hogy soha egyiket sem látták, majd ezt le is írta, úgyhogy tízezrek nevettek rajta. De nyilván nem reagáltam, hanem tettem tovább a dolgomat. Ártani akart, de nem tudott, mert egyensúlyban vagyok és követem azt a nagyon fontos irányelvet, hogy
Nekem azokkal kell foglalkoznom, akikre valamilyen pozitív hatás gyakorol mindaz, amit én teszek. Nagyon sok sportoló ügyfelünk van és ott látom, hogy egy igazságtalan kritika küzdéssel összefüggő sportágakban még a férfiakat is úgy padlóra küldi, hogy ezek a nagy, izmos férfiak konkrétan hetekig nem képesek edzeni, mert lelkük van, tehát ez is egy érzékeny dolog. Én alkatilag és szándékosan is olyan vagyok, hogy nem foglalkozom fölösleges dolgokkal. Annyira rövid az az idő, amit mi kaptunk az életre, nincs idő rá.
- Ahogy halad az idő, egyre kevesebb embertől szeretünk tanácsot kérni.
- Szűkül a kör, mert ahhoz, hogy valakitől tanácsot tudjak elfogadni, először is nagyon fontos, hogy az, amiben ő tanácsot ad, abban ő jó legyen. Tapasztalt legyen. Túl legyen azokon a dolgokon, amiben esetleg bizonytalan vagyok. Vagy tartson ott, mint én, és adjon egy új szempontot. Egyébként a mi korosztályunkban a szüleink mondták el sokszor, hogy „hidd el nekem, mert én vagyok az idősebb” és az ellenkezőjét megtanultuk a következő nap az iskolában. Akkor rájött az ember, hogy nincs összefüggés. Meg kell tudni találni azokat a releváns pontokat, hogy kitől fogadjunk el tanácsot.
- Téged motivált bármikor is a negatív kritika? Mert én azt gondolom, hogy ha valaki az első hegycsúcsát megmássza és kritika éri, akkor az baromira fáj, de amikor már a hatodik után éri kritika, akkor lehet, hogy mosolyog, hogy ember, akkor csináld utánam.
- Ja, nem, már eléggé korán megmásztam az Everestet a technikásabb oldaláról, ezért nem igazán érdekelt olyantól kritika, aki soha nem járt ötezer pár száz méter fölött. Engem az érdekelt, akik jártak ott palackkal, palack nélkül, és hogy hogy csináljuk másképp. Érdekes módon, akik a halálzónát megjárták én nem ismerek olyat, aki minősítene másokat. Valahogy nincs bennünk az igény. Akik ott megfordultunk és túléltük, lett egy sorsközösségünk, nem kritizálunk senkit.
- Nem volt benned olyan, hogy ha én elsőként mászom meg magyarként északról az Everestet, akkor engem már nem is érhet kritika?
- Nem. Persze mindenkit lehet kritizálni. Amikor én másztam palackosként, amivel gyakorlatilag bármely palackost megelőztem, akkor jöttek, hogy hogy merészeltem. Én meg nem értem a kérdést,
Ő egy túlélő lett, ráadásul egy sikerrel koronázott expedíció túlélője, és onnantól nagyon sokan érzik azt, amit én is éreztem a 16-os mászásom napján, hogy az a második születésnapon, mert komoly életveszélyt kellett legyőzni. Erről beszélek is az előadásaimon, és hogy félreértés ne essék, ez nem úgy van interpretálva, hogy a hős magyar ügyvéd diadalmenetben felment az Everestre, és diadalmenetben lejött. Nem! Az a masszív túlélés, és hogy hányféle hibát követtem el, és ehhez hogy kellett alkalmazkodni. Ez az alkalmazkodásról, a túlélésről szól, és a nyomorultról, hogy hát azért milyen hülyeségeket össze tudott hozni, mert az alacsony oxigénszint mellett nagyon könnyű rossz döntést hozni.
- Ha már az előadásaid… néztem jó pár dokumentumfilmet hegymászókról, sziklamászókról például, akik kötél nélkül másznak. Azt látom, hogy közülük nagyon sokan szinte rejtve és titokban csinálják, amit csinálnak, teljes mértékig kizárva a sajtót, a közvéleményt, mindent. Egyszerűen nem érdekli őket. Van egy belső világuk, amiben csak a saját kihívásaik és teljesítményeik vannak. Egy-egy barát megy maximum egy kamerával, hogy valami nyoma legyen annak, hogy ők megcsinálták azt, amit kitűztek célul. Aztán vannak azok a karakterek, mint például te is, akik meg szívesen áll a pódiumra, beszélnek a közönség előtt erről.
- Olyan helyekre jutok el, hogy bőven van rengeteg ember, aki nagyon szívesen lenne ott, hogyha garantálják neki a túlélést. Dehát azt senki nem garantálja. Mindig mondom, hogy nem is szabad ilyen veszélyes helyekre menni, én majd elmegyek, és elmondom milyen volt és úgy mondom el, hogy ott leszel velem.
- Nem egészen erre gondoltam. A te működésedben az, hogy téged csodáljanak azért, amilyen teljesítményeket véghez vittél, az mennyire a személyiséged része?
- Semennyire, nem igénylem. Nekem egy küldetésem van, hogy ezeket a fantasztikus dolgokat, amik velem megtörténtek, ezeket elvigyem azoknak, akik ez iránt érdeklődnek, és mondja el nekik valaki, hogy milyen ott. Ennek vannak az emberek életére gyakorolt pozitív hatásai. Negatív hatás még maximum annyi, hogy szembenézett valaki a gyengeségével, hogy mindenféle kifogásokat keresett, és hogyha ez a nyomorult ügyvéd megcsinálta, neki mi a kifogása? Mert hogy én palackból kevesebbet kapok, mint egy egészséges, nyilván jobban állok, mint egy palack nélküli egészséges.
- De te az északi oldalról kezdted, ahova még nem jutott fel magyar előtte.
- Igen, hogy a magyar zászlót felvigyem, és a magyarokat jegyezzék ebben a műfajban. Az én személyes motivációm, amit te említettél az volt, hogy megtapasztaljam a magaslati döntéshozatalt, hogy az milyen piszok nehéz. Tehát ez olyan volt körülbelül, mint amikor életemben először átúsztam a Balatont, hogy legyen asztmás rohamom, hogy tudjam, milyen az. Kisgyerek koromban diagnosztizáltak és indulás előtt pár hónappal derült ki, hogy én asztmás vagyok még mindig. Tehát nekem sokkal fontosabb az, hogy ennek az egésznek, mind az ügyvédi tevékenységemmel, mind az előadásokkal, mind a teljes tevékenységemmel hasznos tudok lenni mások számára. Tehát nekem, ha ez úgy lenne, hogy magamutogatás szinten, az nem én vagyok. Abban a pillanatban nem csinálnék semmit.
Az előadásokból négy teljes verziót dobtam el. Mert túlságosan én voltam a közepén. Ott voltam a középpontban. Ez nem érdekel. Én egy narrátor és egy elszenvedő alany vagyok.
- Na, de látod, az első draft, ami kijött belőled, az te rólad szólt, és úgy kellett megnyirbálni.
- Nem, nem, teljesen elvetni. Teljesen, mert nem tetszett. Én az vagyok, aki hogyha tart egy előadást, nem fognak emlékezni a nevére, csak hogy mit mondott, és ekkor érkeztünk meg. Engem csak ez érdekel. Ha valaki az életben nem fogja tudni felidézni a nevemet azt követően, hogy meghallgatta az előadást, én boldog leszek, ha csak egy picit elgondolkozott azon, hogy mi is az ő Everest-je.
Van olyan, hogy van egy vágy, de bele kéne állni, és ezen csak elgondolkozott, én már hasznos voltam. És hogy ezek után fogalma nincs arról, hogy mi volt a neve annak az előadónak, vagy akár az előadásnak, egyáltalán nem érdekel. Abban a pillanatban, hogy ez nem lesz meg, én egy eredményes ügyvéd vagyok, én bármikor visszatérhetek ügyvédkedni. De valahogy mindig hívnak. És ameddig hívnak, addig én menni fogok, mert hogy lehetek én olyan önző, hogy az ebben rejlő lehetőségektől én elzárom az embereket.
- Ha a 17 éves fiad előáll, hogy ő akar lenni a legfiatalabb Everest meghódító Magyarországról, mit szólnál ehhez?
- Van egy ismerősöm, aki a következővel fordult hozzám: Figyelj, valami olyasmit akarok, hogy nagyon sok ejtőernyős ugrást teljesítek, mert az kell ahhoz, hogy ezt a „mókus-ruházatban” siklást végezhessem. Szerintem életveszélyes, beszélj már le róla. Hát mondtam neki, jót kértél meg. Most visszatérve a kérdésedre,
Készüljön föl rá, mert hogyha én nekem jogom van ahhoz, hogy úgy éljem le az életemet, hogy nincs benne, „mi lett volna”, akkor a fiamnak is joga van ehhez. De készüljön föl, mert visszavárjuk.
- Egyszer sem hangozna el a szádból az, hogy „nem javaslom”?
- Hát biztos, de nem a hegyek kapcsán, hiszen ott megvan az a tudásbázis, hogy ő fel tudjon rá készülni. Ha felkészült, menjen. Én az a típusú szülő voltam, aki küldtem be a gyereket a homokozóba, mert mondták, hogy minél több mindennel találkozik már ifjú korábban, annál erősebb lesz az immunrendszere. Más meg a homokozó környékére sem engedi, de ez az ő meggyőződése, mindenki ezt eldöntheti. Én nem mondom, hogy ő rosszul teszi, ha a gyereket nem engedi a homokozóba. Én úgy éreztem, hogy jól teszem. Kicsit evett is a homokból, ő dolga, nem ízlett neki. Van bennem az ifjabb generáció felé egy alapvető tisztelet, hogy bizonyos határokkal merek csak megszólalni. Egyébként ki a fene vagyok én, hogy beledumáljak? Hogy veszem én a bátorságot? Gondolatokat meg lehet osztani, de nem megmondani. Van egy általánosabb kérdés, hogy amikor valami nagy tervről beszélsz, sokan mondják, hogy „ne csináld”. Próbálnak visszahúzni sokféle motivációból. Aztán ha meg megcsináltad, akkor „hogy csináltad?”
- Nyilván egy apa nem mondja a fiának, hogy „gyere, felviszlek az Everest-re”, mert az azt jelenti, hogy az egyébként 40 kg-os hátizsákból lesz 140 kg a lelki terhek miatt. De a gyerek mondhatja azt, hogy figyelj apu, nem vinnél fel az Everest-re?
- Tényleg, nagyon szívesen, akkor itt vannak a mérőszámok, amit hozni kell állóképességből, pulzusszámból, itt az edzésterv, csinálom veled végig.
- Az meg neki lesz egy nagy teher, mert „apám meg tudta csinálni”.
- Mert felkészült rá. Fizikailag és mentálisan is.
