Fekete Ádám: „Senki nem gondolta, hogy nekem is lehet barátnőm”
Fekete Ádám születésekor megsérült, oxigénhiánnyal született. A harminckét éves férfi ma egyszerre író, költő, dramaturg, színész. Kamasz kora óta ír verseket, de színészként is bizonyította tehetségét. Huszonegy éves volt, amikor megkapta a Junior Prima-díjat. Három filmben és számos színházi előadásban játszott, miközben írói karrierjét is egyengette. Ma az irodalmi élet egyik kiemelkedő alakja.
- Az írás segít megérteni, hogy ki vagyok. Annyi előítélettel szembesülök a mozgássérültségem miatt, hogy jól esik kiírni magamból az érzéseket. Nem vagyok kerekesszékhez kötve, de nehezen tudok járni, néha botra is szükségem van, és aki meghallja a hangomat, rögtön érzi, hogy valami nincs rendben. Szaggatottan, lassan beszélek. Emellett azért is írok, mert nekem folyamatosan csinálnom kell valamit, mozgásban kell maradnom, különben szorongok, és értéktelennek érzem magam. Tehát az írás számomra egyfajta öngyógyítás is, hogy kiírjam magamból a nehézségeket.
- Szoktak előadásokra hívni, hogy mesélj az életedről, látván a sikereidet?
- Előfordult már, hogy tartottam motivációs beszédeket különböző helyeken, bár nem nagyon szeretem a szószóló szerepet. Idegenkedek tőle. Nem érzem magam senki szószólójának, hiszen minden állapot más, mindenki helyzete egyedi. Másfelől
nem nevezném kifejezetten sikeresnek az életemet,
illetve nem állíthatom, hogy hosszútávú boldogságot nyújtana azok a dolgok, amik egy külső szemlélő számára sikernek tűnhetnek. De örülök, ha segíthetek. Volt már, hogy tanácsot kértek tőlem más mozgássérültek egy lehetséges színházi karrier beindításával kapcsolatban. Hogyan lehet színészkedni kerekesszékkel? Hogyan lehet áttörni az akadályokat, amelyeket a színházi és filmes világ a mozgássérültek elé gördít? Ilyenkor elmondom a véleményem, lelkesítem azt, aki kérdez, de nem azért, mert tudom a választ ezekre a kérdésekre. Csak azt tudom mondani, hogy
- Téged is próbáltak lebeszélni?
- Mondhatni. Féltettek attól, hogy az egészséges emberek között majd megütöm magam, hogy meg fog terhelni a velük való versengés, és ha megpróbálok ugyanolyan lenni és ugyanannyit (vagy akár többet) elérni, mint mások, csak csalódni fogok, elsősorban önmagamban. Arról nem is beszélve, hogy
senki nem gondolta, hogy nekem is lehet barátnőm.
Pedig én is voltam szerelmes, miért ne lettem volna? Miért ne élhetnék úgy, ahogy bármelyik másik harmincas férfi, csak mert én mozgássérült vagyok? Szerintem igenis menni kell előre, csalódni kell, bírni az ütéseket, kritikusnak és harciasnak kell maradni, és menni kell tovább, mert
Nem biztos, hogy könnyű lesz, de kinek könnyű az élet? Az épeknek is megvannak a maguk problémái.
- Téged kik inspirálnak? Kikből merítesz erőt?
- Az írásban mostanság (újra) Thomas Bernhard és (újonnan) Tandori Dezső regényei. Bernhard nyelvhasználata, humora, brutalizmusa lázba hoz. Tandori a szertelen írásmódjával és tobzódóan részletes önéletrajzi leírásaival ragad meg, azzal, ahogy írássá teszi az életét. Mostanában még Witold Gombrowiczot és Eszterházy Pétert forgatom, bár Eszterházyval óvatosan bánok, nehogy tudatosan vagy tudattalanul utánozni kezdjem. Más személyeket nem tudok kiemelni, tehát nekem a példaképeim is ép emberek, belőlük tudok töltekezni.
- Nagyon fiatal voltál, amikor először szakmai díjat kaptál. Emlékszel még, hogy mit éreztél tizenegy éve?
- Színház kategóriában kaptam a Junior Príma-díjat, elsősorban dramaturgiai tevékenységem miatt, azt hiszem, bár a TÁP Színházas szerepléseim is közrejátszhattak. Akkoriban másodéves voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahová rögtön felvettek az érettségi után. Érdekes, hogy
Úgy éreztem, ez csakis egy megelőlegezett bizalom jele lehet, ami természetesen jól esett, de nem gondoltam, hogy valóban megillet a díj.
Még semmit nem tettem le az asztalra, inkább valami mély rokonszenv kifejezését láttam benne, és bátorítást az ezután következő időkre. Felemelő is volt, és szorongató is.
- Szeret téged a szakma! 2018-ban elnyerted a Petri György-díjat is, amit a költői munkásságod elismeréseként kaptál.
- Megtisztelő volt átvenni a Petri György-díjat, amely egy adott verseskötetnek szólt, életem első verseskötetének. Ez megerősítést jelentett számomra, és elindította a költői pályámat. Most is aktívan foglalkozom az versírással, habár az utóbbi években egy önéletrajzi regény a főprojekt. Most az írói tevékenységem van előtérben, ebben az évadban nem is rendeztem színházat, őszintén szólva kicsit elfáradtam benne. Szeretem a színházat, de most izgalmasabb a prózaírás, és jobban fekszik az ezzel járó bezártság.
- Mit értesz önéletrajzi regény alatt?
- A történet középpontjában a mozgássérültségem áll, azt járom körbe, hogyan hatott ez az életemre, a kapcsolataimra, beleértve a családi és szerelmi kapcsolatokat. Egy szerelmi történeten keresztül próbálom meg elemezni önmagamat, szétszálazni a döntéseimet, és a testem működését. De erről még nem szeretnék többet elárulni. A regény tele van személyes élményekkel, emlékekkel. A nevelkedésem történetét mesélem el, aminek elemi része a születésemnél fellépő oxigénhiány, és az ekörüli terápiás tapasztalatok. Innen jutunk el odáig, hogy hogyan küzdök a mozgássérült identitással, a saját exhibicionizmusommal, valamint a férfiasságommal, ami egy rendkívül képlékeny valami. Ehhez jön még az apaság kérdése, ami a koromból adódóan egyre aktuálisabb a számomra.
De testben létezni, kiszolgáltatva lenni és megítéltetni – ez nem csak egy mozgássérült témakör, ez mindannyiunk tapasztalata. A test mindannyiunk számára fájdalom és rejtély.
- Hogyan dolgozol? Mondjuk most, amikor a regényedet írod.
- Nincs rendszerem. Általában vendéglőkben írok, lopott időkben, amikor éppen van egy kis rés. Sokszor a kevesebb idő jobb, mert hatékonyabb vagyok. Ki tudja, talán ez is annak a jele, hogy számomra az írás egyfajta menekülés, elslisszolás a napról napra élendő életem elől, amelyben teret engedhetek valami egészen másnak.