Levél a pasihoz, aki szó nélkül lelépett, most meg vissza akar jönni hozzám
Négy hónapig éltem árnyékban, mert te ott tartottál. Soha nem léphettem ki a fényre, én pedig tűrtem, mert ragaszkodtam hozzád, és reménykedtem. Hogy egyszer mégis felvállalsz.
Aztán úgy tűnt, megoldottad a problémát. Egyetlen szó nélkül eltűntél, elfüstölögtél az életemből. Még csak arra sem vetted a fáradságot, hogy megmagyarázd. Hiába írtam rád, hiába hívtalak, a füled botját sem mozdítottad. Igen, a szívem összetört. Megaláztál, a földbe döngölted az önbizalmamat. Nehéz volt ebből kijönni, de sikerült. Tulajdonképpen meg is könnyítetted. Ekkora bunkóság után már tényleg nincs más választás, mint felállni, koronát igazítani, és továbblépni. Ezt tettem én is.
Igen, nehéz volt elfelejteni a végigcsetelt nappalokat és éjszakákat. Mindenről olyan jól el tudtunk dumálni, és én már online úgy éreztem, igazi lelki társra leltem. Én, ostoba liba! Aztán találkoztunk, eltöltöttünk nálam egy csodás napot.
Azt mondod, te már akkor rájöttél, hogy tulajdonképpen nem is jövök be neked? Nem gondolod, hogy ezt illett volna valahogy nekem is a tudtomra adni? Őszinteség - ismerős a szó?
De te még azután is heteken át jópofiztál, bár igen, éreztem, hogy nem vagy olyan lelkes, mint azelőtt. Azt hittem, nekem kell tennem valamit, meg kell téged "hódítanom". Ezért döntöttem úgy, hogy vonatra ülök, és elmegyek hozzád, utazom egy órát egy másik városba, hogy lássalak. Meg akartalak lepni. Nem volt jó ötlet, tudom, a reakciódból azonnal levettem, mennyire nem volt jó ötlet. Kényszeredett voltál, sőt kifejezetten rideg. Meghívtál egy udvariassági ebédre, aztán kivágtál az állomáson, nem érdekelt, hogy a következő vonat csak két óra múlva indul haza.
Aztán eltűntél. Oké, vettem. És most, két hónap után hirtelen felbukkansz, ezúttal te, az én lakásomnál (ebben a városban volt hirtelen dolgod? Ez kedves...), és azt mondod, folytassuk. És ENGEM nevezel érzéketlen tuskónak, amiért kinevettelek és azt mondtam: ez már felejtős.
Érdekes, most volt bátorságod bocsánatot kérni. Szinte könyörögtél. De elárulom neked: már rég megbocsátottam. Nem mérgezem a lelkem haraggal, ugyan már. De ez nem jelenti azt, hogy bármilyen mértékig visszaengedlek az életembe. Téged nemsokára teljesen el foglak felejteni, de a fájdalmat, amit okoztál, azt nem. És tanultam belőle. Soha többé nem hagyom, hogy ezt a fájdalmat újra át kelljen élnem miattad.
Szóval ez a vonat most elment. Mint akkor, két hónappal ezelőtt az, amire lusta voltál engem még felrakni is. Nem, eszemben sincs újrakezdeni veled, és nem gondolom, hogy emiatt én vagyok a bunkó. Tovább léptem, de nincs harag. A legjobbakat kívánom neked, és ha valamikor, a jövőben összefutunk, a lehető legkedvesebben fogok köszönni neked.
Üdv,
A lány, akit magától értetődőnek vettél
