Mikor lett ciki az, ha valaki teljesen átlagos, de boldog életet él, és örül a mindennapoknak?
Élvezettel feküdtünk a kiadós fürdés után a napon a barátnőmmel az uszoda kis strandján, és hagytuk, hogy átjárja a csontjainkat a forróság.
Már évekkel ezelőtt felfigyeltem erre a trendre: ami nem extrém, drága, csillogó-villogó, az ciki. Az a tömegek szemében „értéktelen”. Mint az az eljegyzési gyűrű, amit egy lány mutatott meg egy közösségi oldalon: mivel nem volt benne hatalmas gyémánt, ízekre szedték a kommentelők. Ez a trend csak egyre erősödik.
ha nem vagy kíváncsi minden új koktélbárra, és ha nincsen több tízmilliós terepjáród, pláne, ha autód sincsen, akkor az életed értéktelen és érdektelen.
Mióta nem menő örülni ANNAK, AMI VAN, és boldognak lenni csak úgy, a maga egyszerű, modorosságot mellőző módján?
Valahol akkor, amikor a FOMO elkezdett bekúszni a bőrünk alá. Amikor a „megérdemlem” szlogen már nem a pihenésre, hanem minden egyébre is vonatkozik. Amikor az, ha valaki nyaranta vitorlázni jár a Földközi-tengerre, nem izgalmas és ritka alkalom, hanem ALAP.
És ez oda vezetett, már lassan az számít embernek, aki csak az arcára naponta legalább 6-7 réteg drága kozmetikumot ken, aki egyik egzotikus helyről utazik a másikra.
Ne értsetek félre: a pozitív élmények jók és feltöltenek. De mikor lett kötelező az élmények hajszolása? Mikor lett kényszer megkóstolni a világ összes különleges ételét? Miközben már szinte már nem is tudunk örülni a saját konyhánkban főzött tápláló és finom leveseknek, a teljesen átlagos, de mennyei palacsintának a kedvenc lekvárunkkal, amit a teljesen átlagos konyhánkban készítettünk?
Az – egyébként boldog – átlagos élet mióta nem elég? Mióta nem elég jó, hogy a testünk, ami korántsem tökéletes, működik, és eljutunk vele A-ból B-be?
És amúgy miért kell ötévente új kanapét venni, ha az, ami megvan, kényelmes és ellátja a feladatát? Miért kellene sűrűn cserélni az autót, az étkészletet, az ismeretségi körödet és az álmaidat? Miért ne lehetne az is menő, ha valaki nem újítja fel a konyhát, mert az úgy jó, ahogy van – picit kopott, de működik és története van?
Léteznek már „lázadók”. Felhasználók olyan TikTok-videókkal, amelyekben az emberek megmutatják a ’90-es évekből megmaradt konyhájukat. Azért, mert örülnek neki, hogy van, és azért, mert nem akarnak pusztán egy másik konyhabútorért vagy okoshűtőért 16 órát dolgozni naponta, és feláldozni a maradék szabadidejüket.
Mert semmi baj nincsen azzal, ha nem pipálod ki egy láthatatlan lista minden egyes elemét. Semmi nem történik, ha lemaradsz valamiről vagy kimaradsz valamiből. Lesz helyette valami más.
Mi lenne, ha újra felfedeznénk, milyen jó itthon is egy folyóparton vagy tóparton ücsörögni, és csak létezni, nyári éjjeleken egy pokrócon fekve a csillagokat nézni, kovászos uborkát enni, ropogós kiflit sütni, a tavalyelőtti fürdőruhában strandolni, kényelmes sportcipőben sétálni, amit nem muszáj sneakernek hívni.
Mi lenne, ha újra felfedeznénk, hogy a hétköznapi örömeink, a filterek és fillerek nélküli átlagos, valódi életünk micsoda érték? És ezt büszkén meg is mutatnánk?