INSPIRÁLÓ

Simon Márton: „Én is örülök, ha ingyen kapok valamit, főleg, ha valami jó dolgot”

Marci költő, műfordító, a slam poetry ismert alakja. Rutai Gáborral a japánok sajátos gondolkodásmódjáról, a gyereknevelésről és a világról beszélgettek.

Rutai Gábor interjúja, Fotó: Instagram/Glicsartzsir - sassy.hu
2024. április 15.

- Mindig irigykedtem a művészemberek gyerekeire, hogy olyan izgalmas, érdekes környezetben nőnek fel. Sok vendégem volt már, aki művész felmenőkkel rendelkezik, és mindig annyi sztori jön elő. Te is igazi művész vagy, neked erről van papírod, meg okleveled, meg díjad, meg mindenféléd. Most is mintha kaptál volna valamit?

- Ösztöndíjat kaptam tavaly. Van egy múlt századelős japán költő, akivel foglalkozom. A japán szabadvers atyjának hívhatjuk, Hagiwara Sakutaro a neve, ő volt az, aki két kötetben, 1917-ben, meg ’23-ban lényegében megalapozta a japán szabadverset, de szó szerint. Előtte soha senki nem írt prózainak szánt mondatokat, ő volt az első. Nagyon röviden összefoglalva, annyi az egész, hogy

a Japánok klasszikus, ezer-akárhány-száz éven keresztül tartó elképzelése szerint az volt vers, amit öt vagy hét morás sorokba tördeltek. Ugye tudjuk, hogy most nálunk ezt szótagra szokták fordítani, de a Japánban ez nem pontosan így van.

A lényeg az, hogy amikor elkezdtek a 19. század végén, 1883 környékén először ténylegesen kortársnak számító angol költőket fordítgatni, akkor még mindig úgy csinálták, hogy fogták a Shakespeare-t és a Hamlet monológját azt rendesen áttették öt-hét-öt morás japán vers formájába. Ez egészen sajátos dolog, mert az volt az elképzelés, hogy az a vers, ami így néz ki, tehát minden más, az felejtős. Nagyon eltérő elképzelések voltak a versről, a színházról, az irodalomról.

Úgyhogy igen. Nem emlékszem, honnan kezdtük el ezt a dolgot?

- A művészcsaládban felnövés volt a kezdeti feldobott labda, amelyben majd a te gyereked is részesül. Vannak-e ezzel kapcsolatban bármiféle averzióid, szeretnéd-e, hogy normális emberi lényként nőjön fel? Mit fogsz ezért elkövetni?

- Meglátom, hogy verset ír és ráütök a kezére? Nem! Nézd, én szerintem a pozitívumait és a negatívumait egyaránt megéltem a művészeti szférában való létezésnek elég szélsőségesen. Azt nem mondhatnám, hogy unatkozna, hogyha művész lenne. Nyilván van magának a bármilyen művészeti ággal való foglalatosságnak olyanfajta nehézsége, hogy soha senki nem biztos abban, amit csinál.

Azzal töltöd az életed, hogy nagyon próbálkozol, és nagyon reméled, hogy nem szúrod el. Tehát, hogy nem hülyeség, amit gondolsz, hogy nem vagy valójában teljesen eltájolva, tehát nem rossz irányba mész.

Van ebben egy ilyen feszültség. Én őszintén szólva nagyon szeretném, hogyha a lányom boldog lenne elsősorban, és mondjuk, hogyha megkérdezi tőlem, hogy szerintem mivel foglalkozzon, akkor biztos, hogy azt mondanám, hogy nem tudom. Ha művészettel akar foglalkozni, akkor is olyannal foglalkozzon, ami nem köti a nyelvhez.

Mert azt már látom, hogy vannak például baromi jó fotós barátaim, akik elvégeznek egy nagyon jó iskolát, fotóznak egy nagyon jót, és utána ezt elviszik Párizsba, meg Buenos Airesbe, és állnak és mosolyognak, és mindenki érti, hogy miről van szó.

Most én elkezdenék a verseimmel házalni, hát nemhogy Buenos Aires-ig, de Párizsig se jutok el. Szóval az egy nagyon más dolog.

- Mondtál egy érdekes dolgot, hogy soha nem lehet tudni, hogy meddig jut el az alkotás. Most eszembe jutott, hogy van azért az a szint, amikor már bármit ír a művész, már rajongani kell érte, és lehet, hogy az egy középszerű vacak, de az „ő tollából van”, és akkor az el fog fogyni.

- Láttunk ilyet. Igen.

- Tehát az önkontrollnak azért működni kell.

- Igen, de nehéz ezt látni. Azt hiszem Pilinszky mondja a híres interjújában, hogy „sokáig azt hittük, Thomas Mann fejezte ki a kort, most azt kell látnunk, hogy Kafka.” És ez nem azt jelenti, hogy a Thomas Mann nem beszélt a korról. Ez nem azt jelenti, hogy a Thomas Mann az nem volt érvényes, az azt jelenti, hogy volt ott egy nagyon széles sáv, amit a Thomas Mann nem is látott. Valójában mindig azt érzem, hogy a műveknek nincsen fix értéke, hanem minden változik. Ahogy a te saját életedben változik az, hogy éppen mikor érzed azt, hogy elolvasol három Ady verset, és zokogva borulsz az asztalra, mert nem lehet elviselni, hogyha valaki ennyire a lelkedbe lát.

Meg van az, hogy a történelem hirtelen aktuálissá teszi azt, hogy mit írt a Petőfi 200 éve.

Van ennek egy ilyen finom billegése, és egyébként meg valójában nem az a cél, hogy mindenkire emlékezzenek. Weöres Sándor mondja, „legszebb alkotás a séta / bár a földön nem hagy jelet / ám a piramis rossz tréfa / teng percnyi ezeréveket”. Én azért ebben egészen nem tudok hinni, de az tény, nekem fontosabb az, hogy tudjam, hogy száz év múlva is lesz magyar nyelvű vers, mint az, hogy valaki megveregesse a vállam.

- Mi az, amin most dolgozol?

- Most fejezem be lassan a következő kötetem kéziratát. Szerintem elég sok verset publikáltam már belőle, meg fogok is, ha minden igaz. De sajnos nincs még címem, az nagyon frusztrál.

- Adjak?

- Hát figyelj, ha tudsz. Egy jó címért, most bármit…  Szóval most az van, hogy lassan összeáll a következő kötetem, és akkor annak a befejezésével vagyok első sorban elfoglalva. Közben meg van egy New York School Project, amit a Závada Peti indított a Várfok Galériával és Kovács Krisztivel a galéria kurátorával közösen. Ebben össze vagyunk kötve költők, képzőművészek és zenészek. Ez egy nagy összművészeti cucc lesz. Lesz majd ennek egy pár napos programsorozata valamikor, azt hiszem június elején. Nekem most kell majd többek között a képzőművészeknek szövegeket adnom, amik alapján ők dolgoznak egy kicsit, és aztán csinálunk ilyen közös cuccokat.

- Ilyen cross-art-os megoldások? Tehát egymást inspiráljátok?

- Igen, amennyire csak lehet. Aztán az elején emlegetett japán versekből, amiket fordítottam, meg fog jelenni nem olyan sokára egy adag a Parnasszus folyóiratban. Továbbá nemrég jelent meg a John Waters fordításom, az Okostojás, avagy egy mocskos vénember bölcsességei címmel. Nagyon szerettem a Waters fordítani.

Közben folyamatosan járok fellépni, szóval van egy beállt rendszer az életemben, hogy egyrészt mindig írok valamit, de mindig foglalkozom valamivel pluszban, amit aztán publikálok, és akkor ennek vannak nyomtatott nyomai. Másrészt meg közben rendszeresen járok egyedül is meg zenével is felolvasni. Most volt egy „spoken word night” a Magyar Zene Házában, ahol ott voltunk két nagyon jó zenésszel, illetve a Kemény Zsófival, a Színész Bobbal, meg a Saiid-dal. Tehát van egy állandó működés, amire viszonylag jól beálltam, és ezt próbálom, igyekszem fenntartani. Most azt hiszem, hogy ezek az aktualitások.

- Mi a véleményed egyébként a mostani, fiatal költőgenerációról? Ez szerintem egészen fantasztikus korszaknak tűnik.

- Igen, igen. Az ezredforduló után volt egy tök jó, hihetetlen nagy pezsgés, és akkor az a generáció, akikkel én annak idején nagyon régen elkezdtem együtt publikálni, a mai napig nagyon fontos dolgokat csinál. Szerintem akkor ennek volt egy nagyon izgalmas felfutása. Aztán jött egy csomó fiatal és jönnek azóta is. A legfiatalabbak is akiket látok, a húszon pár évesek, iszonyú jó dolgokat csinálnak. Szerintem is nagyon-nagyon gazdag, és nagyon erős pillanatnyilag a magyar költészet. Azt hiszem, hogy megváltozott ennek az egésznek a terepe ezzel a mediális váltással, amit az internet, meg a közösségi média, meg pláne ezek a különböző streaming platformok elhoztak. Nagyon-nagyon megváltozott az, hogy hogyan fogyasztanak az emberek tartalmat, és nagyon megváltozott az, hogy hogyan fogyasztanak irodalmat. Ez azért - hogyha nem is egészen alkalmazkodnak a fiatal szerzők -, befolyásolja őket.  A 2000-es évek elejéig, amíg nem voltak legalább blogok, addig valójában a tényleges olvasóközönség egy homályos felhő volt.

És akkor hirtelen egyszer csak megjelentek azok a digitális felületek, ahol láttál fix számadatokat. Kiírtad azt, hogy „krumpli” és azt tegnap 189-en elolvasták.

Nagyon kevés dolog volt biztos, de ennyi igen. Most látom, hogy ha a weblapomon kint volt egy vers, azt 11 ezren megnyitották.

- Igen, csak az a baj, hogy közben nem veszik meg 11 ezren a könyvet. Valahol elvárja a közönség azt is, hogy ingyen kapja a tartalmat.

- Némelyik könyvet azért megveszik 11 ezren. De igen, lehet, hogy a közönség néha azt várja, hogy ingyen kapjon bizonyos dolgokat. Én ezért nem tudom őket kárhoztatni, mert én is örülök, ha ingyen kapok valamit, főleg, ha valami jó dolgot.

Kapcsolódó

Ott Anna: „Átjön az édesanyám, és azt látja, hogy nem felmosok, porszívózok, mosogatok, hanem lefekszem egy kanapéra és olvasok”

Magyarország egyik legolvasottabb embere, Ott Anna. Nagyon irigylésre méltó szakmát űz, sokan hallgatnak a szavára, sokan követik, és az ő ajánlására fognak könyvet a kezükbe. Rutai Gábor interjúja.

Népszerű

Ajánljuk

Címlapról ajánljuk

INSPIRÁLÓ

Vilmos herceg bérlője vagyok – …és akkor éjjel egykor beállítottak a rendőrök

Álmomban sem gondoltam, hogy dolgom lesz valaha a rendőrséggel. De nem minden történik úgy, ahogyan eltervezzük.

Szöveg és fotók: Hegedűs Noémi - sassy.hu
2024. november 17.

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Itt a közbiztonság nagyon mást jelent, mint otthon

Van egy mondás errefelé, ami sokat elárul erről az apró hercegségről: ha eleged van Angliából, költözz Cornwallba, ott újra megszereted!

Nagyon sokan ezt szó szerint is vették, amikor a Covid járvány miatti zárások következtében hirtelen lehetővé vált azok számára is a távmunka, akik előtte csak ábrándozhattak róla. Egyik pillanatról a másikra rengetegen cuccoltak le ebbe a kis szegletébe az országnak. Azonban még ez a soktízezres tömeg sem tudta megváltoztatni az itt megszokott szívélyes légkört és barátságos hangulatot.

Költözött ide pékség Londonból, a városka közepén (egyben a tengerparton) egy csónakházat béreltek ki, most

ott lehet a legfinomabb croissant-okat, pain au chocolat-ot venni, meg kovászos kenyeret is, egy baj van csak - itt is londoni árakon számolják a portékájukat.

Meggondolod, hogy vegyél-e belőlük kettőt. Aztán nyitott itt éttermet ideköltöző Michelin csillagos séf - már az itteni étterme is Michelin csillagos -, és meglepő módon az ilyen helyekből nagyon sok van, akad még eldugott farmon is olyan étterem, ami négy hónappal a nyitás után már kitehette a maga csillagát. Anglia nagyvárosaiból leköltöztek ide teljes filmprodukciós cégek, luxus divatmárkák vállalati központjai, persze munkát nem a helyieknek adnak, ők a stábot is hozzák magukkal, mert mindenki szeret úgy élni, hogy nappal dolgozik, és délután öttől a hullámokon lovagol. Még a környék kedvenc kávézója is azt írta ki a nyitvatartási táblára, hogy „bocsi, kedden zárva vagyunk, akkor szörfözünk”.

Amit mindenki értékel, aki itt él, hogy a bűnüldöző szervek nincsenek túlterhelve, olyannyira, hogy

Cornwallnak még saját rendőrsége sincs, a devoniakkal közösen tartanak fenn egyet.

Itt elképzelhetetlen, hogy este sétálsz hazafelé a buszmegállóból, és rád támad valaki, de az is, hogy megállítson a rendőr, hogy pakold szépen ki a táskád és a zsebeidet ide a motorháztetőre, mellesleg meg is motozunk, ne kérdezősködj. És ha már a rendőrökről van szó: nem fordulhat elő az sem, hogy autózol a városban, és leintenek, csak azért, hogy ellenőrizzék a papírjaidat és megszondáztassanak, Itt, ha rendőrt látsz, nem szorul össze a gyomrod, és akkor sem, ha este kutyasétáltatáskor szembe jön egy magányos férfi az ösvényen.

A helyi újság breaking news címkés hírei többnyire arról szólnak, hogy XY kertjében reggel megint ott legelt egy tehén a gyerekek csúszdája mellett, ki tudja, kinek a tulajdona? Vagy legutóbb egy sajnálatos halálhír borzolta a kedélyeket: egy kertben holtan találtak egy kiscicát. A turistaszezon közepén persze vannak más hírek is: traktorral húznak ki a strand homokjából a dagályra nem számító autósokat, vízimentők helikopterrel mentenek szirteken ragadt kirándulókat, és nagy ritkán olyan is megtörténik, hogy arról kell írniuk: a mentés későn érkezett.

Amikor a költözés után néhány nappal jött hozzánk a vízvezeték szerelő, hogy a csöpögő lefolyót megjavítsa, mind a ketten megdöbbentünk.

Ő azon, hogy zárva találta a bejárati ajtót, amikor benyitott, pedig tudtuk, hogy jön… Én meg azon, hogy ezen ő fennakadt. Mondtam, hogy bocsánat, még újak vagyunk, nem ismerjük a szokásokat - erre kedvesen biztosított róla, hogy errefelé nem kell félni, ez egy olyan környék, ahol senki nem zárja az ajtaját. Egyébként az autókat sem nagyon szokták, ebben ki is lógunk a sorból, hiába, a közép-európai neveltetés nem múlik el nyomtalanul…

Errefelé nappal nem zárják be az ajtókat, és az autókat se nagyon

Nemrég egy éjjel azonban olyasmi történt, amire, különösen ilyen előzmények után, egyáltalán nem számítottunk. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor arra ébredtünk, hogy beáll a kapunk elé egy autó, hangos zene bömböl benne, a reflektora végigpásztázza a házat, majd néhányszor erőlködve felberreg a motor. Két-három nagy gázfröccs után csend lett, már ha a folyamatosan járó motor zúgása csendnek számít. Meg a fényszóró is tovább világított.

Először azt gondoltam, egy kajafutár tévedt el, és azért nem mozdul, mert épp igyekszik kitalálni, hogy hol van most,

és megtervezni az utat a telóján a megrendelőhöz, aki nyilván tűkön ülve várja a pizzáját. De amikor ez a tervezés már tíz perce tarthatott, ajtócsapódást hallottunk. Kiderült, hogy kikászálódott a kocsiból egy fekete szakállas középkorú pasas és körbejárta az autót, mindezt annyira bizonytalan járással, amit már tántorgásnak hívnak. Ekkor lett gyanús, hogy mégsem kajafutárról és eltévesztett rendelésről lehet szó. Kis idő múlva úgy döntöttünk, megkérdezzük, tudunk-e bármiben segíteni neki.

Kimentünk hozzá, de minden kérdésre azt ismételgette, hogy minden oké, minden oké, majd visszaült az autóba és a telefonjába temetkezett. Ekkor vettük észre a közeledő reflektort, ami nagyon gyorsan rendőrautóvá változott, majd követte őt egy másik fénycsóva, az már rendőrségi kisbusz volt.

Éjjel egykor a házunk előtt, a nagy semmi közepén pofás kis akciófilm-jelent kezdett kibontakozni.

A tántorgó sofőr megint kiszállt, hirtelen mehetnékje lett, de a három, jó modorú rendőr megkérte, hogy maradjon inkább. Meg minket is, hogy ha nem nyaralók vagyunk, legyünk már olyan kedvesek válaszolni néhány kérdésre. Megosztották az erőiket, kettő az éjszakai látogatónkkal beszélgetett, egy pedig velünk.

A mi Bobunk arra volt kíváncsi, hogy egyedül ült-e a fickó a kocsiban, vagy mással érkezett. Közben kedélyesen elbeszélgetett velünk, többször is elnézést kért, hogy éjszaka nem tudunk tőlük aludni, ivott egy kis teát, elmondta, hogy mennyire imádja New Yorkot, és megsimogatta a kutyát. Molli először ugyan kicsit meg volt illetődve, de elég udvariasan fogadta a rend hatalmas őrének közeledését.

Beszélgetés közben kiderült, hogy az autós keresztülgázolt egy körforgalmon, és ütközött egy másik kocsival, majd megállás nélkül elhajtott a helyszínről, valószínűleg itt, a mi kis farmunkon akarta elrejteni a gépet, amíg hazamegy kijózanodni. A másik autó sofőrje azonban felhívta a rendőrséget, hogy jelentse az esetet, és ekkor kezdték el keresni a cserbenhagyó fickót és a kocsiját.

Minden eldugott mellékutat bejártak a környéken, végül észrevették a reflektorfényt, ezért kanyarodtak erre, hogy lássák, nem itt rejtőzik-e a vétkes. Mákjuk volt, de asszem, nekünk is.

Egy jó félóra múlva aztán elvitték a még mindig szemmel láthatóan nagyon részeg sofőrt, kicsit később egy autómentővel a bűnjelet, azaz a megrongálódott autót is. A rendőrünk szerint, ha a férfi kijózanodott, el fognak beszélgetni vele arról, mi a helyes viselkedés, és hogyan kell autót vezetni. Ez, első hallásra sem lehet több, mit egy szigorított ejnye-bejnye. Valószínűleg egy csomó büntetőpont is felkerül majd a jogsijára, ez utóbbit viszont itt nagyon komolyan veszik. Nem osztogatják bárkinek, de ha összegyűlik a megfelelő mennyiség, ugrik a jogsi. Egyébként elég sok olyan munka van, ahol előfeltétel, hogy a jelentkező tiszta jogosítvánnyal rendelkezzen. Szóval egy ilyen incidens akár a részeg sofőr állásába is kerülhet.

Apropó, ittas vezetés! Nagy Britanniában nincs olyan, hogy zéró tolerancia, lehet egyszerre inni és vezetni. Elmehetsz a haverokkal a kocsmába, leguríthatsz egy pintet a kedvenc sörödből vagy cideredből, aztán hazavezethetsz. Ha étterembe mész, ott is ihatsz egy pohár bort a kaja mellé.

Nem fog a Vörös Oroszlán sarkánál lesben állni a rendőr, hogy amint kitolatsz a parkolóból, megfújassa veled a szondát.

Amíg nem csinálsz hülyeséget, elhiszik neked, hogy annyit iszol csak vezetés előtt, amennyit a törvény megenged.

Másnap reggel napfényben is megnéztük a bűnügyi helyszínt: a kocsibehajtónkat. Már semmi nyoma nem volt az éjszakai akciófilm-jelenetnek, mindent elvittek éjjel, nem csak az autót, de még az alkalom hevében frissiben földre dobált szonda-fejeket is feltakarították. Aztán fogtuk a kutyát, és elsétáltunk addig a bizonyos körforgalomig, ahol állítólag az incidens megesett - de már ott is rendbe volt téve minden. Reggelre tényleg semmi nem emlékeztetett arra, hogy micsoda bűneset és nyomozó munka történt errefelé, alig néhány órája, az éjszaka.

Kapcsolódó

Vilmos herceg bérlője vagyok - beszéljünk őszintén a szomszédokról, éljenek bármelyik dimenzióban

Anglia és az ő kísértetei már-már közhelynek számítanak, egészen addig, amíg nem találkozol velük. De vannak más szomszédok is.

Ajánljuk

INSPIRÁLÓ

Vilmos herceg bérlője vagyok - ekkora vihart még nem láttam, nálunk még van áram, de a szomszédos településen már nincs

A viharszezon itt télen tombol, és ezen a hétvégén a ház és az elemek komolyan megküzdenek egymással. Üvöltő szelek Jacob Elordi nélkül.

Kép és szöveg: Hegedűs Noémi - sassy.hu
2024. december 08.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Üvöltő szelek és tajtékos napok Cornwallban

A viharunk neve Darragh és pénteken érkezett, mintha csak leugrott volna Cornwallba egy hosszú hétvégére. Izmos fickó, és kitartó, már második napja rázza a házat szakadatlanul. A 90 centis falak nem sokat foglalkoznak vele, de a kéményeken befütyül a szél, az ablakon befúj, és ha az eső is megeredne, még be is nyomná a vizet - de szerencsére esőből mi itt a déli csücsökben nem kapunk, az a walesieknek jutott.

Oké, most, hogy leültem a padlóra, módosítok: a 200 éves falak érezhetően nem reagálnak a szélre,

az emeleten a padló mégis diszkréten meg-megremeg egy-egy nagyobb széllökés közben. Remeg a laptop képernyője is, és nagyokat kattan-koppan a kémény belső falában valami.

A tető jól bírja, de elég zajos az élet most ebben a csodás György-korabeli farmházban. És a zaj nem tőlünk, emberektől ered. Az ablaktáblák rázkódnak a keretükben, ha nem akarsz megőrülni, mindenféle papírfecnikkel ékeled ki a felhúzható táblákat, így csak a beáramló levegőnek adsz több helyet, a zörgésnek nem. A házban - és gyanítom, ez Angliában nem egyedi - a gipszkartonnal borított belső falakon szellőzőket helyeztek el, ezeket, ha nem is tetszenek, nem szabad eltakarni, mert nem és kész. A mieink most szépen dúdolgatnak, hol magasabb hangon, hol átváltanak egészen mély bömbölésbe, mert a viharos szél alaposan átmossa a járataikat.

Nálunk még van áram, de a tőlünk 5 kilométerre lévő szomszédos településen már nincs.

Sokezer háztartás maradt áram nélkül a megyében, a legtöbb esetben fák dőltek a vezetékekre, de ami fura, a szolgáltató azt ígéri, két-három óra múlva már vissza is kapcsolja őket. Nem lennék a szerelőik helyében.

A közeli városban tényleg katasztrófahelyzet van. Téglakerítéseket döntött ki a vihar, házak tetejét ragadta el és vitte magával, majd szórta szét mindenfelé. Darragh egyik legnagyobb fogása azonban egy nagymotor, amit felkapott, és arrébb ledobott az útra. De nem jár a vonat sem, hiszen a síneken is fák hevernek, és hát a repülőkről már ne is beszéljünk. Hét vége van és Advent, de az adventi vásárokat és minden egyéb programot is töröltek. Szerencsére az én kedvencem, a Dickens éj csak a jövő héten lesz, kedvemre kiborzonghatom majd magam a sok jelmezes figura közt az éjszakai kisvárosban.

A motorkerékpárt és a kukákat a járólappal együtt is arrébb tette Darragh

Most látszik csak igazán, hogy miért nőnek ferdén a fák Cornwallban. Ezek az őrült viharok mindig észak-nyugat felől érkeznek, és már egész kiskoruktól irányba állítják a fák törzsét. És az is értelmet nyert, hogy miért van annyi mélyút errefelé, miközben olyan gyönyörű a táj, hogy direkt sajnálod, hogy eltakarják előled a kőfalak és lombok autózás közben.

Egy átlagos út két város közt - keskeny és mély, persze ez a kép nyáron készült

A meteorológiai szolgálat borostyán riasztást adott ki, az már csak egy fokozattal van az életveszélyes vörös alatt.

De azért most ez is hoz átlagban 80-100 km/órás szelet, 150 km/órás lökésekkel feljavítva.

A felhőkön átdereng a nap fénye, és hiába vagyunk 3 kilométerre a tengertől, az ablakaink már vastagon tajtékosak, mert a szél vígan viszi magával tovább azt, amit az óceán felszínén felkapott. Ha tajték van ott, hát a tajték jön vele. Mások rosszabbul jártak, egyiküknek trambulin akadt a kéményébe a szomszédságban, a másikuknak a kőkerítését döntötte le a vihar.

Mellettünk, a mezőn lakó szarvasmarhákat azonban nem hozzák ki a sodrukból sem a tajtékos napok, sem az üvöltő szelek, sem a trambulin, sem a vihar,

egykedvűen rágják a hullámzó füvet, és nyomát sem látni rajtuk annak, hogy zavarná őket ez a Darragh nevű időjárási képződmény.

Próbáld lefotózni a szelet

Reggel gyorsan bedobtam a mosógépbe egy nagy plédet, igazán nem gondoltam végig, hogy a teregetés ma macerás lehet. Amikor elkészült, kimentem vele - ahogy szoktam - a kertbe, hogy kiterítsem. Aztán megpróbáltam rátenni a kötélre - ahogy szoktam -, de kiderült, hogy mennyire alulbecsültem a szél erejét. Végül kíváncsiságból kb. 4-5 percig hagytam, hogy a vihar rángassa és tépje, miközben tartottam az egyik felét. Amikor behoztam, a műszálas takaró a frissen, napon szárított ruha illatát árasztva száraz volt. Ilyen szupergyors szárítógépem még nem volt soha.

Bár reggel óta azt nézegettem, ahogy a ház mellett vezető ösvényen vidáman sétáltatják a kutyáikat a cornish emberek, én, aki más égövön nőttem fel, úgy terveztem, hogy ki sem teszem a lábam ma a házból, mégis csak azt kérték a hatóságok, hogy mindenki vigyázzon magára. Csakhogy hiába tervezek, ha a kutya hirtelen nincs jól, és el kell vinni az állatorvoshoz. Úgyhogy mégis felvettem a kapucnis kabátomat, hogy beüljünk a kocsiba, és elguruljunk a dokihoz.

Már az autó megközelítése is komoly ügyességet igényelt, akkorákat lökött rajtam közben a szél, hogy alig tudtam irányítani, merre menjek,

pedig mi egy nagyjából szélvédett völgyben lakunk. Végül sikerült beülni, és ugyan durván taszigálta a kocsit a vihar, azért elindultunk. Az utak üresek, mint otthon karácsony szenteste, néhány kíváncsian sétáló gyereken kívül alig volt élő ember a házak közt. De amikor megálltunk, szinte alányúlt az autónak egy újabb hirtelen széllökés, rángatta, emelgette, szerencsére nem kapta fel, mint a fent említett nagymotort, vagy épp ennek az étteremnek a tetejét:

A túra végén egész felbátorodva értünk haza a lányommal: miért ne próbálnánk ki mi is a sétát ezen a kivételesen száraz decemberi napon? Hát, a kapuig azért eljutottunk. Ott

szembekaptunk egy akkora lökést, hogy még lélegzetet se sikerült venni közben, a szél bömbölésétől egymást sem hallottuk, a kutya meg otthagyott minket és visszamenekült a ház ajtaja elé, ott reszketett, és nézett ránk értetlenül, hogy ez most komoly?

Jelnek vettem, úgyhogy még várunk a sétával egy kicsit.

Azt mondják, az állatok megérzik a vihar közeledtét. Talán emiatt falták fel egy nap alatt a madarak a madáretető teljes tartalmát (ami azért máskor néhány napig kitart).

Vagy emiatt menekült fedett helyre az a valami, ami két napja a frászt hozta rám a konyhában.

Egyedül voltam otthon, és épp főztem. Nem hangos dolog az ilyesmi, néha kifut a víz a villanytűzhelyre, az szapora pattogó hangot szokott adni.

Na, megint nem figyeltem - gondoltam, amikor meghallottam a fura hangot nagyjából a tűzhely irányából. Odamentem, de ott semmi nem futott ki.

Mindenesetre fura - morfondíroztam, és eszembe jutott jóindulatú szellem-lakótársunk.- Ezek szerint ő viccelődik velem.

Csakhogy a csendben megint meghallottam. Már inkább a tűzhely melletti falból érkezett a hang, mocorgás, matatás, majd váratlanul a fejem fölött mozdult meg, pedig a kétszintes ház földszintjén voltam. Szóval a dolog az álmennyezetben szaladgált kitartóan oda és vissza. Nem lettem nyugodt tőle. Hol csend volt, hol újra kezdte, csak figyeltem, ahogy lassan felderítette a fejem fölötti világot. Tegnap estére átjutott a nappali fölötti plafonba, ott talán még hangosabb és ijesztőbb a matatása.

Már nem apró lábacskákat hallottam, ahogy szaladgál, most recsegett a plafon, egészen kísérteties hangokat adott ki a ház.

Egyébként abban bízom, hogy csak a vihar elől cuccolt be valami olyan nyíláson, amit nem látok kívül a falakon sehol, és nem arra készül, hogy itt húzza ki a telet, és közben felnevel néhány alomnyi utódot. Mert akkor mégis megeshet, amitől egész este, mindkét este féltem: hogy átrágja magát a plafonon, és egyszer csak váratlanul előttem terem, bármilyen állat is legyen - én meg csak bámulok rá, kővé válva.

Kapcsolódó

Vilmos herceg bérlője vagyok – …és akkor éjjel egykor beállítottak a rendőrök

Álmomban sem gondoltam, hogy dolgom lesz valaha a rendőrséggel. De nem minden történik úgy, ahogyan eltervezzük.

Ajánljuk

INSPIRÁLÓ

Vilmos herceg bérlője vagyok - alig hittem a szememnek: levelet kaptam a Buckingham palotából!

Két levél is érkezett, és az egyik nagyobb meglepetés volt, mint a másik. De szó lesz a csintalan piskie-kről is.

Kép és szöveg Hegedűs Noémi - sassy.hu
2024. december 15.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Egy nagyon váratlan levél a Buckingham palotából

Errefelé szombatonként is jár a postás, szép piros autóval, mert kicsit félreeső helyen áll a házunk. A mi postásunk egy nagyon szép, csokibarnára sült mosolygós lány, aki mindig rövidnadrágban jár, mintha sosem lenne tél. De most is az van, sőt, mindjárt karácsony. Amikor a strandon futunk össze vele, a két kutyája és a mi Mollink jót játszik egymással, ha itt az úton sétálunk amikor jön, már messziről integet, és ha van levelünk, oda is adja. Most szombaton azonban különleges küldeményt hozott. Fent dolgoztam, amikor a lányom szólt, hogy levele érkezett a kutyusunknak. Azt hittem, rosszul hallok, de másodszor is ezt kiáltotta, amikor visszakérdeztem. Oké, akkor szünetet tartok, mert ezt látnom kell.

A borítékra tényleg az volt írva a címzett neve helyére, hogy Molly. Meg a címünk. És a postáslány gond nélkül kihozta. A kutyának. A levelet.

Először azt hittem, talán az állatorvos írt valami miatt, emlékeztető egy vizsgálatra, vagy ilyesmi. De nem volt rajta feladó, az állatorvos biztos tett volna oda valami pecsétet - gondoltam. Izgatottan bontottam ki a borítékot, mégis nagy dolog ez: soha nem kapott még levelet a kutyusunk. Egy karácsonyi képeslap bújt meg benne, és amikor elolvastuk, eléggé meghatódtunk. Szomszédunk, (vagyis az ex szomszédunk), küldött üdvözlőlapot az egész családnak, és azt a viccet találta ki, hogy a kutya nevére küldi. Megható volt a figyelmessége, a kedvessége és a tréfája is.

Ekkor adta oda a lányom a másik borítékot.

A másik borítékon egyből látszott, hogy nem hétköznapi küldemény. Vastag volt, nehéz, drága papírból, a tetején pedig néhány bélyegző, ami láttán elfelejtettem levegőt venni is.

A Buckingham palotából küldték, ott feszített rajta III. Károly király saját címere!

Annak ellenére, hogy nagyon izgatott lettem, nem tudtam mire vélni a levelet. A király ír nekem? Miért?

Károly király címere és a palota pecsétje

Magamhoz képest elég sokáig húztam az időt, mielőtt felbontottam volna a küldeményt. Valahogy jól esett hosszan elidőzni a pillanatban, kezemben egy nagyon váratlan levéllel, amiben bármi lehetett. El is játszottam a gondolattal, hogy mi mindenről értesíthetnek a palotából, bár esélye egyik verziónak sem volt, mert amióta itt élek, semmit nem tettem a birodalomért - csak élveztem amit nyújtott. Az időhúzás mestereként megkerestem a legjobb ollómat, hogy nehogy sérüljön a boríték vagy a tartalma amikor kinyitom, aztán nekiláttam.

Szép óvatosan vágtam fel. A nyitott levélre még ekkor sem csaptam le, kihúztam félig a tartalmát, és csak néztem, tovább élvezve a pillanatot.

Bolondság, nem? Mégis jó volt.

Amikor végül kivettem az üzenetet, akkor lepődtem meg igazán. Nem Károly egyik beosztottja írt valami okból, a kemény papír hátlapján két díszes dombornyomott, ezüstözött betű díszelgett, koronával a tetején. Egy W és egy C.

Két díszes dombornyomott betű

Kinyitva a képeslapot, Vilmos herceg és családja mosolygott rám a jobb oldalon, boldogan összeölelkezve, ahogy a nyár végi videójukban is láthattuk őket. „Nagyon boldog karácsonyt és új évet kívánok” - állt szép nyomott betűkkel a bal oldalon,

a szöveget pedig fekete tollal, kézzel maga Vilmos herceg írta alá - annyit, hogy Vilmos, vagy mit is beszélek: William. Csak így egyszerűen. William.

A családi kép nem valami nagytételben nyomott képeslap volt. Szép olívzöld keretbe egy valódi fotó volt beragasztva. Szinte láttam magam előtt, ahogy Vilmos elmegy a helyi fényképlaborba, ahol analóg filmekkel is foglalkoznak, odaadja a 36-os filmtekercset és megszólal: „A 14-es kockából kérek 50 darabot szép fotópapírra nagyítva” - mondhatta.

„Akkor mennyiségi kedvezményt is tudok adni Felségednek” - felelte az eladó, és már számolta is, hogy: „ez így 50 font lesz.”

„És mikor lesz kész, kérem?” - kérdezhette erre Vilmos. - „Három nap?” Egy gyorsfejszámolással nyugtázta, hogy még meg fogjuk kapni az ünnepek előtt az üdvözletét. „Végül is az még belefér” - mondta.

Amikor hazavitte a képeket, együtt örült az egész család, és senkinek nem volt baja azzal, hogy épp furán nézett volna, miközben a többiek tökéletesek.

Talán Vilmos látta úgy egyedül, hogy egy kicsit hunyorít, miközben Katalin és a gyerekek olyan nagyon cukik, de hát úgy volt vele, hogy őmiatta nem kell másik képet keresni, jó ez így.

A lényeg, hogy a többiek mennyire boldogok - a képen is, meg itt most a Windsor kastély kis lakásában mellette ülve is. Lajoska különösen elégedett volt magával a fotón, hozta a huncut formáját, ahogy megszokták tőle. Katalin karcsún és boldogan ölelte két idősebb gyerekét, Györgyöt és Saroltát, őt viszont Vilmos tartotta a karjai közt, ahogy most is, a kép ellenőrzésekor.

„Nagyon boldog karácsonyt és új évet kívánok: William”

Amikor kiválasztották a legjobban sikerült nagyítást, akkor jött a lényeg.

Vilmos tudta, mire van még szükség: „Elkérhetem az iskolai UHU ragasztódat, kislányom?” - fordult Saroltához, és a hercegnő már hozta is a sárga stiftet. Szépen bekenték a kép hátulját, majd Katalin pontosan a megfelelő helyre illesztette azt, az olívzöld színű keret közepére. Sarolta a helyén tartotta néhány percig, amíg megszáradt a ragasztó.

Képzeletemben ekkor György megszólalt: „Apa, kölcsönadhatom a kedvenc fekete tűfilcemet, hogy odaírhasd a nevedet a karácsonyi üdvözlet alá, ha akarod”.

Vilmos boldogan elfogadta a segítséget, gondosan odaírta a lapra hogy William, majd együtt betették a borítékba és Lajoska leragasztotta azt.

A többit már az alkalmazottak elvégezték: a postázóba vitték, ott szépen betették egy gépbe, ami rányomta, hogy Buckingham palota, meg a király címerét, elvégre ennyit lehet potyázni egy trónörökösnek, az uralkodónak nem fog feltűnni, hogy kimegy egy plusz levél Vilmos herceg bérlőjének, Károly egyéb küldeményeivel együtt. Eddig a mese.

Az meg már a hihetetlen valóság, hogy Vilmos herceg karácsonyi üdvözlete főhelyre került a lakásban, a nappaliban a könyvespolcról néz rám vissza az egész családjával együtt.

Lajoska, Vilmos, Katalin, Sarolta és György, ilyen sorrendben mosolyognak rám - és én csak ülök a kanapén, a karácsonyfa színes fényei világítanak, és visszanevetek rájuk.

Ez már a hihetetlen valóság :)

Hogy azt mondtam, karácsonyfa?

Az első itt töltött karácsonykor meglepődtem, hogy már november végén álltak a fák a lakásokban, nem is engedtem a kísértésnek, és csak Szenteste tettük be a miénket, amit előző nap vettünk, mondjuk azt nem állítanám, hogy válogattunk a fák közt, de ahhoz képest, hogy a maradékból hoztunk, egész kis szépség lett.

A következő itt töltött ünnep már ebben a farmházban ért, igen, Mikulás után mi is felállítottuk a fenyőt, és egészen különleges volt úgy nekimenni az év végének, hogy nem tetézi a Szenteste kapkodó feszültségét az, hogy a karácsonyfát is be kell még faragni, és feldíszíteni.

Idén már rutinosan vettük meg a szokott helyen, a fenyő olyan friss volt, hogy az egész háznak citrusos-gyanta illata lett, és szintén könnyed rutinnal állítottuk fel.

Ha nem lenne illatos, egyértelműen azt mondanám, hogy ez műfenyő, olyan szép és formás. Hozzá kell tenni, hogy jól láthatóan formára is van nyírva, ami eléggé meglepett a magyar fenyőviszonyokhoz képest.

Otthon a jólesően szabálytalan fákat lehet forgatni, hogy melyik fele adja kevésbé bután ki magát, itt erre nincs szükség. Talán csak egy kis hazai vas fenyőtalpra lenne, de helyette műanyag vödörszerű tartóval küzdöttünk eddig. Most, a harmadik karácsonyra azt hittem, már kiismertük ezt az eszközt, és nagyon büszkén gyönyörködtünk a frissen beállított és feldíszített fában.

Molli bentről gyönyörködött, mi kintről

Majd amikor éjjel egy nagyon szokatlan és furcsán pattogó robajra riadtunk, igazából már tudtam, hogy a fenyőnk az. Elájult - mondhatnánk, de valójában eldőlt, mint a zsák - a gond csak az volt, hogy a talpába töltött 5 liter víz is kiborult, szétáztatva a szőnyeget, meg a padlót. Nem rossz program ezt feltakarítani késő este, de a lányom a takarítás után még a fát is feldíszítette újra, hiába mondtam, hogy ráér reggelig. Csodás lett, talán még szebb, mint elsőre.

Ha félretesszük azt a magyarázatot, hogy a fát nem elég gondosan helyeztük be a talpba, csak az marad, hogy a környéken lakó piskie-k megörültek neki, és addig táncoltak körülötte, amíg az a nagy forgatagban elszédült és eldőlt.

Hogy kik a piskie-k? Ők itt Cornwallban valami olyasmik, mint máshol a tündérek. De inkább csak tündér-szerű lények, akik a lapvidéken, mezőkön laknak, kőkörök körül táncolnak, és néha megtréfálják és félrevezetik az utazókat. Meg szokták látogatni a házakat is, régen a helyi emberek nem csak számon tartották, de fel is jegyezték, hogy mikor és milyen találkozásban volt részük. A mi szeszélyes piskie-jeink megtehették ugyan, hogy éjjel titokban kitakarították a házat, rendbe szedték a konyhát, megjavították a szerszámokat, vagy akár szőttek is egy kicsit, de

ha épp csintalan kedvükben voltak, összekuszálták a fonalakat, eldugták a házban a fontosabb tárgyakat, vagy kiborították a liszteszsákot (értitek már, miért gondoltam rájuk a fenyőfa kapcsán, ugye?).

Szóval vegyük úgy, hogy itt jártak a piskie-k, és ez - akárcsak Vilmos üdvözlete - ritka és különleges alkalomnak számít még errefelé is. A kis tündér-félék évezredeken át tartó jelenléte a XIX. század elejére megritkult, egyre kevesebb alkalommal találkoznak velük az emberek. Samuel Drew 1824-es Cornwall története című könyvében ezt írta: „A piskie-k kora, akárcsak a lovagkor, lejárt. Manapság talán alig van olyan ház, amelyet meglátogatnának. Még azok a mezők és keskeny ösvények is, amelyeket egykor oly gyakran felkerestek, szinte teljesen elhagyatottnak tűnnek. Elbűvölő zenéjüket is ritkán hallani már.”

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Kapcsolódó

Vilmos herceg bérlője vagyok - ekkora vihart még nem láttam, nálunk még van áram, de a szomszédos településen már nincs

A viharszezon itt télen tombol, és ezen a hétvégén a ház és az elemek komolyan megküzdenek egymással. Üvöltő szelek Jacob Elordi nélkül.

Ajánljuk

INSPIRÁLÓ

Müller Péter: „A Jóisten expressz sebességre kapcsolt velem”

Ma ünnepli 88. születésnapját Müller Péter. Az író élete alkonyán is derűsen néz a jövőbe, és újabb terveket sző.

Fehér Adél, Fotó: Facebook/MüllerPéter - sassy.hu
2024. december 01.

December elsején ünnepeli 88. születésnapját Müller Péter, akiről az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy élete ezen szakaszában már csendes visszavonultságban él. De az író nem lassított – sőt, élete talán legizgalmasabb fejezete zajlik most. Mint mondja: „Hihetetlenül mozgalmas az életem, a Jóisten expressz sebességre kapcsolt velem.”

Jóskönyv a világ körül

Müller Péter éppen egy különleges mérföldkőhöz érkezett: exkluzív szerződést kötött vele az Inner Traditions, egy világszerte ismert multinacionális könyvkiadó, amely a Jóskönyv című művét globális terjesztésre vette fel a listájára.

Az angol nyelvű kiadás 2025 márciusában várható, és már a kínai és spanyol fordítások is készülnek.

„Ez fantasztikus, mert meggyőződésem szerint millióknak az életében segítség lehet, hasznára válik majd az egész világnak” – mondta az író a Bors interjújában.

Azonban magyar olvasói sem maradnak könyv nélkül. „Kikötöttük a szerződésben, hogy magyar nyelvterületen, magyarul továbbra is a mi kiadónk, a Rivaldafény 64 jelentetheti csak meg. Nem szerettem volna, hogy esetleg azért ne jussanak hozzá a magyar olvasók, mert a világkiadónak nem éri meg ezen a kevés ember által beszélt nyelven megjelentetni” – tette hozzá.

A nyelv mint kihívás és ajándék

A Jóskönyv fordítása azonban nem kis feladat, különösen az angol nyelv esetében. Müller Péter ezt így magyarázza: „A magyar gyökérnyelv, egyetlen szótőből számos szót keletkeztet és ezek összefüggenek.

A jóslás például nem egyenlő a jövendőmondással, hanem a „jó” szóból ered, aki jósol, az a javasember, aki jót akar, javaslatokat tesz, ezek viszont az angolban teljesen különálló szavak.

A szer szóról nem is beszélve, amiből a magyarban a szeretet, a szerelem, a szertelen, a szervez és még számtalan szavunk ered.”

A kínai fordítással más a helyzet, hiszen a Jóskönyv alapja, a Ji-King, eleve kínai szöveg volt. „Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a mai Kína. Kérdés, hogy most miképp viszonyulnak az ősi valláshoz, a taoizmushoz” – jegyezte meg Müller.

A világhír és a késői siker

Müller Péter azt mondja, nem bánja, hogy életének alkonyán érte utol a világhír. „Ha fiatalabb korban ér, elszálltam volna.

Most olyan, mintha nem is én írtam volna ezt a könyvet. Mint ahogy valójában nem is én írtam”

– mondja mosolyogva.

De a nemzetközi elismerés néha fizikai nehézségekbe ütközik. Egy novemberi világkonferenciára kapott meghívást Londonba, ahol 150 ország képviseltette magát, de egészségi állapota miatt végül nem tudott részt venni rajta. „Kicsit sajnálom, mert ez jó nemzetközi promóciója lehetett volna a könyvnek, hiszen 150 ország képviseltette magát” – vallotta be.

A világvége és az emberiség sorsa

Müller Péter az emberiség aktuális állapotát is érintette. „Mindenki lelke mélyén ott él Valaki, aki örökkévaló. Erről feledkezett meg az emberiség, amitől embertelenné vált. Ezért alakult ki a Földön egy olyan állapot, mely sokáig már nem tartható fenn.”

Az író szerint azonban van remény. Szerinte nagy szükség van arra, hogy emeljük a rezgésszámot. Az emberiségnek vissza kell találnia a létezés magasabb szintjére.

A boldogság paradoxona

Müller Péter legújabb kötete, a Boldogság, egy régóta ismert, de örökérvényű üzenetet közvetít. „Ez a könyv bepillantást enged abba a paradoxonba, hogy minél inkább akarjuk magunknak a boldogságot, annál távolabb kerülünk tőle és amikor másokat részeltetünk boldogságban, az bennünket boldogít” – mondta az író.

Születésnapja kapcsán felmerült a kérdés: milyen 88 évesnek lenni?

„Sokat szenvedek. De jó. Lelkileg már csomagolok. De még tudok nevetni magamon”

– mondta Müller Péter. Az író élete alkonyán is derűsen néz a jövőbe, és újabb terveket sző. Mint mondja: „Egyszerre jött a baj, meg sok szerencse.” De úgy érzi, van még dolga itt.

Kapcsolódó

50 éves lett Leo DiCaprio, a titkos születésnapi partyján még a telefonokat is elvették a hírességektől

Az exkluzív buli berkeiből nem kerülhettek ki fotók, de az ünnep helyszínére érkező hírességekről készültek felvételek.

Ajánljuk