Lady Dianáról a halála előtt egy héttel készült a legszomorúbb fotósorozat – és egy paparazzo csinálta
Miután Lady Diana elvált Károly hercegtől, nem a botrányt kereste, hanem a békét. Próbált boldog lenni, újra rátalálni a szerelemre.
És visszaszerezni azt a hétköznapi szabadságot, amelytől a királyi családdal kapcsolatos nyomás és a folyamatos közfigyelem, közszereplés megfosztotta.
Dodi Al-Fayeddel végül nem a véletlen hozta össze: az ambiciózus Mohamed Al-Fayed állt a háttérben, aki bármi áron be akart kerülni a brit arisztokrácia köreibe. A románc így egyszerre volt ígéretes menekülőút és nyomasztó rivaldafény. Olyan kapcsolat, amelyre már a legelején árnyék vetült.
Az elvált hercegné és a milliomoscsemete között a kapcsolat 1997 nyarán fűződött szorosabbra, amikor Dodi Al-Fayed jachtkirándulásra hívta Dianát és gyermekeit.
A hajó az olaszországi Portofinónál horgonyzott a délután kezdett alkonyba hajlani. A képen Diana a jacht ugródeszkájának végén ül – Nincsenek körülötte barátok, családtagok, egyedül üldögél, és a testtartása, a környezet, az elkapott pillanat mind, mind a magányát sugározza.
A FOTÓKAT ERRE A LINKRE KATTINTVA LÁTHATOD.
A képek különlegessége nem csak a jelenetben, az elkapott pillanatban rejlik, hanem abban az ellentmondásban is, amiben Diana Spencer élt.
Részben ez vezetett a későbbi tragédiához is.
Az újabb és újabb sztorikra éhes korabeli lapok kisebb vagyonokat fizettek egy-egy Dianáról készült fotóért. Nem csoda, ha a paparazzók szinte versenyt futottak egymással és kíméletlenül üldözték a hercegnét és Dodi Al-Fayedet.
A „Jonikal” ugródeszkájának peremén ülő hercegnőben a néző egyszerre látja a törékeny nőt és a híresség jelképét. A nőt, aki válás után mégis hinni próbált abban, hogy létezik számára boldogság. És a szinte intézménnyé vált személyt, aki még mindig a királyi családot testesítette meg. A paparazzó által készített kép a maga tolakodó módján megrendítően emberi is. A láthatatlanság utáni vágy és a láthatóság kényszere feszül benne egymásnak.
Ha most tekintünk rá, ez a felvétel sokkal több, mint egy nyári pillanatkép Portofinóból. Egy korszak végének lenyomata. A „legszomorúbb portré”, mert nem egyszerűen egy szomorú arcot mutat, hanem a testet öltött magányt. Azt, hogyan képes a közfigyelem a magánszféra határait lassan felfeszegetni, míg végül csak egy vékony perem marad, ahol még le lehet ülni – pont annyi hely, mint amennyi egy ugródeszka legvégén marad.