„Adósodjunk el kétszáz évre egy kétszobás panelért?” – mamahoteles srácokkal beszélgettünk
Nem vállaltátok az arcotokat a riporthoz. Szégyellitek?
– Mert szívják a vérünket ezzel a mamahotel témával, de lövésük sincs, hogy mit miért csinálunk – kezdi Máté. – Volt a kommunizmus, amiről én csak annyit tudok, hogy mindenki segge alá odatolták a szánkót, és lökték szépen őket előre: ingyen pecó, Zsiguli meg munkahely, akár akartad, akár nem. Nálunk viszont ez nincs.
Totál a jelenben élünk, ha én például egy napot nem dolgozom, aznap nincs lóvé. Egy 28 éves ma nem lehet beteg.
– A cégek nyolcvan százalékánál amúgy is a fél-feketézés megy – veszi át a szót Norbi, a végzettsége villamosmérnök, most egy magyar építőipari vállalkozásnál sales-es. – Adnak mondjuk száz-százötvenet, a többit meg zsebbe. Ha kétszázhúsz körül hazaviszel egy hónapban, az az isten lába, hiába van diplomád. Most ne a topmenedzserekről beszéljünk, meg akiknek a szülei kicsengetnek öt diplomára valót, az nem a többség. Az én munkahelyemen például olyan határidőket szabnak, aminek a felét se lehet betartani, és ha csúszol, azonnal levonják. A fekete pénzből persze, abból lehet.
– És akkor most számoljunk – veszi át a szót Máté.
Bejön mondjuk havonta mondnuk három, háromötven. Egy alap albérlet, nagyon alap rezsivel százötven. Nekem csak a kajám havi hatvan, mert 190 centi magas vagyok, napi 12 órázok a szalonban, és eszem, mint egy ló. És akkor még nem közlekedtem, nem vettem ruhát, nem voltam moziban, és persze egy fillért sem raktam félre, semmi. Miért olyan nagy bűn, hogy nincs kedvem szűkölködni?
– Lakást nem tudtok venni?
– Adósodjunk el kétszáz évre egy kétszobás panelért? – ezt már Levente mondja, ő nyílászárókat épít be lakásokba egy vállalkozónál, szinte minden hétköznap 16 órázik, 15 évesen hagyta ott a sulit. – Nem, kösz szépen. Én végignéztem, ahogy anyámék feje fölül elvitte a kérónkat a bank. Négy gyerekkel kivágták őket az utcára. Na ezt velem senki se fogja eljátszani.
Az van, hogy akinek nem kőgazdagok a szülei, és nem vesznek neki lakást, annak kicsúszik a lába alól a talaj.
– Akkor csak a pénz a gond?
– Az az igazság, hogy itthon kényelmes is – mondja Máté. – A rezsibe beszállok, meg bevásárolok, ez-az, de szabad vagyok.
– A mi korosztályunkban szinte mindenhol elváltak a szülők – bólogat Levente. – Mindig mondják, hogy mi, fiatalok nem tudunk felelősséget vállalni, meg a családi minta. Milyen minta, meg mit papolnak felelősségről? Nálam apa csúszott szét, depressziós lett, gyógyszereken él, anyám meg a három kisebb tesómmal nyűglődik. És igen, egy kicsit én vettem át a családfő szerepét.
Mi ezt úgy mondjuk a haverokkal, hogy „a legidősebb farokkal rendelkező” teszi oda magát. Nem volt gyerekkorom ilyen értelemben, én pátyolgattam anyát meg a tesóimat, akkor miért várják el, hogy most meg rögtön felnőjek?
– Nősülésre, gyerekre nem is gondoltok?
(Óriási röhögés, szinte egyszerre válaszolnak): – Két kérdésünk van: „Mibű” és kitől?
– Barátnőtök van, nem?
– Ja, volt most két évig, sőt, lehet hogy nekem gyerekem is van valahol, csak nem tudok róla - vihog Norbi, aztán elkomolyodik. – Az egy dolog, hogy évekig elvagyok egy csajjal, de a papír nekem kötöttség.
– A mai huszonéves csajok királylányok – magyarázza Levente. – Apa-anya eltartja őket (amúgy ezzel a mamahotellel mért csak a fiúkat csesztetik?), és elvárják, hogy legyen pecód, vidd nyaralni, fizesd a négyezer forintos műkörmét, ő meg szétteszi a lábát, és kész.
– Nem lehet, hogy ők is valami hasonlót gondolnak rólatok?
– Mondjuk látom, hogy csajban is, pasiban is iszonyú nehéz rendeset találni – bólogat Máté. – A kapcsolatokkal is az van, mint mondjuk az ájfónnal: mindig a legújabb kell. Ha kihoznak egy új verziót, a régi már unalmas, az újra hajtasz. Azt mondják, mi, huszonévesek semmit nem tudunk megbecsülni. De hogyan, ha dől ránk az mindenhonnan ez a sok bullshit, hogy vegyél újat, meg semmihez se ragaszkodjál, lépj tovább, és kész? A gyerek meg totál anyagi csőd. Ha nincs a számládon tíz millád, neki se indulj, egynek se, pláne kettőnek.
– Külföld? Jó szakmátok van, elboldogultok angolul...
– Hát...ott jobb lenne, talán. De ott van Robika, ő is régi haver, pék. Évek óta Norvégiában dekkol, jól keres, de tiszta rotty a lelke a honvágytól. Norvégiában állandóan tök sötét van, szerintem be fog depizni.
– Akkor hogyan tovább? Egyáltalán, boldogok vagytok így?
– Boldogok, de elégedetlenek.
– Az meg mit jelent?
– A jelennek élünk, gályázunk, de tudjuk, hogy nem igazán kerek ez így. Talán annyi remény van, hogy az öregek lassan úgyis nyugdíjba mennek, csak lesz meló. Feleség, gyerek – szeretnénk, de az nagyon odébb van. Amúgy meg sokat röhögünk: a múltkor vihar volt, elöntötte az utcát a víz, ez a három hülye meg gumicsónakkal evezett ide hozzám – vihog Máté. – Idióták. Na, az ilyenekért megéri.
