INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Ábel Anita őszinte vallomása: „Azt mondtam anyámnak, hogyha ez az ember élne, én a felesége lennék, mert imádom”

Az ország szeme láttára nőtt fel, ám ez a felnövés-történet nem volt túl vidám. Nem csoda, hogy azt az arcát, amit azok a kemény évek alakítottak, csak ritkán fedi fel. Rutai Gábornak most megtette.

Megosztom
Link másolása

Még nincs 50 éves, de már 45 éve a képernyőn van. Az elmúlt pár évben egyre nagyobb csodálattal figyeltem. Történt benne valami olyan elemi, ösztönös, természetes, jó humorú fordulat, amitől még közelebb éreztem magam hozzá. Ábel Anitával arról beszélgettem, mitől lehet ez?

- Ahogy az ember megy előre a korral, azokat a sallangokat, amiket 20-30 éves korában fölvesz, mert úgy gondolja, hogy meg kell felelni bizonyos társadalmi elvárásoknak, és a külvilágnak, azt ledobja magáról, mert már nincs idő arra, hogy ezzel foglalkozzon. Inkább befele kezdünk fordulni, keressük, kutatjuk magunkat. Nyilván ez a változás bennem is elindult. Hiszen annyira régóta vagyok a képernyőn, annyira hosszú ideje az határozta meg az életemet, hogy úristen, mit szólnak mások, hogy

mindenhol meg kell felelni, mindenhol a száz százalékot kell hozni - és én egy maximalista ember vagyok, a százból is inkább a százhúszat tolom.

De nem baj az, hogyha az ember lecsendesedik. Nyilván a televíziós show műsorok megkívánnak egyfajta harsányságot, vagy egyfajta intenzívebb jelenlétet, de nekem van egy nagyon befele forduló oldalam, ami általában pontosan az ilyen beszélgetésekből derül ki: hogy ez a nő mégsem annyira hülye, vagy nem csak a vihogásból áll az élete.

- A komolyabb éned szereti az irodalmat, a verseket is.

- Emlékszem, hogy volt egy időszakom, mikor egyszerűen bújtam a verseket. Szerencsés vagyok, mert nekem az anyukám is, meg az apukám is nagyon sok verset olvasott, úgyhogy valahogy ez bennem maradt.

- Te is ugyanígy fontosnak tartottad a versolvasást, amikor Luca lányod volt kicsi?

- Abszolút, minden este olvastunk neki. Szereti is a verseket, de nem mondom, hogy falja. Szerintem erre meg kell érni. Én is 18-20 éves voltam, amikor elkezdtem felfogni a verseket, rátaláltam költőkre, és ez többet adott nekem, mint mondjuk egy beszélgetés, mert egyszerűen éreztem, hogy az a vers most engem megszólít, nekem szól. A mai gyerekeket magára az olvasásra kell buzdítani

- Írtál valaha? Akár naplót is..

- Nagyon hosszú ideig írtam naplót. Múltkor megtaláltam. És megtaláltam a novelláimat is. Sőt verseket is írtam. Nagyon nagy hatással volt rám Dsida Jenő és akkor egy kicsit be is rántott ez a világ. Tehát nem a rétről és a napról írtam, hanem inkább a magányról és az elhagyatottságról.

- És ezzel a mostani, felnőtt fejeddel visszaolvasva, milyennek értékeled ezeket?

- A versírás menekülés volt. Nyilván a nővé válás, meg az országos ismertség, ami hirtelen rám szakadt, valahol ki kell, hogy jöjjön. Úgyhogy írtam verseket. Ezt föl is olvastam anyámnak. Apukám már akkor nem élt. Anyu mindig mondta, hogy ezt nem hiszi el, hogy „mit rontottam el?” Kiírtam azokat a fájdalmakat, és ez nagyon fontos, hogy ezeket papírra tudtam vetni, és kiírtam az akkori lelkiállapotomat.

Nyilván tinédzser korában az ember azt érzi, hogy a világon senki nem szereti, hogy nem találja a helyét.

Már testben kezd felnőni, de az agya még gyerek, ezért ezt nagyon nehéz szinkronba hozni, és én próbálok is erre visszaemlékezni most, ahogy látom a lányomat.

- Szó volt a kamaszkori magányról és depressziós időszakról, amikor megismerkedtél Dsida Jenővel…

- 18-19 éves lehettem, tehát ez nem tegnap történt. Vettem egy kötetet és aztán elkezdődött egy őrületes szerelem, de olyan szinten, hogy azt mondtam anyámnak, hogyha ez az ember élne, én a felesége lennék, mert imádom. Úgy tudott írni a magányról, hogy azt éreztem, nem vagyok egyedül. Hogy valakiben ugyanezek a gondolatok x évvel ezelőtt megfogalmazódtak. Tehát nem vagyok akkor ezzel a segélykiáltással egyedül.

- Erről nekem a társas magány jutott eszembe, ami szerintem az egyedüllét okozta magánynál is sokkal súlyosabb. Amikor az ember úgy kel fel, hogy nem egyedül van, de mégis azt érzi, hogy magányos.

- Hát igen, nem is tudok ezzel vitatkozni. Alapvetően azt mondjuk magunkról, hogy társas lények vagyunk, de szerintem alapvetően mindenki magányos. Ezért nem szeretünk csöndben lenni, vagy mindig kell valami háttérzaj, mert ezzel is azt erősítjük, hogy ne legyünk egyedül. Nagyon kevés ember hallgat önmagára, vagy szeret önmagával egyedül lenni, mert az mindig nagyon veszélyes, amikor a saját gondolataiddal össze vagy zárva. Akkor felszínre jönnek olyan dolgok, amikkel egyáltalán nem akarsz foglalkozni.

Amikor az ember nagyon fiatalon bekerül egy országosan ismert televíziós sorozatba, nagyon másnak gondolják, mint amilyen.

Hiába mondja azt, hogy de hát értsétek meg, én ugyanolyan vagyok, mint ti, ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti, tehát nem vagyok más, én ugyanaz vagyok. Most, hogy láttok valamit, ne ítéljetek erről, itt vagyok, szeretnék nektek adni. Ez azért baromi nehéz, főleg egy kiforratlan személyiségnek. Nyilván érzékenyebb lelkületű valaki vagyok, de nem is nagyon tudtam sokszor ezzel mit kezdeni. Nem félek csöndben, befelé figyelve ülni, nyilván azért is fordultam egy kicsit a buddhizmus felé, meg jártam elvonulásokra, mert meg akartam magam ismerni. Próbálom magam fejleszteni, minden este úgy fekszem le, hogy végiggondolom a napot, hogy mit tudok jobban csinálni másnap. Ami nem biztos, hogy mindig jó. Ezt is megtanultam, hogy azt mondom, hogy jó, ez most egy ilyen nap volt, akkor ezt most engedjük el, viszont holnap, holnap van, és akkor menjünk előre, nézzünk előre. De az biztos, hogy van bennem egy ilyen önmarcangolás, ami régen rosszabb volt.

- Mi az, ami miatt marcangolod magad? Mert eljutottál már oda, hogy pontosan tisztában vagy magaddal a képességeiddel. Nem hiszel abban, hogy van egy pillanat, amikor egy nagy sóhajjal elégedetten hátradőlsz, és azt mondod, hogy ez tök jó volt? Amikor ülsz otthon a teraszon, és tényleg csönd van, meg nyugi van, és van időd ránézni kívülről egy kicsit magadra, aki te vagy. És ebben az állapotban tudod azt mondani, hogy ez nagyszerű kaland volt?

- Hát én ott még nem tartok és nem is tudom, hogy van-e ilyen ember a környezetemben. Én inkább azt mondom, hogy ha ülök a teraszon, és magamban vagyok, akkor már tudok hálát érezni. És ez is egy nagyon jó dolog, és nagyon fontos, hogy hálásak legyünk azért, ami van. Miközben egy borzasztó anyagias világban élünk, és ez nagyon meghatározza a mai ember létét, mégis tudjam azt mondani, hogy igen, hálás vagyok ezért, ami velem történt. Hálás vagyok a gyerekemért, a férjemért, hálás vagyok azért az életért, amit élek.

- Mi kell szerinted ehhez az állapothoz? Én azt szoktam gondolni, hogy ha úgy kapcsolják le nálam a villanyt, hogy értékteremtés történt utánam, akkor én megtettem a dolgomat. Én kihoztam ebből a sztoriból, amit csak ki lehet hozni, és hagytam olyan nyomot magam után, ami mondjuk értékes lehet a következő generációnak. És akkor elégedett vagyok.

- Én azt hiszem, hogy nekem ezek inkább az emberi kapcsolataim, hogy én milyen nyomot hagyok másokban, és a legfontosabb a lányom, hogy benne milyen örökséget hagyok magamból. De mivel ő még csak 15 és fél éves, azért még szeretnék egy kicsit dolgozni ezen, nem lenne jó, ha holnap lekapcsolnák a villanyt. Talán azt tudnám mondani, hogy jó úton hagytam, vagy jó értékrenddel hagytam itt.

Az emberi kapcsolatokon kívül nincs fontosabb. Jó, persze, nyilván, ha feltaláltad a C vitamint, az azért maradandó, de azt előttünk megcsinálták…

Nem hiszem, hogy van fontosabb a világon annál, mint az emberi kapcsolatok, mert semmit nem tudsz magaddal vinni odaátra, se nagy autót, se márkás táskát. De az, ahogyan emlékeznek rád, az fenntart. Ha csak vidám perceket adtam az embereknek, az nagyon jó.

- Neked, akinek van egy több százezeres követőtáborod, rengetegen néznek a televízióban, pont az a lehetőséged van meg, hogy a vidám perceket és az értékes gondolatmorzsákat elszórd. Ez nagyon nagy lehetőség vagy ajándék.

- Az biztos, hogy van bennem küldetéstudat, hogy ha jó példaként tudok szolgálni, illetve amit nem is győzök eléggé hangsúlyozni, és ezt valahol egy kicsit missziómnak tekintem, hogy a mai ötven éves nők ne írják le magukat. Még ötvenévesen is lehet új dologba vágni, hatvanévesen, hetvenévesen is. Persze kell, hogy fizikailag aktív legyél, egészségileg rendben, nagyon sok tényező van.

De nem szabad elásni magunkat! Egy ötvenéves nő, az igenis nő. Most vagyunk erőnk teljében, vág az agyunk, határozottak vagyunk, tudjuk, hogy mit akarunk.

Nem szabad ezt eldobni, vagy azt mondani, hogy mi öregek vagyunk. Nekem fontos, hogy ezeket elmondjam, hogy nem vagytok egyedül. És én próbálok eszerint élni, megpróbálom ezt a vonalat vinni.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Papp Réka Kinga: „Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én, nem akart nagy felhajtást az esküvővel”
A következő beszélgetésben szó lesz egy irodalmi barátságról, egy népdalénekes versenyről és egy esküvőről is.

Megosztom
Link másolása

Papp Réka Kinga egy időben sokat szerepelt a TV-ben, miközben egy beépített szekrényben főzött. Onnan vett át díjat, hogy fussa rezsire. Ma pedig Budapest-Bécs között ingázik, mert egy nemzetközi kiadó főszerkesztője. Ha van rá ideje, azért feláll a színpadra is vagy podcastol. Rutai Gábor interjúja.

- Mi már nagyon régóta ismerjük egymást, pont számolgattuk, hogy minimum 6 éve, még dolgoztunk is együtt, ehhez képest most találkoztunk először életünkben.

- Ezt úgy könyveltem el magamban, mint egyfajta irodalmi barátságot, te írtad a verseket, én meg elkornyikáltam őket telefonnal rögzített YouTube videókban meg stand up előadásokban, amiért elég hálás vagyok utólag is, jelentős műsoranyagot szolgáltattál. És ezek máig jól futnak, amikor előadás van, erre azért összecsendülnek a tenyerek. „Ég a bozót, vagyis inkább parázslik/ így legalább ellátok a garázsig...” kezdetű balladákra és hasonlókra.

- Ezek a közös alkotásaink, népdalok…

- Amikor megírtad a „Nem stróman az édesanyám” című csodálatos verset, elolvastam a Tumblr-en, és mint balta a fejembe, belehasított, hogy ez teljes egészében az Én az éjjel nem aludtam egy órát kezdetű népdal dallamára stimmel. Remegve vártam a villamoson, hogy hazaérjek, és bele tudjam ordítani a telefonomba.

A legnagyobb szakmai sikernek azt tartom, hogy a gyermekem, aki akkor volt nyolc éves, rettenetesen ki volt ábrándulva, hogy nem énekelheti el az iskolai népdal versenyen.

- Miért nem engedted meg neki?

- Nagyon kínos lett volna a KLIK-es iskolában, azt a kifogást bírtuk kitalálni rá, hogy a népdal kritériuma, hogy nem ismerjük a szerzőjét. Ennek meg ismerjük a szerzőjét, úgyhogy sajnos nem lehet népdalként indítani. Szerintem nem baj, hogy megkíméltük őt a politikai gyermeksztárság karriertől. Ráér ő még saját jogon befutni.

- Voltál Covidos?

Voltam vagy háromszor, azért nézek most úgy ki, mint Margaret Theatcher, mert kínlódok, hogy visszanövesszem a hajamat, amit a három Coviddal mind elhullattam. A középső az pont két héttel az esküvőm előtt talált meg, úgyhogy üldögéltem a kislányommal karanténban, és találgattuk, hogy vajon egészségesek leszünk-e a lagzi idejére. Hosszas kínlódás volt, hogy mi legyen, hogy legyen. Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én - mert oké, laktam én is körúton belül (penészes albérletben) de mégis - nem akartam nagy felhajtást a dologgal, és sokat szerencsétlenkedtem, hogy ki legyen a fodrász, mert azért ki akartam nézni valahogy.

Az egyik fodrász rettentően erőltette, hogy póthaj kell. „10-12 tincset betűzünk ide, befestjük a színedre, megvágjuk a méretre, szerintem 60-70 ezerből megúszod, később majd használhatod is”, de nem értettem: mire fogom később utólag használni?

Ezt végül nem csináltam, megoldottuk okosba. Aztán utólag nézegettem a képeket az esküvőről, hogy talán tényleg el kellett volna hívni ezt a fodrászt, mert tök kopasznak látszom. Nézett rám az újdonsült férjem, aki nagyon szeret engem és minden kilómmal és a legkevesebb hajammal is elvett, és azt mondta, hogy 'szívem, nem a fodrász b@szta el…'

- Az elején szoktam elmondani ezt, amikor bemutatom a vendégemet: humorista, aktivista, újságíró. Melyik vagy igazán?

- Ezt szívesen szétfésülöm, kezdjük az aktivistával. Sokat aktivistáskodtam, de ennek már azért jó pár éve, úgyhogy nem szoktam ezt a jelzőt felvenni. Ez nem úgy van, mint a köztársaság elnöki poszt, ha egyszer az voltam, akkor örökre az maradok. Úgyhogy köszönöm, de ezt a kitüntetést meghagyom azoknak, akik még mindig aktivisták. Nem mintha bármi bajom lenne vele, csak nem akarok olyasmit állítani magamról, amit nem csinálok. Én fő munkaidőben és főállásban szerkesztek egy angol nyelvű magazint, tehát újságíró vagyok, és amellett úgy szólván a művészi önkiteljesítésem meg a stand-up, amit pont hét éve kezdtem Valentin napon.

- Én azt, hogy „aktivista”, nem feltétlenül arra használom, hogy valaki valamilyen szervezetnek a kitüntetett szószólója, vagy nem feltétlenül arra gondolok, aki napi szinten nyomja az események szervezését, és odaláncolja magát állandóan bármihez. Nekem az is aktivista, aki akár stand-upos fellépéseken olyan témákat vesz elő, és feszeget, amik fontosak, amik feldolgozatlanok, amiket előrébb kellene mozdítani, és abban a sajátos műfajban kommunikál róla.

- Ez szerintem egy nagyon pozitív és megengedő definíció, amit szeretek, és nem is utasítom el. Ezeket a különbségtételeket azért szoktam nagy körültekintéssel körbejárni, mert az én valódi szakmám elvileg újságíró, és a magyar újságíró társadalomban egészen a közelmúltig volt egy mély irtózás a politikai elköteleződéstől és az aktivizmustól. Sokszor azt láttam kollegákon, hogy tulajdonképpen még jobban gyanakszanak az emberi jogi aktivistákra, mint a hivatalban lévő láthatóan korrupt politikusokra. És most anélkül, hogy különösebben aktuál politikába belemennék, vagy sarat dobálnék, szerintem ez alapvetően a 80-as, 90-es éveknek az öröksége. Tehát mondjuk

a mostani 30-asok egy mélyen apatikus, apolitikus, és én azt is mondanám, hogy cinikus létállapotban nőttek föl, ahol a magamfajták nem csak azért számítottak futóbolondnak, mert szerették Jókait, ami nagy vétség a kamasz gyerekek szemében, legyünk őszinték.

Volt a klasszikus pálya, hogy egy egyetemi évfolyamról kikerül egy-két ember, aki bekerül valamelyik pártnak az ifjúsági szervezetébe. Látjuk nyilván, hogy ebben a mostani kormány sokkal aktívabb volt, mint az akkori kormányok, a mostani ellenzék például. De azon kívül, mi a francot kerestél te emberi jogok, szólásszabadság, részvételi demokrácia, ilyesmi környékén? A 2000-es évek elején, közepén az még nagyon furcsának számított. Tudod, vannak emberek, akiknek semmi se felel meg. Én is ilyen vagyok. Ránézek valamire, látok egy problémát, egyből azt gondolom, hogy akkor most megoldjuk. Itt és most megoldjuk, most neki megyünk, „oszt” megoldjuk. Az én aktivizmusom az alapvetően ebből fakad. Ha van probléma, azzal kezdeni kell valamit, ami szerintem nem a legösszeférhetőbb stratégia Magyarországon, de hát van, akinek ez jutott.

- És mi a megfigyelésed úgy, hogy ma már egy nemzetközi kiadónál dolgozol?

- Nagyon érdekes volt ez a tapasztalat, amikor először dolgoztam nemzetközi közegben, hogy ott tényleg nagyon vegyesek voltak az emberek, és nem volt egy bizonyos kulturális háttér, amihez mindenki alkalmazkodott. Például én aktivizmusba is részt vettem, újságíróként dolgoztam, meg humoristaként és ebben nem láttak ott belső ellentmondást. Akkor tapasztaltam meg először, hogy nem kell magyarázkodnom, hogy hogyan sikerült ez így? Mert hogy ez nem egy ilyen tudatosan kialakított, ilyen ceruzával a papíron megrajzolt stratégia volt, hanem így alakult. Furcsa módon szerintem nem is annyira a munkatársaim igényelték, hogy bizonyos dolgokat leválasszak, hanem nekem lett az az igényem, hogy amikor felelős pozícióban vagyok és reprezentálom őket, meg egy hálózatot, akkor legyen meg a szétfűrészelése a dolgoknak, legyen egy határkijelölés - mikor vagyok komikus, és beszélhetek saját felelősségemre hülyeségéket (és ha valami vállalhatatlant mondok, akkor azért a felelősség engem terhel, és nem a munkatársaimat) -, és mikor vagyok a szervezet felelős vezetője, ahol mondjuk időnként tök mást adunk közre, mint ami az én álláspontom.

Amikor 2018 év végén elkezdtem nemzetközi lapnál dolgozni, akkor el is vágtam a magyarországi tevékenységeimet, szinte mindet. Most elővettem a hét évvel ezelőtti felvételt az első önálló stand-up előadásomról, és persze már a felére nem emlékeztem. Hál' Istennek jobb, mint amire emlékeztem. Azért hoztam szóba ezt a hét évvel az előtti előadást, mert elcsodálkoztam, hogy ott arról beszélek, hogy milyen érzés első nyilvánosságban lenni. Akkor nagyon sokat voltam tévében, de én azzal nem kerestem értelmezhető mennyiségű pénzt.

Laktam egy kis koszos albérletben, ahol nem volt konyha, úgyhogy a beépített szekrényben főztem. Mindenki azt gondolta, hogy ez valamilyen költői megfogalmazás, de nem. Ténylegesen egy beépített szekrényben főztem a kisgyerekemnek, aki aludt, és én rajta keresztül szellőztettem ki a pörköltszagot.

Azért úgy nagyon nehéz volt ebben az egyre durvuló első nyilvánosságban jelen lenni, hogy egyre több volt a zaklatás, szó se róla, akkor még nem utcán meg nyílt színen, meg személyesen, inkább online. És nekem nem volt sötétített üveg a kocsimon, meg stábom, ami mögé elbújjak. Úgyhogy szerintem azért is vágtam el ennyire ezt a köldökzsinórt. Azóta is gondolkodom ezen, hogy mennyire volt jó stratégia, vagy nem. Mert aztán meg hamarosan jött egy világjárvány, ami alatt csináltam néhány online előadást, de aztán egy idő után nem bírtam már ezt.

- De élvezted újra csinálni?

- A teljesen online előadásokat gyűlöltem iszonyatosan. Az nagyon nehéz. Azt megszoktam már, hogy egy kamerába meredek, de azt, hogy a saját laptopom kamerájába, és ott ott van még az ellenőrző ablak is, amin visszalátom magam, az nekem teljesen kiakasztó volt. Azt is megszoktam, hogy nem röhögnek a vicceimen. Oké, túlélem, de amikor elmondok egy viccet, hosszan tartom a hatásszünetet, ahogy kell, és erre nincs semmi reakció, és majd két perc múlva jönnek be a kommentek, hogy ha-ha-ha. Ebben nagyon sokan nagyon jók, nekem sajnos nem sikerült ezt elsajátítsam, úgyhogy most egy éve kezdtem el újra színpadon fellépni az új előadásommal, az a címe, hogy anyám pipája, és tekintélyes részben egy nagyon vidám témáról, a nagyanyám haláláról szól.

- Kanyarodjunk vissza egy kicsit a bölcsészdiplomádhoz. Magyar és médiaszakot végeztél, de az melyik pillanatban dőlt el, hogy újságíró leszel? Amikor már kétségbeesve írtad a szakdolgozatot, és valamit ki kellett találni az életeddel kapcsolatban? Vagy már eleve azért választottad ezt a pályát, mert neked mondanivalód volt?

- Én nem vagyok egy tipikus újságíró. Az én pályamodellemet hadd ne ajánljam senkinek, mert azért elég sok kínlódás volt benne, különösen elvált szülőként, egy kisgyerekkel. Irtózatos anyagi kínlódás, időnként teljes bizonytalanság. Egy ponton valaki a fejemre olvasta, hogy milyen dolog volt már 2018-ban elfogadni az MSZP pártalapítványától a Szabadsajtó díjat. Akkor mondtam neki, hogy

felhívtak, megkérdezték, hogy elfogadom-e a díjat, mondtam, hogy kérek öt perc gondolkodási időt. Megnéztem a bankszámlámat, hónap harmadika vagy negyedike volt, és volt rajta 15 ezer forint, és albérletet kellett fizetni. Úgyhogy elfogadtam azt a díjat, köszönöm szépen.

Szóval azért van ennek egy ilyen dimenziója.

De hogy valójában válaszoljak erre a kérdésre, sok mindenkinél látom, ahogy az újságírói pálya egyre szűkebb lesz és egyre lehetetlenebb (és ez Magyarországon exponenciálisan így van) ahogyan a pénz nagy része eltűnt a médiából a digitális átalakulással, illetve koncentrálódott nagyon kevés helyen. Ugyan több lehetőségünk van publikálni, de sokkal kevesebb az erőforrás. Ez főleg pénzt jelent, de nem csak azt. Én elég sok pályakezdővel, meg pályakezdésén gondolkodóval beszélek, és az mindenkinek nagyon prominensen ott van a fejében, hogy „ebből hogy fogok megélni, hogy fogok stabil állást találni?”

És hogy mikor dőlt el, azt nem tudnám megmondani. Arra emlékszem, hogy középiskolásan tökéletesen biztosra tudtam, hogy úgyis színész leszek, ami nem lettem. Az egyetem alatt aztán azt gondoltam, hogy médiakutató leszek,

médiakutató szakirányon is végeztem, és gondoltam, majd jól megmondom az összes újságírónak, hogy ők mekkora kretének, és hogyan kéne inkább csinálni.

És akkor az akkori szociológiatanárom azt mondta, hogy „esetleg nézz meg közelről egy ilyen munkahelyet, mielőtt mindenkinek megmondod, hogy mit kéne máshogy csinálni”. Akkor elmentem kóstolgatni, aztán ottmaradtam. Aztán elkezdtem videózni, és valahogy így. Véletlenről véletlenre.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A tudósoknak van egy elméletük arról, hogy mi történik a lelkeddel, miután meghalsz
Ha valaha is elgondolkodtál azon, hogy mi van a halál után, nem vagy egyedül. A tudósok is megtették.

Megosztom
Link másolása

Kevés olyan kérdéssel találkozunk az életünk során, amelyre tudjuk, hogy nem kapunk választ soha - vagy legalábbis addig, amíg ezen az árnyékvilágon sétálgatunk. Amikor meg már tudnánk a feleletet, nem fogjuk tudni elmondani azoknak, akik itt vannak kétségek közt. Ez a halál utáni téma. Létezik túlvilág? Vagy „csak” ennyi az élet?

Elképzelésünk persze lehet arról, hogy mi történik, ha valaki meghal, néhány tudósnak saját elmélete is van a halál utáni életről, és ez igazán lenyűgöző.

Dr. Stuart Hameroff, az Arizonai Egyetem munkatársa Roger Penrose matematikussal keten dolgozták ki elméletüket, mely a kvantummechanika és az emberi tudatosság összekapcsolódását vizsgálja. Az orchestrated objective reduction

elméletük szerint a tudatosság nem csak egy passzív állapot, hanem aktívan tükrözi az egyén helyét és szerepét az univerzumban.

Az elméletük kulcsfontosságú eleme, hogy az agy mikrotubulusai - apró, fehérjealapú csövecskék, amelyek segítenek a sejtváz felépítésében és az anyagok szállításában a sejten belül - kvantumenergiát tartalmaznak, amely lehetővé teszi számunkra, hogy egyfajta proto-tudatosság alapján érzékeljük a valóságot. Ez a tudatosság nem másodlagos jelenség, amely az agyi hálózatok bonyolult interakcióiból ered, hanem egy lényegibb, az anyag alapvető tulajdonságaival összefüggő jelenség. A proto-tudatosság tehát egyfajta építőköve a teljes tudatosságnak, amely kvantummechanikai kölcsönhatásokon keresztül nyilvánul meg.

Ez az elmélet úgy véli tehát, hogy a tudatosságunk mélyen összefügg a világegyetem működésével, és hogy a kvantummechanikai jelenségek, mint például az, hogy a részecskék viselkedése megváltozik attól függően, hogy megfigyelik-e őket vagy sem, tükröződhetnek tudatosságunk működésében. Végül,

az elmélet azt sugallja, hogy amikor valaki meghal, az illető tudata képes létrehozni egy saját, egyedi valóságot, amely a fizikai test elhagyása után is fennmarad. Ez az ötlet arra utal, hogy a tudatosság talán nem szűnik meg teljesen a halállal, hanem átalakul egy másik formába vagy állapotba.

Dr. Sam Parnia brit tudós megjelent a National Geographic The Story of God című műsorában, amelynek házigazdája Morgan Freeman volt, és elárulta, hogy szerinte az emberi tudat a halálunk után is tovább él.

Dr. Parnia több mint 100, klinikai halált átélt emberrel beszélt és sokan közülük meghökkentő élményeket tudtak megosztani vele a halál küszöbén töltött időszakról.

Az orvos így nyilatkozott: „Tudjuk, hogy évezredek óta azok az emberek, akik bármilyen okból közel kerültek a halálhoz, nagyon mély és bizonyos értelemben misztikus élményekben részesültek. Az emberek hatalmas békét, vigaszt és örömöt éreznek, amikor átmennek a halál folyamatán. Olyan érzésről számolhatnak be, mintha ténylegesen találkoznának elhunyt rokonokkal, barátokkal vagy másokkal, akiket valójában nem is ismernek. Úgy gondolom, hogy azt kezdjük megérteni, hogy a halállal kapcsolatos tapasztalataink nagyon is univerzálisak.”

Az orvos, aki a Southamptoni Egyetemen a Human Consciousness projektet vezeti, azt állítja: „Tehát valójában van ez az időablak, amikor az embereket vissza tudjuk hozni az életbe, és az általuk átélt tapasztalatok jelzik, hogy milyen érzés átmenni a halálon. Ma a tudományban a lelket tudatosságnak nevezzük, így tudományosan is tesztelhetjük az elméletet.

Úgy véljük, hogy amikor egy ember meghal, az a rész, ami azzá tesz minket, akik vagyunk - a lélek vagy tudatosság, vagy akárhogy is hívjuk - nem semmisül meg.”

Mivel azonban keveset tudunk az emberi elméről, sajnos nincs még végleges válasz a kérdésre - de érdekes a gondolat.

Via LadBible.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Steiner Kristóf: Így lett a magyar Prosecco Princess görög parasztlány 
Ismerjétek meg az új szomszédlányt - aki fél lábbal már vagy másfél éve jön-megy Methana, Athén, és Budapest között. Minél több időt töltött itt, annál jobban beleszeretett a szigetbe. 

Megosztom
Link másolása

A falunktól pár percre lévő Kounoupitsában lakik tavaly december eleje óta, most egészen tavaszig egyes-egyedül, de sosem magányosan éldegél egy gyakorlatilag lakatlan településen, egy több, mint 150 éves kőházban, amely Sophie barátnőnké - ő Franciaországba utazott, hogy ott lehessen unokája születésekor, és mikor kutyaszittert keresett ebe, Iris mellé, azonnal eszünkbe jutott… ő.

Niki. Vagy Nikkkoleta, vagy Ganshan. Vagy ahogy Budapesten a legtöbben ismerték, Mandala Niki - becses nevén Gáncsos Nikolett, akivel 2009-ben találkoztam először, mikor Tel Avivból hazalátogatva az akkori munkehelyét (és kicsit otthonát is), a Mandala Day Spa-t választottam interjú helyszínnek, mert hát már akkor is tudtam élni!

Niki nyitás óta volt Budapest legszebb és sokáig legikonikusabb spajának lelke, és mindenese - ahogy ő szokta mondani: „Ott nőttem fel”, de sok-sok év elteltével kinőtte Mandalát, és saját bizniszbe kezdett: The Planner néven szervez-tervez-megvalósít, virtuális asszisztensként, menedzserként, minden műfajban, ahol csak szükség van rá.

És bár a szíve egy darabja bizonyosan mindig megmarad Prosecco Princessnek, szépen lassan

elkezdett eltávolodni a csillogó-villogó budapesti parti szcénától, és egyre közelebb került ahhoz a lányhoz, nőhöz, aki nem mások visszaigazolásai és elvárásai alapján határozza meg magát, és értékeit.

Nikivel nem lettünk azonnal barátok, viszont tizenöt év alatt minden egyes találkozásunk során közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, ez pedig - számomra - fontosabb, és értékesebb, mint az instant barátságok. És mivel én amúgy is nagyon rossz vagyok a rendszeres online kapcsolattartásban (ezt minden barátom, sőt, családtagom igazolhatja), Nimivel konzultált mindenről, míg ők is egészen összenőttek.

Niki és Nimi is jó barátok lettek

Niki itt töltötte a karácsonyt, és a szilvesztert is - ráadásul pont úgy jött ki, hogy

mi sem voltunk Methanán - Mexikóban süttettük a hasunkat, sőt, az egész itteni bandánk (úgy hívjuk magunkat, hogy Methana Misfits) külföldön ünnepelt.

Ez a Budapest legnyüzsgőbb forgatagából ideszakadt lány pedig nem esett kétségbe.

Helyi barátokat szerzett. Új online projekteken dolgozott (amennyire a csiga lassúságú internet megengedte). Amikor cica-szitterünk, Adrienn lebetegedett, és gyógyszerre volt szüksége, a segítségére sietett. Sétált. Meditált. Jógázott. „Ha feltűnt, hogy már harmadik napja csak állatokkal beszélgettem, bevezettem Methana városba egy kávéra” - mesélte.

Mert hogy Iris kutyus nem csak ember-lakótársat kapott, Niki magával hozta saját ebét, Albit is, aki mostanra igazi véd és dacszövetséget alkot francia barátnőnk kutyájával, és a szintén a házban lakó macsekkal, Penelopéval.

Mondhatjuk, hogy micsoda mázlista. Mondhatjuk, hogy milyen idilli életet él. Mondhatjuk, hogy „de jó neki”, „irigy-irigy”, s így tova.

De hányan képesek rá, hogy felálljanak egy tuti fix fizut hozó munkahelyről azért, hogy beleugorjanak a totális ismeretlenbe, mindezt családi támogatás nélkül - Niki még egész kicsi volt, mikor édesanyja egy másik dimenzióba költözött.

Niki kutyájával, Albival érkezett Görögországba

És hányan vállalnák be: ha nem lesznek ott saját maguknak, ha nem fogják önmaguk kezét, felemésztheti őket a magány. Lássuk be, nem sokan. Azok, akiknek nem kell sok - azon kívül, ami van, mert olyan életszakaszba léptek, ahol a prioritáslista élére az önmagukkal, és a világgal való viszony került. Egyáltalán nem könnyű út. És mégis gyönyörű.

Időközben szomszédaink, és legrégebbi helyi barátaink - akikről már olvashattatok, és akikkel elvonulásaink vendégei már biztosan találkoztak - Wendy, és Ian Davies megérkeztek Angliából, és mi arra értünk haza Mexikóból: Niki minden szerdán masszírozni jár Wendy-hez, ám a fizikai terápia mellett mindketten spirituális élményként beszélnek erről.

Wendy több, mint kétszer annyi idős, mint Niki - ám ahogy köztünk és a Davies házaspár közt, közöttük sincs generációs szakadék. Csak híd - ember és ember, lélek, és lélek között. Mint a telihold fénye a tengeren.

Így találkoztunk múlthéten, Niki kis konyhájában, egy nagy lakomára - most először főzött ránk, de bizonyosan nem utoljára.

Volt padlizsán schnitzel, gombapörkölt, cézár saláta, tepsis krumpli, grillezett zöldségek, meg még sok-sok mesés finomság, amikor pedig valami nem úgy sikerült, ahogy tervezte, nem esett pánikba: „Nem állt össze a nokedli, úgyhogy főztem tésztát a pörkölthöz” - mosolygott. Megérkezésünkkor már ott várakozott az asztalon a welcome-falat: egy elegáns kispohárban tálalt falat uborkával, rizzsel, csicseriborsó töltelékkel - mintha csak egy fine dining étterem fogása volna. „Nos az igazság az, hogy ez sushi lett volna - de szétesett, úgyhogy gondoltam felespohárban szervírozom” - ecsetelte nevetve. Ez a kacaj pedig megadta az alaphangot az egész közös esténkhez.

Mert erről szól(na) az élet. Kihozni a legjobbat, legtöbbet, legszebbet abból, ami rossznak tűnik, abból, ami nem tűnik elégnek, abból, amit elsőre nem tudunk szépnek látni,

de nem elveszve a toxikus pozitivitásban, hanem objektíven és őszintén látni azt, amin javítani, változtatni szeretnénk… és tudunk!

„ Mondhatjuk, hogy micsoda mázlista. Mondhatjuk, hogy milyen idilli életet él.”

Köszönöm, Niki, hogy itt vagy. Methanán, meg a szívünkben. Kívánom, hogy sokan legyenek elég bátrak tanulni tőled - és abból a fajta boldogságból, amibe igenis beleférnek a nehéz pillanatok is. Mert az az igazi. Aki ezt képes elfogadni, ahelyett, hogy a nemlétező perfekcionizmusra hajtana, igaz barátra lel. Benned, és önmagában.

További történetek Methanáról, és a nagyvilágból, a Nagybetűs Életről - Nikitől és tőlem Instagram oldalunkon: @gancsy, és @kristofsteiner.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
Nyáry Krisztián: „Már nem húzhatom túl sokáig, Ferenc József nem hagyná”
Mi történt a Balatonnal? Hogy segítenek a történetek a matektanulásban? Többek között ezekről mesélt nekünk Nyáry Krisztián.

Megosztom
Link másolása

Nyáry Krisztián népszerűsége egyedi írói stílusának köszönhető, hiszen érthető és izgalmas módon közvetít olyan történelmi érdekességeket és eseményeket, amelyek bizonyos tekintetben mindannyiunkat érintenek. Fáradhatatlanul dolgozik, nemrég jelent meg az Így ettek ők - magyar írók és ételeik című könyve.

- Senki sem gondolta volna, hogy ennyi bőrt le lehet húzni a magyar írók történeteiről…

- Ezek kultúrtörténeti tények, amelyek láthatóan foglalkoztatják az embereket. Végtelen módon lehet róluk beszélni, és szerintem érdemes is, mert sokakat érdekel.

- Úgy érti, hogy szeretünk a múltban kutakodni?

- Igen, és ennek több oka is lehet. A szerelmi történetekre például azért vagyunk kíváncsiak, mert tudjuk, hogy kikről van szó. A köteteimben megjelenő írókat többnyire ismerjük, tanultunk róluk az iskolában, olvastuk a műveiket, tehát van velük egy sajátos kapcsolatunk, és kíváncsiak vagyunk rájuk, az életükre, sikereikre, hibáikra es persze a szerelmeikre is. Majd kiderül, hogy van bennünk valami közös, például ezeknek a nagy íróknak is voltak szerelmi csalódásaik, ők is hoztak rossz döntéseket. Tehát ezek a történetek sokak számára egyfajta önigazolásként is működnek.

Persze többnyire ez sem úgy működik, hogy tanulunk mások hibáiból, és akkor mi már nem követjük el ugyanazt. Inkább csak felmentjük magunkat,

hogy ha egy nagy író is elkövette ugyanazt a hibát, amit mi, akkor nem is vagyunk annyira felelősek.

- A múlt írói mellett a jövő szerzőivel is foglalkozik, írói mesterakadémiát vezet. Miért akar másokat is megtanítani írni?

- Nem magamtól, felkérésre csatlakoztam a MesterAkadémiához, ez egy amerikai mintára készült online csatorna, amelyen különböző emberek mesélnek a szakmájukról, és így tanítanak másokat. Én is betekintést engedek a munkamódszerembe, vagy abba, hogyan készül egy könyv. Nem célom, hogy mindenki, aki megnézi a mesterkurzus anyagát, író legyen, viszont jó érzés lenne, ha segíthetnék az embereknek, hogy könnyebben írjanak. Gondoljunk bele, hogy ma a legtöbb szakma megköveteli, hogy írásban is képesek legyünk kifejezni magunkat. Fontos, hogy el tudjuk mondani azt, amit üzenni akarunk, hogy felkeltsük mások érdeklődését, és ennek vannak tanulható technikai fogásai, én pedig erre koncentrálok a mesterkurzus alatt.

- Bárkiből lehet sikeres író?

- Nem. De aki ír, az nagy valószínűséggel olvas is, és az olvasásnak óriási szerepe van a civilizációban. Az már más kérdés, hogy nem minden írás hoz sikert a szerzőnek, de nem is ez a cél. Sok jó példát ismerek, amelyek arról tanúskodnak, hogy hétköznapi emberek számára is gyümölcsöt hozhat az írás, gondolok itt arra a nagypapára, aki az unokáinak leírja az élettörténetét. De ne tagadjuk, hogy sokan vágynak széles olvasóközönségre, és sokan csalódnak, mert nem elég jó írók vagy nem elég izgalmas a témaválasztás.

Sok magánkiadásra ösztönző tanfolyam indul, amely mindenkit írásra biztat, pedig nem mindenkinek kellene könyvet írnia.

És nem érdemes összekeverni a profi írókat a hobbi szerzőkkel. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik értékesebb, mint a másik, hanem azt, hogy egyik egy szakma, a másik pedig egy út lehet önmagunk megértéshez.

- Mi legyen akkor a hobbi szerzők a történeteivel?

- A nyugati civilizáció történeteken keresztül adja át a tudását évezredek óta. Ha mi leírjuk a magunk történetét, ehhez a hagyományhoz csatlakozunk. A digitális forradalom korában éppen kezdjük elfelejteni, milyen fontos ez. Például, hogy a szülők olvassanak történeteket a gyerekeknek!

Tény, hogy azok a gyerekek, akiknek mesélnek otthon, jobban teljesítenek az iskolában matematikából is.

Mert az, hogy egy gyerek irodalomból jó, ha olvasnak neki, nem nagy meglepetés. Viszont az, hogy a mesék hallgatása által könnyebben kialakul a logikus gondolkodás, ez már érdekesebb! Tehát minden történetnek megvan a maga célja, néha csak az, hogy a családban olvassák a szülők.

- Mit tesz akkor, ha egy olvasója elküld önnek egy kéziratot, és kikéri a véleményét? Őszinte választ ad?

- Amennyiben úgy értékelem, szívesen továbbküldöm az írást egy olyan kiadói kollégámnak, aki az adott zsánerrel foglalkozik, én szerencsére nem döntök. Persze az is előfordul, hogy elsőre látszik, hogy a szöveg rosszul sikerült. Ilyenkor nem egyszerű feladat megmondani a szerzőnek, hogy bizony a mű, amibe beletette a szívét-lelkét, nem lett túl jó. De ezt is meg kell mondani, nem áltathatom az embereket, ebben nem hiszek.

- Hogy fogadja, azt ha az ön művét kritizálják?

- Sok megjelenés és biztató szó után is rosszul eshet egy igazságtalan a kritika, de nekem azért nem okoz traumát. Ráadásul elég jól viselem az objektív kritikát, és ha valami tényszerű dologban javítanak ki, annak még örülök is. Néhány éve egy közösségi gyűjtés keretében például megfogadtam, hogy minden bejött 100 ezer forint után közzéteszek egy rossz kritikát magamról, és ahogy gyűlt az összeg, én betartottam az ígéretem. Jónéhány kritika összejött a végére. Nagyon jól látszott, hogy melyik volt hasznos, amiből tanultam, és melyik személyeskedés, ami indulatból támadott. Azokon utólag már nevetni is tudtam.

- A beszélgetés előtti napokban jelent meg legújabb könyve. Még ne is kérdezzem, hogy mikor kezdi az újabbat?

- Igazság szerint szinte a megjelenés másnapján, már tervezem is az újabb könyvet, szükségem van rá, hogy rögtön meglegyen a következő feladat.

Egyelőre jegyzeteket készítek, és próbálom kitalálni a könyv szerkezetét, de nem húzhatom túl sokáig, ugyanis Ferenc József nem hagyná.

Én ugyanis tényalapú könyveket írok, és ezekhez sok információra van szükségem, amelyek könyvtárakban és levéltárakban kutatok. Mivel Ferenc József idején valaki úgy határozott, hogy a magyar könyvtárak nyáron bezárnak, nekem legkésőbb június 15-ig minden információt össze kell gyűjtenem, majd nyáron kezdődhet az írói munka. Tehát már tudom, hogy miről fog szólni a következő kötetem, ez is egy kultúrtörténeti könyv lesz, viszont nem feltétlenül emberekről fogok írni, hanem arról, hogy hogyan alakult ki az, amit ma magyar identitásnak nevezünk. A legtöbb identitásképző elem, amit ma nagyon ősinek gondolunk, a 19. században született: a mai magyar konyha, a magyar irodalmi nyelv, a magyaros zene, a magyar történelem közkeletű elbeszélése, de még a jellegzetes magyar állat- és növényvilág is. Vagy ott van a Balaton és az Alföld, amik nélkül el sem tudjuk képzelni Magyarországot. Kétszáz éve kis túlzással észre sem vették, hogy ott vannak, azt meg főleg nem, hogy szépek is. A Balaton például épp hogy megúszta, hogy lecsapolják és bevessék búzával.


Megosztom
Link másolása