INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Hevesi Kriszta: „Soha nem csak kezekbe, lábakba, mellekbe, szemekbe szeretünk bele”

Elismert szexuálpszohológus, egyetemi tanár, gyönyörű nő, influenszer és boldog feleség. Hogy fér el mindez egyetlen életben?

Megosztom
Link másolása

Hevesi Kriszta nem ragaszkodik a doktor előtaghoz, de ha kiteszik a neve elé, akkor a nevét is máshogy írja. Olyankor Dr. Hevesi Krisztina lesz belőle. Most azonban maradhat a Kriszta, mert kicsit személyesebb beszélgetés következik, amiben szóba kerül az is, hogy a költők miért kicsapongók és a múzsák egyáltalán miért nyüzsögnek körülöttük. Rutai Gábor interjúja.

- A művészek szerelmi életéről sok mindent lehet tudni, és nagyon gyakran találkozunk azzal, hogy mennyire kicsapongó életet élnek, és mennyire zűrös és zavaros szerelmi életük van. Mi lehet az összefüggés abban, hogy aki kiemelkedő alkotó tevékenységet végez az többnyire hedonista vagy nőfaló.

- Mennyivel szegényesebb lenne a művészet, hogyha a múzsák egy picit is jobb arcok lettek volna. A múzsák sokszor bizony megfacsarták szegény költők, írók lelkét és ennek szavakba-, képekbe öntése jelenik meg. Emlékszem, amikor felvételiztünk pszichológiára, az egyik felvételiző megkérdezte a tanárt, hogy mit olvasson, hogy igazán jó pszichológus legyen. Ő azt válaszolta, hogy szépirodalmat, mert abban tényleg az emberi magasságoknak, mélységeknek a teljes skálája megjelenik, hiszen a művészet az életről szól. Én művészetterápiát tanultam dr. Antalfai Mártától, aki a katarzisra épülő művészetterápiát tanítja, mely szerint ez nagy lehetőség, projekciós felület, ha mondhatjuk így. Ennek már megvoltak az ókori színházak esetében is jelei: a katarzis, az, ahogy a régi drámákat megéltük és megtisztultunk, érzelmileg kiszellőztettük a lelkünket. Tehát amikor sírunk, legyen az akár egy filmélmény, egy színház, egy vers, egy bármi, pont ezt kapjuk. A főhős megéli, elmondja az érzéseit, helyettünk megfogalmazza, és mi ebbe belehelyezkedve kiengedhetünk.

- Ezt értem, de picit visszakanyarodnék oda, hogy milyen összefüggés van a művészeti hivatás és a hedonista életmód között? Ez mindenképp kéz a kézben jár, és ha igen, akkor ennek mi lehet az oka?

- Rendszeresen van a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy tárlat egy muzeológus tárlatvezető segítségével, ahol pontosan ezt piszkáljuk meg kicsit. Én a pszichés mély rétegeknél szoktam részt venni, és legutóbb levontam a tanulságot, hogy

hát igen-igen, azért valljuk be idősödő művészeink ráncos kezeit általában ifjú múzsák szorongatták,

úgyhogy ez való igaz. De ennek része a bohémság, a bohém életvitel, és én nagyon hálás vagyok nekik, hogy ők ilyen bohémok. Sokszor van az én pszichológiai rendelésemben is, hogy túl erős a saját magunkkal szembeni elvárás, morális szorongás. Tehát amikor elfelejtjük megkérdőjelezni azokat a dogmákat, amiket kaptunk gyerekként. És pontosan a szexualitás birodalma, ahol nagyon igaz, hogy egyik oldalról azt mondjuk, hogy az élet egyik legnagyobb örömforrása, a másik oldalról viszont mennyi negatív érzelem kapcsolódik hozzá. Bűntudat, szorongás, kisebbrendűség, félelem, teljesítménykényszer, szégyen, akár undor, tehát hogy rengeteg negatív érzelem, és emiatt bizony sokszor legátoljuk magunkat

Tehát ilyen szempontból a művészek merik megélni ezeket, akár válásokat, váltásokat, úgy, hogy közben azért valamilyen szinten példaképek, és abból élnek, hogy őket ismerik és szeretik.

- Eszembe ötlött egy másik kérdés is, ami ide kapcsolódik. Az az ember, aki a szavak szépségét, a színek szépségét, a dallamok szépségét érti, műveli és szereti, az talán nyitottabb, és vágyja, és falja a mindenféle szépséget. Mondjuk egy férfi költő esetében, a női szépséget: a vállat, a hajlatot, a csípőt, tehát ott is a szépséget keresi. Ez az attitűd megbújhat ebben vagy egyébként ez mindenkiben benne van, csak az, aki napi nyolc órát dolgozik a gyárban, neki nem nyílik meg ez a lehetőség? Avagy egy művésznek, ha lehetősége nyílik ilyen kalandozásra, akkor neki ott van a kezében egy adu, mégpedig, hogy bármikor azt mondhatja, hogy „de hát én művész vagyok”.

- Igen, azt gondolom, hogy jobban rá van érzékenyítve a szépségre, és az érzékszerveit talán jobban használja. Most gondoljunk a nagy gourmet-kra: Jókai, Mikszáth, tehát akikről tudjuk, hogy imádtak enni.

Sokszor az evés és a szexualitás nagyon hasonló. Az élet és az érzékszerveknek az élvezete.

Ez az egyik része. A másik talán az, hogy jobban is van idejük, és keresik is az ihletet. Jobban van idejük rácsodálkozni a világra, észrevenni az apró rezgéseket. Van egy ilyen alapgyakorlat; hogy fogunk egy kis mazsolát, azt rátesszük a tenyerünkre. És ha igazán odafigyelünk rá, érezzük a súlyát, a hőfokát. Aztán más szögből látjuk az átlátszóságát, azt, hogy hol kapcsolódott a szárhoz. Utána ha megnyomjuk, hogy milyen hangja van. És akkor a szánkhoz vesszük, érezzük a keménységét, meg is szagoljuk, ilyen boroshordó illata van. És ezután, amikor ráharapunk, olyan, hogy szinte az agyunkig fut annak az egy szem kis mazsolának az íze, mert annyira előkészítettük rá az érzékszerveinket. Ehhez képest a rohanó ember? Egy fiktív példával élve, mondjuk vezetek a kocsiban, közben kihangosítva telefonálok, egy marék mazsolát beveszek a számba, közben figyelem a közlekedést, semmit nem vettem abból az ízorgiából, észre se vettem szegény kis mazsolát.

- Ezt meg kellene mindenkinek tanulni. Én például nagyon szeretem a kemencében sült csülköt, de nyilván nem eszek állandóan azt, mert vigyázok a csodálatos alakomra. Viszont ha tudom azt, hogy hétvégén azt fogok kérni, mert olyankor lehet bűnözni, akkor napokig vizualizálom, és amikor tényleg ott van, akkor óriási élményt jelent. De ezek szerint lehet, hogy annyira nem is jó, mint amennyire én ezt beleképzelem?

- Ez jó, mert pontosan nekünk embereknek ilyen alapműködésünk, hogy a túl kevés és a túl sok semmiből nem elég. Hogyha az érzékszerveinket túlingereljük, eltompulnak. Ha minden nap ezt ennéd, nem tudnál neki örülni. Tehát benne van a várakozás öröme, és ezért is tudjuk megbecsülni ilyen szempontból. A művészek mégis gyakran ebbe a hibába esnek. Lefestik az egyik múzsát, és még mi mindent csinálnak vele. Meg se száradt a festék, már jön a másik, és vele a többi. Ez egy ördögi kör, és aztán végén lehet, hogy öngyilkos lesz, és az ember csak csodálkozik, hogy tulajdonképpen mi a fene történt.

Aztán a másfajta munkajellemzők. Biztos vagyok benne,

ha most kimennénk itt az utcára, és megkérdeznénk, hogy miért dolgoznak az emberek, 99 százalékának az lenne az első válasza, hogy hülye kérdés: pénzért.

Viszont amikor elveszítjük, és megszűnik az adott munkahely, akkor vesszük észre, hogy a munka ad egy strukturáltságot, ad sikerélményt, ad egy társas közeget, célokat, önkontrolt. Mivel a művészeknek általánosságban nem ennyire szigorú a keret, ezért könnyebb ilyen értelemben a szétcsúszás is.

- Beszéljünk arról is, hogy mit akarnak a múzsák? Őket mi mozgatja?

- Jaj, de jó kérdés. Egyrészt azt gondolom, nyilván a halhatatlanság íze. A férfiakat úgy nevelik, hogy „ne sírj, katona dolog”, mint látjuk a férfiak nem tudják úgy kifejezni magukat. Verbálisan és érzelmileg nem annyira nyílnak meg. A költők pedig igen. Meg nyilván megjelenik a múzsáknak az a kis nárcisztikus aspektusa is, hogy rólam is ír-e ilyen szépet, majd én leszek az, akit az ország irigyel, vagy pedig fennmarad akár évszázadokon keresztül. Akinek a következő kötetét fogja ajánlani.

Most hadd kössem össze a mai világunk társkeresési fő felületeit, hogy milyen nehéz ma ezekkel a húzigatós alkalmazásokkal ismerkedni egy-egy pillanatfelvétel alapján. Erre szoktam azt mondani, hogyha Fanni Faludyt Tinderen látja, nagy valószínűséggel balra húzta volna. Vagy akár be se teszi azt a kategóriát. Ez nekem azt fejezi ki, hogy a szerelmeink mennyire nem külsőségek alapján választódnak ki. Soha nem csak kezekbe, lábakba, mellekbe, szemekbe szeretünk bele, hanem globálisan az egész személyiségünk az, ami a másikat megihlet. Biztos mindenki volt úgy, hogy egy olyan személybe lett szerelmes, aki homlok egyenest az ő ideáljával ellentétes.

Megálmodjuk a prototípikus királyfit, és aztán beleszeretünk egy teljesen másba, viszont az lesz életünk nagy szerelme, szenvedélye.

A másik része pedig szerintem, - most itt elsősorban a lányokhoz szólva, - azt gondolom, hogy vannak olyan korszakaik, amikor már meghalt híres emberekbe szeretnek bele. Én például Adyba voltam fülig szerelmes, Ady-bűvöletben voltam, és bele tudtam halni.

Hozzáteszem, (ezt nem bírom kihagyni, amikor így a szerelemnek a különböző elméleteit vesszük), hogy szkeptikus klinikusok szerint, hogy mi a szerelem: „a patológiák tökéletes illeszkedése”. Tehát amikor valószínűleg a mi fájdalmunkra rárezeg az adott költő vagy író, valószínűleg az az, ami megfog minket. Azt gondolom, hogy pontosan az, hogy az életről szól, és hogy olyan húrokat pendít meg lelki szinten, amiket én is megélek, és ettől már úgy érzem, hogy megért engem. Szinte azt fejezi ki, amit én érzek.

- Eszembe jutott egy reality sorozat, ahol férfiak és nők úgy ismerkednek, hogy kapszulákban vannak, nem is találkoznak, csak beszélgetnek pár napig, és így alakítanak ki szerelmet. A férfi vakon kéri meg a másik kezét, és azt követően találkoznak csak össze. Jó része egyébként valóban elmegy az esküvőig is.

- Hát igen, ennyit számít a lélek, meg az, hogy a férfiak is rá vannak kényszerítve, hogy beszélgessenek. Ilyen szempontból azért azt is keressük, akivel tényleg össze tudunk hangolódni. De ez a műsor nekem egy kicsit azért a Tinderre hajaz, ahol beszélgetünk valakivel, anélkül, hogy egy első randi lebonyolódna.

Azt szoktam mondani, hogy az se jó ha túl hamar, mert akkor tényleg egy futószalag, „next one please” lesz belőle és csalódás, mert itt már nem ismerkedünk, hanem castingolunk.

Amikor négykor, ötkor, hatkor van egy kávézásom. De az se jó ha túl sokáig várunk vele. Azért, mert egyre jobban kiszínezem. Egyre inkább már olyan tulajdonságokat tulajdonítok neki, amit én szeretnék, és nem pedig belőle fakad, és ebből bazi nagy csalódások tudnak lenni, hogy ilyen köznyelvien fogalmazzak. Már szinte azt várom, hogy a kávézóban egy sellő ücsörögjön ott a bárpulton.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Meglepő, mi történt idén a bécsi újévi koncerten – ez nem a nagyik újévi eseménye volt: friss, vidám, érzékeny lett Bécs 2026-ban
Bécs felrobbant az örömtől: mindenki erről a karmesterről beszél.

Megosztom
Link másolása

A bécsi Musikverein Aranytermében ma délelőtt (január 1-jén) lefutott a világ egyik legfurcsábban stabil, mégis évről évre kockázatos élő hagyománya: a Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje. Stabil, mert a Strauss-dinasztia waltz–polka–galopp háromszögéből ritkán enged; kockázatos, mert a műfaj lényege a hangulati egyensúly, amit a közhelyesség és a túlkomolykodás felől is könnyű elrontani.

2026-ban viszont épp az történt, amit ettől a koncerttől mindenki remél, csak ritkán meri kimondani: friss lett, derűs lett, jókedvű lett, és közben meglepően érzékeny is.

Ennek a kulcsa a debütáló kanadai karmester, Yannick Nézet-Séguin volt, aki most először vezényelte a Neujahrskonzertet. (Wiener Philharmoniker) A „frissesség” itt nem azt jelenti, hogy hirtelen techno szólalt meg a Radetzky helyén, hanem azt, hogy a jól ismert bécsi gesztusok mögött volt levegő. Nézet-Séguin látványosan

nem „ráült” a tradícióra, inkább mozgásban tartotta: a tempókban volt rugalmasság, a karakterekben volt játék,

és mindez anélkül, hogy a zenekar legendás csillogása bármikor is giccsbe csúszott volna.

A program maga is ezt a „tágítás” logikát követte. A nyitány Johann Strauss (ifj.) Indigo és a negyven rabló című operettjéből jött, de a koncert nem ragadt bele a biztos slágerekbe: 5 darab volt újdonság az Újévi Koncertek történetében, és két női szerző is helyet kapott. Josephine Weinlich Sirenen Lieder című polkája és Florence Price Rainbow Waltz-a nem „kvóta-pillanatként” működött, hanem organikusan:

mintha a bécsi könnyedség hirtelen kapott volna egy, a 21. század felé nyitott, szégyenkezés nélküli arcot.

Közben persze megmaradt az a fajta ünnepi koreográfia, amiért ezt a koncertet a fél világ nézi: a Diplomaten-Polka finom üzenetként (diplomácia és béke – nem rossz kombó 2026 elején), a Rosen aus dem Süden nagyvonalú eleganciája, az Egyptischer Marsch egzotikus villanása,

a végén pedig a kötelező rítusok. És mindezt úgy, hogy a „világszínpad” ténye nem nyomta agyon az intimitást:

a közvetítés továbbra is több mint 150 országba megy, nézők tízmillióival, de a hangulat mégis képes volt felszabadult maradni.

A legjobb pillanatokban az egész olyan volt, mintha Nézet-Séguin nemcsak egy koncertet vezényelt volna, hanem egy kollektív hangulat-átállítást: hogy

lehet egyszerre könnyednek lenni és nem felszínesnek; ünnepinek lenni és nem üresnek; vidámnak lenni és közben figyelni a világra is.

Ezért volt ez a 2026-os Újévi Koncert nemcsak jó, hanem kifejezetten jóleső.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Katalin hercegné megtörte az udvari hagyományokat: csilivili portréfotó helyett szokatlan videóval jelentkezett
A walesi hercegné az „Anyatermészet” sorozatának utolsó részével köszöntötte a rajongókat. A meghitt felvétel a tél csendjéről és a belső békéről szól.
Sassy - sassy.hu
2026. január 15.


Megosztom
Link másolása

A rajongók lélegzetvisszafojtva várták, idén milyen fotóval köszönti a palota a walesi hercegnét.

Katalin mindenkit meglepett:

tökéletes, csilivili portré helyett a lelkébe engedett bepillantást.

Január 9-én, 44. születésnapja alkalmából ugyanis nem új fotót, hanem „Anyatermészet” című videósorozatának befejező részét osztotta meg, ami sokkal személyesebb, mint bármi, amit eddig láthattunk tőle.

Ezzel a lépésével tudatosan szakított azzal az immár tradíciónak számító szokással, hogy a királyi család tagjait egy friss, hivatalos portréval köszöntik jeles napjukon.

A tavaly tavasszal indított, évszakokra tagolt sorozat a természet és az alkotás jótékony hatását járja körül.

„Ez a sorozat a gyógyulásomban is segített, mert a természet és a kreativitás mindannyiunk számára gyógyító erővel bír”

– üzente Katalin hercegné a videó kísérőszövegében. A most megosztott „Tél” című záróepizód a befelé fordulás és a csend fontosságáról szól. „A tél csendje, a türelem és a belső béke mindannyiunkat feltölthet” – hangsúlyozta a hercegné, aki a videóval a természet regeneráló szerepére hívta fel a figyelmet.

A hercegné azonban nemcsak az interneten volt aktív. A jeles napot megelőzően, január 8-án Vilmos herceggel váratlanul felkeresték a londoni Charing Cross kórház dolgozóit, hogy megköszönjék a munkájukat. A The Guardian szerint Katalin a nagy napon édesanyjával és nővérével egy hungerfordi bisztróban, a The Funghi Clubban egy meghitt ebéddel ünnepelt. A személyes hangvételű videóval Katalin egyértelműen új fejezetet nyitott a kommunikációjában; a születésnapi finálé egyszerre volt egy mély gesztus a közönség felé és egy új irány kijelölése.

Via The Prince and Princess of Wales


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„A legjobban égni szeretek” – Gavalda Kinga, a kaszkadőr, aki a Trónok harcában Emilia Clarke helyett állt a tűzbe
Olyan sztárokkal dolgozott, mint Anthony Hopkins és Kate Winslet. Férje is a szakmában van, sőt, már a gyerekeik is kaptak filmszerepet.

Megosztom
Link másolása

Amikor Emilia Clarke a Trónok harcában épp fenségesen nézett a tűzbe, egy magyar csaj, Gavalda Kinga ténylegesen lángolt helyette. Mert van az a szakma, ahol a munka csúcsa az, amikor felgyújtanak, és Kinga az a kaszkadőr, aki állítja: „a legjobban égni szeretek”. Tizenhat évesen, egy lovardában csöppent a kaszkadőrök közé, akikkel hamar megtalálta a közös hangot, tizennyolc évesen pedig már egy reklámfilmben repült – írta a Meglepetés magazin.

A szülei arra nevelték, hogy a sport az élet része, és ha valamibe belekezd, csinálja egy évig.

Ebből lett úszás, tenisz, foci, küzdősport és lovaglás. „Mindez adott egy nagyon jó alapot ahhoz, hogy végül kaszkadőr lehessek” – mondja. Bár az Állatorvosi Egyetemen zoológusként végzett, a filmipar nem eresztette.

A specialitása pedig pont az lett, amitől a legtöbben pánikrohamot kapnának. „Amit sokszor csináltam és nagyon szerettem, azok az égések. Sok filmben »égtem«, a leghíresebb a Szabadság, szerelem, abban Szávai Viktória úgy hal meg, hogy megég. Azt én csináltam helyette.” Aztán jött a csúcs, a Trónok harca.

„A Trónok harca első évadában a főszereplő Daenerys Targaryen, akit Emilia Clarke alakított, bemegy a tűzkörbe, mert ott vannak a sárkánytojások – az is én voltam.”

A dolog persze nem annyiból áll, hogy valaki leönti magát benzinnel. „Nem félek, mert ugyan engem ér a tűz, de fantasztikus csapat áll mögöttem. Több réteg védőruha van ilyenkor rajtam, és speciális gélt kennek rám, hogy ahol a ruha nem fedi a testem, ott se égjek meg.” Minimum két oltóember, profi tűzoltók a háttérben – ez nem hazardírozás, hanem kőkemény szakma.

És ha már Hollywood, akkor jönnek a sztárok, akiknek a viselkedése a kellemes meglepetéstől a szikár profizmusig terjed. Anthony Hopkins például „rendkívül kellemes ember”. Emily Mortimerrel a Spectralt forgatta, és mivel a színésznő alkatilag inkább egy kedves titkárnő, mint akcióhős, Kinga csinált helyette mindent.

„Ő az egyetlen, akitől a forgatás végén ajándékot kaptam, és egy levelet, hogy mennyire hálás. Nagyon jólesett.”

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadászban eléggé magának való sztárnak bizonyult. A Homelandben pedig a várandós Claire Danes helyett mászott ki egy ablakon a budai Várban, ment végig a párkányon, majd be egy erkélyre. A Lee című filmben Kate Winslet dublőre volt, aki producerként is szívén viselte a film sorsát. „Ő is elismerte a munkámat.”

De van egy sztár, aki mindent visz.

„Engem egyetlen sztár hoz izgalomba, a Brad Pitt. Ha ő jön Magyarországra, drukkolok, hogy újra találkozhassak vele.”

A World War Z forgatásán dolgoztak együtt, de a közös jelenetüket kivágták. Aztán Angelina Jolie filmjében is felcsillant a remény. „Ő persze berakta Pityut egy jelenetbe – mi ugyanis Pityunak hívjuk Brad Pittet –, és egy pillanatig úgy volt, hogy nagyon közel kerülhetek a kedvencemhez, de aztán sajnos lefújták ezt a részt.”

A szakma a magánéletét is átszövi: férje Kósa László kaszkadőr-koordinátor, két gyerekük pedig már szintén belekóstolt a filmezésbe. Kinga ma már inkább a háttérben segít, mert a forgatások tizenkét órás napjait nehéz összeegyeztetni a családdal.

„Azért szültem a gyerekeimet, hogy én nevelhessem őket, és nem egy bébiszitter. Nekem ők a legfontosabbak, a filmek csak utánuk következnek.”

Via Meglepetés


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Túlélte a Don jegét, de a háborút nem: egy magyar katona története, aki hazajött meghalni
A Don-kanyar évfordulóján nem hadmozdulatokra és veszteségszámokra emlékezünk, hanem egyetlen emberre. Egy fiatal férfira, aki hazajött a frontról – meghalni, és egy menyasszonyra, aki várt rá.

Megosztom
Link másolása

1943. január 12-én, a Don partján indult el az a hadművelet, amely a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb tragédiájává vált. A Don-kanyar nemcsak hadosztályokat és számokat temetett maga alá, hanem embereket, szerelmeket, ígéreteket.

Ez a történet nem csak a frontvonalról szól, hanem arról is, ami otthon történt: egy fiatal férfiról, aki túlélte a Don jegét, de a háborút nem élhette túl:

Dohánytermesztő kisbirtokosok voltak, mégis bekerült a keleti frontra induló 2. Magyar Hadseregbe Hegedűs Ferenc. Ő már a második testvér volt a családban, akit besoroztak. Fiatal volt és erős, Rozália, a menyasszonya alig-alig engedte el, de nem volt mit tenni. Menni kellett.

Ritkán jött posta felőle. Anyja és szerelme együtt lesték a híreket, hallották, hidász lett, műszaki alakulat, na, ott biztos jó sora lesz. Teltek a hónapok, a két asszony egymásba kapaszkodva várta haza a legényt. Nagyon. Ő tudta ezt, és megfogadta, hogy hazamegy hozzájuk.

Éhezett és fázott. Árkot ásott, befagyott pontondarabokat pucolt. Aztán egyszer csak történt valami. Gyorsan kellett cselekedni ott a Don partján, kellett a híd, de azonnal. Nem volt idő mérlegelni, és a jég nem bírta el. Beszakadt. Nem egyedül süllyedt el a jeges árba, de csak kevesen tudták elkapni a kötelet, amit a társaik dobtak a partról. Míg a fagyott kötél marcangolta a tenyerét, Rozália arcát látta maga előtt. Ki kell kecmeregni. Nem maradhat most itt. Megígérte. Várják.

Ráfagyott a ruha, ropogott a jég a cipőjében. Gyorsan vetkőzött, dörzsölték hóval, aztán lilára fagyva vissza kellett vennie a deres-jeges egyenruhát. Hogy milyen rettenetesen fázott! Már másnap belázasodott. Félrebeszélt. Hátraküldték a hadi kórházba. Teltek a hetek, végül egy jószívű orvos azt mondta neki: Ferenc, menjen haza.

Haza! Hosszú volt az út, de végül megérkezett. Hogy örültek neki! Anyja, menyasszonya, az egész család összeszaladt, de ő csak kapkodott a levegőért és a szobába vágyott.

Jártányi ereje sem volt. Köhögött, fulladt.

Tüdőbaj - mondta a doktor és csak ingatta a fejét. Összesúgtak az asszonyok, előkerültek régi gyógymódok, de ő napról napra keskenyedett. Hétről hétre gyengébb lett. Rozika mellette töltötte minden idejét. Cserélte a borogatást, felrázta a párnáját és arról mesélt neki, milyen szép is lesz az esküvőjük. Hogy reggelig táncolnak majd, csak gyógyuljon meg!

Aztán egy nap a Ferenc keze már nem szorította vissza a Rozika kezét. Hazajött hozzánk meghalni - mondta az anyja, és vigasztalni próbálta az özvegy menyasszonyt.

Gyász borult a házra.

De ilyen temetést nem látott még a világ! A koporsó mögött hófehér menyasszonyi ruhában Rozika ment, egyedül, kezében egy gyönyörű virágcsokor. Mögötte feketében a gyászoló család, végig a falun, egészen a sírig.

Rozál így lett örökre Ferenc menyasszonya. Sosem ment férjhez, nem fogadott udvarlót. Még 65 évig élt, míg szeretett Ference mellé temették.


Megosztom
Link másolása