Nagy Sándor az El Camino-ról: „Égő csipkebokrot és könnyező Mária-szobrot vártam, de egyik sem jött”
Vannak azok a pillanatok, amikor minden túl sok. Teher a munka, a magánélet, a megfelelési kényszer, de még a levegővétel is. Ilyenkor az ember nem újabb terápiás appot tölt le, hanem egyszerűen elindul gyalog. Mondjuk 300 kilométeren át, hátizsákkal, vízhólyaggal, és egy csomó megválaszolatlan kérdéssel.
Pont ezt tette Nagy Sándor is, aki
Azt hitte, majd égő bokrok és csodák jönnek szembe – de helyette csak a saját elhallgatott kérdései találták meg.
„Besokalltam mindentől, a munkától, a magánéletemben történt dolgoktól, és elmenekültem. Fogtam magam, az egyik barátomtól kölcsönkértem pénzt, és nulla felkészüléssel elindultam.
Ez nem egy Netflix-esztétikájú öngyógyító utazás volt, inkább egy fizikai és mentális lebontódás. Aztán a nyolcadik napon megtört valami – de nem úgy, ahogy a reklámfilmek ígérik.
„Tizenkét nap alatt végül 300 kilométert tettem meg, Burgosig jutottam el.
Ekkor már fájt minden. Térd, talp, önbecsülés. A visszaút Burgosból repülővel ment volna – de előtte még napokig gyalogolni kellett a fájdalommal, a csalódással, meg a csenddel.
„Fizikálisan és lelkileg is nagyon összetörtem, és föladtam. Burgosig viszont még el kellett még jutnom, hogy onnan hazarepülhessek. Alig tudtam menni, tele volt vízhólyaggal a talpam, a térdeim szétmentek, sajnáltam magam, de tudtam, hogy valahogy le kell majd totyognom napi 20-25 kilométert.
És jött valaki. Nem Jézus, nem Mária, nem a transzcendens, hanem egy öreg pap, aki nem térített, nem szónokolt, csak jelen volt.
„Elmondtam neki mindent. Ő pedig végighallgatott, és csak rám figyelt – persze közben beszélgettünk, nevetgéltünk – de életem egyik legmeghatározóbb figurája volt. Mikor elváltunk, azzal bocsátott utamra, hogy mindig hallgassak a szívemre.
Innen már nem volt visszaút ugyanoda. Sem testben, sem fejben. A hazatérés olyan lett, mint egy lassú leltár.
„Hazaérve sok embertől bocsánatot kértem, akivel nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna, és azóta önmagamat sem csapom be. Ennek sok éve már, és sokszor, ha a fejem felett összecsapnak a hullámok, nem könnyű – de a mai napig mindig eszembe jut, amit ott tapasztaltam, és jó, hogy van mibe kapaszkodni” - mesélte a Story.hu-nak.
És lehet, hogy nem kell mindenhez új élet, új kontinens, új ember – néha elég csak egy öreg pap egy idegen helyen, aki azt mondja: hallgass magadra.
