„Ha ma egy házasságban benne van 7-8 jó év, már szerencséd van”
Számonkérték, miért nem írok boldog emberekről. Leszámítva azt a tényt, hogy de, elég sokszor írok, a válaszom az: azért, mert nagyon sok ember nem boldog. És a címben idézett kardiológus barátommal sajnos egyet kell, hogy értsek: óriási baj van a házasságokkal.
A szemünk előtt szálazódik szét egy intézmény, amelynek évszázadokon át megvoltak a maga keretei, amihez így vagy úgy, de mindenki tartotta magát. De most már hiába kapaszkodunk belé, hiába öntjük nyakon rózsaszín, dizájner menyasszonyi ruhás-limuzinos-babagügyögős cukormázzal, a házasság, mint két ember megbonthatatlan, életre szóló szövetsége, egyszerűen társadalmi szinten oszladozóban van.
Hadd idézzem szegény nagyapám véleményét: “Kislányom, szerintem húsz év múlva Európában meg is fogják szüntetni, kitalálnak helyette valami mást, mondjuk egy ötéves élettársi szerződést, amit meg lehet hosszabbítgatni, ha nagyon akarják.”
Bár ez természetesen elég borongós jóslat, azért érdemes odafigyelni rá. A házasságokat annak idején valóban kőkeményen összetartó erők – a vallás, a megkérdőjelezhetetlen társadalmi elvárások, életvezetési szabályok, a gazdasági érdekközösség, és persze a “rangon alul nem”, tehát a hasonló a hasonlóval (itt a neveltetésre, háttérre, értékrendre gondolok) elve – egyszerűen mára nincsenek. Szó nincs arról, hogy régen, mondjuk száz-százötven évvel ezelőtt egy házasember vagy asszony boldogabb lett volna, mint ma. De egyvalamiben biztos lehetett: ha Isten színe előtt házasságot kötött, abból hivatalosan kilépni csak a teljes emberi-társadalmi-anyagi megsemmisülés árán lehetett.
Egy felvállalt házasságtörő egy életre szóló szégyenbélyeget ütött magára. Nem jelenhetett meg nyilvánosan, egyetlen ismerőse sem állt vele szóba többé, és ha nem volt valahonnan saját vagyona, az éhhalált kockáztatta.
Igen, akkor is léptek félre (sőt, a félrelépésnek is voltak intézményes keretei, gondoljunk csak a férfiak esetében a bordélyokra, a nőknél pedig a “házibarátra”), de a dolgot elintézték a négy fal között, “okosba”. A házasság, kifelé, szent és sérthetetlen maradt.
Ezzel szemben mi van ma? Milyen erők tartanak valakit egy házasságban? A válasz egyszerű: az érzelmei és a saját hajlandósága. Van, akinél a pénz is jócskán bejátszik, úgy tűnik, az érdekházasság mint intézmény még jobban is tartja magát, mint a hagyományos. A szerelmi házasságok viszont az emberi érzelmek, vágyak, önmegvalósító törekvések és kényelmi megfontolások ingoványos, pihe-puha talajára épülnek, és éppen ezért az esetek túlnyomó többségében nem is tartanak tovább, mint a fent említett szempontok. Igen, ha van bennük 7-8 viszonylag jó év, akkor már szerencsésnek mondhatja magát az a pár.
Beleszeretek valaki másba? Lelépek. Új állásom lesz, beindul a karrierem, úgy érzem, “kinőttem” a házastársamat, jobbat érdemlek? Lelépek. Megszülettek a gyerekek, az asszony éjt nappallá téve robotol, kicsit el is hízott, nincs kedve a szexhez? Lelépek. Alábbhagyott az izgalom, már nem lángolnak az érzelmek, olyan megszokott lett minden? Lelépek. Jól van, végre valaki elvett feleségül, pipa, de tulajdonképpen unom az egészet, szingliként sokkal izgibb volt, jöttem-mentem, pasizhattam, de jó lenne megint úgy élni? Lelépek. Nehéz időszakon megyünk keresztül, olyan sok lett minden, úgy érzem, nem megy tovább? Lelépek.
Következménye nincs, vagyis érzelmileg nagyon is van, de ezzel valahogy senki se számol igazán. Viszont mást nem kockáztatok, a társadalom szemet huny, a barátaim ugyanúgy elfogadnak, folytathatom az életemet. Nem leszek számkivetett, legfeljebb “elvált”, ami ma az egyik legelfogadottabb és leggyakoribb párkapcsolati státusz. Na és.
Tudom, hogy a dolog ennél bonyolultabb és fájdalmasabb. Senki sem a válásra gondol az anyakönyvvezető/pap előtt, és senki sem jókedvéből válik el. Egy válás mindig nagyon kemény, főleg, ha gyerek is van, és erre sokan csak akkor ébrednek rá, amikor már fél kézzel szétbarmolták az egész életüket. Ettől függetlenül én úgy látom, hogy a házasság napjai egyszerűen azért vannak megszámlálva, mert már nem kötelező benne maradni. És régen az volt, ha tetszett, ha nem.
Természetesen magam is ismerek régóta jól működő, boldog házasságokat (mondjuk egy kezem elég hozzá, hogy megszámoljam). De azok a párok egyáltalán nem azért vannak együtt, mert kimondták a boldogító igent. Rajtuk azt látom, hogy anélkül is együtt lennének. A jegygyűrű egy kis ráerősítő extra, de ami valóban egymáshoz toldozza-foldozza őket, az a saját belső törvényük, szeretetük, problémamegoldó hajlandóságuk, kitartásuk és kompromisszumkészségük.
Megjegyzem: ezt én egyúttal egy nagy lehetőségnek is látom arra, hogy “divatba jöjjenek" a felelősebb, valóban két ember közös akaratán alapuló, okosan és jól működtetett, papír nélkül is biztos érzelmi táptalajt adó párkapcsolatok. Egy új, emberibb és önazonosabb párkapcsolati kultúra. Ahol már nem az lesz a fő szabály, hogy “egy lány akkor mönjön férjhöz, ha viszik.”
Azt hiszem, ezen már tényleg ideje túllépnünk.
