Hevesi Kriszta: „Soha nem csak kezekbe, lábakba, mellekbe, szemekbe szeretünk bele”
Hevesi Kriszta nem ragaszkodik a doktor előtaghoz, de ha kiteszik a neve elé, akkor a nevét is máshogy írja. Olyankor Dr. Hevesi Krisztina lesz belőle. Most azonban maradhat a Kriszta, mert kicsit személyesebb beszélgetés következik, amiben szóba kerül az is, hogy a költők miért kicsapongók és a múzsák egyáltalán miért nyüzsögnek körülöttük. Rutai Gábor interjúja.
- A művészek szerelmi életéről sok mindent lehet tudni, és nagyon gyakran találkozunk azzal, hogy mennyire kicsapongó életet élnek, és mennyire zűrös és zavaros szerelmi életük van. Mi lehet az összefüggés abban, hogy aki kiemelkedő alkotó tevékenységet végez az többnyire hedonista vagy nőfaló.
- Mennyivel szegényesebb lenne a művészet, hogyha a múzsák egy picit is jobb arcok lettek volna. A múzsák sokszor bizony megfacsarták szegény költők, írók lelkét és ennek szavakba-, képekbe öntése jelenik meg. Emlékszem, amikor felvételiztünk pszichológiára, az egyik felvételiző megkérdezte a tanárt, hogy mit olvasson, hogy igazán jó pszichológus legyen. Ő azt válaszolta, hogy szépirodalmat, mert abban tényleg az emberi magasságoknak, mélységeknek a teljes skálája megjelenik, hiszen a művészet az életről szól. Én művészetterápiát tanultam dr. Antalfai Mártától, aki a katarzisra épülő művészetterápiát tanítja, mely szerint ez nagy lehetőség, projekciós felület, ha mondhatjuk így. Ennek már megvoltak az ókori színházak esetében is jelei: a katarzis, az, ahogy a régi drámákat megéltük és megtisztultunk, érzelmileg kiszellőztettük a lelkünket. Tehát amikor sírunk, legyen az akár egy filmélmény, egy színház, egy vers, egy bármi, pont ezt kapjuk. A főhős megéli, elmondja az érzéseit, helyettünk megfogalmazza, és mi ebbe belehelyezkedve kiengedhetünk.
- Ezt értem, de picit visszakanyarodnék oda, hogy milyen összefüggés van a művészeti hivatás és a hedonista életmód között? Ez mindenképp kéz a kézben jár, és ha igen, akkor ennek mi lehet az oka?
- Rendszeresen van a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy tárlat egy muzeológus tárlatvezető segítségével, ahol pontosan ezt piszkáljuk meg kicsit. Én a pszichés mély rétegeknél szoktam részt venni, és legutóbb levontam a tanulságot, hogy
úgyhogy ez való igaz. De ennek része a bohémság, a bohém életvitel, és én nagyon hálás vagyok nekik, hogy ők ilyen bohémok. Sokszor van az én pszichológiai rendelésemben is, hogy túl erős a saját magunkkal szembeni elvárás, morális szorongás. Tehát amikor elfelejtjük megkérdőjelezni azokat a dogmákat, amiket kaptunk gyerekként. És pontosan a szexualitás birodalma, ahol nagyon igaz, hogy egyik oldalról azt mondjuk, hogy az élet egyik legnagyobb örömforrása, a másik oldalról viszont mennyi negatív érzelem kapcsolódik hozzá. Bűntudat, szorongás, kisebbrendűség, félelem, teljesítménykényszer, szégyen, akár undor, tehát hogy rengeteg negatív érzelem, és emiatt bizony sokszor legátoljuk magunkat
Tehát ilyen szempontból a művészek merik megélni ezeket, akár válásokat, váltásokat, úgy, hogy közben azért valamilyen szinten példaképek, és abból élnek, hogy őket ismerik és szeretik.
- Eszembe ötlött egy másik kérdés is, ami ide kapcsolódik. Az az ember, aki a szavak szépségét, a színek szépségét, a dallamok szépségét érti, műveli és szereti, az talán nyitottabb, és vágyja, és falja a mindenféle szépséget. Mondjuk egy férfi költő esetében, a női szépséget: a vállat, a hajlatot, a csípőt, tehát ott is a szépséget keresi. Ez az attitűd megbújhat ebben vagy egyébként ez mindenkiben benne van, csak az, aki napi nyolc órát dolgozik a gyárban, neki nem nyílik meg ez a lehetőség? Avagy egy művésznek, ha lehetősége nyílik ilyen kalandozásra, akkor neki ott van a kezében egy adu, mégpedig, hogy bármikor azt mondhatja, hogy „de hát én művész vagyok”.
- Igen, azt gondolom, hogy jobban rá van érzékenyítve a szépségre, és az érzékszerveit talán jobban használja. Most gondoljunk a nagy gourmet-kra: Jókai, Mikszáth, tehát akikről tudjuk, hogy imádtak enni.
Ez az egyik része. A másik talán az, hogy jobban is van idejük, és keresik is az ihletet. Jobban van idejük rácsodálkozni a világra, észrevenni az apró rezgéseket. Van egy ilyen alapgyakorlat; hogy fogunk egy kis mazsolát, azt rátesszük a tenyerünkre. És ha igazán odafigyelünk rá, érezzük a súlyát, a hőfokát. Aztán más szögből látjuk az átlátszóságát, azt, hogy hol kapcsolódott a szárhoz. Utána ha megnyomjuk, hogy milyen hangja van. És akkor a szánkhoz vesszük, érezzük a keménységét, meg is szagoljuk, ilyen boroshordó illata van. És ezután, amikor ráharapunk, olyan, hogy szinte az agyunkig fut annak az egy szem kis mazsolának az íze, mert annyira előkészítettük rá az érzékszerveinket. Ehhez képest a rohanó ember? Egy fiktív példával élve, mondjuk vezetek a kocsiban, közben kihangosítva telefonálok, egy marék mazsolát beveszek a számba, közben figyelem a közlekedést, semmit nem vettem abból az ízorgiából, észre se vettem szegény kis mazsolát.
- Ezt meg kellene mindenkinek tanulni. Én például nagyon szeretem a kemencében sült csülköt, de nyilván nem eszek állandóan azt, mert vigyázok a csodálatos alakomra. Viszont ha tudom azt, hogy hétvégén azt fogok kérni, mert olyankor lehet bűnözni, akkor napokig vizualizálom, és amikor tényleg ott van, akkor óriási élményt jelent. De ezek szerint lehet, hogy annyira nem is jó, mint amennyire én ezt beleképzelem?
- Ez jó, mert pontosan nekünk embereknek ilyen alapműködésünk, hogy a túl kevés és a túl sok semmiből nem elég. Hogyha az érzékszerveinket túlingereljük, eltompulnak. Ha minden nap ezt ennéd, nem tudnál neki örülni. Tehát benne van a várakozás öröme, és ezért is tudjuk megbecsülni ilyen szempontból. A művészek mégis gyakran ebbe a hibába esnek. Lefestik az egyik múzsát, és még mi mindent csinálnak vele. Meg se száradt a festék, már jön a másik, és vele a többi. Ez egy ördögi kör, és aztán végén lehet, hogy öngyilkos lesz, és az ember csak csodálkozik, hogy tulajdonképpen mi a fene történt.
Aztán a másfajta munkajellemzők. Biztos vagyok benne,
Viszont amikor elveszítjük, és megszűnik az adott munkahely, akkor vesszük észre, hogy a munka ad egy strukturáltságot, ad sikerélményt, ad egy társas közeget, célokat, önkontrolt. Mivel a művészeknek általánosságban nem ennyire szigorú a keret, ezért könnyebb ilyen értelemben a szétcsúszás is.
- Beszéljünk arról is, hogy mit akarnak a múzsák? Őket mi mozgatja?
- Jaj, de jó kérdés. Egyrészt azt gondolom, nyilván a halhatatlanság íze. A férfiakat úgy nevelik, hogy „ne sírj, katona dolog”, mint látjuk a férfiak nem tudják úgy kifejezni magukat. Verbálisan és érzelmileg nem annyira nyílnak meg. A költők pedig igen. Meg nyilván megjelenik a múzsáknak az a kis nárcisztikus aspektusa is, hogy rólam is ír-e ilyen szépet, majd én leszek az, akit az ország irigyel, vagy pedig fennmarad akár évszázadokon keresztül. Akinek a következő kötetét fogja ajánlani.
Most hadd kössem össze a mai világunk társkeresési fő felületeit, hogy milyen nehéz ma ezekkel a húzigatós alkalmazásokkal ismerkedni egy-egy pillanatfelvétel alapján. Erre szoktam azt mondani, hogyha Fanni Faludyt Tinderen látja, nagy valószínűséggel balra húzta volna. Vagy akár be se teszi azt a kategóriát. Ez nekem azt fejezi ki, hogy a szerelmeink mennyire nem külsőségek alapján választódnak ki. Soha nem csak kezekbe, lábakba, mellekbe, szemekbe szeretünk bele, hanem globálisan az egész személyiségünk az, ami a másikat megihlet. Biztos mindenki volt úgy, hogy egy olyan személybe lett szerelmes, aki homlok egyenest az ő ideáljával ellentétes.
A másik része pedig szerintem, - most itt elsősorban a lányokhoz szólva, - azt gondolom, hogy vannak olyan korszakaik, amikor már meghalt híres emberekbe szeretnek bele. Én például Adyba voltam fülig szerelmes, Ady-bűvöletben voltam, és bele tudtam halni.
Hozzáteszem, (ezt nem bírom kihagyni, amikor így a szerelemnek a különböző elméleteit vesszük), hogy szkeptikus klinikusok szerint, hogy mi a szerelem: „a patológiák tökéletes illeszkedése”. Tehát amikor valószínűleg a mi fájdalmunkra rárezeg az adott költő vagy író, valószínűleg az az, ami megfog minket. Azt gondolom, hogy pontosan az, hogy az életről szól, és hogy olyan húrokat pendít meg lelki szinten, amiket én is megélek, és ettől már úgy érzem, hogy megért engem. Szinte azt fejezi ki, amit én érzek.
- Eszembe jutott egy reality sorozat, ahol férfiak és nők úgy ismerkednek, hogy kapszulákban vannak, nem is találkoznak, csak beszélgetnek pár napig, és így alakítanak ki szerelmet. A férfi vakon kéri meg a másik kezét, és azt követően találkoznak csak össze. Jó része egyébként valóban elmegy az esküvőig is.
- Hát igen, ennyit számít a lélek, meg az, hogy a férfiak is rá vannak kényszerítve, hogy beszélgessenek. Ilyen szempontból azért azt is keressük, akivel tényleg össze tudunk hangolódni. De ez a műsor nekem egy kicsit azért a Tinderre hajaz, ahol beszélgetünk valakivel, anélkül, hogy egy első randi lebonyolódna.
Amikor négykor, ötkor, hatkor van egy kávézásom. De az se jó ha túl sokáig várunk vele. Azért, mert egyre jobban kiszínezem. Egyre inkább már olyan tulajdonságokat tulajdonítok neki, amit én szeretnék, és nem pedig belőle fakad, és ebből bazi nagy csalódások tudnak lenni, hogy ilyen köznyelvien fogalmazzak. Már szinte azt várom, hogy a kávézóban egy sellő ücsörögjön ott a bárpulton.
