Életműdíjat kaptak Regőczyék, de a 46 éve elcsalt olimpiai aranyat sosem kapják vissza
Lake Placid, 1980. február 20. A levegő vibrál, a közönség állva ünnepli a magyar jégtáncpárost. Regőczy Krisztina és Sallay András épp most tették le a jégre a tökéletes kűrt, egy olyan programot, ami után nem lehet kérdés, kié az olimpiai arany. Aztán megjelennek a pontszámok, és a levegő belefagy a csarnokba.
De miért aktuális ma egy negyvenhat éves sportdráma? Mert alig négy hete, januárban, a budapesti Operaház csillogásában a páros átvette a Magyar Sportújságírók Szövetségének életműdíját. Ez a díj nemcsak egy karrier, hanem egy olyan este elismerése is, amely a magyar sporttörténelem egyik legfájóbb és legvitatottabb pillanata maradt.
A magyar duó nem a semmiből robbant be 1980-ban. A közös munka 1967. február 17-én indult, ez lett a „közös születésnapjuk”. Innen építkeztek kőkemény munkával: az 1973-as világbajnokságon még csak a 13. helyen zártak, de 1976-ban, az innsbrucki olimpián – ahol a jégtánc először szerepelt a programban – már ötödikek lettek. Utána felgyorsultak az események: Európa-bajnoki ezüst, világbajnoki bronz, majd ezüst. A nagy áttörés 1979-ben jött el, amikor megnyerték a legelső Skate America versenyt – éppen Lake Placid jegén, az olimpia főpróbáján.
A végeredményt három részprogram – a kötelező táncok, az eredeti mintatánc és a kűr – összesített helyezési számai adták. Linicsuk és Karponoszov az első két szám után vezetett, de a magyarok a kűrben odatettek egy olyan teljesítményt, ami után a kilenc pontozóbíróból négy őket tette az első helyre, és csak négy a szovjeteket. A brit bíró döntetlenre adta, így jött a szabály, ami ilyenkor az összesített helyezési számokat (az ordinals-t) veszi alapul. A vége 13–14 lett a szovjetek javára. A szabályok szerint persze minden stimmelt, a közönség igazságérzete szerint viszont egyáltalán nem.
De a történet itt nem állt meg. Három héttel később a nyugat-németországi Dortmundban rendezték a világbajnokságot.
A páros tagjai évtizedekkel később sem rejtették véka alá, hogyan élték meg a drámát. „Pár évvel ezelőtt elárulták nekünk, hogy az olimpiai vereségünk egy politikai döntés eredménye volt…” – mondta a Magyar Nemzetben Regőczy Krisztina, aki azt is felidézte, hogy egy szovjet csapatvezető már az olimpián megsúgta nekik: „Már az olimpián kimondták, hogy legközelebb mi jövünk.” Sallay András, aki 1980-ban a magyar küldöttség zászlóvivője volt a megnyitón, a verseny fizikai és mentális terhelését emelte ki. „Én két-három napig igazából nem is voltam magamnál a verseny után, annyi erőt kivett belőlem az olimpia” – emlékezett vissza a Parókia portálnak. Az egész karrierjük egy szinte filmszerű jelenettel indult: Regőczy sokat betegeskedő kislány volt, akit a nagyapja vitt le az általános iskola lefagyott kertjébe mozogni egy kicsit, és ott, a csúszkálással kezdődött minden.
A visszavonulás után sem távolodtak el a sporttól. Regőczy a sportág globális nagykutyája lett, a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség edzői, majd jégtánc-szakbizottságának vezetőjeként dolgozott, miközben több országban is edzősködött. Sallay sportmenedzserként helyezkedett el, többek között az IMG nevű óriáscégnél.
Negyvenhat év telt el a Lake Placid-i este óta. A szabályok megváltoztak, a Szovjetunió felbomlott, a főszereplők pedig azóta is a magyar sport megbecsült legendái, amit a januárban átvett életműdíjuk is megerősít.
