Egy csecsemővel való együttélés kismiska ahhoz képest, milyenek a mindennapjaim egy kétévessel
Amikor egyszer egy délelőtti babakocsizásból hazaérve szálltam be liftbe a három hónapos elsőszülöttemmel, egy kifelé igyekvő idősebb pár a lányomra mosolyogva azt találta mondani
Erre én, épp három hónap alvásmegvonás után gondolkodás nélkül rávágtam, hogy kizárt dolog.
Ma már - majdnem 3 totyogós korszakkal arrébb - azt mondom, igazuk volt: egy csecsemővel való együttélés kismiska ahhoz képest, milyenek a mindennapjaim egy kétévessel.
ÉN - átmenetileg zárva
Ha van valami a gyerekneveléssel kapcsolatban, amire még nagyszülő korában se nosztalgiával gondol vissza az ember, az a saját elemi igényeinek bizonytalan időre való teljes háttérbe szorítása.
A táplálkozás, az alvás és az anyagcsere - de szerintem a legtöbben ide sorolnánk a higiéniát is - a Maslow-piramis alapját képező fiziológiai alapszükségleteink. Ezek a létfontosságú dolgok csúsznak ki a 1,5-3 éves gyereket nevelő szülők - leginkább az anyák - kezéből azzal, hogy egy másik ember számára teremtik meg ezeket a nap 24 órájában.
Teszik mindezt az újszülött korhoz képest azzal a nehezítéssel, hogy a képességeivel együtt az akaratát is próbálgató gyermek már korántsem olyan együttműködő, mint volt.
Egy csecsemő legalább általában ott marad, ahol hagyjuk, a járó vagy kúszóképes gyerek viszont egy időzített bomba, akit magára és a környezetére nézve is veszélyes akár csak egy másodpercre is magára hagyni. Gyerekorvos nagynénémtől évek óta hallom, hogy a kisgyerekes balesetek 96%-a a szülők figyelmetlenségéből fakad. Így aztán
Az „én” személyes névmás, így aztán bizonytalan idejű fizetés nélküli szabadságra kényszerül, helyette a „gyerek” vagy a sokak szerint kicsit tudathasadásos állapotot sejtető „mi” veszi át az alany helyét szinte minden mondatukban.
Én például csak akkor eszik, ha gyerek már evett (pazarlásfóbiás én-ek első körben rendre gyerek által meghagyott maradékot), én napjában van, hogy tízszer is megtörli valaki másnak a fenekét, de a sajátját szinte csak lopva tudja, vagy ha úgy nem („Anyaaaa, be akajok menni!”), hát közönséggel. Én nem akkor alszik, amikor hulla fáradt, hanem csak akkor, amikor a körülmények istene épp úgy rendeli (és mint egy jó kis alvásmegvonásos kínzásnál, sose tudhatja, meddig fog tartani az az édes, álommentes alvás).
Én úgy érzi, megint tinédzser korát éli, ha másban nem, hát abban, hogy a szüleitől kell engedélyt kérnie, hogy kimozdulhasson otthonról gyerek nélkül, és pár órára csak a saját életben tartására kelljen ügyelnie.
Fentiektől kifolyólag én általában elég labilis idegállapotban van, így aztán igyekszik a szép dolgokra koncentrálni és
A szivárványmentes részeket pedig most megosztjuk azokkal, akik ezt már vagy elfelejtették, vagy még nem tartanak ott, vagy soha nem is akarnak ott tartani, de megértéssel szeretnének fordulni a „De hát annyira cuki!” - gyerekére néhanapján panaszkodó édesanyához.
Enni vagy nem enni
Nincs az az elfogult, nagymamává érett anya, aki könnybe lábadt szemmel emlegetné, milyen csodás volt hallgatni annak idején a kétéves kisfia szájából minden főzéssel töltött óra után, hogy „Fúj, utájom! Mást kéjek!”.
vagy az önálló étkezéssel való ismerkedés melletti folyamatos arc-, kéz-és lakástakarítás végtelennek tűnő hónapjait.
Meg amúgy is, amíg egy csecsemő menüje viszonylag egyszerű, addig egy már fogakkal, holdjárással változó ízléssel és irigylésre méltó akarattal rendelkező pár éves emberpalánta étkeztetésének megtervezése és az ahhoz való ragaszkodás kicsit olyan, mint a lombkoronasétány - vagy lesz hozzá befogadó környezet, vagy nem.
Mert jöhet az ember dietetikus által összeállított heti menüvel, színesre-szagosra-Tűzoltó Sam-esre fabrikált tápláló és ízletes fogásokkal, ha a gyereknek épp olyanja van, a fejünk tetejére állva se fogjuk tudni rávenni arra, hogy megegye az elé rakott ételt.
Mert amit az egyik nap még megevett, annak másnap már az említésére is öklendezni kezd, ha egyszer valahol valaki megkóstoltatta vele a ketchupot, akkor onnantól kezdve a tejberizs se ehető anélkül, vagy a legrosszabb: amikor semmit se hajlandó enni...
És hogy az anyukák táplálkozási szokásainak megváltozásával is foglalkozzunk:
Minden anya úgy kel fel reggelente, hogy elhiszi, lesz öt egybefüggő perce a reggel folyamán meginni egy forró, de minimum meleg kávét, aztán jön a járóképes gyereke („Fogd meg a söröm!”), és nap nap után bebizonyítja, hogy ide a hit bizony édeskevés.
Ugyan rövid távon kifizetődőbbnek látszik mindig a gyerek aktuális kedve és ízlése szerint alakítani az étkezéseket, de jobban járunk, ha az esetek többségében beleállunk a rossz zsaru szerepébe, és - jó példával elöljárva - egészséges és változatos ételeket rakunk a tányérjukra. Számtalan hosszútávú vizsgálat, például ez a harminc évet felölelő finn tanulmány is igazolta már a gyerekkorban kialakított, vagy legalábbis megalapozott helyes táplálkozás és a felnőttkori ellenállóbb szervezet közötti kapcsolatot.
„Csak” kitartó türelem kell hozzá.
Terroristákkal nem tárgyalunk - csak ha van ha hozzá türelmünk
Egy kisbabát se könnyű megérteni, hiszen többnyire az egyetlen kommunikációs csatornája a sírás, ami viszont ezerféle dolgot jelenthet: éhes, álmos, pelenkát kell cserélni, büfiztetni kell, kitornáztatni hasát feszítő „Üvöltő szeleket”, melege van, fázik, stb.
Egy nagyobb, már két-háromszavas mondatokban beszélő gyerek viszont
mondjuk olyan mondatok értelmezésével, hogy „Ne dobd le!” vagy „Gyere ide!”.
Aztán eljön a reggel fél nyolc, és már harminc perce „indulunk”. Csendes beletörődéssel ismételgetjük, hogy „Szeretném rád adni a kabátot!”, vagy vérmérséklettől függően az első 3-4-10 ismétlés után már crescendoban folytatjuk, míg el nem fogy a türelmünk és a krokodilként tekergőző gyerek kezeit megpróbáljuk a kabát két ujjába juttatni anélkül, hogy bárkiben vagy bármiben kár esne. Ilyenkor rendre azt kérdezzük magunktól: mások hogy csinálják? Hogy van ehhez türelmük?
Továbbmegyek: több, korban nem túl távol álló gyerek esetén hogyan dönti el az ember, melyikkel áll le először türelmesen, nyugodt hangon egyezkedni, magyarázni, ok-okozati összefüggéseket, indítékokat világítani meg? Mert hogy a mai világban már
Ami mind szép és jó, nagyon helyes, hogy már nem sarokba állítással, fakanállal vagy „Mert az van, amit én mondok” - típusú mondatokkal nevelünk. Az egyetlen hiba a dologban az, hogy ezek fontosságáról és technikájáról a dackorszakos gyerekeket senki se tájékoztatta, és ami elméletben vagy laborkörülmények között igazoltan működik, az a valós életben idő híján sokszor kivitelezhetetlen.
Mert hiába fordulok én értő figyelemmel a földön fetrengő gyerekemhez, ha közben már rég az oviban kéne lennünk, vagy az ebédjét kéne főznöm, vagy a testvérének kellene a háziban segítenem. Nem tudom megállítani az időt. Így aztán akármilyen türelemmel is fordulok a dackorszakos felé, ha nincs rá idő, nem fogok napi tízszer mindent eldobni és értő figyelemmel, segítő kommunikációval kivárni, amíg lecsendesedik és megbékél a világgal, inkább megküzdök az önváddal.
Így, miközben a legtöbb szülő tényleg szereti a gyerekét, és a legtöbbször megértő és türelmes vele, nagyon nehéz feldolgozni, ha ez másképp van.
Az érzelmek egyszerűen megtörténnek, sőt, átfedik egymást. Valahol a gyereknevelés is egyfajta szerelem, ahol egyik percben még imádjuk a másikat, a másikban meg legszívesebben soha többé nem látnánk őt. A mi felelősségünk a saját érzelmeinkkel kapcsolatban az, hogy észrevesszük és validáljuk őket (és tesszük ezt a gyerekeink érzéseivel is!), majd megpróbáljuk felderíteni az okokat (lásd saját alap szükségleteink kielégítetlensége), és lehetőségeinkhez képest megpróbálunk változtatni rajtuk.
„Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?”
A L’art pour l’art Társulat idézett dala szokott a fülembe csengeni, amikor a kétévesem délelőtt 10-kor már az ötvennegyedik „De miért?” kérdését teszi fel. Ilyenkor el is kezdem dúdolni, és máris könnyebben válaszolok neki valamit, amivel magamat (vagy a hallótávolságon belül lévő értő közönséget) is szórakoztatom.
A humor, mint megküzdési stratégia - akárcsak az éneklés- segít átvészelni a mentálisan megterhelő időszakokat. A nevetés hatására csökken a stresszhormonok termelése, természetes fájdalomcsökkentő anyagok szabadulnak fel, fókuszt vált az agy, könnyebben találunk megoldást az adott helyzetre.
Tavaly nyáron a játszótéren egy kislány megütötte a lábfejét. Szerencsére vér nem folyt, csont nem törött, de hiába minden szülői támogatás és kortársi segítség, vigasztalhatatlanul zokogott. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem hozzá, hogy van nálam egy kis gyógyító spray (Aloe vera), ha megengedi, lefújom vele a lábát. Még mindig sírva mondta, hogy rendben. Kezembe fogtam a lábát, és rásandítva annyit kérdeztem a fújás előtt: -De ugye nem büdi a lábad?- és máris gurgulázva nevetett ő is meg a többi gyerek is.
Aki ezt a cikket elolvasta (és írta), mind volt kisgyerek. Mindannyian azért tudtunk felnőni, mert valaki vagy valakik elviselték a dackorszakunkat, a folyamatosan ragacsos kezünket, a mindig legrosszabbkor jövő betegségeinket. Ha pedig nekik sikerült, nekünk is sikerülni fog. Csak dúdoljuk türelmesen a reggeli gyerekcipőhúzásnál, hogy „Balettcipőm nincsen nekem, de ha lesz, én fel nem veszem!”.