Pszichológus: Ezek a dolgok változnak meg az életedben, ha valami miatt megüt a halál szele
Van egy mondás, amelyet viszonylag ritkán hallani a közbeszédben, de nagyon igaz: "A legnagyobb hiba az életedben, amit elkövetsz, hogy azt hiszed, van időd."
Valóban: azt a kétségtelen és megváltoztathatatlan tényt, miszerint egyszer mindannyiunk útja véget ér, és nem tudhatjuk, mikor, mintha nem akarnánk tudomásul venni. Érthető ez: a haláltól mindenki fél. Az élet azonban néha mégis "lenyomja a torkunkon" halandóságunk tudatát. Egy ráktúlélő, vagy bármilyen komoly betegséből kilábaló ember, egy szerettét elveszítő családtag, jóbarát vagy közeli ismerős egyszer csak úgy ütközik bele a halálba, mint egy betonfalba. De nem hal meg, ő kap még esélyt a folytatásra. A szakemberek szerint azonban ez egy olyan megrázó élmény, akkora trauma, amely örökre megváltoztatja a lelket, a személyiséget.
A Psychology Today című szaklap több pszichológiai kutatás eredményét összesítve szedte össze a leglényegesebb pontokat, amelyekben egy halálközeli élményt túlélő ember élete megváltozik. Íme:
Aki szembenézett azzal, hogy egyszer minden véget ér, annak a prioritásai teljesen átrendeződnek. Az, ami addig létfontosságúnak tűnt (karriercélok, nagy ház, szép autó, ékszerek, ruhák stb.), hirtelen "beszürkülnek", lényegtelen lomokká válnak, míg az addig magától értetődőnek tekintett dolgok hirtelen előtérbe kerülnek. Például a család. A szeretet. Egy őszi séta. A kutyánk vicces farkcsóválása. Egy jó beszélgetés. A klassz barátok. Mindez szélsebesen felugrik az "élet-toplista" tetejére.
Akit meglegyint a halál szele, utána egyfajta lelki elmélyülést él meg. Szó szerint mélyebben éli meg az életet, sokkal jobban alámerül a mindennapok örömeibe, bánatába, történéseibe, az érzésekbe, a színekbe, az illatokba. Eltűnik a felszínesség, mélyebb értelmet kap minden.
Azaz "Éld meg a pillanatot." Akiben egyszer tudatosult a halál, annak az élet minden pillanata értékké válik. Nem fecséreli tovább a legdrágább kincset: az időt. Tartalommal, élményekkel, megélésekkel, minél több jó és örömet hozó dologgal igyekszik megtölteni a napjait, mert tisztában van vele, hogy minden perc számít.
Ha megérintett az elmúlás, tényleg ráébredsz az élet apró örömeire. Tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy a jó emésztés, csakúgy, mint a tenyeredet reggel melengető forró, reggeli csésze kávé, a szobában játszadozó fáradt, hajnali fénynyaláb vagy a makacs szobanövényeden végre kibukkanó új levélhajtás mind az élet ajándéka. És merengve, dünnyögve, megbocsátóan és belenyugvóan örülsz mindennek.
Vagyis egyre kevésbé. Az elmúlás tudatában az is benne van, hogy ráébredünk: ez az egy életünk van, ami csak a miénk, és hogy azt hogyan éljük (természetesen bizonyos keretek között), kizárólag ránk tartozik. A társadalmi elvárások, az előítéletek, az okoskodások, "jótanácsok" nem lesznek már olyan fontosak. Az viszont sokkal inkább, hogy önmagunkból, a saját utunkból megpróbáljuk kihozni a legtöbbet. Azt úgyis csak mi tudjuk, nekünk mi a jó.
Soha nem vetődik fel olyan élesen, szinte húsbavágóan a kérdés, mint egy halálközeli élmény után: tudtunk-e értelmet adni az életünknek, vagy tudunk-e ezután, legyen az bármi is? A gyerekeink, a hivatásunkban elért eredmények, az emberi kapcsolataink, vagy csak az, hogy elégedetten, tartalmasan éljük a mindennapjainkat. A halál "fuvallata" ennek az értelemnek a keresésére is buzdítja az embert.
Címkép: Pixabay
