Hernádi Judit őszintén beszélt a rákról: „Egyszerűen éreztem, hogy ami van, az nem én vagyok”
Nem előadás, nem szerep, nem dramatizált monológ volt – hanem valóság. Hernádi Judit a Rákeltérítő című podcast vendége volt, ahol nemcsak a Happy Ending című darabról beszélt, amelyben egy rákos nőt alakít, hanem saját személyes tapasztalatairól is. A beszélgetés másik vendége dr. Kenessey Andrea volt, aki maga is leküzdötte a mellrákot.
A színésznő nemcsak a színpadon találkozott a betegséggel.
„Az nem lehet, az nem lehet…”
A történet, ahogy sok másik is, a családban kezdődött. Hernádi Judit édesanyjánál gyomorrákot diagnosztizáltak.
„Édesanyám is volt. Neki gyomorrákja volt, és megműtötték, de már a nyirokban volt áttét – mesélte Hernádi Judit. – Azt megmondták, és akkor tudom, hogy én
akkor is, hogyha egy felnőtt nő már. És nehéz volt akkor azt elhinni, hogy el fog menni… Az nehéz volt.”
A tagadás első mondata, a „nem lehet” sokaknak lehet ismerős, akik családtagjuk betegsége mellett próbálnak meg erősek maradni. A fájdalomhoz sokszor a gyermeki tehetetlenség is társul – még akkor is, ha az ember közben már színpadokon játszik évtizedek óta.
„Meg is műtöttek”
Hernádi nem hipochonder, de – saját szavaival élve – figyel a teste jelzéseire. És lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy a daganat nála időben észrevehető volt.
„Érdekes módon szerintem én odafigyelek. Tavalyelőtt volt egy olyan, hogy én ezt nyáron egyszerűen megéreztem… Már előtte is megérintett ennek a szele, be kellett mennem még 2004 tájékán egy ilyen nőgyógyászati operációra, és akkor pánik volt, és megműtöttek. Pánik volt, de nem volt semmi nagy baj, de én tudtam, hogy nincs. Ezt valahogy tudtam – emlékezett a színész. –
Ezt nyár végén egyszerűen csak így éreztem, és akkor meg is műtöttek engem. De nem lépte át a határt. Így is hívták egyébként, ez van beírva, hogy ’határeset’. Ez volt odaírva. Szóval nem kaptam se kemót, nem kaptam se besugárzást.”
A „határeset” diagnózis itt nem csak orvosi kifejezés, hanem egyfajta mentális határ is: az a pont, ahol még vissza lehet fordulni, ha elég korán észreveszik.
„Biztos senki nem mondja, hogy zsibbad a lába az onkológián”
A test néha máshogy jelez, mint amit az orvosi tankönyvek megengednek. Hernádi egy különös tünetről is mesélt.
„Akkor, amikor például nekem ez a műtétem volt, ez az utolsó, én mondtam, hogy zsibbad picit a lábam. Csak néztek rám. Én úgy éreztem, hogy ez összefügg. Azt mondták, hogy hát ha zsibbad, akkor menjek el majd valahova, ahol majd ezt megnézik. Megtörtént a műtét, és utána abbamaradt a zsibbadás.
De teljesen úgy néznek rám, mintha életükben nem hallottak volna ilyesmit. Biztos senki nem mondja, hogy zsibbad a lába az onkológián.”
A mondat ott marad a beszélgetés végén: „Biztos senki nem mondja, hogy zsibbad a lába az onkológián.” Pedig talán épp az ilyen mondatokon múlik, hogy időben elkapunk valamit – vagy sem. És az sem baj, ha a tünet nem illik a protokollba.
